Finoman fogalmazva is azt kell mondanunk: bővelkedett botrányokban az elmúlt nyolc év. Orbán Viktor és kormánya tucatjával követett el olyan „csínyeket”, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy közülük egy is elég volna ahhoz, hogy megbukjanak.
2010 táján valóban okos emberek is azt gondolták, hogy Orbán kormánya egy, legföljebb másfél év múlva brutálisan meggyengül. Nem azért, mert hazudtak a választóknak – politikusoktól az ilyen nem meglepő. Hanem azért, mert túlnyerték magukat. Túlságosan sokakban túlságosan nagy reményeket keltettek, túl sok társadalmi réteget hitegettek az egyébként be nem tartható ígéreteikkel.
Ehhez képest, ha valami csoda nem jön közbe, hiába a nyolc éve tartó ámokfutás, rajt-cél győzelmet aratnak az áprilisi választáson.
Sokan és sokféleképpen leírták annak az okait, hogy a megannyi botrány ellenére miért tarol a Fidesz. Mi most a Fidesz győzedelmes menetelésének okai közül csupán egyet emelnénk ki: azt, hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás. Nem az egyes emberekből – az egyes emberrel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot látunk, aki tud, segít.
Ám amikor megvédték (magyarul: lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, a szükségesnél jóval kevesebben háborogtak.
Amikor kiderült, hogy cigarettát nem lehet boltokban árulni, és az ezzel való kereskedés csak a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára. Ugyanígy hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon, és az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány mégsem tudja (talán nem is akarja) megsegíteni a devizahiteleseket. Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épülnek.
A kormány pedig vérszemet kapott, mert rájött, hogy Orbán Magyarországán mindent meg lehet tenni. Bele is rúgtak mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba.
Nem szólva a számtalan disznóságról – egyikből sem lett ügy.
Orbán Viktornak és csapatának a hatalma szilárd, mert a jogállam lebontása nem hozza izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység fáj nekik, de behúzzák fülüket-farkukat, mert félnek, hogy ha sokat ugrálnak, még azt is elveszik tőlük, amijük megmaradt.
A hét második felében induló, A Fidesz 17 pillanata című, április elejéig tartó sorozatunkban az elmúlt nyolc év legbotrányosabb ügyeit tekintjük át. Olyanokat, mint a magán-nyugdíjpénztárakban tartott mintegy 3000 milliárd forintnyi megtakarítások elvétele, a Quaestor-ügy, vagy amikor, éppen két évvel ezelőtt, a demokratikus jogállam megcsúfolásaként a Fidesz alelnökéhez, Kubatov Gáborhoz köthető kigyúrt kopasz emberek akadályozták egy demokratikus párt képviselőjét, hogy a választási irodánál beadja a népszavazási kezdeményezését. Említhetnénk a Szabadság téri megszállási emlékmű körüli ködösítést és maszatolást, Bayer Zsolt lovagkeresztjét, vagy éppen a fideszes Szájer József iPadjén írt Alaptörvény körüli furcsaságokat. De ugyanilyen botrányos volt Schmitt Pál köztársasági elnök plágiumügye, amikor kiderült, hogy 1992-ben írt doktori disszertációjának nagy része szinte szóról szóra megegyezik egy bolgár sportkutató által még a nyolcvanas években írt tanulmány szövegével. Idesorolható Szijjártó Péter 167 milliós dunakeszi háza, Lázár János fácánvadászata titokzatos külföldi utazásai, és Rogán Antal helikopterezése éppúgy, mint az amerikai kitiltási botrány, a Népszabadság bezárása, vagy éppen a legújabb „csemege”, a miniszterelnök vejével, Tiborcz Istvánnal kapcsolatba hozható OLAF-jelentés tartalma.
A fenti – és a többi – eset között nem állítunk fel fontossági sorrendet, meggyőződésünk szerint ugyanis bármelyik felkerülhetne egy képzeletbeli dobogó valamelyik fokára. Áttekintésünkben nem minősítünk, kerüljük a jelzős szerkezeteket, szándékunk szerint igyekszünk a tényekre szorítkozni. Hamarosan induló összeállításunk alcíme az is lehetne: Magyarország botránynézetben.
Polt Péter még nem szólalt meg a Tiborcz-ügyben és a rendőrség is meglehetősen visszafogott. Amint arról a Független Hírügynökség is beszámolt, az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF), hosszan tartó vizsgálódás után visszaélésekre és szervezett csalásra utaló jeleket fedezett fel az Elios Innovatív Zrt. 2011 és 2015 közötti tevékenységében. Ennek a cégnek 2009 és 2015 között Tiborcz István, Orbán Viktor miniszterelnök veje is tulajdonosa volt.
Az OLAF jelentése szerint, amelyet egyébként a kormány igyekezett eltitkolni az állampolgárok elől, nemcsak túlárazással vádolja Tiborczékat, de megállapításaik szerint már a pályáztatás feltételei is annyira „testre szabottak” voltak, hogy kimerítik a szervezett csalás fogalmát: rendre olyan paramétereket jelöltek meg, amelyeknek egyedül a miniszterelnök vejének a cége felelt meg.
Hogy mekkora nagyságrendekről van szó, azt mi sem jelzi jobban, minthogy az OLAF – miután Tiborczék üzleteit az Európai Unió támogatta – mintegy 12 milliárd forintot követel vissza Magyarországtól.
Most azonban visszakérik a pénzt. Hogy ki fogja visszafizetni, afelől nincsenek kétségeink. Jobb híján a magyar adófizetők lesznek kénytelenek a zsebükbe nyúlni, hogy visszaadják az Európai Uniónak a Tiborczékra kiszabott büntetés összegét.
A 2010 előtti időkben, különösen nem sokkal a választások előtt, az ilyen ügyek gyanúsítottjait nagy és szervezett sajtóérdeklődés kíséretében, vezetőszáron és bilincsben vitték volna el. Most, hivatalosan ugyan megindult a nyomozás, ám ennek a kimenetele igencsak bizonytalan. Az Elios szerdai közleménye szerint mind a pályáztatásnál, mind az elvégzett munkáknál minden rendben volt. Amit persze jogukban áll kijelenteni, a gyanúsítottnak nem kötelező maga ellen vallani.
A tanúknak azonban muszáj igazat mondaniuk. Márpedig tanúk vannak szép számmal ebben az ügyben. Tanúnak tekinthetők ugyanis azok, akik a pályázatok kiírásában, majd elbírálásában közreműködtek, valamint azon személyek, akik elvégezték a munkát. És persze azok is tanúk, akik átvették a Tiborczék cége által elvégzett, és – sok település panaszai alapján fogalmazhatunk így – nem mindig minőségi munkát.
A legfőbb ügyész, Polt Péter hallgat, de még hivatalának szóvivője sem mond semmit. Pedig, miután a miniszterelnök családja is érintett, ez az utóbbi évtizedek legnagyobb közéleti botránya. Függetlenül attól, hogy az ország lakosságának nagy része, a köszönhetően a kormány és a hozzá közelállók tájékoztatási túlsúlyának, nem, vagy csak nagyon keveset tud arról, hogy van egy nagyon súlyos ügy, amelyben a miniszterelnök veje is érintett.
A botrány azonban előbb-utóbb kínos lesz a kormány és a Fidesz számára.
Nem is feltétlenül a nyilvánosság miatt – ez ugyanis a fenti okokból következően eléggé korlátozott. Ám ez az ügy még azoknál a Fidesz-hívőknél is kiverheti a biztosítékot, akik feltétel nélkül hisznek Orbánban, és tűzbe tennék érte a kezüket.
Nem is feltétlenül azért, merthogy a történtek erkölcsi elveikkel ütköznének. Azért sokallhatnak be, mert veszélyben érezhetik a Fidesz öröknek és megbonthatatlannak tűnő hatalmát. Attól tartanak, hogy a botrány, ha nem sikerül időben mederbe terelni, elsodorhatja de legalábbis, jelentősen meggyengítheti Orbánt és kormányát.
Ráadásul az Elios-ügy miatt a párton belüli nimbusz is odaveszni látszik. Az a vélekedés, hogy Orbán Viktor becsületes és tisztességes, csak hát milyen nagy kár, hogy tisztességtelen emberekkel van körülvéve. A mostani botrány főszereplője azonban nem valamelyik miniszter, vagy államtitkár, hanem az Orbán-család egyik tagja – és ezt a Fidesz-hívők közül sem mindenki fogja megbocsátani.
Németország új szociáldemokrata pénzügyminisztere kísértetiesen emlékeztet a régire, a kereszténydemokrata Wolfgang Schäubléra.
Angela Merkel kancellár nagy áldozatot hozott, amikor átadta a kulcsfontosságú pénzügyi tárcát a szociáldemokrata pártnak. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy Olaf Scholzot tegyék erre a posztra. A szociáldemokrata párt jobboldalához tartozó politikus ugyanis
ugyanolyan elveket vall a pénzügyek terén,
mint elődje, Wolfgang Schäuble.
Nemrég remekül dolgoztak együtt, amikor a tartományok és a központi költségvetés kapcsolatait kellett rendbetenni. Scholz jelenleg Hamburg polgármestere, tehát tudja, hogy miről beszél. Korábban a párt főtitkáraként szilárd támogatója volt a szociáldemokraták reformjainak, amelyek komoly áldozatok árán korszerűsítették Németország gazdaságát. Itt tehát nagy változásra nem lehet számítani.
Ezért le is mond a pártelnöki posztról a Süddeutsche Zeitung értesülései szerint, az utódja pedig a párt frakcióvezetője, Andrea Nahles lehet.
Martin Schulz az Európai Parlament elnökeként, de pártelnökként is sokszor szembekerült Orbán Viktorral. Különösen heves vitákat folytattak a menekültkérdésben. Schulz a koalíciós tárgyalások idején újra felvetette az Európai Egyesült Államok gondolatát is. A tagállamok közül azok alkotnák ezt, ahol a lakosság népszavazással támogatja.
A Modern Magyarország Mozgalom elnöke szerint a magyar gazdaság növekedése elsősorban nem a hazai teljesítménynek, hanem az európai konjunktúrának köszönhető. Az alábbiakban Bokros Lajos legújabb blogbejegyzését olvashatják.
Évértékelők évadja köszöntött be februárban a hazai pártoknál. Ilyenkor elvárt, hogy pártelnökök megmondják a tutit arról, hogyan nézett ki az elmúlt évben hazánk teljesítménye a nagyvilágban.
Nem akarok felülni divatnak, nem tartok részletes évértékelőt. Egy év a nemzet életében túl rövid idő, nincs mit értékelni rajta.
Két irányzatot azonban mégis megemlítenék. Ezek nem újak, nem tavalyiak, hanem immár évtizedesek. Fontos azonban, hogy az irányzat évtizede nem változik.
A nemzeti szégyen kormánya igen büszke arra, hogy a magyar gazdaság tavaly 3,7%-os növekedést ért el. Azt sugallják, mintha mindez az ő munkájuk eredménye volna.
Mi sem áll távolabb az igazságtól. Szomszédaink – Horvátország kivételével – mind gyorsabban növekedtek. Románia 5,5%-kal, Lengyelország 4,6%-kal, Csehország 4,5%-kal, Szlovákia 4,1%-kal, Szlovénia és Bulgária 4-4%-kal. Eredmény: tavaly leszakadtunk Közép- és Kelet-Európától.
Miért volt mégis 3,7%-os növekedés? Elsősorban a remek európai konjunktúra miatt, ami lehetővé tette az export kiugró növekedését. Ezen kívül csak a fogyasztás nőtt érdemben, elsősorban a béremelések és a kormány szavazatszerző intézkedései (pl. többszöri nyugdíjkiegészítés) miatt. A beruházások, a jövő motorjai, alig növekedtek és évek óta nagyon alacsony szinten mozognak. Megy kifelé a tőke.
A növekedés lehetne jóval magasabb, ha a kormány intézkedési ösztönöznék, nem pedig visszafognák a jövedelmező beruházásokat. Erről azonban egyáltalán nincs szó.
Másik fontos jellemzője a tavalyi évnek, hogy folytatódik a társadalmi leszakadás, és az uralkodó osztály teljes erkölcsi lezüllése. A most megismerhető OLAF-jelentésből napnál világosabban kiderült, hogy a kormányhoz közeli vállalkozók egy része bűnöző. Szevezett és tervezett költségvetési csalás gyanúja lengi körül a hazai közbeszerzések jelentős részét. A nemzeti szégyen kormánya mellé immár felsorakozott a nemzeti szégyen uralkodó osztálya.
Van min változtatni áprilisban.
Komoly szaktudással rendelkező, személyükben hiteles és tisztakezű vezetőkből alakuló kormányra van szüksége hazánknak. Hogy a leszakadást megállítsuk, majd elindítsuk a felzárkózást.
Ne nagyobb szeletet ígérjen minden párt az egyre kisebb kenyérből, hanem legyen olyan kormány, amelyik képes nagyobb kenyeret sütni. És olyan pék, amelyik nem lopja el kenyerünk felét.
A Stop Soros törvénytervezettel a kormánynak a legkevésbé sem célja a valódi társadalmi vita a menekültpolitikáról, a migrációról vagy akár a civil társadalomról. Ellenkezőleg, ez a törvénycsomag is abba a már évek óta tartó kormányzati kommunikációs kampányba és intézkedéssorozatba illeszkedik. Ha ebből a szövegből törvény lesz, akkor a bevezetett jogi eszközök a támadott civil szervezeteket létükben fenyegetik – áll az Eötvös Károly Intézet elemzésében.
Társadalmi vitát színlelve a Kormány honlapján azt állítja, hogy a „Stop Soros” törvénycsomag javaslatáról „mindenki elmondhatja véleményét” az ott megadott email címen. Azt, hogy e (határidő megadása nélkül) felkínált „lehetőség” mennyire hamis, s hogy valójában mi is a kormányzat társadalmi vitával kapcsolatos elképzelése és gyakorlata, azt az elmúlt hét év tendenciái pontosan tükrözik. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a társadalmi vita örve alatt valójában újabb gyűlölködő kormányzati propaganda-kampány készül. Ezt alátámasztja, hogy az észrevételeket nem a jogalkotásért felelős tárcának, hanem a Miniszterelnöki Kabinetiroda emailcímére lehet megküldeni. Az így hirtelen „illetékessé lett” Rogán Antal propagandaminiszter be is jelentette, hogy a „társadalmi vita” csakis a törvény szigorításáról szólhat. Ehhez hasonlóval a kommunista diktatúra óta nem találkoztunk – állapítja meg az Eötvös Károly Intézet.
A Majtényi László vezette közpolitikai fórum ezt követően a kormány által javasolt törvénytervezet egyes részeiről megállapítja: az illegális migrációt támogató szervezetek fogalma: a kormánykritikus vélemények büntetése; a bevándorlási finanszírozási illeték: alig leplezett büntetőadó; az idegenrendészeti távoltartás: önkényes kitiltás a határsávból.
Az elemzés végkövetkeztetése: ez a törvénycsomag nem az illegális migrációt támogató szervezetek (tehát valójában az embercsempészek) megregulázására készült, hanem a civilek elleni támadássorozat része. A kormány 2013 óta tartó, szisztematikusan felépített kampánnyal akarja ellehetetleníteni és hitelteleníteni a kritikus szervezeteket, a kezdetektől hamisan azt állítva, hogy külföldi érdekeket szolgálnak. Soros György és az általa alapított Nyílt Társadalom Intézet fontos ellenségként szerepel az állami propagandában és intézményi bírálatát összekötötték a menekült emberek ellen folytatott gyűlöletkampánnyal. A támadások és a civil szféra ellehetetlenítésére irányuló próbálkozások fokozatosan egyre intenzívebbé váltak. Ezalatt a kormány – főként orosz mintára – elkezdte felépíteni a bármilyen kormánypolitika mindig lelkes támogatóiból saját hamis civil szféráját, a GONGOkat (government organized non-governmental organization), akikkel példát állíthattak, így szétválasztva a magyarság számára hasznos tevékenységet végző, illetve fogalmaik szerint károkat okozó civileket.
Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.
Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen ethosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az, hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részecskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már kezdetétől az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylelkűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sok mindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre az ethoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai/kötelességtani normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.
A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár a demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbször az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb., értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek/másfajúaknak kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).
A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, még ha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.
A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgazdasági minisztériumban írták volna meg, két sör között”, (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 kilométeresre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik stb.)
Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megméretettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?
A mostani hezitálás és újbóli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újra strukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.
Orbán Viktor pártja utcahosszal vezeti a közvélemény-kutatásokat és minden jel szerint, akárcsak az elmúlt két választáson, rajt-cél győzelmet arat.
Ezzel együtt, sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a Fidesz fél. Sok jel utal erre, legfőképpen az évek óta tartó, milliárdokat felemésztő és egyre fokozódó sorosozás, a migráns- és civilellenes kampány
Mintha nem lennének biztosak magukban a párt vezetői, a nagyvonalúságnak még a látszatát is kerülik, mintha attól tartanának, hogy bármiféle engedmény a gyengeség jele lenne a közvélemény számára.
Legújabban a Nemzeti Választási Bizottság piszkált bele a levesbe. Sajátos – de mondhatjuk így is: önkényes – jogértelmezése még az eddiginél is hátrányosabb helyzetbe hozza az amúgy is ezer sebből vérző ellenzéki pártokat, megnehezítve számukra a koordinált indulás, valamint az egymásra javára történő visszalépés lehetőségét.
A Fidesz egyes vezetőinek néhol arrogáns megnyilatkozásai is arról tanúskodnak, hogy hiába a tetemes előny, valamitől mégis tartanak. Pedig, az előjelek szerint legföljebb a győzelem aránya lehet kérdéses. Igaz, ez sem mindegy: egy kétharmados, vagy annál is magasabb választási győzelem nemcsak bebetonozza Orbán Viktort és kormányát, de az eddigi és az eljövendő lépéseket is legitimálná: Mindez ráadásul jelzésértékű is lehetne: azt mutatná, hogy bár a társadalom többsége, ha nem is ért egyet a kormány minden intézkedésével, de belenyugodott abba, hogy ez a világ a létező világok legjobbika.
Ha a Fidesz csak egy kicsit nyer, akkor már más a helyzet. Ebben az esetben oda a legyőzhetetlenség nimbusza, hiszen mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy rezgett a léc, és ez azokat is elbizonytalaníthatja, akik nem sziklaszilárdan hisznek Orbán pártjában, csak jobb híján szavaztak a Fideszre.
Ha a Fidesz veszít – ha nem is tennénk rá komolyabb tétet, de ez is benne van a pakliban – akkor mindennek vége.
Ezek az opciók, és ezek fényében érdemes beszélni arról, hogy tényleg fél-e a Fidesz, vagy csak a kötelező szerénység mondatja velük, hogy a verseny még nincs lefutva. Utóbbi persze annyiban igaz, hogy a játéknak csak akkor van vége, amikor a bíró hármat fúj a sípjába – onnantól kezdve gólt sem rúgni, sem kapni nem lehet. De addig még minden megtörténhet. Ha a Fidesz valóban tart valamitől, az Simicska Lajos lehet. Mert Orbán Viktor egykori barátjának sok van a tarsolyában. Olyan információk, amelyek nagyon kedvezőtlenül hatnának a kormányzópárt megítélésére.
Tud valamit a Fidesz, és ezért ez a korábbinál is erősebb hektikus hangvétel, vagy egy számára ma még ismeretlen rossztól tart? Utóbbi talán rosszabb, mint a bizonyosság. A Hitchcock-filmekben is azok a legfélelmetesebb jelenetek, amikor a vásznon éppen nem történik semmi, de a szereplők és nézők is tudják, hogy a csend mögött csak látszólagos a nyugalom. Mert hamarosan történik valami, és ami történni fog, az minden korábbinál félelmetesebb és pusztítóbb lesz.
Az élet azonban nem film. Tegyük fel, hogy február végén, vagy március elején Magyarország összes szabad hirdetőfelületén megjelenik Orbán Viktor állítólagos svájci bankszámlájának másolata, rajta a pontos összegekkel és a feladóval. Akkor vajon történik-e valami?
2006-ban az őszödi beszéd napvilágra kerülésekor elég volt egy hangfelvételből kivágott rövid részlet, melyen az akkori miniszterelnök bevallotta, hogy hazudtak a magyar embereknek. Akkor földindulás lett a bejelentéstől.
Ha most hangzana el hasonló a regnáló miniszterelnöktől, nagy valószínűséggel semmi sem történne. A magyarok már beárazták a kormányt, beárazták az ellenzéket és úgy általában Magyarországot. Ismerik a küzdő feleket, és tudják, hogy kitől mit várhatnak.
Ettől persze még félhet a Fidesz. Akár van rá oka, akár nincs.
Volt egyszer egy Milla. Emlékszünk még rá? Tízezrek énekelték a Szabad sajtó útján, hogy nem tetszik a rendszer. Az utca még megvan, a neve sem változott, ám a szabad sajtó csak nyomokban. Aztán jött Sándor Mária, a feketeruhás nővér, majd a Tanítanék mozgalom kockás inges tanárai hívták közös esernyő alá az embereket. Mi volt még? Az alábbiakban – és a következő cikkben – áttekintjük az elmúlt évek jelentősebb tüntetéseit. Volt belőlük bőven: 2010 és 2018 között közel 200 kisebb-nagyobb demonstrációt tartottak országszerte.
Már a második Orbán-kormány első éve, 2010 is bővelkedett ellenzéki megmozdulásokban. A kormány sem aprózta el, megalakulása után igen hamar lépett a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elvonása ügyében. Az ez elleni tiltakozáson néhány ezer ember vett részt, aminek többek között az volt az oka, hogy a demonstráció szervezői – és ez a későbbi tüntetéseknek is visszatérő témájává vált – ragaszkodtak ahhoz, hogy a pártok ne „repüljenek rá” a megmozdulásra. Azt kérték, hogy a politikusok legföljebb magánemberként, pártzászlók és transzparensek nélkül jelenjenek meg.
Budapest, 2011. március 15. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
A 2011-es év már mozgalmasabb volt. Januárban folytatódott a médiatörvény-elleni tiltakozás, megalakult az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) csoport. Március 15-én több tízezer (egyes becslések szerint ötvenezer) ember vonult a Szabad sajtó útjára.
Áprilistól a rendvédelmisek demonstráltak több munkahelyet, egyenlő bérezést, a megszorító intézkedések beszüntetését és párbeszédet követelve. Itt tettek szert néhány éves ismertségre a független rendvédelmi dolgozók vezetői, Kónya Péter és Árok Kornél, valamint Juhász Péter, aki ma is aktív politikus, az Együtt elnöke.
Júniusban „bohóctüntetést” szerveztek. Ennek előzménye, hogy Szijjártó Péter, akkor még, mint a miniszterelnök szóvivője, bohócoknak titulálta a rendvédelmi dolgozók tüntetéseit, mire ők válaszul bohócjelmezbe öltözve szavazófülkét állítottak, és jelképesen visszavonták a Fidesz-KDNP-re leadott szavazataikat.
Október 23-án „Nem tetszik a rendszer” néven újabb, az eddigieknél nagyobb és keményebb hangvételű tüntetés volt a kormány egyre növekvő hatalma és intézkedései ellen.
BohócBudapest, 2011. június 16. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Az újév első napjai a rendszerint hideg időjárás miatt sem kedveznek a tüntetéseknek, ám vannak kivételek. Miközben 2012. január másodikán a kormány meghívott vendégei az Operaházban ünnepelték az alkotmány helyébe lépett alaptörvényt, odakint az utcán minden korábbinál nagyobb tüntetés szerveződött. A szervezők százezres tömegről beszéltek, a kormánypárt sajtójának kommunikációjában néhány ezer emberről volt szó.
Ami biztos: a tüntetők teljesé szélességében elfoglalták az Andrássy utat, a sor az Operaháznál kezdődött, míg a vége valahol az Oktogonnál volt. A kormánytagok, és meghívott vendégeik végül egy hátsó bejáraton hagyták el az „ünnepség” színhelyét.
Ez a demonstráció nemcsak azzal vonult be a köztudta, hogy minden korábbinál többen tüntettek az alaptörvény ellen, de azzal is, hogy a kormánypárti sajtó – élükön a köztévé híradójával – látványos bukással végződő hírhamisítási ügybe keveredett. A tüntetést ugyanis megpróbálták jelentéktelennek beállítani, mégpedig úgy, hogy miközben az utcáról bejelentkező riporter beszélt, háttérként olyan képeket mutattak, ahol csak néhány ember lézengett.
(Csak részben tartozik témánkhoz, de ezt követően szaporodtak el az internetes sajtóban a mémek, vagyis a humoros fotók és rövid bejátszások. Sajtótörténészek dolga lesz az újfajta politikai humor kialakulásának bemutatása és elemzése.)
Az erős felütés után a tavasz is mozgalmasra sikeredett. Miskolcról indult az „Éhségmenet”, melynek résztvevői egy heti gyaloglással jutottak el a fővárosba, ahol munkát és kenyeret követeltek, és elkezdődtek a diáktüntetések. Több ezer egyetemista vonult fel, foglalt el egyetemi termeket, tüntettek és fórumoztak a keretszámok csökkentése, a hallgatói szerződésnek nevezett röghöz kötés és a felsőoktatás szétrombolása ellen. Március 15-én a Milla által szervezett nagy tüntetésen alternatív államfőnek avatták az ismert rappert, Dopemant.
Október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján ismét tüntetett a Milla. Ezzel egyidőben a kormányhoz közeli Civil Összefogás Fórum (CÖF) a békemenetek nevezett rendezvényen ugyancsak több tízezer embert vitt ki az utcára. A kormány tájékoztatása szerint a CÖF megmozdulásán 150-400 ezer, míg a Milláén alig 20 ezer ember vett részt. Ez a sajátos számháború nagy felháborodást keltett, mert nyilvánvaló volt, hogy a közlés nem teljesen fedi a valóságot. Az internet népe ismét humoros mémekben fejezte ki nemtetszését a torzítások ellen.
A történetnek politikai vonzata: is van: a Milla (Juhász Péter), a Szolidaritás (Kónya Péter) és Haza és Haladás Mozgalom (Bajnai Gordon) részvételével megalakult az Együtt 2014.
A Magyar Kétfarkú Kutya Párt (MKKP) javára döntött kedden a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB), amely elsőfokú ítéletében kimondta, a magyar hatóságok jogsértő módon szabtak ki pénzbírságot a párt „Szavazz érvénytelenül!” mobiltelefonos alkalmazása miatt.
A MKKP a 2016. október 2-ai kvótareferendum előtt arra buzdította a választópolgárokat, hogy
szavazzanak érvénytelenül és a szavazólapjuk fényképét osszák meg az applikáció segítségével.
A Nemzeti Választási Bizottság 800 ezer forintos bírságot szabott ki a szavazás titkosságának megsértésére hivatkozva, azonban ezt a Kúria később 100 ezer forintra mérsékelte. Az ügyben az Alkotmánybíróság elutasította a párt beadványát.
Keddi ítéletében az EJEB megállapította, hogy a magyar hatóságok megsértették az Emberi Jogok Európai Egyezményének a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló 10-es cikkét, és ezért összesen 3330 euró (mintegy egymillió forint) kártérítést és perköltséget ítélt meg a felperesnek.
Az ítélet egyelőre nem jogerős; a Magyar Kétfarkú Kutya Párt és a magyar állam is fellebbezhet.
Teljesen összekeverednek az álhírek a valósággal a kormányhoz közel álló médiumokban, és sehol nem épült fel olyan állami hazugsággépezet, mint Magyarországon – ezt mondta a Független Hírügynökségnek Krekó Péter, a Political Capital ügyvezető igazgatója, az ELTE PPK adjunktusa. Arról is beszélt, hogy az összeesküvés-elméletek összefüggenek, ahogy azt az Egyesült Államokban is látjuk: a politikaiak után jöhet az oltásellenesség és a globális felmelegedés tagadása. A magyar kormány szerinte azért nem küzd az orosz dezinformáció ellen, mert maga is terjeszti.
Krekó Péter Fotó: FüHü
Amikor ilyen témáról beszélünk, különbséget kell tenni álhír és dezinformáció között. De mi a különbség?
A kettő szorosan összefügg: a dezinformáció részben álhírekre épül. Az álhír szándékosan megtévesztő, politikai vagy gazdasági számításból. Azonban, bár minden álhír dezinformáció, nem minden dezinformáció álhír. A dezinformációra építő újságírásnak az álhírterjesztésnél sokkal szélesebb a spektruma. Hogy erre mondjak egy jellegzetes példát: ha a Russia Todayt az embert bekapcsolja és nézi, akkor
az esetek 90 százalékában nem álhírt látni, hanem létező dolgokból kanyarítanak ki olyan részeket, amik önmagában megvezetőek.
Például ahogy a nyugatot lefestik: a nyugati politikát csak korrupciós botrányokon, szexbotrányokon, politikai bakikon, meg persze a menekültválságon keresztül láttatják.
Tehát a hanyatló Nyugat képét közvetítik?
Igen, olyan képet, mint amilyeneket a zombi-apokalipszis filmekben látunk: mindenki életveszélyben van, ahol az alapvető normák eltűntek, kaotikusak a társadalmak.
Ehhez nem is kell feltétlenül mindig álhírt gyártani, elég az egyoldalú közlés. Sokszor az eseteknek, amiket bemutatnak, van valóságalapja, de mivel kizárólag az egyik oldalát bontják ki a dolgoknak, az egész teljesen félrevezető. Például az amerikai egyetemekről a minap a Russia Todayben levetített filmben csak a hatalmas ivászatokat és a különböző megerőszakolási botrányokat emelik ki. Ezek valóban létező problémák – bár élek a gyanúperrel, hogy Oroszországban ugyanúgy megtörténnek, csak nincs belőlük botrány. Ugyanakkor ezzel nem írhatók le az amerikai egyetemek, mert amúgy a világ tudományos életének vezető műhelyei.
Amikor például a kormányhoz közel álló média tele van a nem létező Soros-tervvel, vagy rettegő nyugdíjasokról írnak, azt hova lehet besorolni?
Én a Soros-tervet teljesen egyértelműen az álhír kategóriájába sorolnám.
Ahogy a kormány erről beszél, abban elhanyagolható a valóság szerepe,
például ahogy a nemzeti konzultációban szerepel. Abból gyakorlatilag egy szó nem igaz. Ez klasszikus álhírgyártás.
A rettegő nyugdíjasokról ugyanazt gondolom: egyértelműen álhír kategória. Az más kérdés, hogy ha a kormány kialakítja a félelmet az emberekben, akkor a végén valóban retteghetnek, csak akkor már nem arról van szó, hogy a kormány kiaknázza a létező félelmeket, hanem kialakítja azokat.
Az álhírekben lefestett világ valósággá válhat.
Ez persze nem teljesen új, és nem is csak a Fidesz használta a politikában. Ilyen koncentrált médiaháttérrel, ilyen intenzíven és ennyire a valóságtól elrugaszkodottan ezt azonban még senki nem csinálta – természetesen a rendszerváltás óta.
Magyarországon a mainstream médiában vannak álhíroldalak? Mert ezekben az esetekben ugyan dezinformációról beszélhetünk, de vannak olyanok, amelyek tudatosan szinte kizárólag álhíreket tesznek ki?
Én azt gondolom, hogy vannak olyan médiumok, amelyek egyre inkább, gyakran tudatosan álhíreket terjesztenek. A közszolgálati médiában és a kormányközeli médiában. Ezeket mi együttesen government-organized médiának hívjuk, a government-organized NGO-k mintájára.
A government-organized NGO-k, vagyis rövidítve a GONGO-k azok az álcivil szervezetek, amelyeket valójában egyes kormányok hoznak létre vagy szponzorálnak, hogy a kormány érdekeit képviseljék.
Ilyen az állami és az államközeli oligarchák kezében lévő média. Ezekben egyre magasabb az álhírek aránya. Hasonló a logika, mint a Breitbartnál, ahol részben dezinformációs céllal, részben egyszerű politikai elfogultság miatt
a valós hírek néha szétbogozhatatlanul összekeverednek az álhírekkel.
Így az egész egy csomagként értelmezhető és nem biztos, hogy érdemes belemenni abba, melyik álhír és melyik nem, mert az egész az egy célrendszer szolgálatába van állítva, ami alapvetően a propaganda.
Ha már szóba került a Breitbart, ahhoz mit szól, hogy bizonyos magyar médiumok rendszeresen vesznek át akár a Breitbarttól, akár a Daily Callertől, vagy más hasonló oldalaktól cikkeket, mindenféle forráskritika nélkül?
Én ezt problémáknak tartom, ráadásul nem csak innen vesznek, hanem a Russia Todaytől, Sputniktól, néha már a Your News Wire is megjelenik, vagy az InfoWars, tehát az egyértelműen kamu oldalak.
Ezen gyakorlat mögött két tényező húzódik meg, melyeket nehéz szétszálazni.
Az egyik a nem professzionális újságírás, erős politikai nyomás alatt. Ilyenkor az újságírók tudják, hogy milyen hangvételű és tartalmú cikkeket kell írni, de nekik kell megoldani, hogyan csinálják meg, és beleakadnak ilyen oldalakba.
Feltételezhetjük azt, hogy néha nem tudatosan vesznek át tartalmat álhíroldalakról, csak azt hiszik, hogy ez igaz. Persze ez sem jó.
Máskor viszont egyértelműen nem létező „hírekről” kell írni az álhírgyártásra épülő politikai propagandagépezet szolgálatában. A végeredményben ez összekeveredik. A végeredmény egy olyan médiavilág, ahol alig lehet elválasztani a valóságot a kitalációtól. És az a cél, hogy ne is lehessen. Ezt nevezi az orosz rendszerre utalva Weiss és Pomerantzev „posztmodern diktatúrának”.
Fotó: FüHü
Az is az álhír-logikához tartozik az is, hogy szemben az újságírással, ha kiderül egy „hírről”, hogy nem igaz, nem korrigálnak.
Nem a valósághoz való viszony a fontos ugyanis, hanem a kiváltott hatás.
Ezért ez nem is tekinthető újságírásnak.
Ha már az InfoWarst mondta, idéznék egy napilapból, ahol úgy jellemezték: „jobboldali, Trumpot támogató portál”. Erről mi a véleménye?
Önmagában mind a két állítás igaz, csak nem bontja ki a valóság minden részletét: konkrétan azt, hogy ez egy obskúrus összeesküvés-elméleti oldal. Amit ráadásul érdemes hozzátenni, és ez egy rendkívül veszélyes eleme ennek az álhírekre és összeesküvés-elméletekre épülő birodalomnak, hogy kutatások is bizonyítják: a különböző összeesküvés-elméletek összefüggenek.
Ezeken az oldalakon az ezoterikus, tudományellenes, nem politikai tartalmú hülyeség is megjelenik.
Az összeesküvés-elméleti világnézet ugyanis összefügg: a politikai össszeesküvés-elmélet az oltásellenességgel például. Ha valamilyen irányból elindul ez az összeesküvés-elméletekre épülő álhírlogika, ami mindenben kételkedik, akkor ki tudja, hogy ennek mi a vége. Minél tovább megyünk ezen az úton, annál több mindent rombolhat. Egy idő után ennek nem lehet megálljt parancsolni. Jönnek az ufók, a belénk ültetett mikrochipek, a chemtrail. Ahogy az Infowarson is.
Még egyet idéznék az előbb említett cikkből: azt írták az RT-ről és a Sputnikról, hogy a cenzori hatalmaknak kínos tényeket közölnek, ezért világszerte népszerűek. Ehhez mit szól?
Fontos tudni, hogy aki ezt írta, azzal hencegett, hogy majd ő lesz a Russia Today magyarországi csatornájának vezetője… De úgy néz ki, a csatorna nem indul Magyarországon. És miért nincs rá szükség? Mert a magyar kormánypárti média gyakorlatilag pontosan azt közli, amit ők, ingyen és bérmentve. Vagyis miért fizessen arra az orosz állam rengeteg pénzt, amit a magyar kormányzati média ingyen és bérmentve megtesz.
Magyarországon nincs szükség olyan hagyományos információs háborúra, mint a régió sok országában, mert egyszerűen nincs ellenfél.
A kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt egyaránt oroszbarát. Ezeknek a médiumai (bár a Jobbiké kevésbé, mert ők kicsit kikerültek a pikszisből) örömmel és, amennyire mi tudjuk, többnyire önként – tehát nem közvetlen kívülről, csak felülről jövő nyomásra – terjesztik a dezinformációt. A különböző kamuoldalak nálunk nem okai a dezinformációnak, csak forrásai, de a politikai cél ugyanerre az eredményre vezetne, csak több álhírt kellene „saját gyártásban” megoldani.
Az igazi probléma azzal van, hogy a magyar kormánymédia ezt támogatja, miközben más, környező országokban, például Csehországban és Szlovákiában is, küzdenek ellene.
Nemzetközi szinten dezinformációs háború zajlik, mi pedig ebben mintha más oldalon állnánk, mint NATO-partnereink többsége.
Tehát arra gondol, hogy amikor átvesznek mondjuk a Sputniktól vagy az RT-től valamit, akkor sokszor nem is tudatosul bennük, hogy ezek álhírek? Vagy nem is foglalkoznak ezzel, lényeg az, hogy valami olyan legyen, ami beleillik a narratívába?
Hol ez, hol az. Ezeknél a médiumoknál sok az újonc, kevés a tapasztalt újságíró, mind az országos, mind a regionális médiában – a Fidesz helyesen ismerte fel, hogy ennek milyen közvélemény-formáló szerepe van. A nagy politikai tisztogatások viszont ritkán erősítik a profizmust. Amit tehát látunk, az az alacsony szakmai színvonal és az erős politikai nyomás együttes eredménye.
Fotó: FüHü
Ha politikai megrendelésre íródnak cikkek, melyekben a végkövetkeztetés eleve adott és rögzített, akkor a rutinosabb, régóta a szakmában dolgozó újságírók használhatják azt a klasszikus propaganda-logikát, hogy „nem baj, hogy nem igaz, a lényeg, hogy hasson”. A politikai meggyőződés, ha van, segíthet ezt megoldani. Az új, tapasztalatlan munkatársak pedig, akiknek nincs vagy csak nagyon halovány a szakmai háttere, valószínűleg könnyebben idomíhatóak és irányíthatóak – aki nem dolgozott még más médiánál, az normálisnak tarthatja, ami a kormányközeli médiában zajlik. Gyakran mesés fizetésekért.
A nyílt, propagandisztikus hazugságok felhasználása és ez a nagyon elfogult újságírás egymást erősítik.
Ez olyan helyzetet eredményez, hogy nehéz szétválasztani, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ez természetesen nem csak Magyarországon probléma. Sőt, a „post-truth” legalább annyira nyugati, mint keleti jelenség. Donald Trump például szándékosan hazugságot terjesztett, amikor a Britain First menekültellenes álhíreit retweetelte? Nem biztos, még ha a kampányban tudatosan éltek is az álhírek terjesztésének eszközével, masszív orosz támogatással.
Ha valaki nagyon akar valamiben hinni, akkor kikapcsol a kritikai érzéke.
Az USA-ban az álhírek burjánzásának kedvező politikai polarizáció nagyon felerősödött. Ennek eredménye az egyes médiumok presztízsének nagyon tudatos rombolása. Nem véletlenül tweetel Trump sokat a CNN-ről, az MSNBC-ről, New York Timesről, és hívja ezeket fake news mediának, megfordítva és relativizálva az álhíreket. Ez nagyon tudatos stratégiának tűnik, amit nem csak az indulat vezérel. Emellett azonban szinte biztos, hogy van olyan információ, amiről azt gondolja, hogy igaz, pedig kamu oldalakról származik.
És akkor emlékezzünk Trump főtanácsadójának, Kellyanne Conwaynek a híressé vált mondására, hogy „ezek nem hazugságok, hanem alternatív tények”. Máris ott vagyunk egy olyan logikánál, ami maga a posztmodern pornográfiája:
mindenkinek lehet saját ténye, nem csak véleménye.
Sokan azok közül, akik a kamumédiát használják forrásként és az összeesküvés-elméleti univerzumban élnek, azzal szoktak érvelni, hogy a csúnya mainstream elnyomja őket, nem toleráns a más nézőpontokkal szemben. És ebbe a más nézőpontba az alternatív tényeket is beleértik. A post-truth világban annyira bezárkózik mindenki a saját véleményvilágába, hogy mindenki más típusú „tényekben” hisz, és elmosódik a tények és a vélemények közti különbség.
Ez tehát egy világtrend, amit a magyar kormány kiválóan kiaknáz. Nyilván nem függetlenül attól a tapasztalattól, hogy
választást lehet nyerni kamuhírekre alapozva
– mert részben ez történt Amerikában, és egyre inkább úgy tűnik, Nagy-Britanniában is. Mindkét helyen bizonyítható módon orosz segítséggel. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagyon professzionálisan dolgozó és a nemzetközi trendeket a kampányolásban maximálisan követő, egyébként pedig Oroszországhoz dörgölőző magyar kormány ehhez az eszközhöz nyúlt.
Kicsit visszatérve az orosz propagandához: több országban is küzdenek ellene, Lengyelországban az egyik fő prioritás, hogy mindenféle orosz befolyást próbáljanak megállítani, a cseheknél és a szlovákoknál különféle intézményeket is létrehoztak erre, az Európai Néppártnak is volt egy állásfoglalása, hogy meg kell állítani. Mi a helyzet Magyarországon?
Igen, a fideszes képviselők meg is szavazták, csak itthon teljesen mást csinálunk. Én nagy különbséget érzek más európai országok és Magyarország álláspontja között. Lehet azt mondani, hogy Csehországban és Szlovákiában sokkal több a szöveg, mint az akció – de legalább szöveg van. Magyarországon senki nem beszél arról, hogy lépéseket kellene tenni. Sőt,
a kormány azokat támadja, akik fellépnének az orosz befolyás ellen.
Magyarországgal kapcsolatban tapasztalataink szerint az általános vélemény, hogy orosz dezinformációs kérdésben nem lehet kivel beszélni a magyar kormányból, mert nincs, aki ezzel foglalkozna. Miért? Mert nem a megállításával foglalkoznak, hanem a terjesztésével. Nem lehet valaki egyszerre a barikád két oldalán.
Az RT propagandacsatorna nemrég került be a UPC programcsomagjába Fotó: FüHü
Azok a kormánypárti politikusok, akik ezt régen ezt problémának tartották, már nem beszélnek erről a témáról. Szerintem politikai döntés született, hogy Magyarország az orosz dezinformációnak nem vesztese, hanem győztese lehet. Orbán Viktort Putyin azért látja fontos európai szövetségesnek, mert főleg az EU-n, és kisebb részben és a NATO-n belül képes lehet némi destabilizációra. Illetve a régióban is. Magyarország napi szinten segít Ororszországnak Ukrajna delegitimizálásában. Ez a diplomáciai háború, amit Ukrajna ellen folytatunk, egészen abszurd és aránytévesztő, még ha az oktatási törvénnyel valóban vannak is problémák. Kinek segít az, hogy a magyar kormány aktívan blokkolja Ukrajna euroatlanti integrációját – amiért emberek haltak meg a Majdanon? A magyar kisebbségeken biztos nem, hiszen láthatóan nem segíti az ügy rendezését. A magyar külpolitikát sem, mert csak jobban elszigetel minket. Moszkva külpolitikai céljait, Ukrajna távoltartását az EU-tól és NATO-tól viszont igen.
A Sputnik úgy hivatkozott egyszer Magyarországra, mint „a szankciók elleni faltörő kos”. Ezt a szerepet szánják a miniszterelnöknek. Orbán Viktor viszont úgy látja, hogy neki ebből politikai és gazdasági haszna származhat.
Nem arról van tehát szó, hogy bénázik a magyar kormány.
Hanem tudatosan az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit szerintem a NATO és EU szövetségesi tagságunk előirányozna.
Persze nem Magyarország az egyetlen problematikus ország: ott van például Ausztria, főleg most, az FPÖ-vel a kormányban, mely a külügyet, a hadügyet és a belügyet is felügyeli majd. Olaszországban nemsokára választások lesznek, ott a Berlusconi-féle párt, az Északi Liga és az Öt Csillag Mozgalom egyaránt terjeszti az orosz dezinformációt. És ott van Görögország, Ciprus, Bulgária, ahol hagyományosan erős az orosz befolyás. Nem csak Magyarország nem védett az orosz propagandával szemben. Viszont sehol nem épült fel olyan állami, orosz érdekeket kiszolgáló hazugsággépezet, mint Magyarországon.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
