100 év után: legyünk újra osztrákok!

0
285

Nehéz megérteni, hogy rajtunk kívül majdnem mindenki ünnepeli a 100 éves évfordulóját. A finnek, észtek, lettek, szlovákok az államalapításukat, a lengyelek, litvánok, a csehek államaik visszaállítását, a románok s a szerbek az egyesülést. Még az osztrákok is ünnepelnek. Csak mi ülünk itt, mint egy sértett gyerek, akit senki nem ért meg, és csodálkozunk, hogy az egész volt Monarchia ünnepel. Sőt, egész Európa ünnepel – ha mást nem, legalább a szörnyű háború végét – írja Czika Tihamér a Transindexen.

A szerző felidézi: sokakat felháborított Magyarországon és Erdélyben is Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnökének nyilatkozata, amelyet október 23-án az Európai Parlamentben (EP) mondott el, Klaus Iohannis román elnöknek válaszolva. Az időzítés amúgy sima véletlen: az EU-s államfők/kormányfők sorban beszédet mondanak az EP-ben Európa jövőjéről, és éppen Iohannis következett. Bár a román elnök azért volt ott, hogy tolmácsolja Románia álláspontját, nem tudott nem kitérni a román egyesülés centenáriumára. Juncker erre pontosan azt mondta, hogy „minden, ami román, egyben európai is, ezért december elsején Európa közösen ünnepli e Romániának és Európának is fontos pillanatot”. A jobber magyar sajtósok, politikusok (sőt még egy balos is), felháborodtak. Szerintük az EB-elnököt nem érdekli a magyarok érzékenysége, hisz ez nekünk nem ünnep. Amit ugyanezen sajtó nem írt meg, az az, hogy Juncker ugyanilyen beszédet mondott a finnek, a három balti állam vagy a csehek és a szlovákok 100 éves évfordulójára is. Természetes udvariasság, természetes EU-s belső diplomácia, mégpedig a javából. Akárki lett volna az EB elnöke 2018-ban, ugyanezt tette volna.

Czika Tihamér emlékeztet arra, hogy november 11-én, az 1. világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszünet századik évfordulójára több mint 60 állam- és kormányfőt várnak Párizsba, beleértve az egy évszázaddal ezelőtt vesztes német, osztrák és török állam vezetőit. Még az ugyancsak néha revizonista hajlamú török elnök is ott lesz.

A szerző így folytatja: Nem tudom, mi magyarok küldünk-e valakit, de azt igen, hogy mindmáig nem tudtunk és nem tudunk, vagy inkább nem akarunk megbékélni ennek a háborúnak a végkifejletével, sem Trianonnal, sem azzal, amiben most vagyunk. Mert aki meg akar békélni, azonnal nemmagyar áruló lesz. Mert a magyar embernek Trianon mindig fájnia kell. Úgy adjuk át ezt a fájdalmat szülőről gyerekre, generációról generációra, mint valami örökletes betegséget.

Ülünk és csodálkozunk, hogy senki sem ért minket

De hát hogyan érthetné ezt bárki? Hisz

AMIT MI MŰVELÜNK, SZERINTEM EGYÁLTALÁN NEM NORMÁLIS.

Senki sem műveli ezt ilyen beteg szinten, mint mi. Van még nemzet Európában, amely így haragszik az egész világra, amely száz év után is kikéri magának (persze magyarul, magyaroknak, hogy senki más ne értse)? Mindezt úgy, hogy egérfaroknyit sem vagyunk képesek szembenézni a tragédia létrejöttében játszott szerepünkkel?

Czika Tihamér szerint  ez a kollektív pszichózis különösen virágzik Erdélyben.

Mert mindennek erről (is) kell szólnia. Mindenben mindig ott kell legyen a kisebbségi lét, az örökös fájdalom, a képzelt vagy valós elnyomás, a „ki tudja, mikor tör be már megint”, a nehezebb időkre való örökös felkészülés. Nem tudsz menekülni tőle, csak ha kilépsz a közösségből. Ezt hallod már óvodáskorod óta minden március 15-én, amikor a rendezvényre kitolnak. Nincs olyan történelemkönyv, atlasz, amiben ne lenne szó Trianonról vagy a kisebbségi létről. Erről szól jórészt az utóbbi száz évünk irodalma, erről szólt s szól ma is a sajtónk, a publicisztikánk jó része. Nem igazi újságíró, aki legalább egyszer nem kisebbségezett, trianonozott volna. Erről szól a sport is lassan.(…)

Tanuljunk a sógoroktól

Szóval itt ez a centenárium, amellyel egyelőre alig tudunk mit kezdeni – írja Czika Elemér és van egy javaslata:

TANULJUNK A SÓGOROKTÓL, AHOGY ANNYISZOR TETTÜK AZ ELMÚLT KÉT-HÁROMSZÁZ ÉVBEN.

Az osztrákok is elveszítették száz évvel ezelőtt az országuk kétharmadát (még annál is többet), s a német ajkú lakosságuk legalább egyharmadát. Sőt, e német kisebbségek nagyrészét ki is telepítették az elmúlt száz év során (lásd a szudétanémetek, vagy a szlovákiai, magyarországi, jugoszláviai németek sorsát). Csak Dél-Tirolban maradt egy 300 ezres német lakosság. Mégis mit csináltak az osztrákok? Tovább léptek. Siratják a birodalmat? Egy maroknyian talán. Hány osztrák hallott a Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződésről? Nemzeti összetartozásnak álcázott síróünnepet csináltak szeptember 10.-ből? Ellenséges viszonyban van a mindenkori osztrák kormány a szomszédokkal a kisebbségi kérdés miatt? Neheztelnek a csehekre, szlovénokra, magyarokra, szlovákokra vagy akár a szerbekre vagy románokra az elűzött német kisebbségek miatt? Osztogatják az osztrák állampolgárságot az olasz Dél-Tirolba, szólnak bele fiókpártokkal az olasz belpolitikába? Játsszák a sértődött kisgyereket 1918 centenáriuma kapcsán? Nem, nem, nem, nem. Sőt, ünnepelnek: az osztrák köztársaság 100 éves évfordulóját (1918. november 12.).

Legyünk mi is olyan okosak, mint az osztrákok!

Ünnepelhetnénk mi is az első magyar köztársaságot (kikiáltva 1918. november 16-án). Persze, az őszirózsás forradalom nem volt olyan sikeres, mint az osztrák forradalom; sokkal nehezebb állapotok között indult, végül elég hamar lenyúlták a bolsevikok, meg aztán törölte a történelmet megállító Horthy-rendszer. De szégyenkezni sem kell miatta. Megpróbálták a helyzetből kihozni, amit lehetett, sok területen progresszió volt.

Vagy ha már sehogy sem tudjunk ünnepelni ezt a köztársaságot, mert minden rosszat rá kentek (jogtalanul!), vagy mert a közelgő trianoni centenárium árnyéka elborítja gondolkodásunkat, legalább ünneprontók ne legyünk! Értsük meg, hogy Európában majd mindenki más számára 1918 centenáriuma ünnep. Próbáljuk megérteni őket, s gondolkodjunk el, hogy mi miért nem vagyunk képesek száz év után sem továbblépni. A hiba bennünk van. Az osztrákok, németek fel tudták dolgozni ugyancsak hatalmas veszteségeiket, s közben a 20. s 21. század nyerteseivé tudtak válni. Irigylésre méltó országok lettek, ahová mi, magyarok, az erdélyieket is beleértve, dolgozni, élni megyünk. Mi is lehettünk volna s még lehetnénk közel ilyenek a folytonos sírás helyett.

Kívánok magunknak egy sokkal kellemesebb következő száz évet, amolyan igazi osztrákot, vagy most már szolidaritásban igazi európait. Ideje tanulnunk az elmúlt száz év hibás útjából: legyünk újra osztrákok!

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..