Istvánmezőn, a Budapesti Olimpiai Központ területén tervezi felépíteni a Nemzeti Korcsolyázó Központot a kormány. A győztes pályamű megvalósításának költségét az értékbecslés 43 milliárd forintra tette, de ez minden valószínűség szerint még jóval drágább lesz.
Szigetvári Viktor, az Együtt választmányi elnöke szerint nincs pénze hazánknak 43 milliárd forintba kerülő Nemzeti Korcsolyázó Központra, s a pénznek jobb helye lenne, ha inkább az egészségügyre, korszerű rák-diagnosztikai gépek vásárlására költenék.
Magyarországnak ugyanis számos, sokkal fontosabb problémája van, mint a korcsolyázóközpont hiánya. Semmilyen észérv nem indokolja a korcsolyázóközpontot, de még csak pénze sincs rá hazánknak. Ráadásul nem kizárt, hogy ezekkel a beruházásokkal is Orbán Viktor strómanjainak a zsebét tömik majd.
Tévében hirdeti a kormány az Erzsébet-utalványokat. Ez nem önfényezés, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk, hanem nagyon fontos dolog. Szükséges ugyanis,a nyugdíjasok tudjanak róla, mi és miért történik. Hogy ha kapnak egy Erzsébet-utalványt, ne arra gondoljanak, mint amire egyre gyakrabban, hogy csalók akarják átvágni őket. Láttuk már ilyenre példát, a gyanútlan nyugdíjas azt hiszi, hogy kap valamit, és csak amikor elmentek a magukat jótevőnek álcázó szélhámosok, akkor jön rá, hogy csúnyán becsapták.
Nos, ezúttal szó sincs becsapásról, jön az Erzsébet-utalvány, ráadásul a kormány, amely mögött nem Soros, hanem a Fidesz áll, még azt is megmondja a nyugdíjasoknak, hogy kinek köszönhetik a karácsony előtti jótéteményt. Jó, kicsit veri a mellét a kormány, de ki az, aki nem így tenne a helyükben, és eltitkolná, hogy tőle van az ajándék.
Igen, kedves nyugdíjasok, Magyarország kormánya volt olyan kedves, és megajándékozott benneteket. Vagyis, a Fidesz-kormány. Ha még mindig nem értitek, elmondjuk még egyszer. Ezért kell a reklám, hogy ne maradjatok tudatlanok, és még véletlenül se higgyétek, hogy a Soros adta.
Azért a helyzet ennél valamivel bonyolultabb. Ezt is el kellene mondani a magyar nyugdíjasoknak, hogy valóban megtudják, kinek köszön hetik a karácsony előtti Erzsébet-utalványokat.
Kedves nyugdíjasok, legyetek erősek: ezt a pénzt nem a kormánytól kapjátok. A kormánynak ugyanis nincsen saját pénze. Külföldi rokona sincsen a kormánynak, aki adna neki pénzt, amije van, azt mind egy szálig tőlünk, magyar adófizetőktől kapja. Azt tudja elkölteni a kormány, amit mi adunk neki, vagyis, amit tőlünk, adó formájában beszedett.
Ezzel együtt persze hálásak lehettek a kormánynak, amiért odaadta nektek ezt a pénzt. Néhány milliárd forintról van szó – megtehette volna, hogy ezt is másra költi. Stadionokra költi, vagy, teszem azt, Mészáros Lőrinc további gazdagítására. Odaadhatta volna Garancsi Istvánnak, esetleg Orbán Ráhel saját lábon álló hites urának, Tiborcz Istvánnak.
Elkölthette volna ezt a pénzt ugyanúgy, mint a többit. Kisvasútra, vagy nagyberuházásra, kitömhette volna vele valamelyik csókos haver zsebét. De nem, a ti kormányotok kedves nyugdíjasok ezt a pénzt, ami nem az övé, hanem a miénk, magyar adófizetőké, odaadta nektek. Legyetek ezért nagyon hálásak, és köszönjétek meg magatoknak, hogy megdolgoztatok érte, és aktív éveitekben megkerestétek a rávalót!
Nem értik egymást a nyugat- és kelet-európai társadalmak, ez az Európai Unióban is jelentkező problémák gyökere – ezt mondta a Független Hírügynökségnek Mitrovits Miklós történész, Lengyelország-szakértő, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa. Beszélt arról is, hogy a lengyel és magyar kormány intézkedései között sok a hasonlóság, de különbségek is vannak, amelyek részben a vezetők eltérő gondolkodásából fakadnak. Szerinte az oroszokhoz való viszony jelenti a legnagyobb különbséget.
Mitrovits Miklós Fotó: FüHü
Egyre többen hasonlítják egymáshoz a lengyel és magyar kormány illiberális rendszerét. Valóban sok köztük a hasonlóság, vagy jóval több a különbség?
Onnan kezdeném ezt a történetet, hogy az EU hogyan látja ezt a régiót, és a régióból hogyan látják az EU-t, mert ebben alapvető feszültségek vannak. Nagyjából úgy nézett ki a rendszerváltás utáni viszony, mint egy tanár-diák kapcsolat. Sokszor használták is az éltanuló kifejezést azokra az országokra, amelyek éppen valamit jobban teljesítettek. Tehát ez sokszor nem egy egyenrangú partneri viszony. Az EU-csatlakozást lehet úgy tekinteni, ha maradunk ennél a hasonlatnál, hogy sikeresen letették a diákok az érettségit. Az EU is akceptálta, hogy a demokratikus intézmények kiépítése, a szabad piac bevezetése stb. minden országban lezajlott.
Ugyanakkor eltelt a csatlakozás óta bő tíz év, és mintha kezdenének arra ráeszmélni ezen társadalmak és az ezek által megválasztott jobboldali kormányok, mert nem az égből pottyannak ide ezek a kormányok, szóval kezdenek rájönni arra, hogy OK, csatlakoztunk az Európai Unióhoz, teljesítettünk egy csomó dolgot, viszont a várakozásaink, mondjuk az életszínvonal vagy a szabadságunk tekintetében mintha nem teljesülnének, és továbbra is megmarad egy függőségi rendszer. Tehát
az uniós csatlakozás sem jelentette azt, hogy végre partneri viszony van.
És nem csak a kommunikációban vagy egymás kezelésében jelentkezik ez, hanem a gazdasági függésben.
Tehát van egyfajta kiábrándultság a régióban?
Egyértelműen kimutatható, hogy van, amire persze rá lehet erősíteni: a különböző politikai pártok választást akarnak nyerni, és teljesen logikus, hogy ráerősítenek arra a hangulatra, amely eleve megvan a társadalomban. Ez Lengyelországban és Magyarországon nagyon hasonlóan alakult az elmúlt évtizedben.
Mondom ezt annak ellenére, hogy a lengyel gazdaság egészen más pályát jár be a rendszerváltás óta, mint a magyar, szignifikánsan nő, egyetlen évben sem csökkent, még a válság alatt sem. De amit a társadalom érzett ebből a jövedelemből, az kevés volt ahhoz, hogy elégedett legyen. A Polgári Platform bukásának egyik oka pont ez volt. Magyarországon más vezetett a Fidesz győzelméhez és a szocialisták bukásához, ezt ugye nem kell túlmagyarázni, gyakorlatilag Őszödig visszavezethető.
Szóval más a helyzet, de a hangulat hasonló volt a két országban, a 2010-es magyar és a 2015-ös lengyel választás előtt, az életszínvonalat tekintve. Látszik is, hogy mindkét győztes kormány osztogat, persze nem mindenkinek, hanem annak, amit ő nemzetnek tekint, vagyis a dolgozó, családos középosztálynak. Ezzel megpróbálják ezt a rossz hangulatot eliminálni.
Ezek szerint a két kormány célcsoportja nagyon hasonló?
Igen, ezt ki lehet jelenteni. Ahogy a PiS (a lengyel kormánypárt) célcsoportja a családdal rendelkező középosztálybeli emberek, a magyar kormány minden jóléti intézkedése is ezt a társadalmi csoportot célozza meg, miközben a többiek gyakorlatilag partvonalon kívül rekedtek.
Visszatérve még egy kicsit az előzőre: volt egy ilyen hangulat, meg egy másik, ami a szabadsággal függ össze. Ez azért fontos, mert
mindkét kormány valamilyen szabadságharcot vív az EU-val, vagy Brüsszellel szemben, akármennyire is absztraktul hangzik ez.
Én, kicsit történészként is, úgy látom, hogy valahol a rendszerváltásig vezethető ez vissza. Ugyanis létrejött egy szabad, szuverén Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia, viszont a függőségi viszonyok nem szűntek meg, hanem áthelyeződtek: a szovjetektől való függés helyett egy erős, Nyugat-Európától való gazdasági függés alakult ki, a piacok megnyitásával, a nyugati tőke beáramlásával.
Másrészt ebben a régióban nem nagyon volt hagyománya a civil, az érdekvédelmi szférának, ugye 45 évig diktatúra volt itt, és előtte se nagyon voltak független államok a régióban, és ezt minden kormány úgy éli meg a rendszerváltás óta, hogy még meg sem szilárdítottuk a hatalmat, már itt vannak ezek a civilek, akik ellenzékként viselkednek. Ráadásul, mivel otthon nincs pénz, az állam nem ad nekik, ezért külföldről kapják a pénzeket. Ebben a kontextusban, ami mára kialakult mindkét országban, az egész odáig vezet, hogy a civilek is belekerülnek ebbe a szabadságharc-paradigmába, ők azok, akik „az EU előretolt csapataiként a kormány ellen dolgoznak”, „idegen érdekeket érvényesítenek”.
Ez a régió történelmi sajátosságaiból fakad, Nyugat-Európában a demokrácia több száz éves fejlődése során kialakult a fékek és ellensúlyok kényes rendszere, a különböző civil és érdekvédelmi szervezetekkel. Ebben a régióban ennek nem volt ideje, hogy kialakuljon.
Fotó: FüHü
Brüsszel szempontjából azt látom problémának, hogy
nem érzik át azt, hogy ebben a régióban van egy szabadságmítosz.
Ebben a régióban független, szuverén államok nem nagyon léteztek az elmúlt 200 évben, ’89 előtt, leszámítva a két világháború közötti rövid időszakot. Magyarország esetében visszamehetünk 1526-ig, a lengyeleknél 1772-ig, a cseheknél 1620-ig. A szabadsághoz való ragaszkodás, ami egyszer volt, és majd újra ki fogjuk vívni, az végigvonul a történelmen, az arra rárakódó mítoszokon, majd beleépül a nemzettudatba a 19. században, és máig létezik.
Brüsszelből erre kevésbé érzékenyek, hiszen nekik ez természetes. Fel se merül, hogy veszélyben van a francia, a német vagy a svéd nemzet. Nemzethalál víziók csak ebben a régióban vannak.
Ez beivódott a társadalmakba, tudat alatt hordozzák ezeket a gondolatokat, vevők arra, ha egy politikai erő ezeket eszközként használja, szavazatszerzésre.
Brüsszel azt nem érzi, hogy a szabadság illúzióját meg kell hagyni ennek a régiónak. Ezt nagyon jól csinálták a Habsburgok egy idő után. Idén úgyis 150 éves a kiegyezés, akkor a Habsburgok pont azt ismerték fel, hogy kell adni a magyaroknak valamiféle szabadságérzetet. És működött.
Most úgy érzem, hogy ezt nem hagyják Brüsszelben, sokszor dogmatikusan ragaszkodnak olyan elvekhez, amelyeknek nincs túl sok gyakorlati hasznuk, viszont ebben a régióban sokan úgy élik meg, hogy megint máshonnan diktálnak.
Például?
Emlékezhetünk a kezdetekre, amikor az EU-csatlakozás zajlott, és különböző olyan szabályozásokat kellett átvenni, amelyeknek nem sok értelme volt. Például ki árusíthat mákos gubát, hogy lehet elnevezni egy sajtot, a lengyeleknél a vodka területén voltak ilyen viták, Magyarországon meg ugye a pálinkafőzésből lehetett nemzeti szabadságharcot kreálni. Ezek azt az érzetet keltették, hogy mindent megszabnak Nyugatról és nem foglalkoznak a mi hagyományainkkal.
Aztán persze jöttek politikai ügyek, most ugye a belpolitikai rendszer átalakítása zajlik ezekben az országokban, az EU meg sokszor dogmatikusan ragaszkodik az előre tett kinyilatkoztatásokhoz. Gondolok itt arra például, ami szerintem a legjobban visszaütött: annak ellenére elindították az egyik legsúlyosabb EU-s eljárást Lengyelországgal szemben, hogy az államfő a három vitatott bírósági törvényből kettőt megvétózott.
Ez annyira visszaütött, hogy az elnök is visszahátrált, szinte szó szerint ugyanazt a törvényt fogják elfogadni a szejmben, és az államfő se fogja megvétózni. Ehelyett lehetett volna esetleg tárgyalni, terelgetni őket abba az irányba, hogy a jogállami eszmékkel jobban összhangban lévő törvényt fogadjanak el.
Ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, hogy nem kell mindent íróasztal mellől kinyilatkoztatni, és azt az utolsó betűig számonkérni.
Az Európai Unió ugye alapvetően egy értékközösségre épül, arra, hogy azok az országok lehetnek a tagjai, amelyek elfogadják a demokráciát, mint alapelvet, és ha azt látják Brüsszelben, hogy valaki ez ellen próbál tenni valamit, akkor nekik valamit lépni kell. Kérdés, hogy vannak-e erre eszközeik – most ezen a hetes cikkelyen kívül nem nagyon van más. Mit tehetnek, ha a tárgyalások nem hatásosak?
Kérdés, hogy milyen értékközösség az Európai Unió. Amit te mondasz, azok politikai értékek. Amikor az európai alkotmányozás folyt, akkor az új tagállamok, Lengyelországgal az élen, szerették volna elérni, hogy identitástartalma is legyen, például, hogy az elején utaljon a zsidó-keresztény gyökerekre.
De olyan értékközösséget nem akartak a magországok döntéshozói megteremteni, ami túlmegy a politikai értékközösségen, tehát mondjuk, hogy ragaszkodunk a hatalommegosztáshoz klasszikus elvéhez, a bírói függetlenséghez, a fékek-ellensúlyok rendszeréhez stb. Nem értették meg, hogy ez kevés.
Pedig ez már a nyolcvanas években is felmerült. Akkor az egyik leghíresebb esszé volt Milan Kundera Közép-Európa tragédiája című esszéje, amit 1983-ban írt. Pont azt veti fel, hogy nem érzi Nyugat-Európában, hogy ez egy értékközösség lenne, hogy fontosak lennének a hagyományos értékek.
Átalakult Nyugat-Európa, pont akkor, amikor Kelet-Európa nem volt ennek a része.
Kundera szerint a régiónk legnagyobb tragédiája nem a Szovjetunió, hanem az a Nyugat-Európa, ami már elfeledkezett Európa keleti részéről, és ott, a szovjet elnyomás alatt, a kelet-európai nemzetek fontosabbnak tartják azokat az értékeket, amik nyugaton már nem fontosak.
Fotó: FüHü
Csak azért beszéltem erről hosszabban, mert a napokban több magyar és lengyel politikus szájából is hasonló érvelés hangzott el. „Azok nem európai értékek, ha meg akarjuk őrizni a homogén nemzetállamunkat?” – ilyeneket szoktak ugye mondani. Tehát olyan kicsit, mintha 50-100 évvel ezelőtti érveléstechnikát alkalmaznának az itteni politikusok,
mintha a két világ teljesen elbeszélne egymás mellett,
mert nyugaton már teljesen más világ van. Ott már adottságnak veszik a multietnikus világot, ebbe születnek bele.
Kérdés, hogy ez egy feloldhatatlan ellentét-e. Én nem tudom a választ. Pedig a jövő szempontjából kardinális kérdés, hogy ki mit tekint európai értéknek és ki milyen Európát szeretne, lesz-e egységes Európa, vagy véglegesen ketté fog szakadni.
Szóval ott látod a problémát, hogy az elmúlt évtizedekben annyira elvált a két régió fejlődése, hogy gyakorlatilag nem is értik egymást?
Igen, két nyelvet beszélünk, teljesen más a társadalom, az ebből kinövő politikai elit más nyelvet használ, máshogy szocializálódott, más értékrendszer mellett vált felnőtté.
Ebben a régióban sokkal fontosabbak a történelmi hagyományokra való hivatkozások. Csak egy példa: emlékezetpolitika gyakorlatilag csak Kelet-Közép-Európában van. Persze, Nyugat-Európában is vannak nagy események, voltak konfliktusok, de ezeket ők feloldották, hol jól, hol rosszabbul, hol kőkemény szembenézéssel, hol máshogy. Nyilván volt rá idejük, meg ezeket a vitákat konjunktúra idején tudták lefolytatni, itt meg a rendszerváltás után kellett ezekkel foglalkozni.
De ez igaz a régió minden országára, minden politikusára? Néhány hete egy varsói háttérbeszélgetésen pont azt mondták nekem, hogy az Európai Unióban azt látják, hogy a legnagyobb különbség Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski között az, hogy Orbán érti az európai rendszer működését, ezért lehet vele tárgyalni, tudja, meddig mehet el és mikor kell visszakoznia, Kaczynskiről meg azt mondják, hogy ő egyáltalán nem is érti ezt a világot.
Én eddig a nagy képet próbáltam felvázolni, hogy mi a társadalmi hangulat, mire próbálnak rájátszani belpolitikai célokból a nemzeti-konzervatív erők. Amire ez a kérdés vonatkozik, az már konkrét személyekről szól. Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski között van egy nemzedéknyi különbség: Kaczynski ’49-ben született, jóval idősebb, más közegben szocializálódott, és egészen más személyiség, mint Orbán Viktor.
Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski Fotó: MTI/EPA/Pawel Supernak
Ebből adódik az az alapvető különbség, amire te is utalsz, hogy Orbán Viktor egy pragmatikus, gyakran célvezérelt politikus, aki az elveit, az ideológiát háttérbe tudja szorítani egy általa jónak tartott cél elérése érdekében. És valóban érti a nemzetközi politikát, miközben Jaroslaw Kaczynski személyiségéből és szocializációjából fakadóan is, sokkal inkább ideológia-vezérelt, kevésbé pragmatikus, és nem is akarja érteni, hogy mi történik a számára teljesen idegen világban. Nem véletlenül nem akart ő miniszterelnök lenni, nem akart hetente Brüsszelbe utazni különböző tárgyalásokra, nyelveket sem beszél, míg Orbán Viktor tud angolul kommunikálni.
Jaroslaw Kaczynski nehezen tud az ideológiából engedni, ha képletesen akarnám a különbséget mutatni, azt mondhatnám, hogy
Orbán Viktor tolja a falat, kicsit mindig túltolja, majd, ha az EU-ból kicsit visszatolják, akkor neki az is rendben van, mert még mindig előrébb van, mint ahonnan elindult. Jaroslaw Kaczynski ezt a falat betöri, majd másnap, amikor visszaépítik, újra betöri.
Ő nem tartozik a taktikus politikusok közé.
Az is óriási különbség, hogy Orbán Viktornak soha nem jutott eszébe kilépni az Európai Néppártból. Pontosan tudja, hogy neki ez egy védőernyő. Jaroslaw Kaczynskiék az első vitánál kiléptek. Mondjuk azóta lehet, hogy százszor megbánta. Ez kiválóan mutatja a két politikus közti különbséget a stratégiai gondolkodásban.
A bírósági törvény az egyik, ami miatt nagyon kritizálja az EU Lengyelországot, emiatt indult el az eljárás, emellett milyen olyan ügyek, folyamatok vannak, amelyeket párhuzamba lehet állítani Magyarországgal?
Látszólag hasonlóak az ügyek a két államban, főleg, ha Brüsszelből nézzük: a bíróságok, az Alkotmánybíróság átalakítása, a média átalakítása, a civilekkel való rossz viszony… Azt lehetne mondani, hogy a lengyelek követik a magyarokat. De vannak különbségek, amelyek egyrészt azon alapulnak, hogy a két társadalom fejlődésében is vannak alapvető különbségek, másrészt a két vezető között is.
Magyarországon is átalakították a bíróságokat, úgy, hogy a kormánynak megfelelő legyen, így lehet eufemisztikusan megfogalmazni. Mégse keltett ez akkora vihart Brüsszelben, mint amit most láthatunk a lengyel bírósági törvény kapcsán. Azért nem, mert a lengyelek direkt, látványos, radikális átalakításba kezdtek, azonnal szembetűnő volt, hogy itt a hatalmi ágak megosztásának elve kőkeményen megsérül, és a független bíróságok léte veszélyben van. Magyarországon ezt taktikusabban, hosszabb idő alatt bonyolították le.
Tehát ez is olyan volt, hogy az egyik országban tolták a falat, a másikon keresztülrohantak rajta?
Így van. És most még egyszer keresztülrohannak rajta.
Más kérdés, hogy az érvelés eltér a két állam között. Magyarországon soha nem hallottam olyan érvelést, hogy azért kell ezt meghozni, mert a bírók kivonták magukat az ügynöktörvény alól. Lengyelországban Jaroslaw Kaczynskinek ez hosszú idő óta állandó témája. Az más kérdés, hogy 2017-ben ez az érv sokat veszített az erejéből, hiszen 27 évvel vagyunk a rendszerváltás után, de ő ragaszkodik az elveihez. Ha nem sikerült 2005-ben, akkor majd 2017-ben. Ha most se sikerül, és még él majd, akkor lehet, hogy 2028-ban szeretné ezt megtenni. Ő egy ilyen politikus.
Tehát vannak különbségek, hogy mit miért csinálnak, de a végeredmény nagyon hasonló, hiszen a kormány irányítása alá kerülő bíróságokról van szó, igaz, Lengyelországban sokkal direktebb módon. Ebből a szempontból teljesen jogos az Európai Unió felháborodása és a szankcióinak is megvan az alapja. Csak szerintem, ha már az államfő vétózott, akkor tárgyalni kellett volna és kihasználni, hogy vannak Lengyelországban olyan politikusok is, akikkel lehet tárgyalni.
A másik ügy, a média átalakítása, az még jobban hasonlít,
a két kormány szinte ugyanolyan recept alapján dolgozik.
A lengyel közszolgálati tévék műsoraiban ez most már tetten is érhető.
Vagyis ott is a kormány álláspontját visszhangozza a közszolgálati média?
A lengyel közszolgálati tévé egy az egyben a kormány szócsöve lett, ahogy ez Magyarországon is így van. Ott ellenzéki politikusok, ellenzéki hangok nem jelennek meg, ugyanígy van egy állami hírtévé, mint amilyen az M1, a TVP Info. Nagyon hasonló koncepció alapján működik, egy magyart se lepne meg, ha belenézne.
Hasonlóan összevonták a rádió, a televízió és a hírügynökségek szervezetét, és van arra törekvés, hogy kiszorítsák azokat a nagy külföldi cégeket, amelyek jelen vannak még a lengyel médiapiacon.
Tehát lehet azt mondani, hogy ez magyar mintára történik, azzal a nagy különbséggel, hogy Lengyelország sokkal heterogénabb, és sokkal erősebb az ellenzéki sajtó, mind anyagilag, mind társadalmi bázisát tekintve. A Gazeta Wyborcza még mindig a legnagyobb napilap az országban, nagyon nehéz elképzelni, hogy olyan helyzetbe kerüljön, mint amilyenbe a Népszabadság került Magyarországon.
Tüntetés Lengyelországban a bírósági reform ellen Fotó: MTI/EPA/Jakub Kaczmarczyk
Ugyanakkor ezt az egész átalakítást, ami a bíróságokat és a médiát érinti, szintén bele lehet illeszteni a szabadságharc paradigmába. Hiszen arról van szó, hogy a korábbi ítélkező és véleményformáló elittől szeretnének megszabadulni. Azoktól, akik a korábbi liberális demokrácia kiépítői és működtetői voltak, akik az EU-val való viszonyban elfogadták a tanár-diák függőségi viszonyt. Jaroslaw Kaczynski már 2005-ben megfogalmazta, hogy a jelenlegi III. Köztársaságot fel kell váltani a IV. Köztársasággal, Orbán Viktor pedig 2010-ben mondott olyanokat, hogy le kell zárni a rendszerváltás zavaros időszakát.
A kormánypárti, a kormány ellenőrzése alatt álló média ott is ugyanúgy terjeszt álhíreket, propagandaoldalakról származó információkat, mint Magyarországon?
Volt már rá példa, fel is kapta az internet, de ez kevésbé jellemző. Annál is inkább, mert a lengyel közszolgálati csatorna és
a lengyel kormány az orosz politikáját tekintve homlokegyenest ellenkezőjét csinálja, mint a magyar.
Óriási erőfeszítéseket tesznek mindenféle, Oroszországból érkező tevékenységgel szemben, gondolok itt a titkosszolgálati tevékenységre, vagy az álhírek terjesztésére.
Ez ellen keményen fellépnek, úgyhogy álhíreket ritkábban kap fel a média, és az is inkább a véletlen számlájára írható.
Ha már szóba kerültek az oroszok: a lengyeleknek Oroszország nagyon komoly történelmi ellenfele, ez a mostani politikában hogy jelenik meg?
A lengyel kormány ebben nagyon határozott és konzekvens álláspontot képvisel, ráadásul ugyanazt, amit a korábbi kormányok is.
Elsődleges céljuk az orosz érdekek feltartóztatása és visszaszorítása, másfelől az Oroszországtól való energiafüggetlenség kialakítása.
A mostani kormány egyik legnagyobb külpolitikai sikere a tavaly nyári varsói NATO-csúcs, ahol elfogadták, hogy újraindítják a rakétavédelmi programot. Az energiafüggetlenség terén is nagy lépést tettek előre, hiszen felépítették a swinoujscie-i cseppfolyósgáz-terminált, amelyet majd össze kell kötni a Krk szigetén épülővel, és ebbe amerikai cseppfolyós gáz érkezik majd a közeljövőben. Pont a napokban publikálták az amerikai cseppfolyós gáz árait, a szakértők egyetértenek abban, hogy ezek bőven versenyképesek a Gazprommal szemben.
A lengyelek azt mondják, hogy ők elnézik a magyar kormány orosz kapcsolatait, elfogadják, hogy jelenleg Magyarországnak nincs más alternatívája, mint hogy onnan lássa el magát energiával. Az üzleti kapcsolaton túli barátkozás viszont már nem tetszik nekik, a lengyel kormány a legmagasabb szinten is el szokta mondani, hogy ha üzleti kapcsolatot ápolunk az oroszokkal, mindig résen kell lenni, mert ők ezeket általában politikai célokra használják fel.
Azt is a magyar kormány tudtára adta már a lengyel kormány, hogy ez egészen addig tud működni, amíg nincs valós alternatíva az energiaellátásra. Amint lesz, és a magyar kormány még mindig az oroszoktól veszi az energiát, akkor
ez problémákat okozhat a két ország kapcsolatában.
Ez elég egyértelmű üzenet.
Ez nagyon erősen összefügg a visegrádi négyek együttműködésével is, rávilágít arra, hogy stratégiai kérdésekben nem tudunk konszenzusra jutni. Minden állam másra akarja felhasználni: a magyarok a migrációs ügy napirenden tartására, a lengyelek az oroszoktól való energiafüggetlenség kialakítására.
Mi a helyzet a másik nagy szomszéddal, Németországgal, ami szintén hagyományos történelmi ellenfélnek számít Lengyelországban?
Németország kapcsán a lengyel politika, még ha kimondatlanul is, a Józef Pilsudski-féle vonalat viszi. Amikor nem volt Lengyelország, 1918-ig, két nagy koncepció volt, hogy ki mellé kell állni, kit kell inkább legyőzni: az oroszokat vagy a németeket. Pilsudski képviselte azt a nézetet, hogy az oroszok jelentik a nagyobb veszélyt.
Fotó: FüHü
Ezzel szemben volt egy másik nézet is, Roman Dmowskié, aki az oroszok oldalára állt, és azt mondta, a lengyelekre nagyobb veszélyt jelent a németesítés. Pilsudski nézete győzött, gyakorlatilag ez él azóta is. Az elmúlt évtizedekben a németekkel az úgynevezett megbékélés létrejött, sok területen látványos eredményeket értek el, ehhez képest mondjuk visszalépés a jelenlegi lengyel kormány sokszor németellenes retorikája.
A németeket a lengyelek sokszor vetélytársnak kezelik, főleg a gazdaságban. Jaroslaw Kaczynski többször is tett a német tőkére negatív megjegyzést. De nem tartják őket ellenségnek.
Magyarország ebből a szempontból eltér. A 19. század folyamán mi egyszer találkoztunk az oroszokkal, amikor 1849-ben segítettek leverni a szabadságharcot. A lengyel lakosság nagy része ebben az időszakban a cári birodalom fennhatósága alatt élt. Éltek a Habsburg-monarchiában és Poroszországban is, de a többség orosz uralom alatt volt, elvesztette autonómiáját, cirill betűkre tértek át, nagyfokú oroszosítás kezdődött, a felkelőket Szibériába vitték.
A magyar nemzetnek ilyen tapasztalata nem volt.
A lengyelek nemzettudatában egészen más az oroszoktól való félelem szerepe.
A magyarok a második világháború után még ugye ’56-ban találkoztak a szovjetekkel, ez is viszonylag rövid periódus volt, bár nagyon súlyos és véres. Érdemes arra is figyelni, hogy bár itt volt a szovjet hadsereg, de Kádárék nagyon ügyeltek arra, hogy ne legyenek láthatóak, erre kérte is őket.
A német kultúrához és politikához pedig a magyaroknak számos kapcsolódási pontja van, a lengyelek meg is szokták jegyezni, hogy a magyarok azért vannak mindig jóban a németekkel, mert a közös múlt, a Habsburg Birodalom sokkal jobban beágyazta a magyarokat a germán kultúrába, mint a lengyeleket.
Nagyon egyszerűen azt lehet mondani: mi mind a kettőtől, a németektől és az oroszoktól kevésbé félünk, míg a lengyelek az egyiktől nagyon, a másikat meg inkább versenytársnak tekintik.
Mi a helyzet a lengyel kormány szélsőjobboldalhoz való viszonyával? Nemrég volt ugye egy hatvanezres tüntetés, ahol nagy számban feltűntek szélsőjobboldali jelképek és szlogenek, pár nappal ezelőtt meg arra volt példa, hogy lengyel európai parlamenti képviselőket szimbolikusan felakasztottak. Hogy áll a kormány az ilyen jelenségekhez, mennyire tűri vagy támogatja ezeket?
November 11. nemzeti ünnep, 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a független Lengyelországot, a szocialista rendszerben ez az ellenzék ünnepe volt, ’90 óta viszont piros betűs állami ünnep, a Függetlenség Napja. A szélsőjobboldal jó tíz éve megemlékezik erről, felvonulásokat szerveznek.
Ezek radikális jobboldali fiatalok, sokszor futballszurkolók, ennek köszönhető a rengeteg pirotechnika a felvonulásokon. Nagyjából hasonló, 60-100 ezer közötti létszámot mindig fel tudtak mutatni, de a Tusk-kormány alatt ezeket évről évre szétverte a rendőrség. Mindig volt valami ok rá. Ilyenkor mindig lángokban állt Varsó, olyan képsorok voltak a tévében, mint amiket 2006 őszén láthattunk Budapesten.
Az utóbbi időben erre már nem került sor, mostanában a nemzeti stadionhoz vonulnak, ott van egy nagy tér. Hogy ehhez mi köze van a kormánynak, azt nehéz kimutatni. Két csoport a főszervező, az Összlengyel Ifjúság és Nemzeti Radikális Tábor, amely zászlója a harmincas évek fasiszta mozgalmait idézi. Ők a két háború közötti Nemzeti Demokraták hagyományait ápolják. Ők soha nem voltak hatalmon, a két háború között sem, illetve a rendszerváltás után sem, esetleg azt leszámítva, hogy ide lehet sorolni a Lengyel Családok Ligáját, amely Kaczynskiékkal másfél évig kisebbségben kormányzott, aztán kiestek a szejmből.
Ez a nagyon radikális jobboldal nem tud bejutni a parlamentbe se, de az is igaz, hogy a PiS-kormány nem húz egy egyértelmű, határozott vonalak maguk közé és az ilyen szervezetek közé. Ellenben a Fidesszel, amely mindig jobbra zárt, arra törekedett, hogy magát középre állítsa, szélsőséges jobboldali és szélsőséges baloldali pártokról szeretnek beszélni, ahol ők vannak középen. Kaczynskiék nem ezt követték,
gyakorlatilag nincs tőlük jobbra komoly párt.
Viszont pont most, a tüntetés miatt, rákényszerült arra a PiS, hogy komolyan elhatárolódjon a szélsőjobboldali, homofób, rasszista megnyilvánulásoktól. Mivel a Nyugat ezt most valamiért felkapta, nyilván nem függetlenül attól, hogy most a lengyel kormány tevékenységét nagyítóval nézik, amúgy ugyanezek, ugyanilyen jelszavakkal vonultak fel évekkel ezelőtt, most érezték szükségét, hogy el kell határolódni.
A mostani tendenciákat nézve várható-e, hogy a magyar és a lengyel kormány szorosabbra fűzi a szövetségét, egyfajta Unión belüli ellenzéki tömböt kialakítva, bevonva esetleg más országokat, vagy az eltérő érdekek túl erősek ahhoz, hogy szorosabban együttműködjenek?
Pro és kontra is tudok egy erős forgatókönyvet mondani. Ha az Európai Unióban úgy döntenek, hogy a két, eljárás alatt álló országtól megvonják azt a jogot, hogy vétózzanak egymás érdekében, az szerintem oda vezet, hogy még keményebb összefonódás lesz, ráadásul ad egy olyan érvet a két kormány kezébe, ami nemkívánatos. Hiszen, ha már az eljárás kezdetén elvesznek egy jogot, az olyan, mintha az ártatlanság vélelme nem állna fenn.
Ez újabb érvet adna, hogy még inkább kifele forduljanak az EU-ból, és azt hiszem, hogy erre még társadalmi támogatottságot is tudnának a jelenlegi médiatúlsúlyukkal szerezni.
Ez akár oda is vezethet, hogy ki akarjanak lépni az EU-ból?
Ilyen messzire nem mennék, de azt el tudom képzelni, hogy
ha az Európai Uniónak fontos, hogy ne veszítsen több tagot, akkor az EU is engedni kényszerül.
Ha nem fontos ez Brüsszelnek, akkor minden elképzelhető.
A másik forgatókönyv, ami a két ország közti feszültséget növelné, az az oroszokhoz való viszony. Láthatólag a lengyelek szeretnék felgyorsítani az energiadiverzifikációt, és nem csak amerikai cseppfolyós gáz érkezik majd, olyan céllal is, hogy az egész régiót ellássa, hanem a norvég vezeték építését is sürgetik.
Ha lesz alternatívája a régiónak nem orosz energiát venni, miközben a magyar kormány orosz hitelből atomerőművet épít és orosz gázt vásárol, akkor ez, ha nem kompromisszumkész a két fél, szakításhoz, vagy hűvösebb viszonyhoz vezethet. Ez nem lenne jó se a lengyeleknek, se a magyaroknak, se a két ország gazdaságának, se az önérzetének. De nem lenne kívánatos egész Közép-Európának sem.
Bevallom, sokakkal együtt engem is szíven ütött az a gesztus, ahogyan méltóztattak bejelenteni, hogy idén is kapunk tízezer forintos karácsonyi ajándékot. Amit még az ünnepek előtt, de legkésőbb a két ünnep előtt kézbesítenek a számunkra.
Már most nagyon hálás vagyok.
Tudom, Ön sem fiatalember, megette már a kenyerünk javát. Én még emlékszem arra, amikor, a mostaninál sokkal fiatalabban, volt kedves azt mondani, hogy az idősek felélik a fiatalok jövőjét.
De ne gondolja, hogy most ezért írok, és ezt az egykori suttyóságot akarom számon kérni Önökön. Épp ellenkezőleg: azt szeretném megkérdezni, van-e arra lehetőség, hogy hálám jeléül, már most, 2017 végén, a Fideszre szavazzak?
Mi nyugdíjasok ugyan nem vagyunk hülyék, de azért a mi fejünk sem káptalan. És félő, hogy 2018-ig – ha jól tudom, ekkor lesz a következő választás – ez a mostani apró kis szívesség kimegy majd a fejünkből.
Ezt pedig nem szeretnénk.
Vagy, teszem azt, nem megy ki a fejünkből az Önök végtelen jósága, de közbejön valami. Például az, hogy felvesszük a nekünk járó utalványokat, gyanútlanul elköltjük mindet, az utolsó forintig, aztán néhány hét, vagy hónap múlva fogjuk magunkat és feldobjuk a talpunkat.
Hogyan fogunk mi akkor a Fideszre szavazni?
Ezért arra kérem Önt miniszterelnök úr, hogy biztosítsák be magukat, és 24 órán belül terjesszenek be egy törvényjavaslatot, amit a parlament újabb 24 óra elteltével elfogad.
E törvényjavaslat lényege, hogy a nyugdíjasok már most is szavazhatnának a Fideszre, nem kell megvárniuk a 2018-as választást.
És köszönjük még egyszer az üveggyöngyöket. Az pedig tényleg nagyvonalú gesztus az Önök részéről, hogy az utalványokat nem csak a CBA üzleteiben lehet beváltani.
Irigylem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük. Tisztakezűek és ártatlanok, mint a ma született bárányok.
Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra a hatvanasokra, hetvenesekre, akiknek meglehetősen szelektív a memóriájuk. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is…
Azokra gondolok, akik most úgy gondolnak akkori önmagukra, hogy valójában csak 1990 után születtek. Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok.
Léteztek már korábban is, de élni csak 1989 után kezdtek. Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.
Nem gyűlöltek, nem szerettek.
Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.
Kis ország vagyunk, földszintes hőseink vannak. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.
Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás pedig arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, az pedig nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.
Kis országnak kis hőstett dukál.
Egy másik hős, a foglalkozására már nem emlékszem, egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona. – Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák. – Da – válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző. Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kukoricázni. Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.
Biztosak lehetünk abban, hogyha majd elmúlik ez a mostani rémálom, akkor a jelenlegi rendszer kiszolgálói is találnak majd a „munkásságukban” olyan mondatokat, vagy inkább félmondatokat, amelyekkel azt igyekszenek igazolni, hogy ők belülről bomlasztottak. És elmagyarázzák, hogyha nem ők szolgálják ki ezt a rendszert, akkor helyettük kiszolgálja más. Úgyhogy mi, többiek, jobban jártunk, amiért ők szolgálták ki ezt a mostani rendszert, mert mások, akik náluk barbárabbak, még bárdolatlanabb módon tették volna ugyanezt.
A Baloldali-Zöld Mozgalom, a konzervatív Függetlenségi Párt és a centrumot képviselő Haladó Párt bejelentette hármas kormánykoalíciójának megalakulását. Az új kormányfő az egyik legnépszerűbb politikus, Katrín Jakobsdóttir, a Baloldali-Zöld Mozgalom vezetője.
A három párt háromhetes tárgyalásokat követően állapodott meg az Izlandon példa nélkülinek számító kormánykoalíció megalakításáról.
„Eltartott egy ideig, míg megalakítottuk ezt a kormányt. Mindig is szem előtt tartottuk az együttműködés fontosságát,
szeretnénk áthidalni a különböző pártok közti szakadékot
és sokféleképpen együttműködni az ellenzékkel” – mondta Jakobsdóttir, aki amúgy az ország egyik legnépszerűbb politikusa, korábban oktatási miniszter volt. A pártvezetők a közös sajtótájékoztatón a legfőbb célkitűzések között a gazdasági és politikai stabilitás biztosítását és az egészségügyi rendszer javítását említették.
Az új koalíció szűk többséggel, 33 hellyel rendelkezik a 63 fős törvényhozásban. A korábbi beszámolók 35 mandátumról szóltak, ám utólag kiderült, hogy a Baloldali-Zöld Mozgalom két tagja nem támogatta az új koalíciót.
Izlandon október 28-án,
egy éven belül másodszor tartottak előrehozott választásokat
azután, hogy Bjarni Benediktsson korábbi miniszterelnöknek szeptemberben le kellett mondania, mert a Fényes Jövő nevű párt kilépett a koalícióból. Kiderült ugyanis, hogy a kormányfő apja levélben arra kérte a hatóságokat, töröljék a bűnügyi nyilvántartásból egy barátját, akit 2004-ben elítéltek, mert 12 éven át rendszeresen megerőszakolta mostohalányát.
Az izlandi jog lehetőséget ad arra, hogy az elítéltek tiszta lappal indulhassanak, ha hárman kérvényezik azt. A Fényes Jövő azt kifogásolta, hogy a miniszterelnök pártjához tartozó igazságügyi tárca megpróbálta eltitkolni az ügyet.
Fekete-Győr András, a Momentum elnöke szerint pártja adott esetben bárkivel tárgyalna. A Momentum elnöke, az ATV Egyenes beszéd című műsorában azt is elmondta, hogy 2010-ben még a Fideszre szavazott, ám csalódott a pártban, mert a számára fontos arcok – Pokorni, Navracsics, Áder – eltűntek onnan.
Mindezt nagyjából eddig is tudni lehetett a Fegyőrnek is „becézett” Fekete-Győrről, ám az a Momentumosok eddig nyilatkozatainak a tükrében mindenképpen új momentumnak számít, hogy a párt elnöke a korábbiaknál engedékenyebb hangot ütött meg, vagyis,
nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy amennyiben a helyzet úgy adódik, tárgyaljanak más pártokkal.
Nemrégiben Vona Gábor, a Jobbik elnöke arról beszélt, hogy csak a XXI. század pártjaival tartja elképzelhetőnek az együttműködést, ám szóba jöhető partnerként mindössze két pártot, az LMP-t és a Momentumot nevezte meg.
A Momentum eddig minden, együttműködésre utaló kérdésre nemmel válaszolt.
Rendre azt mondták, hogy nem fognak össze senkivel, mind a 106 választókerületben önállóan indulnak. Amiből az elemzők – lévén, hogy a Momentum támogatottsága jelenleg meglehetősen alacsony – arra következtettek, hogy Fekete-Győrék 2018-ban azért nem Orbánék leváltását tűzték ki célul, mert nem kívánnak egy esetlegesen győztes ellenzéki választási szövetséghez a kispadról asszisztálni.
Fekete-Győrék inkább arra gyúrnak, hogy hogy 2018-ban bejussanak a parlamentbe, majd újabb négy év elteltével, 2022-ben, reményeik szerint alaposan megerősödve, nagyobb szeletet kérjenek az akkor a mostaninál nagyobb eséllyel győztes ellenzéki összefogás közös tortájából.
A ma reggeli Népszavában Gyurcsány Ferenc arról beszél, hogy amennyiben 2018-ban győzne az ellenzék, nem kíván kormánytag lenni. A volt miniszterelnök, a Demokratikus Koalíció elnöke ezt azzal indokolta, hogy nem szeretné egy leendő kormány dolgát a személyével terhelni.
Abban az esetben, amennyiben a jelenlegi ellenzék továbbra is ellenzékben marad, Gyurcsány frakcióvezetőként folytatná.
Mindezeket már többször elmondta a DK elnöke, ám rendre felbukkannak olyan híresztelések, hogy az MSZP és a DK erőviszonyainak – utóbbiak javára – történő megváltozásával
megnőtt Gyurcsány pártjának az étvágya, és maga a pártvezető is nagyobb szeletet szeretne a tortából, mint akár egy évvel korábban.
Hogy ezek a híresztelések honnan jönnek, azt nem tudni. Nem kizárt, hogy az ellenzénki oldal valamelyik politikusa kavar, de valószínűbb, hogy a kormányoldalhoz közeli személyek igyekeznek a mostaninál is több feszültséget kelteni az ellenzéki pártok között.
Sok a bizonytalanság a legújabb, ötödik nemzeti konzultáció körül. Zajlik a számháború, a kormány 1,7 millió, majd 1,9 millió visszaküldött konzultációs levélről beszél, az ellenzék szerint mindez parasztvakítás, mert valójában jóval kevesebben válaszoltak a kormány által feltett kérdésekre.
A Független Hírügynökség több alkalommal írt a legújabb nemzeti konzultációt övező vitákról és bizonytalanságokról. A legfrissebb hírek szerint a kormány beperli, Hadházy Ákost, amiért az LMP társelnöke azt állította:
a kormány trükközik a számokkal, kozmetikázza a visszaküldött levelekkel kapcsolatos adatokat,
és valójában sokkal kevesebben válaszoltak, mint azt a hivatalos közlésekben állítják.
Bármi is legyen az igazság, tény, hogy a kormány 2010 óta meglehetősen költséges nemzeti konzultációkkal bombázza a közvéleményt. Nemcsak a levelek nyomtatásáért és kiszállításáért kellett fizetni, de az ezeket népszerűsítő kísérő kampányok is milliárdokba kerültek. A kormány a nemzeti konzultációk ellenzőinek rendre azzal vág vissza, hogy meg akarják akadályozni, hogy a magyar emberek elmondhassák a véleményüket.
Mint ismeretes, a mostani konzultációs levelek visszaküldési határidejét december elsejéig meghosszabbították, Józan paraszti ésszel azt gondolnánk, azért, mert nem volt elég nagy az érdeklődés, ám a kormány szerint ennek épp az ellenkezőjéről van szó: érvelésük szerint soha még ennyien nem küldték vissza a konzultációs leveleket, és a határidő meghosszabbításával éppen azt akarják elérni, hogy aki eddig nem tette meg, az is elmondhassa a véleményét.
Itt kell megemlítenünk, hogy míg 2010 óra öt nemzeti konzultáció is volt Magyarországon, addig
népszavazást mindössze egyetlen esetben sikerült tető alá hozni.
(Ez volt a 2016. október 2-i, a kormány által kezdeményezett kvótaellenes népszavazás, amely egyébként a kormánytöbbség által korábban a népszavazások korlátozása érdekében megszigorított szabályok miatt érvénytelen lett.)
Az összes többi népszavazási kezdeményezés már vagy az elején elbukott, vagy a kormány visszatáncolásával (vasárnapi boltzár) okafogyottá vált.
Az alábbiakban röviden áttekintjük, hogy 2010 óta mely témákban, és hogyan konzultált a lakossággal a kormány
A második Orbán-kormány először az új alkotmányról kérdezte meg az embereket. Ez a kérdéssor 2011-ben került kipostázásra, és 12 kérdésből állt. (A mintegy 2,8 millió példányban elküldött kérdőívekből mintegy 200 ezer válasz érkezett vissza, a hivatalos közlés szerint csak az elkészítés és kiküldés 220-230 millió forintba került, melyet a Fidesz állítása szerint a párt fizetett.)
Még szinte össze sem számolták a beérkezett leveleket, máris újabb nemzeti konzultációnak örülhettek az országlakók. A 2011. május 1-jén indult szociális konzultáció 10 kérdésből álló kérdőívét a kormány tájékoztatása szerint 1 millió 140 ezren küldték vissza.
2012-ben a gazdaságról konzultált a polgárokkal a kormány. A rekordhosszúságú, 16 kérdést tartalmazó kérdőíveket 2012 májusában küldték ki, és ezek közül 699 ezer érkezett vissza az augusztus 20-i határidőig.
Ezt követően három évig csend honolt a nemzeti konzultációs fronton. 2015-ben aztán a bevándorlásról és a terrorizmusról kérdezték az emberek véleményét. A kék plakátos kampánnyal megtámogatott nemzeti konzultációs leveleket a nagyjából 8 millió válaszadásra jogosult közül 1 000 254-en küldték vissza, 57 973-an pedig elektronikusan töltötték ki. A megszólított magyar polgároknak 12 kérdésre kellett válaszolniuk és a visszaküldők döntő többsége – akárcsak az előző alkalmakkor – a kormány elvárásai szerint válaszolt.
Így fordultunk rá 2017-re, amikor – a korábbi nemzeti konzultációktól eltérően – a Soros-tervvel kapcsolatban feltett kérdések mindegyikéhez külön indoklást is fűzött a kormány. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy a választópolgárok nagyobb rálátást kapjanak Soros György tevékenységéről, kijelentéseiről, a migrációt illető terveiről.
Nagyvonalú és mind részleteiben, mind pedig összességében igen előremutató felajánlást tesz a Független Hírügynökség szerkesztősége. Tudjuk, hogy a nemzeti konzultáció nem csupán sikeres, de az ország jelene, valamint jövője szempontjából is létfontosságú.
Postahivatal, valahol Magyarországon. Sorukra váró polgárok, akik mind a nemzeti konzultációt szeretnék visszaküldeni.
Tudjuk, hogy a magyar emberek – különösen így karácsony közeledtével -, másra sem gondolnak egész nap, minthogy minél gyorsabban és eredményesebben visszaküldhessék a nemzeti konzultációs leveleket. Ezért vannak hosszú sorok a postán, a kórházi várókban, és mindenütt, ahol az embereknek módjuk van Soros György terveiről eszmét cserélni
Tudunk mindent, és a magunk szerény módján szeretnénk osztozni az össznemzeti örömben és egyúttal elősegíteni, hogy még az eddigieknél is sikeresebb legyen az, ami a kormány szerint már most is sikeresebb, mint bármi, ami valaha volt ebben a kis országban.
Ennek érdekében vállaljuk, hogy minden nap több cikkben is foglalkozunk a nemzeti konzultációval. Leírjuk, ha kell százszor, hogy nemzeti konzultáció nélkül már régóta nem lenne Magyarország, nem elhallgatva azt a tényt sem, hogy a nemzet még sohasem volt ennyire egységes, mint most.
Amennyiben igény van rá, követeljük, hogy a nemzeti konzultációt nyilvánítsák hungarikummá. és legyen a világörökség része.
Annyi cikket írunk erről, amennyit csak lehet. Sőt, ígérjük, még annál is többet. Nem ismerünk lehetetlent, s másokkal ellentétben nem fogunk akadékoskodni. Nem kérdezzük meg, hogy mennyibe kerül ez a magyar adófizetőknek, mint ahogyan a Naptól sem kérdezi senki, hogy mennyiért adja a fényt és a meleget.
Megírjuk, hogy minden nagyon jó. Cserébe csupán egyetlen dolgot kérünk a derék uraktól, akik ezt az egészet kitalálták: fejezzék már abba! Mert ez így valóságnak siralmas, viccnek pedig túlságosan durva.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
