Az országot megszállták a magyarul beszélő türkök. A vártnál gyorsabban és könnyebben foglalták el az országot, alig volt ellenállás. Mára szinte minden az ő uralmuk alatt áll. Elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot.
Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom. Övék a törvény, akire rámutatnak, bűnös.
Hogyan történt? Úgy, hogy gyanútlanok voltunk, a szükségesnél kevésbé éberek. Elhittük, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik országában ez nem történhet meg. Még 2010 elején is voltak olyan, a magyarul beszélő türkökkel amúgy távolról sem rokonszenvező politikai elemzők, valamint más értelmiségiek, akik okos dolgozataikban arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a magyarul beszélő türkök kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, mondták, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.
Csakhogy, a magyarul beszélő türköknek nem volt programjuk. Lehetett volna, mert volt rá nyolc évük (a sokszor hivatkozott elmúlt nyolc év), hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával.
Röviden: Magyarországgal.
Ám ők ehelyett csak azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani – az idők végezetéig, s ha lehet, még azon is túl.
Idővel a szavainkat is kisajátították. A magyarul beszélő türkök szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik.
Ha lopásról jön hír, nem a tolvajt ültetik le, hanem elhallgattatják a hír hozóját.
A magyarul beszélő türkök azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. A mi kis, mindennapi megalkuvásainkra építik a saját nagy hazugságaikat. Befogadónak hazudjuk magunkat, szabadságot szerető népnek, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük. Azt szeretjük, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan hatalom, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jók, és mi az, amiért szégyellnünk kell magunkat. Mikor vagyunk szerető szülők, jó apák és anyák. Mikor kezdődik az élet, s mikor vagyunk család.
Mikor vagyunk hazafiak, és mikor hazaárulók.
A magyarul beszélő türkök a sajátos sokszínűséget szeretik – a szürke számtalan árnyalatát.
A választást követően sokakban felmerülhetett az a kérdés, hogy hogyan és miként képes a Fidesz-KDNP saját szavazótáborára akkora hatást gyakorolni, hogy a pártszövetséghez való hűség nem kérdés, hanem alapelv és hitvallás lett.
Az április 8-án tartott országgyűlési választások nem várt eredményt hoztak mind a közvélemény-kutatók, mind pedig az ellenzéki politikai erők számára.
A Fidesz-KDNP kétharmados többségének okairól nagyban megy a találgatás.
Egyesek szerint megvezették az országot a bevándorláscentrikus propagandával, mások az ellenzéket hibáztatják. Sokan pedig csalást sejtenek a Fidesz-KDNP meghökkentően eredményes választási szereplése mögött.
Minden felsorolt tényezőnek van igazságalapja.
A kormányközeli média, mely roppant kiterjedt, az egész országot behálózó rendszerként működik, valóban rendkívüli intenzitással tudatta a választókkal, hogy a bevándorlás micsoda veszélyeket rejt magában és Soros György miként avatkozik be a magyar politikai életbe, emellett miként igyekszik befolyásolni a döntéshozatalt Magyarországon.
Gulyás Gergely, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője (b) és Németh Szilárd, az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának fideszes elnöke sajtótájékoztatót tart a röszkei tranzitzónában tett látogatásukat követően 2018. március 26-án. MTI Fotó: Rosta Tibor
Az áhított teljes ellenzéki összefogás is elmaradt. Az egyéni választókerületekben nem került sor teljes koordinációra.
(Azóta tudhatjuk, hogy a teljes ellenzéki koordináció megvalósulása esetén is a Fidesz-KDNP került volna ki győztesen.)
A választás másnapján már elkezdődött a bűnbakkeresés, és lemondások egész sora követte a Fidesz-KDNP győzelmét.
A Jobbik elnökségéből, ígéretét betartva lemondott Vona Gábor, az Együttnél pedig a teljes elnökség. Az MSZP elnöksége is lemondott, Karácsony Gergely, az MSZP-P miniszterelnök-jelöltje pedig nem lesz parlamenti képviselő, marad Zugló polgármestere. Hadházy Ákos, az LMP társelnöke is lemondott.
Majd minden ellenzéki párt hatalmas csalódásként élte meg a választást, jelenleg a tanulságok levonása zajlik, és az egymásra mutogatás egyre nagyobb népszerűségnek örvend.
A harmadik legelterjedtebb indok, amelybe az ellenzék és sok választópolgár kapaszkodik, az a feltételezés, hogy a választás nem volt tiszta.
A Nemzeti Választási Iroda rendszerének összeomlása, szavazatok rejtélyes módon való eltűnése, mind okot adhatnak ilyesfajta feltételezésre. Azonban a napokban több elemzés és kutatás is született annak kiderítésére, hogy ennek mennyi valóságalapja van. Az adatok azt mutatják, hogy rendszerszintű csalás nem történt a választások során. De több kisebb visszaélés, bénázás mindenképpen, amelyek a nagy egészet nézve elenyésző mértékben fordultak elő. Így a végeredményt a kérdéses visszaélések nem befolyásolják.
Jelenleg is zajlik az egyes szavazóköri jegyzőkönyvek vizsgálata, az ellenzéki pártok több szavazókörben és választókerületben kérvényezték a választás megismétlését vagy a szavazatok újraszámlálását.
Álláspontom szerint a felsorolt okok mindegyike valamilyen mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz-KDNP ilyen eredményesen szerepelt a választáson. Ezen felsorolt tényezők mellett azonban van egy, melyről kevés szó esett a médiában és a legtöbb politikai elemzéssel foglalkozó cég sem törődött vele elégséges mértékben.
Ez a tényező pedig nem más, mint a politikai kultúra.
A politikai kultúráról laikusként is sokat értekeznek és beszélgetnek a politika iránt érdeklődők, sőt azok is, akik igyekeznek elkerülni a politika keszekusza világát. Általánosak azok a vélemények, hogy Magyarországon a politikai kultúra, mint olyan, rettenetes, szörnyűséges vagy egyáltalán nincs is.
Ezen vélemények jelentős része úgy születik, hogy a politikai kultúra definícióját és mibenlétét kevesen ismerik. Éppen ezért elengedhetetlennek tartom, hogy egy kis betekintést nyerjünk abba, mi is az a politikai kultúra, és megérthessük annak elemeit.
Ehhez szükséges egy rövidebb politikaelméleti összefoglaló, amivel tisztázunk pár fogalmat és folyamatot, melyek jellemzőek a politikai kultúrára és a magyar politikai kultúrára, általánosan.
Azzal, hogy betekintést nyerünk a magyar politikai kultúra alapvető pilléreibe, könnyebben megérthetjük a Fidesz eredményességének kulcsát, melynek leképeződését láthattuk a pár héttel ezelőtti választáson.
A politikai kultúra rövid és egyszerű meghatározása szerint az a politika szubjektív oldala. A politikai kultúra a politikához való viszonyulások összességét jelenti, mely alapvetően három részből tevődik össze.
kognitív jellegű ismeretek (ezek azok az ismeretek, melyeket a választópolgárok tudnak vagy tudni vélnek a politikáról);
affektív, azaz érzelmi jellegű viszonyulások halmaza: ez tulajdonképpen azt takarja, hogy milyen érzelmeket táplálunk a politikával kapcsolatban;
normatív jellegű viszonyulások: ez egyfajta értékítéletet jelent az állampolgárok részéről a politika irányába.
A politikai kultúra többek között magában foglalja az intézményekbe vetett bizalmat, a választói magatartás egyes elemeit és egyéb viszonyulásokat.
A politikai kultúra országonként más és más.
Ennek oka lehet a történelmi tradíciók különbsége, mint az egyes történelmi korszakok örökségeinek hatásai vagy a szocializációs folyamatok eltérései, amelyek kulcsfontosságú szerepet töltenek be politikai identitásunk kialakításában.
A szocializációs folyamatok jellemzően különböző szocializációs színterekben zajlódnak. Ilyen színterek lehetnek az iskolák, a család, a baráti társaságok vagy közösségek.
A közösségekben formálódó vélemények és a kollektív élmények, melyek nagy hatással vannak a társadalom egészére vagy részeire, formálják a politikai kultúrát.
1989. június 16. Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes újratemetése a Hősök terén több százezer fő részvételével. Forrás: Wikipédia
Ilyen kollektív élmény lehet a rendszerváltás jelensége, mely összességében békésen és tárgyalások útján valósult meg, de ide sorolnám a 2006-os őszödi beszéd következményeit is, mely addig nem látott mélységekbe taszította a politikusokba vetett bizalom szintjét, és a mai napig érezteti hatását.
A magyar politikai kultúra több sajátossággal is rendelkezik, melyek jelentősége közel sem elhanyagolható, amennyiben meg akarjuk érteni a Fidesz politikájának sikerességét.
A magyar politikai kultúrára rendkívül nagy hatással van a mai napig a kommunizmus öröksége.
Innen ered a jólét és biztonság utáni csillapíthatatlan vágy, amely a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusának társadalmi legitimitását adta.
De a nagy elvárások az államba vetett alacsony bizalmi szinttel társulnak. Erre az intézményi legitimitásdeficitre az ellenzék nagyban épít, úgy, hogy igyekszik lejáratni és megkérdőjelezni a politikai intézmények hitelességét, lásd az Állami Számvevőszék esetét, vagy a legfőbb ügyész személyét ért kritikákat, vagy az Alkotmánybíróság működésével, felépítésével kapcsolatban megfogalmazott aggodalmakat.
A demokratikus hagyományok és tradíciók Magyarországon, mondhatni, gyerekcipőben járnak. A 19. század óta egészen az 1989-es rendszerváltásig korlátozott parlamentáris és diktatórikus rendszerek váltották egymást.
Az egyszemélyi vezető kultusza napjainkban is aktívan él tovább. A felelősséget, dicséretet, rágalmakat és hibákat, sőt magának a kormányzati politikának a működését is legtöbbször egy ember képviseli. Ezt az embert ma Orbán Viktornak hívják, de korábban ilyen vezető volt Kádár János is a saját idejében.
A politika perszonalizációja, megszemélyesítése révén egyes politikai szereplők személye nagyban felértékelődött, és személyükkel egész pártjukat vagy rendszereket testesítenek meg.
A jelenleg is zajló kormányzati kommunikáció tökéletesen idomul ehhez a trendhez. Az ellenségkép felvázolásával együtt jár a megmentő szerepének megjelölése is. Ez a megmentő a kormányzati kommunikáció által hirdetett háborúban a Fidesz és különösen Orbán Viktor.
Továbbá,
a magyar politikai kultúrára jellemző vonás az általános pesszimizmus.
Ez a pesszimizmus a politikával kapcsolatos témákat is áthatja, és igencsak aktuálisan van jelen a közgondolkodásban, főleg egy ilyen választási vereség után, mellyel a Fideszt leváltani kívánó társadalmi csoportoknak kell szembenézniük. Ekkor merülhetnek fel azok a gondolatok, hogy minden mindig csak rosszabb lesz, minden politikus hazudik, vagy az aktuálisan regnáló kormányt semmilyen eszközzel nem lehet leváltani.
Fontos jellemző az eddig felsoroltak mellett a társadalom politikai aktivitása.
A társadalom apolitikus hozzáállása is ezen örökségből vezethető le, amikor is a politikától való távolmaradás sokkal kiszámíthatóbb és biztonságosabb létet eredményezett az emberek számára, mint az aktív politikai részvétel. Ezért is volt meglepő a viszonylag magas, közel 70%-os választási részvétel.
Úgy gondolom, hogy a Fidesz-KDNP sikeres politikai szereplése leginkább annak köszönhető, hogy a kormány képes megérteni és kihasználni a magyar politikai kultúra sajátosságait. Akármilyen furcsán is hangozhat,
a Fidesz ismeri a magyar társadalom általános igényeit, félelmeit és vágyait a legjobban az összes politikai párt közül.
A Fidesz politikai kommunikációban használt retorikája nem csupán félelemkeltésben merül ki, hanem arról is biztosítja az állampolgárokat, hogy biztonságukat csakis az aktuálisan regnáló kormány képes biztosítani.
A biztonság a magyarok jelentős részénél pedig a prioritási lista élén szerepel.
A Fidesz a saját szavazótáborának mobilizálását is rendkívüli hatékonysággal valósította meg.
Így kéz a kézben járt a választók átható ismerete és a szervezett mobilizálás, ami kétharmados Fidesz-KDNP győzelmet eredményezett.
Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök beszédet mond a Fidesz központi kampányzáró rendezvényén Székesfehérváron, a Városház téren 2018. április 6-án. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Az ellenzék akármilyen hangsúlyosan képviseli az oktatásügy, egészségügy reformját, azok mind másodlagos, harmadlagos vagy sokadlagos helyen szerepelnek a magyar politikai kultúra által diktált hierarchiában.
Ezen gondolat mentén haladva felmerülhet a kérdés, szabad-e hibáztatni vagy elítélni a Fidesz szavazótáborát, mely példa nélküli hűségről tett tanúbizonyságot a választás során. A válasz teljesen szubjektív. De azt érdemes figyelembe venni, hogy sokan azért szavazhattak úgy, ahogy, mert veszélyben érezhették saját és szeretteik biztonságát a vélt „külső ellenség” fenyegetésének okán.
Ezen jelenséghez-kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik az a megállapítás, mely szerint
a magyar választói magatartást és a pártpreferenciákat jellemzően az érzelmek dominálják.
Így az érzelmi húrokat megpendítő kampány és a politikai kommunikáció a leghatékonyabb formája lehet a közbeszéd formálásának és a szimpátia vagy félelmek felébresztésének.
Így könnyű ráismerni és felismerni a kormány egyes intézkedései mögött meghúzódó szándékokat és racionalitást, például az ellenségkép keresését, a radikálisabb megnyilvánulásokat és a társadalom ingerküszöbének kitolását.
Mindezek után a kérdés az, hogy miként lehetünk képesek pozitív irányú változást előidézni a magyar politikai kultúra sajátosságaiban.
Ez azért is fontos kérdés, mert amennyiben azt vesszük alapul, hogy a politikai vezetők a magyar politikai kultúrára reflektálva terveznek kampányokat, alakítják kommunikációjukat és hozzák meg döntéseiket, úgy a társadalom egésze képes befolyásolni azt, milyen rendszer volna számára a legideálisabb.
Így a politika alakulásába leginkább a nép képes beleszólni, képes alakítani, megváltoztatni azt.
A politikai vezetők érdeke az, hogy úgy hozzanak döntéseket és alakítsák az ország életét, hogy a társadalmi reflexiók ne legyenek többnyire negatívak, mivel a nép szavaz arról négy évente, hogy mennyire találták alkalmasnak a döntéshozók működését.
A politikai kultúra alakítása nem megy egyről a kettőre, de kisebb lépések, mint például a tájékozódás, a racionális érvek mentén történő vita vagy az információk szűrése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy változhasson az emberek politikával kapcsolatos viszonyrendszere.
A már korábban felsorolt szocializációs színterekben nagy változást lehetne elérni egy kis odafigyeléssel és előrelátással.
Mindezt azért, hogy elindulhasson egy olyan folyamat, amelynek végén képesek lehetünk felelősebb döntéseket hozni, és megérteni a minket körülvevő világot.
Magyarország mára választási autokrácia lett, a migránsellenes szöveggel Orbán Viktor azt igyekszik eltitkolni, hogy fel akarja számolni a magyar demokráciát, ám ha az EU az értékei alapján jár el, akkor ki kell zárnia az országot.
Így írja le a helyzetet a Le Monde-ban Herman Van Rompuy a korábbi bizottsági elnök tanácsadója (2010-2014), aki jelenleg az európai jog professzora Hollandiában. Luuk van Middelaar holland filozófus szerint a strasbourgi elmarasztaló határozat a tisztázás és az újjászerveződés pillanatát jelentette az Európai Néppárt számára.
Orbán ugyan kereszténydemokratának állítja be magát, hogy ily módon megnyugtassa a szövetségeseket, ám van egy olyan frontvonal, ami egyáltalán nem összebékíthető a pártcsaládban. A Merkel-féle irgalmas szamaritánus álláspont nyitott a bevándorlásra és európai szolidaritást szorgalmaz. Ezzel szemben áll a magyar vélemény, amelyet egy kis ország képvisel, de nagy vonzerőt gyakorol a jobboldal jelentős részére és a nyugati közvéleményre.
A szankciós döntés az elhatárolódás első jele a Néppárton belül. A konzervatívok bizonyosan nem tudnak egyszerre a kancellárral és a magyar kormányfővel kampányolni az EP-választásra, annál is kevésbé, mivel a fő téma a migráció lesz.
A szakértő elképzelhetőnek tartja, hogy Orbán lesz az európai szélsőjobb feje. Ő az a csatlós, akit Bannon keres. Mert ugyan demokrácia-ellenes álláspontja hitelteleníti, de az üzenete hat. Nem hagyja, hogy megszégyenítsék. Nyáron már felvetette, hogy keresztény, európai, iszlámellenes pártot kell alapítani. Lesz annyira intelligens, hogy ne akarjon mindenkit a zászlaja alá gyűjteni, igyekszik majd kizárni a szélsőjobbot, a neonáci csoportokat és a hasonlókat. Az elemző ésszerűnek tartja az első magyar reakciókat az európai szankcióra, mert annak segítségével össze lehet keverni az alapértékeket a migráció fölöttébb vitatott kérdésével.
Ami a szabadságjogokat illeti, Magyarország már nem demokrácia csupán annak Patyomkin-változata. A szavazópolgárok spanyolfalként szolgálnak, többé nem léteznek ellensúlyok. A sajtó, az igazságszolgáltatás, a civil szféra, a felsőoktatás, mind-mind hallgatásra kényszerül. A Néppártnak számolnia kell azzal, hogy a Fidesz tagsága Achilles-saroknak bizonyulhat a választók szemében. Viszont ha kiteszik Orbánt, akkor az amputációként hat, mivel ellentétes az európai összefogás gondolatával. Szóval hatalmas dilemma ez.
Akik nem értik Kelet-Európát, érvelhetnek azzal, hogy Orbán nem lehet zsarnok, hiszen kétharmaddal nyert, pedig az. Nélküle nem történhet semmi, illetve csak az van, amit ő akar. Nincs ellensúly, még a saját pártján belül sem. Itt egy feudalista rezsim öltözött a demokratikus folyamatok köntösébe, ez az illiberális demokrácia.
Heller Ágnes filozófus a Nem York Times-ban közölt vendégkommentárjában teszi fel ezt a kérdést. Szerinte Magyarországon soha nem létezett a liberális demokrácia, most pedig az történik, hogy Orbán Viktor képes még inkább megszilárdítani a hatalmát, miközben a minden eddiginél életképesebb jobboldali populizmus átterjed Európára.
Kommentárjában a filozófus rámutat, hogy az országnak a rendszerváltáskor az ölébe hullott a szabadság, nem kellett megküzdenie érte. A megfelelő hagyományok hiánya folytán azután a nép kiszolgáltatott volt, amikor felbukkant a színen egy gátlástalan politikus, aki kihasználta, hogy az emberek igényeltek egy irányadó központot, hogy kellettek nekik vezetők, akik helyettük gondolkodtak. De a magyar populizmus felíveléséhez a magyarok történelmien szolgalelkű hajlama folytán arra is szükség volt, hogy az osztály tömegtársadalommá alakuljon át.
Orbánnak, a születőben lévő zsarnoknak, ilyen körülmények között nem kell kisajátítania a hatalmat, uralmát a választás névlegesen demokratikus intézményével is be tudja betonozni. A ma diktátorai az urnáknál biztosítják be antiliberális és demokráciaellenes rendszerüket. A szavazófülkékben legitimálják illegális rezsimjüket. A választói körzetek határainak módosításával, a sajtószabadság megnyesegetésével, félelemkeltéssel. Korunkban továbbra is a nacionalizmus a legcsábítóbb ideológia. Az EU nem tudott európai identitást teremteni, az ún. populista pártok viszont, amelyek egy ego vezérelte, nacionalista oligarchia szűk érdekeit szolgálják, háborút folytatnak az integráció ellen.
Akik nem értik Kelet-Európát, érvelhetnek azzal, hogy Orbán nem lehet zsarnok, hiszen kétharmaddal nyert, pedig az. Nélküle nem történhet semmi, illetve csak az van, amit ő akar. Nincs ellensúly, még a saját pártján belül sem. Itt egy feudalista rezsim öltözött a demokratikus folyamatok köntösébe, ez az illiberális demokrácia. A legutóbbi választáson többen szavaztak ellene, mint mellette, de az arctalan tömegtársadalom és a szétaprózódott ellenzék nem tudott gátat szabni a populisták összpontosított gyűlöletének. Orbán egyelőre biankó csekket kapott, hogy továbbra is maga képére formálja az alkotmányt.
Kezdenek elfajulni a dolgok, Európa nem bír magával. Nem csodálkoznánk, ha Szjjártó Péter elveszítené a türelmét, berendelné az összes ellenünk szavazó uniós ország nagykövetét, és a diplomácia nyelvén közölné velük, hogy dögöljenek meg. Heti összefoglaló.
Ez a hét lényegében kedden kezdődött, amikor is Strasbourgban megvitatták a Judith Sargentini által összeállított, a magyarországi jogállamiság helyzetét taglaló jelentést, amelyet szerdán már kétharmados többséggel el is fogadott az Európai Parlament.
Jelen állás szerint az eredményt a Fidesz és Orbán Viktor is vitatja, szerintük ugyanis nem volt meg az elfogadáshoz szükséges kétharmad, merthogy a tartózkodókat is bele kellett volna számítani. Tényleg csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy április 8-án, a magyarországi országgyűlési választáson is hasonló módon számoltak, mint most Strasbourgban, ha tehát a Fidesznek a mostani esetben igaza lenne, akkor az azt is jelentené, hogy az április 8-án a Fidesz nemhogy kétharmaddal, de egyáltalán nem nyerte volna meg a választást. Vagyis, Orbán Viktor csak kisebbségi kormányt alakíthatott volna, amiből az is következik, hogy a kormányzás érdekében kénytelen lett volna az ellenzékkel is egyeztetni. Azokkal, akiket Orbán és társai most hazaárulónak neveznek.
Hihettük volna, hogy itt elcsendesül az ügy, a küzdő felek visszavonulnak a lövészárkaikba, és ott várják az újabb fejleményeket. Ehelyett az történt, hogy Orbán pénteken reggel, a közszolgálatinak nevezett Kossuth rádióban azt mondta, hogy Brüsszel zsoldosokat küld a magyar határra, akik majd beengedik hazánkba a migránsokat.
A miniszterelnök nem beszélt a levegőbe, nemrégiben ő maga mondta, hogy közös európai határvédelemre volna szükség, és Magyarország támogatná egy ilyen haderő létrehozását. Az Európai Unió, amely számos más esetben szembe ment Orbán Viktor akaratával, most fogadókész volt a javaslatra, arról pedig tényleg nem ők tehettek, hogy időközben Orbán véleménye megváltozott, és most olyannyira nem lelkesedik a közös európai határvédelemért, hogy az abban résztvevőket zsoldosoknak nevezi.
Mondott még mást is a miniszterelnök a péntek reggeli interjúban. Például azt, hogy Judith Sargentini antiszemita, az antiszemitizmus központja pedig jelenleg Brüsszelben van. Most ebbe nem mennénk bele, nem a mi tisztünk megítélni, hogy kinek van igaza, mondjuk úgy, hogy necces ez a kijelentés és lehet rajta vitatkozni. Az viszont ebből a megnyilatkozásból is kiderült, hogy a kormány nem nézi tétlenül, ölbe tett kézzel a történéseket. Amint lehetett, a tettek mezejére lépett és pénteken be is jelentették, hogy a korábban a rezsicsökkentésben vitézkedő Németh Szilárd vezetésével bevándorlásellenes kabinet alakul, amely még aznap megkezdte a működését.
Amúgy meg sem kedden a Sargentini-jelentés vitáján, sem a szerdai szavazáson nem lehetett jó Strasbourgban Orbán Viktornak és fideszes EP képviselőnek lenni. A miniszterelnök hétperces beszéde alatt, melyben megvédte Magyarországot, többször is nevettek a képviselők. Rossz volt látni az Orbán mellett ülő Gulyás, valamint a mögötte tanyázó Rogán és Szijjártó miniszterek arcát, amint testközelből kellett végignézniük, hogy szeretett vezérüket megalázzák és kinevetik.
Persze, ez sem biztos. Lehet, hogy minden másképpen történt. Azaz, Orbánt nem nevette ki senki, nem bélyegezték meg őt és kormányát, ellenkezőleg: egész Európa őt ünnepelte. Legalábbis, Andy Vajna TV2-jének Tények című műsora szerint.
Márpedig, ha ők azt mondják, hogy Orbánt kedden és szerdán szerették Európában, el kell hinnünk. Nem holmi mikrofonállványokat foglalkoztató hírhamisító műsorról van szó ugyanis, hanem egy komoly szakmai műhelyről. Annyira komoly szakmai műhely a Tények, hogy az elmúlt napokban Érték és Minőség Nagydíjjal tüntették ki.
Ne tessék nevetni, ez itt nem az Európai Parlament, hanem Magyarország.
Másfél millióval csökkenhet az ország lakossága néhány évtized alatt.
Újabb nemzeti konzultációt indít a kormány, ezt jelentette be Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a csütörtöki kormányinfón. Részleteket nem nagyon árult el, tehát nem tudni egyelőre az idejét és a kérdéseket sem, az viszont biztos, hogy a családtámogatásról és a demográfiai helyzetről szól majd.
Ezzel kapcsolatban van is miről beszélni a régióban, ugyanis a következő évtizedekben jelentősen csökkenhet a visegrádi országok lakossága az ENSZ előrejelzése szerint. Most körülbelül 64 millióan élnek a négy országban, de ez a szám 2050-re 55 millióra csökkenhet.
A legnagyobb népességcsökkenés arányaiban Magyarországon várható:
az előrejelzések szerint másfél millióval lehetünk kevesebben a mostanihoz képest. Ez 15 százalékot jelent, a lengyeleknél az 5 és fél milliós csökkenés 14-et. A szlovák és a cseh lakosság 10 illetve 5 és fél százalékkal csökkenhet.
Pedig a világ nagy részében folytatódik a népességrobbanás, ezekben az országokban viszont az alacsony születésszám, a magas kivándorlási hajlandóság és a bevándorlás elutasítása miatt ellenkező folyamat játszódik le.
Egyre több elemző mondja azt, hogy
már a népességcsökkenés számít a legnagyobb kihívásnak
ezekben az országokban.
Részben ennek is köszönhetőek a munkaerőhiányról tanúskodó adatok. A nyolcvanas évek elején 10,7 millióan éltek Magyarországon, ahhoz képest tehát 800 ezerrel csökkent mostanra a lakosságszám. Legalább félmillió magyar kivándorolt, és a Publicus Intézet nemrég készített felmérése szerint még több mint egymillióan tervezik ezt.
Ez már eleve komoly munkaerő-csökkenés, nem beszélve arról, hogy a következő években rengetegen mennek majd nyugdíjba – a Ratkó-korszakban születettek ugyanis mostanában érik el a korhatárt.
Ez pedig még jobban megterheli majd az ellátórendszert.
A kormány az aggodalmakat azzal próbálja lesöpörni, hogy népesedési programot indított, vagy ahogy Orbán Viktor fogalmazott: átfogó megállapodást szeretne kötni a magyar nőkkel. A születésszám Magyarországon a hetvenes évek eleje óta csökken, ezen szeretne a kormány változtatni.
Erről szól többek között a családi adókedvezmény, a diákhitel egy részének elengedése a nőknek, ha szülnek, a gyed extra, a bölcsődei férőhelyek számának növelése. Ugyanakkor a magyar nők szülés után továbbra is nehezen térnek vissza a munkába, és diszkriminációval is találkoznak.
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ha valami csoda folytán sokszorosára ugrik a születendő gyerekek száma, ők
a munkaerőpiacon legkorábban 18-20 év múlva jelennek meg.
Így elemzők szerint rövid távon kétféleképp lehetne orvosolni a sok területen egyre súlyosabb munkaerőhiányt: bevándorlással vagy az automatizáció felgyorsításával.
Az elsőt a kormány elutasítja, ráadásul az elmúlt évek gyűlöletkampánya után az is egyértelmű, hogy a lakosság jelentős része sem fogadna szívesen bevándorlókat, legfeljebb a szomszédos országokból. Így marad az automatizáció, vagyis a robotok egyre nagyobb mértékben való alkalmazása – amihez viszont komoly befektetések kellenének.
Valamit viszont tenni kellene, az ENSZ tavalyi előrejelzése ugyanis még drámaibb Magyarország számára. Aszerint ugyanis hiába élnek majd 2100-ban már több mint 11 milliárdnyian a Földön (most 7,4 milliárdnyian), Magyarországon alig több mint hatmillió ember marad majd.
Magyarországon egyértelműen fennáll az uniós értékek súlyos megsértésének kockázata – ezt állapította meg a Judith Sargentini vezetésével készített jelentés. Cikkünkből megtudhatja, mi kell ahhoz, hogy az Európai Parlament megszavazza a jelentést, és azt is, hogy mi történhet ezután.
Ma délután tartják az Európai Parlamentben a vitát a jogállamiság magyarországi helyzetéről szóló különjelentésről – vagyis ismertebb nevén a Sargentini-jelentésről, az ezt összeállító csoportot ugyanis a holland zöldpárti politikus, Judith Sargentini vezette.
A jelentés elkészítését még tavaly rendelte el az EP plenáris ülése. Ezt akkor az Európai Néppárt (amelynek a Fidesz is tagja) is megszavazta.
Sargentiniék ezután készítették el a jelentést, amely megállapította, hogy Magyarországon egyértelműen fennáll az uniós értékek súlyos megsértésének kockázata:
korlátozták az alkotmánybíróság hatáskörét,
csorbították a bírói függetlenséget,
romlott a sajtó- és a szólásszabadság helyzete,
támadást indítottak a civil társadalom ellen.
A jelentés foglalkozik a korrupciós helyzettel is, idézi például az OLAF jelentéseit. A jelentéstervezetet ide kattintva teljes egészében elolvashatja.
Júniusban az Európai Parlament belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi bizottsága (LIBE) nagy többséggel elfogadta a jelentéstervezet, amely a hetes cikkely alapján történő, jogi atombombaként is emlegetett eljárás megindítását javasolja. A bizottságban 37-en szavaztak igennel, 19-en nemmel.
Fontos kiemelni: a Fidesz kommunikációjában a „bevándorláspárti, Soros-barát erők újabb támadásáról” van szó, de a jelentés egyáltalán nem erről szól. Judith Sargentini is többször kijelentette, hogy
nem a menedékkérőkről van szó,
hanem arról, hogy a magyarok alapjogai hogyan érvényesülnek, az állam miként bánik a polgáraival, és hogy ezt látva az EU-nak kötelessége cselekedni.
A mai vita után holnap szavaznak majd a jelentésről. A fideszesek egy része már előre csalást kiáltott, valószínűleg tartanak az eredménytől.
Pedig ki kell emelni:
az Európai Parlament az Európai Unió legdemokratikusabban választott szerve,
hiszen tagjait a polgárok közvetlenül választják, arányos választási rendszerben.
A szavazásnál a képviselők abszolút többségére (vagyis minimum 376 igenre), és ugyanakkor a leadott szavazatoknak a kétharmadára van szükség ahhoz, hogy elfogadják a jelentést.
Judith Sargentini Fotó: MTI/EP/Fred Marvaux
Az Európai Parlamentben ma a legnagyobb frakciója a Néppártnak van, 219 taggal (ebből 12-t ad a Fidesz). Utánuk jön az Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége, 189 taggal (MSZP, DK), majd az Európai Konzervatívok és Reformerek 71, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége 68, a Zöldek / Európai Szabad Szövetség 52, az Egységes Európai Baloldal / Északi Zöld Baloldal 51, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája 45 és a Nemzet és Szabadság Európája 36 taggal. Van 20 független képviselő is (például a jobbikosok).
A jelentést várhatóan megszavazzák a baloldaliak, a liberálisok és a zöldek, de ez még nem elég az elfogadásához. Az is valószínű, hogy nemmel szavaz a populista szélsőjobboldali pártokat (pl. a Ligát, az AfD-t) összefogó legkisebb frakció, valamint a második legkisebb is, amelynek többek között a szélsőjobboldali Svéd Demokraták és az Unióból való kilépést propagáló UKIP is tagja.
Vagyis a jelentés elfogadása a Néppárton múlik.
Kiszivárgott hírek szerint a Néppárt vezetése nem ad központi utasítást arról, hogy hogyan kell szavazni a frakciótagoknak, vagyis: mindenki maga dönthet. Így viszont biztosra vehető, hogy a néppárti képviselők egy része megszavazza majd a jelentést, csak az a kérdés, mennyien. Az biztos, hogy amikor tavaly tavasszal az EP döntött a vizsgálat elkezdéséről, 393 képviselő támogatta a javaslatot. Ez több volt, mint a képviselők fele, de kevesebb, mint a leadott szavazatok kétharmada (kérdés persze az is, hogy most hányan szavaznak majd érvényesen).
Ha a Parlament megszavazza a jelentést, akkor egy szinttel tovább lép az eljárás: az Általános Ügyek Tanácsához, vagyis az uniós tagállamok külügyminisztereihez kerül. Ők kezdeményezhetik a hetes cikkely szerinti eljárás megindítását, méghozzá négyötödös többséggel, vagyis
22 országnak kellene támogatnia ezt.
Az esetleges szankciókról (tehát például a szavazati jog felfüggesztéséről vagy a támogatások megvonásáról) csak ezután döntenek, méghozzá az Európai Tanácsban, vagyis a tagállamok állam- és kormányfőinek találkozóján, ahol viszont egyhangú döntés szükséges – vagyis például a lengyeleknek is meg kellene szavazniuk, miközben ellenük is folyik egy hasonló eljárás.
De idáig leghamarabb is hónapok múlva juthat el az ügy. Már ha persze az Európai Parlament megszavazza a jelentést.
A folyamatot az Európai Parlament infografikája is elmagyarázza:
Az EU költségvetési biztosa, Günther Oettinger szerint egyes tagállamok belülről rombolják az Európai Uniót. Magyarország mellett Lengyelországra, Romániára és Olaszországra gondolt.
Günther Oettinger szerint halálos veszély fenyegeti az Európai Uniót, erről egy brüsszeli rendezvényen beszélt a Politico tudósítása szerint. Mint mondta, azért is kétségbe van esve, mert az uniós költségvetéssel kapcsolatban még a németek sem mutatnak igazi hajlandóságot arra, hogy áldozatot hozzanak Európáért. Pedig
ha az uniós vezetők gyorsan jóváhagynák a költségvetést, meg tudnák mutatni, hogy az EU cselekvőképes maradt.
Az Uniót közben külső és belső erők is gyengítik szerinte. A belső fenyegetések között a lengyel, a magyar, a román és az olasz kormányt említette. A külsők közé pedig az agresszív autokratákat sorolja: Vlagyimir Putyint, Recep Tayip Erdogant és a „ravasz kínaiakat”.
Günther Oettinger ugyanakkor nem beszélt Emmanuel Macron francia elnök reformprogramjáról, amelyet pedig korábban nagy várakozás előzött meg. Régebben legalább vitatkoztak erről, de ma már ezt sem. Mindez nem a legjobb előjel a jövő évi uniós választások előtt.
– Miniszterelnök úr, jobban van? – Mire gondol? – Hát, hogy vannak ezek a kényszerképzetei. – Kényszerképzeteim? Nekem? Maga összetéveszt engem a Kövér Lacival. Ő hiszi magát sámánnak. Nézzen rá, milyen a tekintete. Ha tudná, mennyit röhögünk rajta otthon az asszonnyal. – Nem tévesztettem össze senkivel, miniszterelnök úr. De meg kell jegyeznem, több jel utal arra, hogy Ön egy ideje Magyarországnak képzeli magát. – Mikor mondtam ilyet? – Hogy Brüsszelben támadják Magyarországot. Most például a Sargentini-jelentés kapcsán. – Miért? Nem így van? – Ha Ön Magyarország, akkor természetesen ez a helyes kifejezés. De Ön a legjobb tudomásunk szerint nem Magyarország, miniszterelnök úr. Ha tudni akarja az igazat, akkor most elárulom: Önt Orbán Viktornak hívják. Vagyis, Brüsszelben, Strasbourgban és úgy általában, a világ demokratikus felén nem Magyarországot, hanem Önt támadják. – Engem még nem támadott meg senki. Jól is néznénk ki! Fizetem a TEK-et, hogy megvédjenek, még csak az kéne, hogy ezek után megtámadjanak. – Félreértett miniszterelnök úr. Nem fizikailag támadják, hanem az intézkedéseit bírálják. A demokráciáról vallott felfogását, ha szabad így fogalmazni. – Szabad. Miért ne szabadna? Szabad országban mindenki úgy fogalmaz, ahogy szabad. Na jó, félre a viccel: szerintem a magyar embereket bántják. Irigylik az eredményeinket, ezért feszültek és frusztráltak. Európa hanyatlik, a Nyugatnak bealkonyult, Keletről fúj a szél. – Nem a magyar embereket bírálják, miniszterelnök úr, hanem Önt. – A magyar emberek 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is felhatalmaztak bennünket… – … a kormányzásra, miniszterelnök úr. Jobb életet vártak Önöktől, mert ezt ígérték nekik. Önök nem arra kaptak felhatalmazást, hogy ellenségünkké tegyék a fél világot. – Nekünk nincsenek ellenségeink. Irigyeink vannak, akiknek nem tetszik, hogy sikeresek vagyunk. De Keleten szeretnek bennünket. Most éppen Kirgizisztánban.
– Azért végezetül, nyugtassa meg az Önért aggódókat: ugye, nem képzeli Magyarországnak magát?
– Nem képzelem magam Magyarországnak, ugyanis én vagyok Magyarország. Miért, jobb volna, ha Bonaparte Napóleon lennék?
Szeptembertől jövő márciusig meghosszabbította a kormány a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, miközben az elmúlt hónapban mindössze 13 migránst fogtak el Magyarországon.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
