Kezdőlap Címkék Mainstream

Címke: mainstream

Többség

„Magyarország az elmúlt időszak minden válságából megerősödve került ki, ami kizárólag úgy volt lehetséges, hogy a kormány soha nem vette figyelembe a nemzetközi liberális mainstream diktátumait, ragaszkodott a szuverenitásához és minden nehézségre magyar választ adott a nemzeti érdekek alapján – fogalmazott a CPAC zárónapján Szijjártó Péter.

A külgazdasági és külügyminiszter beszédében többek közt arról beszélt, hogy létrejött a progresszív külpolitikai nyomulás első struktúrája, ugyanis kilenc EU-tagállam csoportot alkotott, amelynek deklarált célja az egyhangúság kivezetése az európai külpolitikai döntéshozatalból.”

Mikor az ember meghallja Miniszterelnök úr szövegét (Szijjártó csak a szócsöve), mimagyarokként szinte szárnyal a lelke, hogy választottunk ilyen erővel és ennyi elszántsággal védi a magyar érdekeket. Ő mindig harcol, jelen esetben például az ún. „progresszív külpolitikai nyomulás” ellen, amelyet ránk akarnak kényszeríteni.

Tessenek csak elképzelni, mit is jelentene ez, ha sikerülne a „liberális mainstream”, másnéven az EU kilenc tagállamos hungarofóbjainak nyomulása! Bármikor leszavazhatnák a szuverén, büszke mimagyarok kizárólag a saját érdeket szem előtt tartó külpolitikai elképzelését Brüsszelben, és helyette megszavaznák (horribile dictu!) a többség külpolitikai elképzelését! A többségét! Tök ugyanaz lenne, mint itt a Duna partján, ahol az „illiberális mainstream”, azaz a FIDESZ/KDNP úgy leszavazza a többségével a szuverenitásához ragaszkodó, azaz nem a Miniszterelnök úr elképzelését támogató ellenzék minden indítványát, hogy attól koldul a sok gyurcsányfióka! Akiknek magától értetődőn nincs semmiféle vétójoga, és nem is lesz!

Ebből a vak is láthatja, hogy miniszterelnökünknek milyen keményen kell küzdeni az EU-ban az ellen, ami a magyar Parlamentben mindennapos gyakorlat. Mikor mi hasznos neki függetlenül bárkitől. Sokra is vitte, amint látható.

A küzdelemhez a következőket kell tudni Miniszterelnök úr álláspontjáról:

  • Egy szervezethez tartozás szerintünk, mimagyarok (= Miniszterelnök úr) szerint NEM azt jelenti, hogy ha már klubtaggá lettünk (saját akaratunkból!), akkor kompromisszumokat kötünk a többi taggal, akiknek szintén vannak érdekeik, és ezáltal valamilyen közös álláspontot alakítunk ki (de nem ám!), hanem azt, hogy mindenkor és minden témában kizárólag és csakis a magunk, azaz a mimagyarok érdekét érvényesítjük. A hátrálást illetően a jelszavunk: „Egy tapodtat se!” Különben vétó.
  • Az előző pont értelmében mindig mi mondjuk meg, hogy mi legyen. Ha ez más országok véleményével egyezik, az az ő szerencséjük, ha valamelyikével, esetleg többel nem egyezik, az pech. Nekik. A mi elképzelésünk, illetve, hát dehogy a miénk, hanem Miniszterelnök úr elképzelése az, melyhez az összes többi tagországnak alkalmazkodni kell. Ez nem diktátum, sőt messze nem, ellentétben azzal, ha a többség mondja meg, mi legyen, és nekünk kell alkalmazkodni. Mert az már undorító diktátum. És akkor vétó.
  • A fentiek alapján a szervezetben mi, mimagyarok, illetve hát Miniszterelnök úr nem tag, hanem a Megkérdőjelezhetetlen Vezető. Főnök. Szuverén. Főméltóságú úr. Esetleg Felség. Csak azért, hogy bemutassuk nagymértékű kompromisszumkészségünket, megengedjük, hogy a fentiekből mindenki azt a megnevezését használja Miniszterelnök úrnak, amelyik csak tetszik. Ebből is látható a mi demokráciafelfogásunk maximalitása, azaz a kifejezetten engedékeny magatartás, amely miniszterelnökünk esetében a legfőbb magyar, európai és világvezetői pozícióval korrelál.
  • Mindezt figyelembe véve az EU-nak gyakorlatilag nincsen külpolitikája, hiszen vagy mi mondjuk meg, hogy mi legyen, vagy ha mások akarják megmondani, akkor vétózunk. Ezt a nagyszerű szisztémát akarja megváltoztatni az a kilenc nyomorult ország, amelyek azt szeretnék, ha az EU-nak lenne külpolitikája, és a többség döntene, ugyanúgy, ahogy a magyar Parlementben, de ebbe mi nem megyünk bele! Ugyanis ami itthon helyes és szükséges, az az EU-ban helytelen és szükségtelen is, sőt nagyon is szükségtelen, hiszen itt vagyunk mi, mimagyarok, akik megmondjuk a tutit, mégpedig hosszadalmas, bonyolult és idegesítő szavazgatások nélkül. Lazán. Kapcsiból. Csak a miniszterelnököt kell megkérdeznünk, és kész. Világos?
  • Az egész ócska, demokráciaellenes, az úgynevezett „többségi elvet” egyenesen fétissé emelő, liberális mainstream tervből szinte sugárzik a pofátlanság, hogy a mimagyarok érdekeit nem mindig (Jézusmária!), esetleg nem százszázalékosan (Tejóisten!) akarja figyelembe venni, helyette valamilyen közös (Szentséges Szűz!) álláspontot akar, mégpedig a 27 tagország többségi elv által kialakított álláspontját, mely borzalomhoz a mimagyarság tiszta demokráciafelfogásnak nincs köze! Egy fikarcnyi sem! Úgy utasítjuk el Brüsszelben mindezt, hogy a Manneken Pis is értsen belőle, ne csak azok az ostoba von der Leyenék!

Jöjjön tehát a küzdelem! Hajrá Magyarország! Hajrá mimagyarok!

A végére már csak egy dolog maradt: definiálni a

válságból megerősödve való kikerülés

főbb paramétereit, és azok alapján bemutatni ezeket a válságokat és megerősödéseket, hogy Szijjártónak legalább ez a kijelentése ne tűnjön emeletes hülyeségnek.

Ha már a többi az.

(ál)arcaink

az ember valójában mindig spontán. spontán módon vesszük fel mindenféle arcainkat, konvencionális szerepeinket – gyerek, szülő, diák, tanár, ismerős, haver, barát, partner, szerető, (házas)társ, beteg, orvos, kolléga és így tovább – annak megfelelően, hogy épp ki(k)hez képest és milyen viszonyban nyilvánulunk meg. és ezeken a nagyobb kategóriákon belül is mindenféle arcot megtapasztalunk magunkon… sok olyat is, amit valahogy álarcnak érzünk. ami kényelmetlen, ami mindenféle problémákat okoz nekünk, és esetleg másoknak is.
a mainstream modell többé-kevésbé az, hogy van egy „igazi arcunk”. valami, ami tényleg mi vagyunk. ez javarészt az az arcunk, vagy arcrendszerünk, ahogy saját magunkat belülről ismerjük. egy idealizált önmagunk, és annak is leginkább a krémje… a szerintünk legjobb önmagunk, vagy max. kis hibákkal (amelyeket mások lesznek szíves még szeretni is)… ahogy azt a velünk együtt változó és erősen szelektált emlékekre alapozott élettörténetünkből kivonjuk, kiabsztraháljuk.
sokszor elhangzik, hogy nem voltam önmagam, vagy én amúgy nem ilyen vagyok… vagy hasonló. szóval bizonyos egyszeri vagy visszatérő arcainkkal nem azonosulunk…
szerintem minden (ál)arcunk rólunk mesél. kiről másról?

Túlvilági szövetségek

1

Túlvilági szövetségek ezt már azért is kívánatosnak vélik a politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfeljebb fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai felé. A politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”, vagy legalábbis torz tükör által homályosan fölvázolt valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre, elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget, sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd: megoszt, miközben egységről hadovál.

A politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen kétfelé üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak – egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”, akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i) kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura. Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a Közel-Kelettől egészen Venezueláig nemrég láthattuk, illetve ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet” termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti, ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond “népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül, hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baj legyen, csakazért is sorosoznak.

Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak, ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik bármit benyalnak.

Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és rezonálnak rájuk, gyűlölködő propagandát folytatnak kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti baleknak. Mert az ellenfelet, azt karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy- illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja lerombolni, lesz helyette stadion, hol – kenyér helyett is – mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej, ha Ady még élne, még hegyesebb tolla lenne!

A politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást, mégha vitánk is van.

A normális – konszenzusra törekvő – kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol.

Itt az adott szó kötelez, a következetesség, a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat meghallgasson, stb.

Valahogyan ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar (és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem, ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a bensőséges kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.

A rommagyar politikai mainstream elfideszeződése nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják, mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan leromboló hatalomnak. S, mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával, önellentmondó, másokat baleknak néző, stb., stb. kijelentésével, miszerint szövetséget kötniük kötelező, de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot, ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És itt nyilvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való csatlakozásról beszél, csak azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus itteni képviselőivel való menetelésre. Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vezír, s ki hinni akar neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből, hiszen ismét csak Kelemen Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget a másik két Fidesz itteni fiókpárt (ocská)val – egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem zavarja a populista vezért –, mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám a vezírnek (illetve ajánlja a rosseb, aki jópénzért teszi is), hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor talán mi – mezei talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert hiperintelligensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra megtanított rá). De így, kacsintson vissza rá a(z ördög) Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer, belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét elnöknek kiáltja ki. Állva tapsol majd a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójában térden áll, büszkén lehajtott fejjel gazsulál.

Ez már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy arról koldulunk. Ismét csak halkan kérdezném, amikor rommagyar EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást” kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a Ceausescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét is, hogy európai módon és úton, egy szélesebb körben, orvosolni lehessen bajaink.

arcaink

0

az ember valójában mindig spontán. spontán módon vesszük fel mindenféle arcainkat, konvencionális szerepeinket – gyerek, szülő, diák, tanár, ismerős, haver, barát, partner, szerető, (házas)társ, beteg, orvos, kolléga és így tovább – annak megfelelően, hogy épp ki(k)hez képest és milyen viszonyban nyilvánulunk meg. és ezeken a nagyobb kategóriákon belül is mindenféle arcot megtapasztalunk magunkon… sok olyat is, amit valahogy álarcnak érzünk. ami kényelmetlen, ami mindenféle problémákat okoz nekünk, és esetleg másoknak is.
a mainstream modell többé-kevésbé az, hogy van egy „igazi arcunk”. valami, ami tényleg mi vagyunk. ez javarészt az az arcunk, vagy arcrendszerünk, ahogy saját magunkat belülről ismerjük. egy idealizált önmagunk, és annak is leginkább a krémje… a szerintünk legjobb önmagunk, vagy max. kis hibákkal (amelyeket mások lesznek szíves még szeretni is :D)… ahogy azt a velünk együtt változó és erősen szelektált emlékekre alapozott élettörténetünkből kivonjuk, kiabsztraháljuk.
sokszor elhangzik, hogy nem voltam önmagam, vagy én amúgy nem ilyen vagyok… vagy hasonló. szóval bizonyos egyszeri vagy visszatérő arcainkkal nem azonosulunk…
szerintem minden (ál)arcunk rólunk mesél. kiről másról? 😉

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK