Kezdőlap Címkék Magyar

Címke: magyar

Románia leggazdagabb magyarjai 2018-ban

0

Ebben az évben 10 magyar fért fel arra a listára, amelyen a Capital minden évben bemutatja az ország 300 leggazdagabb emberét. Idén legalább 22 millió eurós vagyon kellett ahhoz, hogy labdába lehessen rúgni. A leggazdagabb romániai magyar ezúttal is, nem meglepő módon Teszári Zoltán lett. A titokzatos milliomos vagyona hatszor nagyobb, mint a második leggazdagabb romániai magyaré.

 

1.Teszári Zoltán (3. az összesített listán)

Vagyon: 600-620 millió euró

Kor: 48 év

Lakhely: Bihar megye

Soha nem adott interjút, fotót sem igazán lehet készíteni róla. Az egyetlen nyilvános szereplése is 2002-re nyúlik vissza, amikor egy üzleti gálán “Az év reménysége” díjjal tüntették ki. Az akkor kapott díjra viszont eléggé rászolgált: Teszári 48 éves korára egy valódi vállalatbirodalmat épített fel. Sorozatban második éve Teszári Románia harmadik leggazdagabb embere. Évek óta messze ő a leggazdagabb romániai magyar.

Az üzletember fiatalkorában cselgáncsozott, képviselte Romániát az 1990-es Európa Bajnokságon. Miután abbahagyta a versenysportot, Ludescher Csabával vállalkozni kezdett. Társával kezdetben fagylaltot árusítottak, majd megalapították a fagylaltpor és ostyák előállításával foglalkozó Rubin&King-et. A fagylaltbiznisz után előbb a TVS Holding nevű cégben volt érdekelt, majd egy társával megalapította a Kappa nevű telekommunikációs vállalatot. A cégből azért szállt ki, mert míg a többi részvényes kizárólag a bukaresti piacban gondolkodott, Teszári sokkal inkább országos léptékű vállalatot szeretett volna felépíteni, ezért 1997-ben létrehozta saját telekommunikációs cégét, az RCS-t.

A hatalmas sikert ez a döntés hozta meg számára. A Capital kiemeli, hogy Teszári abban is kiemelkedik a többi listán szereplő milliomos közül, hogy szolgáltatásai révén a talán ő van a legtöbb hazai háztartásban jelen. A vállalata hatalmas utat járt be, 2017-ben kifejezetten jó pénzügyi adatokat jelentett, és túl vannak egy tőzsdei bevezetésen is, amelyet a hazai börze legnagyobb olyan listázásának neveznek, amelyet egy magánkézben levő vállalattal hajtottak végre.

A vállalat üzleti forgalma 475,8 millió euró. Négy piacon összesen 14 millió “bevételt generáló egységgel” számolnak. Év végére a becslések szerint a vállalat optikai hálózata 7 millió háztartásban lesz jelen Romániában és Magyarországon.

  1. A Mudura család (51.)

Vagyon: 95-100 millió euró

Lakhely: Bihar megye

A Mudura család a tulajdonukban levő nagyváradi Lotus Center mellé nemrégiben megvásárolta a csődben levő Oradea Shopping City kereskedelmi központot is. Az augusztusban zajló tranzakció értéke elérte a 8 millió eurót.

  1. Pálfi Miklós

Vagyon: 70-72 millió euró

Kor: 60 év

Lakhely: Bukarest

Pálfi Miklós a Romaqua Csoport alelnöke és kisebbségi tulajdonosa. A vállalatcsoport részvényeinek 30,7%-át birtokolja. A Capital szerint Pálfi a kilencvenes évek végén üzlettársával, Octavian Creţu üzletemberrel először gyógyszergyártó vállalatokat vásárolt volna meg, de a tárgyalások sikertelensége után végül egy volt állami vállalatot, a borszéki ásványvizet palackozó Borsec nevű céget vették meg.

  1. Gadola István (140.)

Vagyon: 40-42 millió euró

Kor: 65 év

Lakhely: Kolozs megye

A Capital szerint az elmúlt évhez viszonyítva 5 millió euróval növekedhetett Gadola István vagyona. Gadola két társával, Péter Pállal és Ioan Soceával alapította a kolozsvári székhelyű Energobit nevű vállalatot. 2012-ben a lengyel Innova Capital befektetési vállalat megvásárolta a három alapítótól az energetikai vállalat részvényeinek jelentős részét. Gadola másik két alapítótársával egyetemben 20 millió eurót kapott a részvényeiért, s bár továbbra is tulajdonosok maradtak a cégben, részesedésük elenyészőnek volt mondható.

  1. Pászkány Árpád (160.)

Vagyon: 35-37 millió euró

Életkor: 47 év

Lakhely: Kolozs megye

  1. Bara Levente (200.)

Vagyon: 30-32 millió euró

Kor: 42 év

Lakhely: Fehér megye

  1. Korponay Ferenc (228.)

Vagyon: 27-30 millió euró

Kor: 51 év

Lakhely: Máramaros megye

  1. Péter Pál (231.)

Vagyon: 25-27 millió euró

Kor: 66 év

Lakhely: Kolozs megye

  1. A Szász testvérek (242.)

Vagyon: 25-27 millió euró

Lakhely: Maros megye

  1. A Pál család (267.)

Vagyon: 23-25 millió euró

Lakhely: Hargita megye

(Transindex)

Meghalt a holokauszt magyar származású nemzetközi hírű kutatója

A 96 éves korában meghalt Randolph L. Braham két hónappal ezelőtt még nyílt levelet írt a Mazsihisz elnökének, amelyben tiltakozott a Sorsok Háza projekt szellemisége ellen. 2014-ben visszaküldte a 2011-ben kapott Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést, mert úgy ítélte meg, hogy a magyar kormány „a Horthy-korszak tisztára mosására” törekszik.

Randolph L. Braham Észak-erdélyi szegény zsidó családban, Ábrahám Lajos és Katz Eszter fiaként született. Kevéssel születése után a család Bukarestből visszaköltözött korábbi lakhelyükre, Désre, az általános iskolát és a gimnáziumot is Désen végezte. Iskolás éveiben délutánonként egy műbútorasztalos műhelyében dolgozott. 1943. október elején behívták munkaszolgálatra, ezredével 1944 márciusában a szovjet frontra került. Decemberben néhány társával együtt megszökött és egy magyar tanyán rejtőzött. 1945 januárjában rövid időre szovjet fogságba került, ahonnan egy szovjet zsidó tiszt a zsidó foglyokat elengedte.

Miután 1945-ben befejezte a gimnáziumot, egy marosvásárhelyi ismerősével Budapesten át eljutott az ausztriai, majd a németországi amerikai megszállási övezetbe. Mivel több nyugati nyelven is beszélt, a menekültek ügyeit intéző egyik szervezetnél sikerült álláshoz jutnia. Felvették a müncheni Maximilian Egyetemre, ahol közel két évig tanult, többek között politológiával foglalkozott.

1948 januárjában külföldi egyetemi hallgatóként érkezett az Egyesült Államokba és ott folytatta tanulmányait. Közben egyik rokona üzletében, a szünidőben pedig nagybátyja szállodájában dolgozott.

1949-ben doktorált a City University of New York City College-ben, 1952-ben szintén New Yorkban PhD-fokozatot szerzett.

1956-tól nyugdíjba vonulásáig, 1992-ig összehasonlító politikatudományt tanított.

Tizenöt közeli rokona közül tizenhárman pusztultak el a holokauszt idején. Ő maga – a fronton munkaszolgálatot teljesítő zsidó férfiak nagy többségéhez hasonlóan – a koncentrációs tábort elkerülte.

1954-ben megnősült. Németországban született felesége 1946-ban Olaszországból érkezett az Egyesült Államokba, ahol vegyészmérnöki képesítést szerzett, de sokáig számítógépes mérnökként dolgozott. Két fiuk közül az idősebbik, Steven közgazdász diplomát szerzett; a fiatalabbik, Robert zenetudománnyal foglalkozott, majd egy internetes újság főszerkesztője lett.

Randolph L. Braham tudományos tevékenységének középpontjában a közép-európai, elsősorban a magyarországi holokauszt kutatása áll. Nem sokkal a PhD megszerzése után fogott hozzá a holokauszt történetének kutatásához, bekapcsolódott az akkoriban létesült jeruzsálemi Jad Vasem Intézet ilyen irányú munkájába. Az 1950-es évek végétől több ország, köztük Magyarország és Izrael levéltárainak erre vonatkozó anyagát tanulmányozta át.

Legismertebb, fő művének tekinthető munkája a kétkötetes The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary című könyve (New York, 1981), ezt nálunk

A magyar Holocaust címen 1988-ban adták ki.

A bővített, átdolgozott változat az Egyesült Államokban 1994-ben, Magyarországon 1997-ben jelent meg, ekkor már az eredeti cím fordításával: A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon.

Munkásságát itthon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2011) kitüntetésekkel ismerték el. Az utóbbi kitüntetést 2014-ben visszaküldte, mert úgy ítélte meg, hogy a magyar kormány „a Horthy-korszak tisztára mosására” törekszik.

Az Európai Unió elhagyásáról is kérdezte az embereket a Nézőpont

A Visegrádi Négyek országai felnőtt népességének túlnyomó része (86 százalék) ismeri a V4-et és 63 százalékuk úgy gondolja, hogy országa a szövetség keretein belül jobban érvényesítheti érdekeit – ezt a következtetést vonta le a Nézőpont Intézet négy országban készített telefonos közvélemény-kutatásából. A válaszadók 47 százaléka optimista a jövőt illetően, 82 százalékuk nem hagyná el az EU-t, ugyanakkor a menekültkvótákat 77 százalékuk elutasítja.

 

A Visegrádi Együttműködés ismertsége a négy érintett országot összesítve rendkívül magas szintű, a válaszadók 86 százaléka ugyanis az adatfelvételt megelőzően már hallott a szövetségről. Leginkább a csehek és a szlovákok vannak tisztában a közép-európai EU-s országok szövetségének létezésével, 91, illetve 88 százalékuk hallott az Együttműködésről. A másik két tagállamban valamivel alacsonyabb a V4-ismerők aránya, ugyanakkor a magyarok 83, valamint a lengyelek 81 százaléka is ismeri a Visegrádi Együttműködést. Korábbi, a Visegrad Group által 2001-ben és 2015-ben végzett felmérésekhez képest jelentős növekedés állt be az Együttműködés ismertségében. A növekvő ismertség annak lehet köszönhető, hogy az európai migrációs válság és az ennek megoldására adott közös válaszok növelték V4-ek politikai súlyát és így a róluk szóló híradások számát.

A Visegrádi Együttműködést a tagok továbbra is nagyon fontosnak ítélik meg (10-es skálán 7,4-es átlag), legfontosabbnak a magyar lakosság tekinti (7,9-es átlag). Országonként maximum 3 százalék azok aránya, akik egyáltalán nem tartják fontosnak, viszont minimum 17 és maximum 39 azoké, akik nagyon fontosnak tartják az Együttműködést, tehát marginális az elutasítottsága, de jelentős tábora viszont mindenhol van a szövetségnek.

Nem csak a jelenlegi állapot a fontos az Együttműködés kapcsán, a kutatásból kiderült az is, hogy

milyen területeken mélyítenék tovább a kapcsolatokat a lakosok.

A válaszadók szerint a V4-eknek leginkább az autópálya-építés (82 százalék) és tudományos kutatások (78 százalék) tekintetében kellene szorosabbra fűzni kapcsolataikat, legkevésbé pedig az adópolitikák összehangolását tartják fontosnak (39 százalék). Ez volt az egyetlen terület, amely esetében nem gondolta legalább a visegrádi országok polgárainak fele azt, hogy szorosabbra kellene fűzni az eddigi állapotnál a kapcsolatot. Szintén fontos kapcsolódási pont még a turizmus, az iparpolitika és az energiapolitika.

A válaszadók alapvetően optimistán látják a jövőt, 47 százalékuk szerint országuk öt év múlva a jelenleginél jobb helyzetben lesz, ellentétes véleményt 37 százalék képvisel.

A legderűlátóbbnak a magyarok számítanak,

49 százalékuk szerint lesz jobb helyzetben országuk öt év múlva, 34 százalékuk szerint viszont romlik a helyzet a következő fél évtizedben. A csehek 48, a szlovákok 47 százaléka optimista, a lengyeleknél viszont 42 százaléknyi bizakodóra 39 százaléknyi pesszimista jut. Minden egyes visegrádi országban többen vannak tehát a következő 5 évet tekintve optimisták, mint a pesszimisták.

Mind a négy állam népességének többségi álláspontja az, hogy országuk a V4 keretein belül hatékonyabban tudja érvényesíteni érdekeit, mint önállóan. Mind a négy ország felnőtt népességének majd kétharmada, 63 százaléka is úgy gondolja, hogy V4 segítségével saját állama jobban érvényesítheti érdekeit az Európai Unióban. Leginkább a magyarok és a szlovákok vannak meggyőződve a Visegrádi Együttműködés eredményességéről, azonban a cseh és a lengyel felnőtt népesség többsége is hiszi, hogy a szövetség segítségével könnyebb az egyes országok érdekeinek az érvényesítése.

Az EU-ból való kilépés gondolata szinte meg sem fordul a Visegrádi Négyek államainak polgárai fejében: a lengyelek 86, a szlovákok 85, a magyarok 82 százaléka szerint országának nem kellene elhagynia az uniót. A csehek hagyományos euroszkepticizmusát tükrözi a kutatás eredménye, de még nekik is csak egyötödük lépne ki az unióból, 76 százalékuk tag maradna.

Az uniós tagsággal ellentétben, a menedékkérők uniós kvótarendszer alapján történő elosztásának ötlete továbbra sem túl közkedvelt a V4-tagállamokban. A válaszadók 77 százaléka inkább vagy egyáltalán nem ért egyet a mechanizmussal, mindössze 18 százalékuk támogatja azt. A csehek 83 százaléka, a magyarok és a szlovákok 78-78 százaléka, valamint a lengyelek 68 százaléka utasítja el az állandó elosztási mechanizmus ötletét.

Fehérorosz diplomáciai autóval utazott Gruevszki? – BRÉKING! Az információt megerősítették Szerbiából

Azt, hogy Nikola Gruevszki pontosan hol van, és egyáltalán, milyen körülmények között, kinek a segítségével jött Magyarországra, még mindig homály fedi. Egymásnak ellentmondó nyilatkozatok hangzanak el az ügyben, mellébeszélések és maszatolások – főleg a magyar külügy megszólalásai nem segítik a tisztánlátást.

Eddigi ismereteinket főként albán, macedón, valamint montenegrói forrásokból szerezhettük, a magyar külügy – fogalmazzunk finoman – visszafogottan szólal meg az ügyben,

Amint az a sajtóban is megjelent, mi is írtunk róla, a volt macedón miniszterelnök maga vezette az a diplomáciai gépkocsit, amellyel előbb Szerbiába érkezett. Ám új fejlemény lehet az ügyben, amit a Független Hírügynökség egyik olvasója hozzászólásában megvilágított. Mint írja, „Nem tudom van-e jelentősége, de ha  Nikola Gruevszki Szerbiába már 55A05 jelzésű autóval érkezett, akkor ez azt jelentené, hogy nem magyar diplomáciai kocsi volt. Az 55 Szerbiában Fehéroroszországé, Magyarországé a 14-es jelzés.”

Még nem tudtuk ellenőrizni az információt, ám amennyiben olvasónk jól tudja, és a 55-ös jelzéssel valóban a fehérorosz illetőségű autókat illetik, akkor az ügy még az eddiginél is érdekesebb fordulatot vehet.

Elképzelhető ugyanis, hogy egy eddig nem ismert, fehérorosz szál is feltűnik a történetben, vagyis a Budapesten a börtönbüntetése elől bujkáló, Magyarországon politikai menedékjogot kért volt macedón elnököt nem csak a magyar, de a fehérorosz hatóságok is segíthették.

Ha ez így van, akkor az nem csupán diplomáciai, de biztonsági kockázatokat is felvet.

Cikkünk megjelenése után kaptuk az információt Szerbiából, hogy valóban úgy van, ahogyan azt olvasónk is jelezte: Szerbiában 55-ös számmal a fehérorosz diplomáciai autókat jelzik.

A CEU elleni hadjárat az amerikai-magyar kapcsolatokat is veszélyezteti

A Közép-európai Egyetem (CEU) üdvözli a több mint 60 tagú, korábbi vezető amerikai kormányzati tisztségviselőkből, nemzetbiztonsági szakértőkből és tudósokból álló kétpárti Transzatlanti Demokrácia Munkacsoport támogatását.

A szervezet szerint a CEU működését és akadémiai szabadságát sújtó fenyegetés egyúttal az amerikai-magyar kapcsolatokat is veszélyezteti. „A CEU elleni hadjárat szimbolikus lépés egy olyan létfontosságú intézmény ellen, amely a demokrácia, a nyitottság és az esélyegyenlőség az Atlanti-óceán mindkét partján érvényes elvét képviseli.” – írja a Munkacsoport.

Michael Ingatieff, a CEU rektora az amerikai köztelevízióban legutóbb arról beszélt, hogy szerinte, az Egyesült Államoknak oda kell figyelnie Magyarországra. A CEU rektorának meglehetősen érdekes nyilatkozatát itt ismertettük.

Csúszik az „évszázad legrosszabb beruházása”

0

Akár 2032-ig elhúzódhat az új paksi erőmű építése. A magyar embereket évtizedekre eladósító gigantikus hitelmegállapodás megkötésekor a kormány még 2023-at jelölte meg céldátumnak. Az LMP követeli, hogy a kormány hivatalosan is valljon színt és adjon magyarázatot a csúszásra.

Mint közleményükben írják, a kormány tagjai lassan többet járnak Moszkvába, mint a saját minisztériumaikba, mégis számos konfliktuspont lehet továbbra is az orosz és a magyar fél között a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatban. Az LMP határozott meggyőződése, hogy az évszázad legrosszabb beruházása irtózatosan drága és veszélyes a magyar embereknek, ezért az alapvető cél továbbra is az, hogy a paksi bővítési beruházást állítsák le.

A pártot az is érdekelné, hogy mi a további csúszás valódi oka, mennyi közpénzt fordítottak eddig a projektre, és milyen konfliktuspontok vannak a Roszatommal és az orosz bürokráciával.

Megvan a dátum, hogy mikor írják alá a megállapodást a CEU-ról

Azt gondoltuk, hogy nem írunk már többet a CEU-ról, leírtunk már mindent, amit lehetett és amit érdemes. Talán egy búcsúcikk belefér még december elsején, de aztán tényleg annyi, szép volt, jó volt, talán igaz sem volt. Hogy volt egyszer egy egyetem, amely pénzt és dicsőséget hozott Magyarországnak.

De most mégis írnunk kell a CEU-ról, mert felcsillant a remény, hogy a magyar kormány aláírja az egyetem működését biztosító egyezményt. Már a pontos dátum is megvan: majd ha eljön az ideje.

Ezt maga Orbán Viktor miniszterelnök mondta a parlamentben, egy újságíró kérdésére válaszolva. Mi magyarok pedig megnyugodhatunk, mert ismét bebizonyosodott, hogy nemcsak az egészségügy, a kultúra, a gazdaság, de az oktatás is jó kezekben van.

Akkor írják alá az egyezményt, amikor annak eljön az ideje. Sem előbb, sem később. Biztosan vannak olyan kormányok, hebehurgyák, felelőtlenek, amelyek nem akkor írnak alá fontos megállapodásokat, amikor azoknak idejük van, hanem vagy előbb, vagy később. A mi kormányunk nem ilyen, mert a mi miniszterelnökünk mindig tudja, mit és mikor kell tenni, mondani, aláírni.

Már csak azért is fontos ez, mert mind a késlekedésnek, mind a sietségnek megvan a maga kockázata. Ha késve írnák alá Orbánék a megállapodást, akkor már csak bottal üthetnénk a CEU nyomát, s utóbb hiába lenne ott az aláírásuk a papíron, az már olyan lenne, mint halottnak a csók.

Ha idő előtt írják alá, sokan azt hihetnék, hogy Orbánéknak fontos, hogy a CEU Magyarországon működjön, itt képezze azokat a diákokat, akik majd dicsőséget hoznak az országnak.

Jó tudni, hogy ilyen miniszterelnökünk van,

aki mindig pontos és szakmailag is kifogástalan választ ad az őt kérdezőknek. Mert megtehette volna Orbán azt is, hogy cinikusan, pikírten, lekezelően válaszol a kérdésre, például azt mondja, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, vagy visszakérdez, hogy kisült-e már a kalácsom?

Megtehette volna ezt is a mi miniszterelnökünk, mert ma nincs erő, amelyik számon kérhetné. Hogy miért magánrepülőgépen utazgat, ahelyett, hogy a szegények, elesettek sorsát segítené. Miért hisztériát kelt, miközben az indulatokat kellene csillapítani. Lennének kérések, de ezek a kérdések alapvetően fölöslegesek, Orbán ugyanis mindig tudja, hogy mikor minek van ideje. Mikor kell majd a korrupciót fölszámolni –  akkor például, ha egyszer újból ellenzékben lesz. Akkor majd nagyon fogja zavarni, ha valaki urizál, lop a közös pénzekből, stadiont épít működő egészségügy és versenyképes oktatás helyett.

Megvan tehát a bizonyosság: amennyiben nem jön közbe semmi, akkor szinte majdnem biztos, hogy a kormány vagy aláírja a CEU működését biztosító megállapodást, vagy nem.

Mérget azért nem vennénk rá: aki még ennél is konkrétabb válaszra vár, kérdezze meg a miniszterelnök kezelőorvosát, gyógyszerészét.

CEU: lehet egy egyetemmel kevesebb?

Néhány évvel ezelőtt a legtöbb magyar azt sem tudta, hogy létezik a Közép-Európai Egyetem, a CEU, amely magyar és amerikai diplomát ad az oda beiratkozó hallgatóknak. Maga a kormány tette fel a politikai térképre a CEU-t azzal, hogy mintegy negyedszázados működése után hirtelen rájött, hogy az egyetem papírjai nincsenek rendben, s működése nem felel meg a hatályos magyar törvényeknek.

Az egyetem amint tehette, intézkedett, hogy megfeleljen minden előírásnak. – nem mellesleg, ezeknek korábban is megfelelt, ám a magyar kormány utólag változtatott a működéshez szükséges követelményeken. Ám az ügy még így sem oldódott meg, mert Orbán Viktor kormánya nem hajlandó aláírni az amerikaiakkal már jó ideje előkészített szerződést. Indokot nem mondanak, az ezzel kapcsolatos kérdésekre homályos, semmitmondó utalásokkal válaszolnak. Az egyetem működik, így az egyik válasz, míg a másik így hangzik: a törvények mindenkire vonatkoznak.

Michael Ignatieff, a CEU rektora csütörtökön sajtótájékoztatón jelentette be, amit már egy ideje sejteni lehetett: a CEU elköltözik Bécsbe. Hogy ez kinek jó – mármint az osztrákokat leszámítva, akik ingyen és bérmentve kapnak tőlünk egy nagyszerű egyetemet – nem tudni. Néhány hónappal ezelőtt nagy vihart kavart, amikor az új amerikai nagykövet, David B. Cornstein Orbán Viktorral történő találkozása után úgy nyilatkozott: Magyarországon sajtó- és szólásszabadság van, az emberek pedig, akikkel találkozott, elégedettek és boldogok. A CEU jövőjével kapcsolatban többször is kijelentette, hogy mennyire fontos neki és az amerikai kormánynak, és reményét fejezte ki, hogy minden akadály elhárul a további magyarországi működés elől.

Az máig nem világos, hogy Orbán Viktornak – mert hát nyilvánvaló, hogy az ő tudta nélkül kormányzati döntés nem születik ebben az országban – miért érdeke, hogy egy nemzetközi hírű, jól működő egyetem elköltözzön Magyarországról. Túl azon, hogy Orbánék nem túlzottan lelkesednek a tudásért, ezt látjuk a többi magyarországi egyetem, valamint az MTA-hoz való hozzáállásban, de önmagában ez nem indokolja, hogy egy jó nevű és sikeres egyetemet elüldözzenek az országból.

Sokáig azt lehetett gondolni – és ez még ma sincs másként – hogy a CEU adu ász Orbán kezében. A magyar miniszterelnök ugyanis emberemlékezet óta pedálozik, hogy valamelyik amerikai elnök fogadja őt, ám az amerikaiak, akiknek több okuk is van nem kedvelni őt, idáig nem tették meg neki ezt a szívességet. Donald Trump megválasztásával felcsillant egy reménysugár Orbán számára, hiszen az elnök mind politikájában, mind habitusában sokban hasonlít hozzá, ám egyelőre kevés jele látszik annak hogy Trump hajlandó lenn fogadni Orbánt.

A CEU tehát megkezdte a költözést Bécsbe, de még nem intett végleg búcsút Budapestnek. Mint mondják, a magyar főváros az otthonuk, ezért adnak még egy bő hónapot Orbán Viktornak és kormányának, hogy aláírja az amerikaiakkal az egyetem működését biztosító megállapodást. A labda tehát, ahogyan eddig is, a magyar kormány, illetve Orbán Viktor térfelén pattog. Hogy a magyar miniszterelnök mit lép, nem tudni. Lehet, hogy még reménykedik abban, hogy Trump hajlandó lesz találkozni vele, de az sem kizárt, hogy lemondott már erről.

Utóbbi esetben a CEU magyarországi sorsa megpecsételődött. Ha így lesz, annak nem az egyetem, és nem az amerikaiak, hanem a magyar emberek lesznek a valódi vesztesei.

Októberi forradalom

1956-ról számtalan alkotás született, könyvek, filmek színdarabok. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy ahány ember, annyi 56 év él a szívekben. Egy nap, amely – bárki bármit is gondoljon róla -, beleivódott a magyarok tudatába.

Voltak forradalmárok, és olyanok is, akik féltek a forradalomtól. Sokáig ellenforradalomnak hívták, mert sokan úgy is gondolták, hogy az volt.  Idővel, később, cinikus közhellyel, „Októberi sajnálatos eseményekként” említették, a rendszerváltozást megelőző utolsó évben már népfelkelésnek is lehetett nevezni.

Ami a konkrét történéseket illeti: nagyjából tudjuk, hogy mi történt. Ismerjük az események menetét, azt, hogy ki, mikor, mit csinált, ám az összefüggések higgadt és tárgyszerű elemzése, valamint a tanulságok levonása még mindig várat magára.

A budapesti műegyetemisták békés tüntetésével kezdődött, akik 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, majd másnapra tüntetést szerveztek a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.

A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára – akit júliusban állítottak Rákosi helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot.

A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren a környező épületekből szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre, az áldozatok pontos száma nem ismert, de száznál többre tehető. 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó karhatalmi sortüzek. Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.

A Rákosi-diktatúra elhúzódó válsága által kirobbantott forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnyának kezében összpontosult, melynek központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP – Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott – első titkára. A forradalom napjait politikai pezsgés jellemezte: újjáalakultak a korábban megszűnt, vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.

A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, de a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt.
A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 11-e táján törte meg a szovjet túlerő.

Az 1956-os események számos áldozatot követeltek. A KSH adatai szerint az október 23. és január 16. között 2652-en haltak meg (Budapesten 2045-en), 19 226-an sebesültek meg (Budapesten 16 700-an), az országot mintegy 200 ezren hagyták el. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg, 51 pedig eltűnt.

A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte, koncepciós per után kivégezték a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert. Gimes Miklós újságírót, Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát, míg Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

A rendszerváltozás után összeült első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án első törvényében az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1992 novemberében Borisz Jelcin orosz államfő magyarországi látogatása során az Országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért.

Mostohazám

Hogyan lettél édes hazám, a gonosz mostohám? Ez a mondat jutott az eszembe, miután néhány nappal ezelőtt megszólított egy troll. Egy a névtelen, arctalan hozzászólók közül, akik abban lelik örömüket – vagy ez a munkájuk, hivatásuk – hogy másokat gyaláznak.

Azzal kezdte a tisztelt troll, hogy milyen jól írok. Kifejezően, hatásosan. (Megdicsért). És hogy idegenszívű vagyok, amiért ezt a képességemet nem a haza javára hasznosítom. (Belém rúgott.)

Írtam neki, hogy ami képességem van, azt mind a haza javára igyekszem hasznosítani. Azt szeretném ugyanis, hogy a hazám jobb hely legyen annál, mint amilyen most.

Azt válaszolta a troll, hogy én a haza árulóit szolgálom. Azokat, akik eladják Magyarországot, kiszolgáltatják külföldi érdekeknek.

Írtam neki, hogy idézzen tőlem egy ilyen példát. Egyetlen árva félmondatot, amiből arra lehet következtetni, hogy valakinek a szolgálatába szegődtem.

Példát nem hozott, mert hát honnan is hozott volna. Ehelyett megírta, hogy ez a mostani kormány a nemzet érdekeit szolgálja és mindenki, aki őket támadja, a magyarok ellen van, és rosszat akar a nemzetnek.

Írtam neki, hogy én is a magyar emberekért írok. Mert szerintem a magyar embereknek az az érdekük, hogy ez ország ne olyan legyen, mint amilyenné a mostani vezetői tették. És még kevésbé olyan, mint amilyenné tenni szeretnék.

Miért, milyen ez az ország? Nem állított a troll, hanem kérdezett.
Bátorításnak vettem a felszólítást, azt gondoltam, talán tényleg érdekli, amit válaszolok.

Hogy milyen ez az ország? Bezárkózó, múltba néző, hátrafelé nyilazó, írtam válaszként. Mindenkiben ellenséget sejtő, saját démonaival harcoló. Árvalányhajas, avítt, rosszkedvű. Ha nincs ellensége, keres magának. Bűnbakot kreál, ellenséget sejt mindenütt, ahelyett, hogy együttműködne.

Nem szabad behódolni másoknak, így a troll.

Nem szabad és nem is kell, írtam neki. Érvényesíteni kell az ország érdekeit. Az országnak az az érdeke, hogy szövetségeseink legyenek és barátaink. Hogy ne legyünk lesajnált páriái Európának. Ez a magyar emberek érdeke.

Tekintélyre van szükség, írta a troll.
A tekintélyt nem követelni kell, feleltem, hanem kiérdemelni.
Meg fogom bánni, írta, amiért ennyire hazafiatlan vagyok.

Ez utóbbit fenyegetésnek vettem, úgyhogy erre már nem is válaszoltam.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK