Kezdőlap Címkék Magyarok

Címke: magyarok

Szegény ország sokat költ a gyomrára

A magyarok az ötödik legtöbbet költik ételre fogyasztási kiadásaikon belül az EU-ban. Az élen a szegény országok állnak, a végén a gazdagok „kullognak”.

A fogyasztási kiadásokon belül 18 százalékot élelemre és nem alkoholos italokra fordította a magyar lakosság az Eurostat ma megjelent 2017-es adatsora alapján. A Európai Unió átlaga 12 százalék.

Forrás: Eurostat

A listán jól látható, hogy az élen az EU szegény tagállamai állnak, élén Romániával (majdnem 28 százalék), a végén pedig a gazdag tagok, amelyek többsége a közösségi átlag alatt fordítanak élelmiszerekre. Néhányukban szembeszökően kis hányadot, négyben még a 10 százalékot se éri el ez a teher. (Horvátország nem közölt adatot 2017-re.)

A lakosság teljes fogyasztási költség-szerkezetét ábrázolja a következő grafikon.

Forrás: Eurostat

Az élelmiszer-költségelem a harmadik legnagyobb a háztartások kiadásainak sorában. A legtöbb a lakásfenntartásra és közmű-szolgáltatásokra megy el (24 százalék), közlekedésre 13 százalék jut a családok havi kiadási közt. Ezt követik a vegyes (egyéb) árucikkek és szolgáltatások.

A szintén jelentősnek tekinthető rekreáció és kultúra, valamint a szállodai és éttermi költés 8,5-8,8 százalékos átlaga ugyancsak a jómódú tagállamok lakóinak luxusát mutatja.

100 év után: legyünk újra osztrákok!

0

Nehéz megérteni, hogy rajtunk kívül majdnem mindenki ünnepeli a 100 éves évfordulóját. A finnek, észtek, lettek, szlovákok az államalapításukat, a lengyelek, litvánok, a csehek államaik visszaállítását, a románok s a szerbek az egyesülést. Még az osztrákok is ünnepelnek. Csak mi ülünk itt, mint egy sértett gyerek, akit senki nem ért meg, és csodálkozunk, hogy az egész volt Monarchia ünnepel. Sőt, egész Európa ünnepel – ha mást nem, legalább a szörnyű háború végét – írja Czika Tihamér a Transindexen.

A szerző felidézi: sokakat felháborított Magyarországon és Erdélyben is Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnökének nyilatkozata, amelyet október 23-án az Európai Parlamentben (EP) mondott el, Klaus Iohannis román elnöknek válaszolva. Az időzítés amúgy sima véletlen: az EU-s államfők/kormányfők sorban beszédet mondanak az EP-ben Európa jövőjéről, és éppen Iohannis következett. Bár a román elnök azért volt ott, hogy tolmácsolja Románia álláspontját, nem tudott nem kitérni a román egyesülés centenáriumára. Juncker erre pontosan azt mondta, hogy „minden, ami román, egyben európai is, ezért december elsején Európa közösen ünnepli e Romániának és Európának is fontos pillanatot”. A jobber magyar sajtósok, politikusok (sőt még egy balos is), felháborodtak. Szerintük az EB-elnököt nem érdekli a magyarok érzékenysége, hisz ez nekünk nem ünnep. Amit ugyanezen sajtó nem írt meg, az az, hogy Juncker ugyanilyen beszédet mondott a finnek, a három balti állam vagy a csehek és a szlovákok 100 éves évfordulójára is. Természetes udvariasság, természetes EU-s belső diplomácia, mégpedig a javából. Akárki lett volna az EB elnöke 2018-ban, ugyanezt tette volna.

Czika Tihamér emlékeztet arra, hogy november 11-én, az 1. világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszünet századik évfordulójára több mint 60 állam- és kormányfőt várnak Párizsba, beleértve az egy évszázaddal ezelőtt vesztes német, osztrák és török állam vezetőit. Még az ugyancsak néha revizonista hajlamú török elnök is ott lesz.

A szerző így folytatja: Nem tudom, mi magyarok küldünk-e valakit, de azt igen, hogy mindmáig nem tudtunk és nem tudunk, vagy inkább nem akarunk megbékélni ennek a háborúnak a végkifejletével, sem Trianonnal, sem azzal, amiben most vagyunk. Mert aki meg akar békélni, azonnal nemmagyar áruló lesz. Mert a magyar embernek Trianon mindig fájnia kell. Úgy adjuk át ezt a fájdalmat szülőről gyerekre, generációról generációra, mint valami örökletes betegséget.

Ülünk és csodálkozunk, hogy senki sem ért minket

De hát hogyan érthetné ezt bárki? Hisz

AMIT MI MŰVELÜNK, SZERINTEM EGYÁLTALÁN NEM NORMÁLIS.

Senki sem műveli ezt ilyen beteg szinten, mint mi. Van még nemzet Európában, amely így haragszik az egész világra, amely száz év után is kikéri magának (persze magyarul, magyaroknak, hogy senki más ne értse)? Mindezt úgy, hogy egérfaroknyit sem vagyunk képesek szembenézni a tragédia létrejöttében játszott szerepünkkel?

Czika Tihamér szerint  ez a kollektív pszichózis különösen virágzik Erdélyben.

Mert mindennek erről (is) kell szólnia. Mindenben mindig ott kell legyen a kisebbségi lét, az örökös fájdalom, a képzelt vagy valós elnyomás, a „ki tudja, mikor tör be már megint”, a nehezebb időkre való örökös felkészülés. Nem tudsz menekülni tőle, csak ha kilépsz a közösségből. Ezt hallod már óvodáskorod óta minden március 15-én, amikor a rendezvényre kitolnak. Nincs olyan történelemkönyv, atlasz, amiben ne lenne szó Trianonról vagy a kisebbségi létről. Erről szól jórészt az utóbbi száz évünk irodalma, erről szólt s szól ma is a sajtónk, a publicisztikánk jó része. Nem igazi újságíró, aki legalább egyszer nem kisebbségezett, trianonozott volna. Erről szól a sport is lassan.(…)

Tanuljunk a sógoroktól

Szóval itt ez a centenárium, amellyel egyelőre alig tudunk mit kezdeni – írja Czika Elemér és van egy javaslata:

TANULJUNK A SÓGOROKTÓL, AHOGY ANNYISZOR TETTÜK AZ ELMÚLT KÉT-HÁROMSZÁZ ÉVBEN.

Az osztrákok is elveszítették száz évvel ezelőtt az országuk kétharmadát (még annál is többet), s a német ajkú lakosságuk legalább egyharmadát. Sőt, e német kisebbségek nagyrészét ki is telepítették az elmúlt száz év során (lásd a szudétanémetek, vagy a szlovákiai, magyarországi, jugoszláviai németek sorsát). Csak Dél-Tirolban maradt egy 300 ezres német lakosság. Mégis mit csináltak az osztrákok? Tovább léptek. Siratják a birodalmat? Egy maroknyian talán. Hány osztrák hallott a Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződésről? Nemzeti összetartozásnak álcázott síróünnepet csináltak szeptember 10.-ből? Ellenséges viszonyban van a mindenkori osztrák kormány a szomszédokkal a kisebbségi kérdés miatt? Neheztelnek a csehekre, szlovénokra, magyarokra, szlovákokra vagy akár a szerbekre vagy románokra az elűzött német kisebbségek miatt? Osztogatják az osztrák állampolgárságot az olasz Dél-Tirolba, szólnak bele fiókpártokkal az olasz belpolitikába? Játsszák a sértődött kisgyereket 1918 centenáriuma kapcsán? Nem, nem, nem, nem. Sőt, ünnepelnek: az osztrák köztársaság 100 éves évfordulóját (1918. november 12.).

Legyünk mi is olyan okosak, mint az osztrákok!

Ünnepelhetnénk mi is az első magyar köztársaságot (kikiáltva 1918. november 16-án). Persze, az őszirózsás forradalom nem volt olyan sikeres, mint az osztrák forradalom; sokkal nehezebb állapotok között indult, végül elég hamar lenyúlták a bolsevikok, meg aztán törölte a történelmet megállító Horthy-rendszer. De szégyenkezni sem kell miatta. Megpróbálták a helyzetből kihozni, amit lehetett, sok területen progresszió volt.

Vagy ha már sehogy sem tudjunk ünnepelni ezt a köztársaságot, mert minden rosszat rá kentek (jogtalanul!), vagy mert a közelgő trianoni centenárium árnyéka elborítja gondolkodásunkat, legalább ünneprontók ne legyünk! Értsük meg, hogy Európában majd mindenki más számára 1918 centenáriuma ünnep. Próbáljuk megérteni őket, s gondolkodjunk el, hogy mi miért nem vagyunk képesek száz év után sem továbblépni. A hiba bennünk van. Az osztrákok, németek fel tudták dolgozni ugyancsak hatalmas veszteségeiket, s közben a 20. s 21. század nyerteseivé tudtak válni. Irigylésre méltó országok lettek, ahová mi, magyarok, az erdélyieket is beleértve, dolgozni, élni megyünk. Mi is lehettünk volna s még lehetnénk közel ilyenek a folytonos sírás helyett.

Kívánok magunknak egy sokkal kellemesebb következő száz évet, amolyan igazi osztrákot, vagy most már szolidaritásban igazi európait. Ideje tanulnunk az elmúlt száz év hibás útjából: legyünk újra osztrákok!

Bécs – magyar kémfészek is

0

A semleges Ausztriában a hidegháború idején grasszáltak a két világrendszer kémjei és szép számmal voltak közöttük a szocialista Magyarország ügynökei is. Éppen az ő szerepükre igyekszik fényt deríteni egy magyar-osztrák kutatási program.

Hogy a keleti hírszerzések milyen sikerrel működtek, az kiderül abból, hogy a cseh elvtársak annak idején be tudták szervezni még Helmut Zilket, a bécsi polgármestert, a szocialisták befolyásos véleményformálóját is. De hogy magyar kollégáik mire jutottak, azt kívánja feltárni a háború utáni időszakkal foglalkozó gráci Ludwig Boltzmann Intézet, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának egy éve zajló közös kutatása, amihez az osztrák tudományügyi tárca, a Nemzeti Alap, valamint több cég ad anyagi támogatást.

A Der Standard beszámolója szerint nemrégiben, Budapesten konferencián ismertették a kutatás első eredményeit, így azt, hogy mi volt a magyarok fő törekvése a régi, szép időkben: a határ, tehát a Vasfüggöny biztosítása, a menekültek szemmel tartása, valamint a nyugati titkosszolgálati akciók elhárítása – már osztrák földön. Ausztriában a háború után 22 ezer magyar menekültet tartottak nyilván, újabb bevándorlási hullámot váltott ki 1948-ban a kommunista hatalomátvétel, majd a forradalom leverésekor 200 ezren lépték át a nyugati határt. A magyar hatóságok feltételezték, hogy ezek az emberek segítik majd a rendszerellenes propagandát, illetve közülük toboroznak majd munkatársakat a nyugati szolgálatok. Utóbbiak viszont azokat próbálták kiszűrni, akiket a keleti konkurencia akart Nyugatra telepíteni az áradatot kihasználva. Vagyis valóságos ügynökháború zajlott ekkortájt.

A kutatást vezető osztrák történész úgy fogalmaz, hogy a kémkedés szempontjából akkortájt olyan volt Ausztria, mint manapság egy zsúfolt autópálya, méghozzá mindkét irányban. Keletiek ott alakították ki az első védelmi vonalat, és igaz, ami igaz: nagyon eredményesek voltak a nyugati akciók meghiúsításában. Az már nehezebbnek bizonyult, hogy titkos munkatársakat toborozzanak a migránsok körében, de még az is előfordult, hogy elraboltak és visszahurcoltak Magyarországra olyanokat, akiket veszélyesnek minősítettek az óhaza szempontjából.  Másfelől viszont az itthon maradt rokonságon keresztül sokakra nyomást tudtak gyakorolni a kintiek közül. A nyugatiak ugyanakkor nehezen tudtak felsorakoztatni magyar származású ügynököket, ezért a szóba jöhető osztrákok közül igyekeztek többeket beszervezni.

A dokumentumok arra utalnak, hogy a magyarok is verbuváltak megbízottakat az osztrák államapparátusban, természetesen ezeket a bizonyítékokat oda-vissza, számtalanszor ellenőrizni kell, hogy ki nyugodt szívvel lehessen mondani róluk: megfelelnek a valóságnak. Hiszen az akta léte még messze nem bizonyítja, hogy az illető valóban tudatosan dolgozott Magyarország számára, és nem csupán arról van szó, hogy a másik oldal felhasználta az általa elpöttyintett értesüléseket.

Az eredményeket jövőre könyv formájában teszik közzé, de nem az egyes esetekre összpontosítanak majd, hanem arra, hogy miként épültek ki ezek a hálózatok, milyen rendszerben, miként működtek.  Az azonban már most látható, hogy a titkosszolgálatok egykor ugyanazzal a módszerrel éltek, mint mai utódaik a terror elleni harcban, igaz napjainkban jóval magasabb műszaki színvonalon: be kell gyűjteni az információt, majd ellenőrizni, elemezni kell azokat és a végére marad az értékelés. Ehhez egyáltalán nem elegendő az világháló, a legtöbb fontos értesülést ma is az illetékesekből lehet kicsalogatni.

Der Standard/Szelestey Lajos

A románok remélik: nem ragályos ez a nemzeti őrültség

0

A magyarok mára furcsa, érthetetlen, rém mérges, kellemetlen embereknek tűnnek számukra, Magyarország egy fortyogó katlannak, amelynek polgárai egymást emésztik fel. A hétvégi Tusványra pedig úgy tekintenek, mint az önfelszámolás újabb beláthatatlan epizódjára, ahol aztán bármi megtörténhet.

Határozott zsizsegés érezhető Erdélyben a Tusványosi Orbán látogatás és beszéd előtt. Nem csak azért, mert már most elkezdtek érkezni a show résztvevői, mert az utóbbi években mindig történt valami váratlan, és a magyarországi politikai kurzusba nehezen illeszthető esemény. Azért is, mert most már a román közvéleményt is érdekli, mi zajlik a magyar dzsemborin. Pontosabban így hangzik a sokszor feltett kérdés: “magyarázd már el, a magyarok miért vitatkoznak / veszekednek/ miért utálják egymást annyira?

Ma is egy ilyenben beszélgetésben volt részem, az átlagnál felkészültebb, tájékozottabb, érdeklődőbb szakemberekkel. Kockás papírral ültek előttem, amíg kérdeztek. El kellett magyaráznom nekik, hogy ki kicsoda, és “kivel tart” az erdélyi, magyarországi politikai életben. Ágrajzot készítettek közben, hogy követni tudják. Aztán fogták a fejüket, hogy nem értik.

Arra is rákérdeztek, hogy honnan indult az ellenem zajló zaklatás sorozat. Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb kérdés, és mondtam, hogy egy Wass Albert kritikámtól. Ki az a Wass Albert? – kérdezték elkerekedett szemmel a bukaresti, vezető beosztásban lévő, közéleti emberek. Nem tudták. Fogalmuk sem volt. Semmit sem hallottak a Wass Albert háborús bűnösségéről szóló romániai ítéletről sem. Holott a magyar köztudatban az van, hogy itt tűzzel-vassal irtják Wass Albert emlékét. Azt meg végképp nem tudták értelmezni, hogy egy írói életmű kritikája hogyan torkollik éveken át tartó fenyegetésbe, zaklatásba.

A magyarok mára furcsa, érthetetlen, rém mérges, kellemetlen embereknek tűnnek számukra, Magyarország egy fortyogó katlannak, amelynek polgárai egymást emésztik fel. A hétvégi Tusványra pedig úgy tekintenek, mint az önfelszámolás újabb beláthatatlan epizódjára, ahol aztán bármi megtörténhet. Ki tudja? Vad népek ezek a magyarok, nyereg alatt puhítják egymás húsát. Néztem beszélgetőtársaim szemébe, és nem tudtam kitalálni, mit gondolnak? Hogy oké, akkor nekünk már nincs tennivalónk, elintézitek magatok magatokat? Vagy, hogy balhézzatok otthon a trianoni négy fal között, de minket ne zaklassatok az ügyeitekkel? Vagy azt, hogy te jó ég, reméljük nem ragályos ez a nemzeti őrültség.

Akármit is, nem túl sikeres a magyar nemzet és országimázs, így a 2018-as centenáriumi évben.

Parászka Boróka (Facebook)

Viszonzatlan szerelem

Egy közvéleménykutatás eredménye azt mutatta, hogy a németek kevésbé vannak jó véleménnyel a magyarokról, mint fordítva. A két világháborús szövetség a jelenlegi generációk számára már aligha játszhat ebben szerepet, az újabbkori történések viszont igen. A német újraegyesüléshez való magyar hozzájárulást azóta már felülírta a második, harmadik és negyedik Orbán-kormány szembenállása a németek továbbra is legnépszerűbb politikusával, Angela Merkellel.

„Egyoldalú a szimpátia a németek és a magyarok között, mivel a magyarok sokkal jobb véleménnyel vannak Németországról, mint a németek hazánkról – derült ki a Nézőpont Intézet Magyar Idők számára készített közvélemény-kutatásából. Míg a magyarok háromötöde (59 százalék) nyilatkozott pozitívan Németországról, addig a németeknél közel ugyanekkora (55 százalék) arányban voltak negatív véleménnyel Magyarországról.”

Magyarázatként a Nézőpont/Magyar Idők szerint „a német sajtó 2010 óta tartó éles és sok esetben egyoldalú Magyarország-kritikája megtette hatását a német közvéleményre”. A Médianéző által készített kimutatás szerint, 2017-ben a Magyarországról szóló összes vizsgált németországi médiamegjelenés 70 százaléka volt negatív hangvételű. Ezzel szemben mindössze 1 százaléknyi pozitív és 29 százaléknyi semleges cikk jelent meg.

Nos, még talán tárgyilagos leírásnak is vehetnénk a fentebb leírtakat, ha nem nem csúszott volna be az „egyoldalú” minősítés,

ami, ugyebár, alaposan megkérdőjelezi a kutatás hitelességét, sőt a célját is. Mert: ha valami egyoldalú, akkor nem lehet tárgyilagos. Ergo a német sajtó (sok esetben) nem tájékoztatta objektívan a német közvéleményt a magyar eseményekről. Tehát (sok esetben) félrevezette azt. Nem azt írta meg, ami valójában Magyarországon történik, hanem csak annak az egyik oldalát. Feltételezhetően a „naiv” német újságírók többnyire csak az Orbán-kormánnyal szemben kritikus forrásokra alapozták beszámolóikat. Valójában mintha a jogállamiság lerombolása, a médiaszabadság hiánya vagy az államilag gerjesztett korrupció nem valós tények lennének, hanem csak egyoldalúan tálalt féligazságok, amelyek félrevezetik a német közvéleményt. Ezért nem szeretnék a magyarokat? Vagy azért, mert a müncheni sarki hentes is tudja, hogy az ő adójából épülnek a stadionok, kisvasutak, gyarapodnak a magyar oligarchák.

„A németek alig több, mint harmada (38 százalék) nyilatkozott pozitívan, míg 55 százalékuk negatívan hazánkról. Legkevésbé a legfiatalabb, 30 év alatti korosztály (32 százalék jó, 58 százalék rossz) és a fővárosiak (33 százalék jó, 56 százalék rossz) voltak jó véleménnyel Magyarországról. Nincs viszont olyan demográfiai kategória, ahol többségben lenne a hazánkról alkotott pozitív kép a németek körében.”

Hát hogyan is lehetne, amikor a Merkel vezette kormányról évek óta a legprimitívebb jelzős szerkezetek jelennek meg a fidesz-sajtóban?

„A magyarok ezzel szemben továbbra is pozitívan gondolnak Németországra. A megkérdezettek 59 százalékának van jó véleménye a régió legnépesebb és gazdasági szempontból legfontosabb országáról, szemben a negatívan nyilatkozó 28 százalékkal. A németbarát többség minden társadalmi csoportban kimutatható. A fiatal magyaroknak különösen jó a véleménye (76 százalék jó, 20 százalék rossz), de a leginkább elutasító 60 év felettieknek is a fele pozitívan nyilatkozott Németországról (49 százalék jó, 35 százalék rossz).”

A fiatal magyarok már évek óta folyamatosan igyekeznek Németországba munkát vállalni. A német autógyárak meg hatalmas lendületet adtak egy-egy magyarországi régió fejlődésének (pl.Kecskemét). Arról nem beszélve, hogy a két legsikeresebb kereskedelmi üzletlánc (Aldi, Lidl) olyan fizetéseket kínál (nagyon kemény munkáért), ami a magyarországi vadtőkéseket is jobb belátásra készteti.

A magyarok számára a németek egyfajta példaképet alkotnak. Fordítva viszont már az is kész csoda, hogy van még egyáltalán német, aki szimpatizál a magyarokkal. Jól jönne egy vasfüggöny, amit ismét át lehetne vágni.

A korrupció magyarul is öl Romániában

0

Új fejlemény a román, és romániai magyar politikában, hogy egy bukaresti tüntetésre magyarok is beutaznak, csatlakoznak az ország más részéből érkező, illetve fővárosi tiltakozókhoz, és kétnyelvű molinókon, illetve táblácskákon fejezik ki követeléseiket. A „magyar csapat” szervezője Eckstein-Kovács Péter, volt szenátor és kisebbségi miniszter, aki RMDSz-es kollégáival is vitatkozva a jogállamiság megvédéséért száll síkra, nyilvános vitákban, média jelenléttel, illetve, most már utcai megmozduláson való aktív részvétellel fejezi ki egyet nem értését az eddigi és készülő törvénymódosítások ellen. A hétvégi igen jelentős tüntetés előzményeiről és az ott szerzett tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük a hosszú politikai tapasztalattal rendelkező kolozsvári ügyvédet. Az interjút Magyari Nándor László készítette.

 

Ügyvéd úr, összefoglalná nagyon röviden, hogy miért tiltakoztak, illetve hogyan látja egy ilyen megmozdulásnak milyen jelentőség lehet a román politikára, illetve törvényhozásra?

Létezik egy kormányzó pártszövetség, ahol az egyik párt elnöke és egyben alsóházi elnök jogerősen el van ítélve és további ügyekben vádemelés történt ellene, ahol a másik pártelnök és egyben a felsőház elnöke ellen büntetőper van folyamatban és mindezek mellett akarják módosítani a jogszabályokat, oly módon, hogy ne essék bántódásuk. Hát ezt sokunk gyomra nem veszi be. Olyan sokunk gyomra, hogy azt már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az RMDSZ lavírozik a kérdésben, amit rosszul tesz, igy hát ki kellett menni az utcára, hogy legyen világos: az erdélyi magyarok többsége, miként a románok többsége is, nem szereti az igazságtalanságot és a korrupciót.

Többről van szó, mint arról, hogy az emberek a Btk. módosítás valamely javasolt szakasza vagy cikkelye ellen tüntetnének, és ezért igen leegyszerűsítő az a bírálat, amit ellenük megfogalmaznak, hogy tudatlanok. Én úgy látom, hogy az emberek józan esze és jóérzése viszi ki őket az utcára, akkor is, ha nem tudják hogy a Btk. melyik szakasza jogsértő. A tavaly januártól kezdődő sorozatos kísérletek arra, hogy megkönnyítsék a korruptak helyzetét, mely a mostani szigorú – még ha néha rosszul alkalmazott, vagy zavaros – törvénykezést megengedőbbé tegyék, illetve olyan módon törvénykezzenek, mint ahogy azt a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendelettel megpróbálták, egyszerűen éberré és tudatossá tette az amberek egy részét. Érzékennyé, olyan – látszólag jogi, illetve törvénykezési –, de a valóságban ettől általánosabb politikai/vezetési kérdések iránt, amelyek a mégoly törékeny, de Románia EU-s csatlakozását követően, mégiscsak meglevő jogállamiság elveit sértik. A jelenleg hatalmon levő pártok, és különösen a PSD rovott múltú elnökével szembeni bizalmatlanság, legalább annyit nyom a latban, mint a törvénymódosítási kísérletek, amelyeket nemcsak a jogásztársadalom többsége, az államelnök, de az Európa Tanács, a fejlett nyugati államok képviselete és az USA is, jogállamot sértőnek, vagy veszélyeztetőnek lát.

Honnan a tüntetésen való részvétel ötlete, az, hogy magyarok, méghozzá kétnyelvű táblákkal tüntessenek Bukarestben?

Tapasztalatom, hogy az egy éve folyó tüntetéssorozatban, főként Kolozsváron, de más erdélyi nagyvárosokban és bár gyéren, még székelyföldi városokban is, magyarok is részt vettek, nem csekély számban. Főként fiatalok, akik megmártóztak egy-egy ilyen civil társadalmi esemény hangulatában, és ugyanazokat az elveket vallották és vallják, mint a többségi tiltakozók. Ezért egy felhívást fogalmaztam meg és autóbuszt szerveztem Kolozsvárról Bukarestbe, önköltséges alapon, melyhez székelyföldiek is csatlakoztak, és együtt mentünk a szombati tüntetésre.

A közvetlen apropót az adta, hogy az újonnan kijelölt miniszterelnök-asszony nyilatkozatai azt vetítették előre, hogy teljes lendülettel fog folytatódni az igazságügy és a jogállam elleni támadás. Ráadásul az RMDSz együttműködik azzal a PSD-vel, amelyik ezt a támadássorozatot kezdte és folytatja, és eddig a romániai magyarok, vagy a civil szféra részéről kevesen fejezték ki nyilvánosan és hangosan ellenvetésüket e ténykedés kapcsán. Ideje volt és van annak, hogy hangosan kimondjuk, hogy sok, nagyon sok romániai magyar polgár nem ért egyet sem az együttműködéssel, sem pedig a jogállamiság bármilyen fajta csorbításával.

Milyen volt a hangulat, mit tapasztaltak a tüntetésen, hogyan fogadták a tiltakozó-társak a kétnyelvű feliratokat?

Előzőleg lefordítottuk, kicsit szabadon, az egyik románul megfogalmazott jelszót: a kis stoppot intő kézen jelent meg az „Igazságért” felirat, mely szerintem érthetőbb mint az, hogy küzdünk az igazságszolgáltatás szabadságáért, ami, amúgy szintén igaz. A nagyobb molinóra pedig a korrupciót elítélő szöveg került fel Kolozsvár jelszóval és ezekkel vonultunk, a nagyon ronda időjárás ellenére, vidáman.  Jó volt megtapasztalni a szimpátiát a román tüntetők részéről, akik nemhogy haragudtak volna a kétnyelvű feliratokért, hanem fotózkodtak is vele, mi több két román srác végig segített cipelni a dögnehéz molinót, a “Kolozsvár NEMet mond a korrupciónak” felirattal.

Tervez-e, terveznek-e folytatást?

Korántsem vagyok hivatásos forradalmár. De ha nagy a veszély, megyünk Bukarestbe, Brüsszelbe, ahová kell. Őszintén mondom, szeretnék Kolozsváron maradni, a kandalló mellett.

Magyarok skótul

Dolgoznak és mosolyognak; az utcán megszólítanak és segíteni akarnak; egészen Záhonyból jött a barátjához, akivel szakított, de Glasgow-t már nem hagyja ott. Nem skótokról van szó, hanem magyarokról.

Óriási tömeg a Liszt Ferenc repülőtéren, méghozzá a biztonsági (vetkőztetős) kapuk előtt, kígyózik a sor. A fapadosok furcsa szokása, hogy vagy tízen reggel hat felé indulnak. A repülőtéri szolgálatokat ez meglepetésként éri. Nem csoda, hiszen csak évek óta van így. Akárcsak Röszkénél a határőröket a karácsonyi (és minden más) ünnepek előtt. Az országból kimenet (!) az idei csúcs 7 órás várakozás volt. Az előírás, az előírás. Elvégre kifelé is csempészhetnek migránsokat a hazatérő, elvetemült vendégmunkások.

A repülőn kizárólag magyar szó hallatszik, visszatérőben a skót munkahelyekre. A glasgow-i reptéren nincs tolongás, pedig a személyit is fel kell mutatni. A taxis előzékeny, de csak businesslike szinten. Viszont teljesen érthetetlen nyelven beszél, néha felsejlik egy-két angol szó. Később az ottani magyarok mesélték, hogy a glasgow-i nyelvjárást nagyon nehéz megszokni, sőt van, hogy egymást sem értik néha. Bezzeg Edinburgh-ben.

A magyar turista, szokása szerint, hangosan tanakodik az utcán, hogy merre is lehet az éppen kipipált célpont (esetünkben People’s Palace). Egy sapkás fiatalember megtorpan, felderül az arca:

„Hova akarnak menni? Majd én eligazítom magukat!”

– mondja készségesen és máris mutatja az irányt. Budapesti, már négy éve van kint. Nagyon jól érzi magát. És már rohan is tovább.

Útközben megvan az első kötelező fish and chips is egy olyan rózsaszín árnyalatú étkezdében, ahol körhintaszerű ülőkékbe préselik be a kuncsaftokat. Viszont ez a brit egyenkaja ízletes. Közben jönnek a zöld sálas, mezes, kabátos Celtic drukkerek. Nagy nap volt az a szombati, a helyi rangadó, a Celtic-Rangers összecsapás napja.

A bulinegyed (főleg csak egy utca, de ilyenből több van) közelében egy profi olasz étterem. A duci pincérnő azt mondja, nincs wifi kód, mert csak a staff használhatja. A másik pincér megkérdezi honnan jöttünk, és máris hívja a ducit. Merthogy szombathelyi. Már több éve van kint. Jól érzi magát. Glasgow előtt Aberdeenban dolgozott, északon. Ott van egy kis idegengyűlölet, az emberek kisebb közösségekben élnek, nem jó szemmel nézik a bevándorlót. Itt erről szó sincs. De wifi azért nem lett.

Az edinburgh-i Rózsa utca lehet, hogy középkori vallásháborúkat idéz, de a vendéglői sem megvetendők. Mit ad isten, ismét egy olasz. A fish and chips nem szokott maradandó élményeket nyújtani. A hangos belépéskor már harsány köszöntés a pultból:

Boldog Új Évet!

Utóbb kiderül, hogy a vidéki fiú nincs egyedül. Habár a krétai pincér utánozhatatlan görög akcentussal tolja az angolt, jobbnak látja átadni a helyét a budapestinek. Aki pörög, kiszolgál, mesél. A brexittől nem tart. A szülei ugyan féltették a kelet-európaiak ellenes hangulat miatt, de ilyet nem tapasztalt. Még nem tudja meddig marad.

Január elsején Glasgow-ban sincs minden sarkon terülj asztalkám. A ritka menhelyek egyikén a csinos fiatal hölgy asztalhoz invitál bennünket. Ismét megdobban a szív: közülünk a legbátrabb rákérdez. Talált. A messzi Záhonyból jött ide, a fiújához. Azóta a kapcsolat megszakadt, de ő maradt. Feltalálta magát: a pultban is dolgozik, fel is szolgál. A pincérek mind külföldiek: lengyelek, ciprusiak, koszovóiak. A skótok nem nagyon vesznek a részt ebben a rohammunkában. Más munkahelyén látta, hogy már egy kis megfázás miatt szabadnapot kérnek. Sőt, még egy komolyabb ivászat (Skóciában is nemzeti sport) másnapján sem restellnek órákat késni.

K. azt mondja, sokat kell dolgozni, pláne ünnepnapokon és hétvégeken, de a fizetés tisztességes, simán meglehet belőle élni. A borravalót osztják. Egyetemre is gondolt, habár otthon már diplomázott. Nagyon nehéz ösztöndíjhoz jutni, egyébként meg méreg drága.

Nemcsak a kelet-európai vendégmunkások jönnek Skóciába: K. éttermében minden kis- és nagyfőnök koszovói. Csak a névleges tulaj skót: az ő Mészáros Lőrincük.

Paul Lendvai: Orbán rafináltabb, mint Putyin

A Kossuth Kiadó gondozásában jelenik meg Paul Lendvai legújabb könyve, a Magyarok, amelynek ez már az ötödik kiadása, de persze mindig új fejezetekkel kiegészítve. Az Ausztriában élő író, újságíró immár egészen 2017-ig elemzi a magyar politikai életet, amelyről lesújtó a véleménye.  Úgy látja: Orbán Viktor ugyan ügyesen játszik a nacionalizmus kártyájával, de a kontroll nélküli hatalom előbb-utóbb veszélyessé válhat; a magyar történelem – például 1956 is – megmutatta: kiszámíthatatlan, mi történik holnap. „Borzasztó fájdalmat érzek, hová jutott ez az ország” – mondja, ami miatt nem is érzi jól magát Magyarországon az amúgy ötös identitású – ember, zsidó, magyar, osztrák és európai – író. Orbánról azt mondja, hatalma nem attól függ, hogy milyen erős az ellenzék, hanem hogy mennyire fog elhízni…

 

A most megjelenő könyvének az a címe, hogy Magyarok. Kik a magyarok?

A könyv alcíme az, hogy A kezdetektől napjainkig, eredetileg az volt, hogy Győzelmek a vereségben. Ez egyébként már az ötödik, bővített kiadás. Az első, a történelmi részben sokat foglalkozom a magyarokkal és idézem Babits Mihályt írását (1939-ből), amely arról szól, hogy a magyar nép „kevert és állandóan keveredő nép. Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is.” 1867 és 1914 között, ezt megállapították, 500 ezer szlovák, 600 ezer német, 700 ezer zsidó lett magyar, kulturális értelemben. Ennek óriási jelentősége volt, mert enélkül a magyarok nem lettek volna relatív többségben még a régi Magyarországon sem. A magyarokkal operálni egy olyan történelemben, ahol a legnagyobb személyiségek között is, Mátyástól Hunyadi Jánosig, nagyon nehéz tiszta magyarokat találni…

De látjuk, halljuk, hogy operálnak vele…

Kétségtelenül. Trianon után fölélesztették ezt az érzést. A magyarság mindig a túlélésért harcolt. Arthur Koestler írta, hogy

magyarnak lenni egy állandó neurózis, amihez külön hozzájárult az ország elcsatolt részein élő népek elszakadása.

Ma tehát a magyarságunkkal érvelni háromszoros elszigetelődést jelent. Először is: az országon belül; jól emlékszem, miként támadtak meg zsidó embereket itt, ahol a zsidóság a legmagyarabb magyarok közé tartozott. Hihetetlen dolgok történtek 1920 és 1944 között, illetve 1990 után a magyar sajtóban, politikában. Ez a megosztás tehát nem most kezdődött, most azonban a Soros elleni kampánnyal szinte csúcsra van járatva. A másik csoportja az elszigetelődésnek a határon túliakat, az erdélyieket, a felvidékieket és a délvidékieket érinti. Az ott élő magyarok beszélnek is erről, arról, hogy ez a mostani politika visszahúzás a múltba. Összezárja a nacionalistákat, a román, a szlovák nacionalistákat, a magyarok ellen. A harmadik elszigetelődés a magyarság elszigetelődése Európától. Ne felejtsük el, hogy nagyon mély nyomokat hagy a közvéleményben, hogy ez az ország, ahonnan 1956 októbere után közel kétszázezer ember menekült el és talált befogadásra Európában, vagy éppen napjainkban, amikor mintegy félmillióan választottak maguknak új országot, most mindenfajta szolidaritást visszautasított.  Ez utóbbi azt mutatja meg a világnak, hogy az Orbán kormány Magyarországa nem tartozik az európai fősodorba, másként viselkedik az országon belül, és kívül egyaránt; inkább közelít a diktatúrákhoz, mint a demokratikus értékekhez.

Azt mondta, hogy a nacionalizmus feléledését már 1990 óta érezhetjük, biztos ebben?

Persze.

A könyvemben idézem is, milyen támadások érték már 1993 környékén Soros Györgyöt, csakhogy akkor épp a Fidesz védte meg Sorost, annak felidézésével, hogy mi mindent tett az üzletember a magyar progresszióért.

Szóval egy sor dolog történt annak idején, például a Horthy-temetés, vagy a Csurkától való nem elszigetelődés, amelyek megerősítik az állításomat.  Lenin mondta egyszer – veszélyes dolog őt idézni -, hogy ha megkaparsz egy bolsevikot, kijön belőle egy nagyon rossz nacionalista. Átültetve a gondolatot: ha megkaparsz egy magyar politikust, kijön alóla egy nacionalista.

Ezek valódi érzések, vagy inkább politikai kártya?

Orbánnál nyilvánvalóan politikai kártya. Hogy aztán később magáévá is tette a nacionalista gondolatokat, az lehetséges.  De dominánsan benne van az európai érzék hiánya.

Nincs abban ellentmondás, hogy a felmérések szerint a magyarok döntő többsége Európa-párti, ugyanakkor mégis ilyen erősen hat a nacionalizmus?

Hallatlan abszurditásokkal találkozik az ember. Orbán Viktor például a leghíresebb beszédeit Erdélyben, Tusnádfürdőn tartja, amit csak azért említek, mert a sokat szidott Románia megértőn fogadja, és elviseli azokat az éles szövegeket, amelyek ott elhangzanak. Én nem tudnom elképzelni, hogy például az osztrák kancellár elmenjen Dél-Tirolba és mondjuk Bolzanoban egy nagy nemzeti beszédet tartson.  De mondok mást: a magyar parlament épületére kiteszik az erdélyi zászlót, de nem teszik ki az Unióét, vagy folyamatosan halljuk az állítsuk meg Brüsszelt, kormányzati szlogent, miközben ennek az országnak a gazdasági életét megbénította volna az elmúlt tíz évben, ha nem kapott volna az európai emberek adófizetéseiből támogatást. A nemzeti jövedelem 3-5 százaléka Brüsszelből érkezik Budapestre. Ezt tudják azért az emberek, mint ahogy azt is, hogy szabadon utazhatnak. Vagyis az Európához tartozás inkább a haszonélvezet oldaláról fogalmazható meg, ezért van ez a kettősség, amely ellentmondásnak tűnik. Ez persze azt is jelenti, hogy nem lesz olyan egyszerű, már ha Orbánék ezt szeretnék, kivonulni az Európai Unióból.

Említette, hogy a Magyarok című könyvének ez az ötödik kiadása, folyamatosan bővítette az idő előrehaladtával.  Az elemzések, megfigyelések segítettek, vagy segítenek abban, hogy láthassuk a jövőt is, hogy merre megy ez az ország?

Én nem hittem volna, amikor a könyvet írtam, hogy ez lesz ebben az országban. Akkor sem hittem, amikor az első kiegészítő fejezetet írtam, hova fog jutni Magyarország.  Csodálom azokat, akik mindent tudnak. Én nem tudtam.  Bruno Kreisky, volt osztrák kancellár mondta egyszer: Hruscsovot tartották a legjobb kremlinológusnak, mégsem tudta, hogy le fogják váltani. Nem lehet tehát megmondani előre, mi történik a történelemben. A történelem tele van meglepetéssel, sajnos nem mindig jóval.  Ha elaludtunk volna 1956 szeptemberében, nem gondolhattuk volna, hogy Magyarországon október 23-án kitör a forradalom, mint ahogy nem gondolhattuk volna, ha éppen október 31-én alszunk el, hogy letörik ezt a forradalmat és a végén még puszilkodnak is azzal, aki ezt letörte, azaz Kádár Jánossal. Most azt látjuk, hogy van egy új vezér, aki 2010 óta vezeti ezt az országot és nincsen jele annak, hogy belátható időn belül változás legyen.

Ön, utalok itt korábbi beszélgetéseinkre, interjúira, mindig elismeréssel beszélt Orbán Viktorról, bár az elismerésnek mindig volt némi idézőjeles tartalma is. Most is így gondol rá, így beszél róla?

Természetesen. Nagy politikai tehetségnek tartom őt, de ez önmagában semmit nem jelent, az a perdöntő, hogy mit kezdesz a tehetségeddel. Nemrégiben olvastam egy könyvet Mussoliniről; elképesztő dolgok derülnek ki róla, s csak azért hozom ide őt, hogy bár tehetséges politikusnak tartották őt, de lám, nem lehet tudni, hogy a végén mi lesz a tehetségből. Ha hiteles akarok lenni, akkor el kell mondani azt, amit gondolok, még akkor is, ha mások nem szívesen hallják, amit mondok. Sokan bíráltak például azért, amiért megdicsértem azt a Kádár Jánost, aki barátaimat végeztette ki, vagy hurcoltatta meg. És ez igaz, de nem változtat azon, hogy később egy olyan fogházigazgatóvá vált – és ez itt most Magyarország metaforája -, ahol a rabok viszonylagos szabadságot élvezhettek.  Vagyis

el kell ismerni Orbánnak azt a képességét, hogy hihetetlen energiával, és igen, tehetséggel épített fel egy olyan struktúrát, amely nagyobb hatalmat biztosít neki, mint bármely más kormány vagy államfőnek az Európai Unióban, olyan erőt, mint ami mondjuk Putyinnak, vagy Lukasenkonak van, ráadásul úgy, hogy Magyarországon formailag működik a demokrácia.

Itt többé-kevésbé békén hagynak, szabadon utazhatsz, ha például üzletember vagy és amíg nem teszel éles politikai kijelentéseket, még az adóhatóság sem zargat, ha még építesz egy futballstadiont, akkor kedvezményeket is kaphatsz. Az is igaz persze, hogy Orbánnak, a tehetsége mellett szerencséje is volt az eddigiek során. Szerencséje volt a belpolitikában az ellenfeleivel, szerencséje volt az úgynevezett szövetségeseinek a gyengeségeivel és szerencséje volt a külpolitika alakulásával. Nem ő csinálta, de felismerte. Felismerte a jelentőségét Trumpnak, felismerte, hogy milyen politikai hasznot lehet húzni a terrorcselekményekből, a menekültekből. Ha pedig hibázott, mint például az internetadónál, viszonylag gyorsan reagált és kijavította a hibáját. Gyurcsány például elkövette a nagy hibáját 2006-ban, az őszödi beszédével és nem javította ki. Orbán eddig mindig gyorsan és ügyesen javított. Ami nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Van ugyanis egy nagy veszély: minél erősebb vagy és minél határozottabban élsz abszolút hatalmaddal, annál kevesebben merik a vezért figyelmeztetni, fellépni ellene pedig végképp nincs bátorsága senkinek. Ami például mostanság történik, azt én az újkori magyar történelem szégyenfoltjának nevezem, jelesül a Brüsszel és Soros György elleni támadásokat.  Ma ez még működik, a zenekar, amelyet Orbán vezényel, azt játssza, amit ő akar, de ott a veszély: előbb utóbb elveszíti az iránytűt. Hogy ez mikor lesz, nem lehet tudni. Orbán politikai értelemben fiatal – gondoljunk csak Trumpra -, 54 éves, nála nem az a kérdés, hogy milyen erős az ellenzék, hanem, hogy mennyire fog meghízni.

A kormányfő október 23-i beszédét hallva, nem gondolja, hogy máris elveszítette ezt az iránytűt?

Nem lehet tudni. Mondott ő már ennél durvább beszédeket, voltak neki nagyon súlyos kijelentései is, hogy mást ne mondjak, az azeri rendszert mintaállamnak nevezte. A külpolitikában nagyon erős szerepet játszik a cinizmus és a megszokás. Addig, amíg Magyarországon nem lőnek, addig azok a történések, amelyeket láthatunk, például a szinte teljes sajtó bekebelezése, vagy a barátok és családtagok pénzzel való tömése, mind nem olyanok, amelyek tömegeket mozgatnának meg akár Magyarországon, akár külföldön.

Hát igen, úgy tűnik, itt minden szélsőséges kijelentést elenged a nép a füle mellett. Ugyancsak az október 23-i beszédében Orbán sötét oldalnak nevezte az ellenzéket, illetve mindazokat, akik mást gondolnak, mint ők, nem hinném, hogy normál demokráciákban ez szó nélkül maradna.

Nem egészen  így van, figyelje, csak meg miket lehet olvasni hallani a Brexit kapcsán a  kilépés ellenzőiről Angliában. Szóval ez egy régi trükk: az ellenfelet ellenséggé tenni, diszkreditálni őt, mondván nem igazi hazafi, nem igazi magyar, német, vagy angol. Újra csak azt hangsúlyoznám: nem lehet tudni, hogy mikor minek lesz azonnali és történelmi következménye; Magyarország az ilyen váratlan események terén mindig is hangsúlyos szerepet játszott. Ma még a megszokás és a feledékenység dominál. De nem tudhatjuk, mondom immár sokadszor, hogy mit hoz a holnap. Hogy meddig viselik el a magyarok azt, hogy Nyugaton az orbáni Magyarországot együtt emlegetik Putyin Oroszországával, vagy Erdogan Törökországával. Pedig Orbánt tényleg nem lehet összehasonlítani Putyinnal, mert ő sokkal rafináltabb. A kérdés tehát az, hogy ez az Orbanisztán megmaradhat-e így. Egyelőre, bár vannak időnként jelentős tüntetések, aztán valahogy ezek a szervezetek, amelyek szervezőként fellépnek, eltűnnek, és ez a nagy baja ennek az országnak: nincs szervezett és szavahihető ellenzék.

És merre megy Európa?

Visszafelé. Ennek is köszönhető, hogy Orbán európai szereplővé válhatott. Láttam egy brüsszeli képet Orbánról. Ott ment és állt magányosan a kormányfők között, de hihetetlen magabiztosan, teli önbizalommal.  Mert pontosan tudja, hogy ott a többiek közül, senkinek nincs olyan erős pozíciója, mint neki. Ezt el kell ismerni, miközben azt is látnunk kell, hogy ez egyben a magyar ellenzék szegénységi bizonyítványa.

Térjünk vissza az elejére, meg a könyv címére. Ön magyar?

Persze. De több vagyok. Nincsenek problémáim az identitásommal…

Másoknak sincs?

Dehogynem… De: először is ember vagyok, ez a legfontosabb, utána a második legfontosabb, hogy egy olyan közösséghez tartozom, amelyet a világtörténelemben mindmáig üldöznek, tehát én nem teszem fel a kezemet, hogy én zsidó vagyok, ám akkor igen, amikor üldözik.

Magyar vagyok, itt születtem, ez az egyetlen nyelv, amelyet akcentus nélkül beszélek, ez az én hazám, noha van egy második hazám, Ausztria. Ott majd hatvan éve vagyok állampolgár, ott engem soha senki nem bántott, csak jóságot kaptam a magyar akcentusom ellenére és minden idegszálammal arra törekszem, arra vágyom, hogy legalább Ausztria mentse meg magát attól a sorstól, ami Magyarországnak jutott most osztályrészül.

Az identitásom tehát szinte ötös: ember, zsidó, magyar, osztrák, európai…

Fájdalmat érez azért, amit Magyarországon lát, tapasztal?

Borzasztó fájdalmat érzek. Látom, hogy hova jutott ez az ország. Látom, és ez íróként, újságíróként különösen fáj, hogy mi lett a magyar sajtóval. Elkeserítő hogy ez lett belőle. Mint ahogy az is, milyen nevetségessé vált az én eredeti hazám ezekkel a kampányokkal.  Nem érzi jól magát az ember ebben az országban.

Megvan a gép, ami kihozza a magyarokat

0

Már tizenhat magyart kell kimenekíteni a hurrikán sújtotta karibi szigetről. A külügyminisztérium által bérelt repülőgép az engedélyre vár – mondta Szíjjártó Péter külügyminiszter az ATV-ben.

A délutáni információhoz hoz képest már 16 magyar rekedt az Irma hurrikán által sújtott Saint Martin szigetén, akik közvetlenül vagy családtagjaikon keresztül segítséget kértek a magyar kormánytól.

Kimentésük folyamatban van, a külügyminisztérium – miként azt hétfőn sajtótájékoztatón bejelentette Szíjjártó Péter – Dominikán bérelt repülőgépet. Az ATV-s beszélgetésből kiderült, hogy egy 14 fős repülőgép vár arra, hogy megkapja a repülési engedélyt.

Elégedetlenek és bizalmatlanok a magyarok

0

A magyarok továbbra is hátul kullognak Európában, illetve a legfejlettebb ipari országok között a lakosság szubjektív jólétének mutatóiban. A magyar emberek amellett, hogy nem túlságosan elégedettek az életükkel, ezen belül még ráadásul nagy mértékben bizalmatlanok is.

Miként 2013-ban az EU statisztikai hivatala, az Eurostat első ilyen jellegű felméréséből az derült ki, hogy a magyaroknál az Unióban egyedül csak a bolgárok elégedetlenebbek az életükkel, 2016-ban – egy OECD-jelentésben foglaltak szerint – csak a portugálokat sikerült megelőznünk ezen a téren.

Nem csak a rangsorban elfoglalt helyünk, de az adott értékek sem térnek el egymástól szembetűnő mértékben:

a magyar felnőtt lakosság 2013-ban az élettel való elégedettség megítélésére átlagosan 6,1 pontot adott, miközben az uniós átlag  7,1 pont volt.

Az OECD jobb élet index (Better Life Index) felmérésben pedig 2016-ban az élettel való elégedettség Magyarországon 5,3 pont volt, miközben az OECD átlaga 6,5.

Forrás: KSH, Magyarország 2016

Az élettel való elégedettség önmagában is érdekes mutatószám, ám – mint a témával részletesen foglalkozó Magyarország 2016 című Központi Statisztikai Hivatal-kiadvány megjegyzi – „a lakosság életkörülményei (az olyan objektív mutatók mellett, mint a lakáskörülmények, a jövedelmi helyzet és a fogyasztási szokások) az egyén által megélt, szubjektív élethelyzet megítélésén keresztül is vizsgálhatók”.

A szubjektív jóllét – a legfejlettebb ipari államokat tömörítő OECD definíciója szerint –

„az embereknek a velük történt eseményekkel, a testükkel, a gondolataikkal és az életkörülményeikkel, összességében az életükkel kapcsolatos különböző értékelések gyűjtőfogalma”,

legfontosabb mutatója az élettel való elégedettség, valamint a különböző érzelmi állapotok vizsgálata – írja a KSH.

Három évnyi stagnálás

Az Eurostat 2016-ban is készített felmérést, a megkérdezettek ismét egy 0-tól 10-ig terjedő skálán értékelhették, hogy mennyire elégedettek az életükkel. Minél magasabb értéket adtak, annál inkább az elégedettségüket fejezték ki.

A válaszok átlagértéke 2013 és 2016 között érdemben nem változott. A felnőtt magyar lakosság élettel való átlagos elégedettsége 2013-ban 6,11 pont volt, ami a 2015-ben, illetve 2016-ban mért értékkel szinte megegyezik (6,10 pont) – idézi a KSH-jelentés.

A mutató értéke nemenként az egyik vizsgált évben sem tért el jelentősen, az életkor, a családi állapot, az iskolai végzettség, a munkaerőpiaci, valamint a jövedelmi helyzet esetében azonban markáns összefüggések mutathatók ki.

A legelégedettebbek a fiatalok, illetve a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, a megyei jogú városokban élők, a dél-alföldiek. Nő az elégedettség a jövedelmi szinttel párhuzamosan is.

Nagy a bizalmatlanság

Igen fontos, hogy saját magunkon kívül bízhatunk-e másokban, szükség esetén számíthatunk-e mások támogatására és segítségére – írja a KSH, amelynek a jelentése erre is kitér.

Igen szomorú, hogy

az emberek iránti bizalom az összes szubjektív változó közül 2016-ban is a legalacsonyabb átlagértéket mutatta

(5,00 pont), ami a 2013-ban mért 5,27-es átlagértékhez képest csökkent, a 2015. évivel (4,95 pont) pedig gyakorlatilag megegyezett. A fiatalok (16–24 évesek) bizalmi szintje volt a legmagasabb, a 40-es évek végére ez a bizalom azonban már jelentősen visszaesett.

Forrás: KSH, Magyarország 2016

Az iskolai végzettséggel nőtt a más emberek iránti bizalom mértéke. Míg 2016-ban a legfeljebb alapfokú iskolai végzettséggel rendelkező felnőtt népesség átlagosan 4,70, addig a felsőfokú végzettségűek 5,48 pontot adtak az erre vonatkozó kérdésre.

A nagyvárosokban élőket nagyobb bizalom jellemezte:

2016-ban a Budapesten élők átlagértéke (5,35 pont) már a megyeszékhelyeken és a megyei jogú városokban élőkét (5,12 pont) is meghaladta. Ezzel szemben a kisvárosok (4,68 pont) és a községek felnőtt lakosságának (5,03 pont) átlagértéke az előbbieknél alacsonyabb volt – emeli ki a KSH.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK