Kezdőlap Címkék Könyv

Címke: könyv

Trump-ellenes regényt írt Sean Penn

0

Többek között azt írja: ennek a nemzetnek egy bérgyilkosra van szüksége.

Azt már régóta lehetett tudni, hogy a kétszeres Oscar-díjas színész nem szereti Donald Trumpot, és ez egyértelműen kiderül a mostani regényéből is. A Guardian szerint olyanokat ír benne, mint hogy a Landlord (háziúr) nevű elnököt

csodálatos és dühös amerikaiak választották meg elnöknek, meg az oroszok is.

Az is szerepel a könyvben, hogy nem jogilag kell eltávolítani az elnököt, hanem bérgyilkosra van szükség.

Ez Sean Penn első regénye. Korábban kiadott egy audiokönyvet, először még álnéven, a mostani regény ennek a kibővített változata. A főszereplő egy bérgyilkos, aki egy titokzatos kormányszerv megbízásából végez különféle munkákat.

A regényt elolvasta a világhírű író, Salman Rushdie, és elismerően nyilatkozott róla. Sean Penn áprilisban Európában is reklámozza majd a könyvét.

A félelem demokráciája

Könyv íródott Orbán Viktorról. Lett rá kiadó, nyomdát is találtak hozzá. Csak hát mielőtt nekiálltak kinyomtatni, beleolvastak a könyvbe, és úgy döntöttek, hogy ők ezt nem merik bevállalni. Támogatást kapnak más könyvek nyomtatására, nem vállalhatják a kockázatot, hogy esetleg a könyv főszereplője, a miniszterelnök megharagudjon rájuk.

Tudom, melyik vidéki városban van a nyomda, de nem írom meg. Nem én félek, azokat nem akarom bajba hozni, akik félnek.

Viszont eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt egy középkorú nő szólított meg az utcán. Olvassa az írásaimat, mondta, és szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Szégyenkezés volt a hangjában és a szemében.

Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie, gondoltam magamban. De nem mondtam semmit. Mit is mondhattam egy embertársamnak, akinek most újból meg kellett tanulnia félni.

Nem először hallok ilyen mondatokat mostanában, mások is mondanak hasonlókat.

A félelem benne van a levegőben.

Halkan mondunk mindent, megfontoltan, előtte alaposan körülnézünk. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk idáig, amikor azt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.

Megint megtanultunk írni, és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, elfelejthetjük örökre. Most újra hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, hogy mi történik velük.

Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s reményeik mintha sosem lettek volna, és azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.

A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.

Félünk piacon, postahivatalban, félni bárhol lehet. Van, aki a fodrásznál fél, mások az iskolában, gyárban, irodában. Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök.

Fél az ápoló, és fél az ápolt.

Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak nem mutatják, de ettől még látszik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük szagán. A félő ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.

Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáik félnek.

Félünk játék közben, munkaidőben, nyaraláskor. Zenét hallgatva, könyvet lapozgatva, újságot olvasva.

Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tart örökké. Ám addig nem árt, ha nem nyomtatunk ki olyan könyvet, amiből bajunk lehet, és alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon.

A bomlott „zseni” és a zseniális bomlasztó

0

Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.

Napok óta egy könyv tüze és alanyának dühe tartja lázban az amerikai sajtót. Egy külföldön kevésbé ismert, de többszörösen díjazott újságíró, Michael Wolff robbantotta Amerika újévi ünnepek utáni jeges-hóviharos hangulatát a Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről (Fire and Fury: Inside the Trump White House) című riportkönyvével. Az egyetlen nap alatt a sikerlisták élére szökkenő beszámolóban az elnök több tucat közvetlen munkatársa messzemenően becsmérlő módon, válogatott káromkodások közepette mesél Donald Trump személyéről, magaviseletéről, munkaszokásairól és egyáltalán a trumpi Fehér Ház belső hangulatáról.

A saját főnöküket gyalázó magasrangú beosztottak közül is kiemelkedik Steve Bannon, Trump tavalyelőtti kampányának vezérigazgatója, majd egy nyárral később menesztett főstratégája, a közismert szélsőjobboldali nacionalista-populista, fehér szuprematista ideológus (aki a putyini filozófus Alekszandr Dugin amerikai megfelelőjének is elkönyvelhető).

Bannon ugyanis állítólag teljes névvel vállalta a Trumpot keményen ostorozó megjegyzéseket, miközben sokan csak névtelenül nyilatkoztak.

Az újévi ünnepekről visszatérő Trump kedden még vidáman csivitelve döntötte meg saját rekordját 16 olyan bejegyzéssel, amelyben válogatott ellenfelekre rontott (Obamára, Hillary Clintonra, az utóbbi legközelebbi munkatársára, Huma Abedinre, az összes ellenzéki demokratára, a „hamis médiára”, a New York Timesra, Észak-Koreára, Pakisztánra és a palesztinokra), addig másnap már a róla festett kíméletlen portréval kellett szembesülnie – amit szintén a Twitteren tett meg. De először kukkantsunk bele a riportkönyv „tüzébe és dühébe”!

Ami nem könnyű, mert már az első nap délelőttjén minden példány elkelt Amerika könyvesboltjaiban. Trump féktelen dühe jót tett az eladásnak. A hangoskönyv változat azonban szerencsére végtelen számú példányban hozzáférhető, úgyhogy ez a jegyzetíró arra hagyatkozik, meg a New York Magazine online változatában január 3-án megjelent előzetesre, amely az egész „tűzvészt és dührohamot” elindította, és természetesen azóta is erről szól az amerikai média minden „híradása” és „szakértése”.

Michael Wolff amerikai író-újságíró Fire and Fury: Inside the Trump White House (Tûz és düh – Trump Fehér Háza) címû könyvének példányai a washingtoni Politics and Prose könyvesboltban az árusítás megkezdésének napján, 2018. január 5-én (MTI/EPA/Shawn Thew)

Pedig lényegében semmi újat nem tudhatunk meg belőle az elnökről. Akit az érdekelt, addig is olvashatott Trump narcizmusáról, végtelen nagyképűségéről, korlátlan pénz- és becsvágyáról, tájékozatlanságáról, szellemi korlátoltságáról és igénytelenségéről, totális fegyelmezetlenségéről. Addig is tudtuk, hogy nem olvas semmit és nem hallgat meg senkit,

csak a legvadabb jobboldali tévécsatornát (magyar nyelven talán az Echo TV lenne ahhoz hasonlítható) bámulja órák hosszán át.

Amikor a kampány elején azt kérdezték tőle, mit olvasott legutóbb, gyerekkori Bibliáját mutatta fel – de idézni abból sem képes. Illetve addig is tudtuk, hogy a Fehér Ház kaotikus működéséről szóló legmeglepőbb részletek éppen az elnök közvetlen közeléből szivárognak ki.

Elnökségre alkalmatlan

Az viszont újdonság, hogy – a riporter szerint – minden egyes legközelebbi munkatársa, beleértve saját lányát és vejét is, akik állami megbízatást kaptak, kivétel nélkül

úgy tartják, hogy az államfőnek sem szellemi kapacitása, sem önfegyelme nincs ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.

Sőt, állítólag nem is akart az lenni, hiszen tisztában volt azzal, hogy Hillary Clintonhoz képest labdába sem rúghat politikai ismeretekből. Sam Nunberg, az első republikánus tévévitára őt felkészítő kampányszakértő az alkotmányt próbálta elmagyarázni neki, de „tanítványa” a negyedik módosításnál elszunnyadt, és nem érdekelte az egész. Ez az ember, aki a mai napig támogatja őt, „kib….tt bolondnak” nevezte – amit meg is ismételt a botrány kirobbanása után a tévékamerák előtt.

A könyv egyik jellegzetessége, hogy a Fehér Ház belső köreinek megnevezett és meg nem nevezett tagjai egytől egyig válogatott káromkodásokkal illetik a nagyfőnököt. A szerző szerint

szinte versengtek abban, ki írja le a legképszerűbb szitkokkal Trump jellemét és viselkedését.

A Trump-klán annyira nem hitt a győzelemben (hanem a kampány okozta dicsőség fényében akartak milliós szerződéseket kicsikarni tévésektől, könyvkiadóktól, ingatlanberuházásokhoz stb.), hogy eszükbe sem jutott: valakinek értenie is kellene a kormányzás művészetéhez. Trump maga mondta Nunbergnek a kampány kezdetén, hogy ő „csak a világ leghíresebb embere” akar lenni, nem pedig elnök. Valójában arra akarták használni a kampánytapasztalatokat, hogy idővel Turmp idősebb lányát, Ivankát futtatják be első elnöknőnek.

A kapkodás a váratlan győzelem másnapján kezdődött – és a mai napig nem ért véget. Nem véletlen, hogy az alelnökön, Trump két legidősebb gyermekén, egyetlen veterán tanácsosán, a kislányos hangú, de boszorkányarcú Kellyanne Conway-en, valamint az elnök titokzatos 28 éves kommunikációs i(ga)zgatónő-szépségén kívül ma már – kevesebb, mint egy évvel a beiktatás után – senki sem maradt meg a Fehér Ház legfontosabb munkahelyein.

Bannon, a bomlasztó bajkeverő

A leghíresebb kirúgott, Steve Bannon a könyv másik főhőse. Ezt a legvadabb szélsőjobboldali nacionalista bajkeverőt, az állam és a kormányzat szándékos bomlasztóját Trump először kabinetfőnöki posztra szemelte ki a kampány utolsó három hónapjának sikeres levezérlése alapján. Bannon az, aki már a beiktatás utáni első hetekben kijelentette, hogy valójában ő az igazi elnök – és a könyvben úgy is beszél önmagáról, hogy „amikor majd elnök leszek”… Trump állítólag ezért haragudott meg rá, hiszen nem visel el olyan alakokat, akik nála többre tartják magukat.

A történet főszereplői: Trump, Bannon és Wolff

Két másik olyan figuráról tudunk, akikről Trump mindig elismeréssel szólt: az egyik Roger Ailes, a fent említett buzgó jobbos Fox hírcsatorna alapítója (akinek időközben szexuális molesztálások sorozata miatt távoznia kellett a tévé éléről, majd tavaly májusban meg is halt), valamint annak főnöke és tulajdonosa, az ausztrál–amerikai médiamágnás

Rupert Murdoch – aki viszont Trumpot a könyv szerint „kib….tt idiótának” tartotta.

Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz – vagy ha mindennek csak az egyötöde igaz –, akkor miért viseli el mindenki ezt a vén gazembert. Nos, erre is van válasz, testre szabottan többféle is. A Trump-klán tagjai természetesen egymás gazságainak ismeretében a családi hírnév és vagyon megőrzése érdekében összetartanak. A közvetlen munkatársak általában ugyanolyan féktelen gazemberek, fürdőznek a hírnévben, jól vannak fizetve, és kirúgás esetén is nagy gázsira számíthatnak a minden pikáns részletre kíváncsi médiától. A harmadik csoportot a tábornokok alkotják (a nemzetbiztonsági tanácsadó, a kabinetfőnök és a védelmi miniszter is nyugalmazott tábornok), akiket tisztességesnek tart a szakmai nyilvánosság, és feltehetőleg azért nem távoznak, mert megszokták a civil államfő szolgálatát, és a borzalmas káoszban még saját maguk higgadtságára számítva a legrosszabb végkifejlet (pl. egy Twitteren bejelentett atomháború) megakadályozására érzik magukat hivatottnak.

A legborzalmasabb kompromisszumot a megtépázott Republikánus Párt vezetői kötötték. A jobboldal ugyan jelenleg minden hatalmat a markában tart (a kormányzatot, a kongresszust és az igazságszolgáltatást is), ám működését a Teadélután mozgalom utódjának, a „Szabadság-frakciónak” a képviselői befolyásolják, akik elvetnek minden kompromisszumot, a végsőkig szét akarják verni a szövetségi kormányt és megszüntetni minden normális szociális, környezetvédelmi és modern kori szabadságjogi szabályozást meg védőhálót, kiszolgáltatva ezzel az egész népet a rablótőkének. Ezeknek a fenegyerekeknek a markában vergődve a párt régi emberei magánbeszélgetések során ugyan utálkozva beszélnek az elnökről, de vállalják annak „kellemetlenségeit”, mert csak egy ilyen emberrel az élen tudják végrehajtani nagytőkepárti terveiket.

Mennyire hiteles a riportkönyv

Trump és szóvivője természetesen közönséges hazugságnak, koholmánynak, ócska pletykának nevezte a könyvet. Sarah Huckabee Sanders, a szünet nélkül biggyedt ajkú, undorral a hangjában mellébeszélő sajtófőnök azt állítja, hogy Michael Wolffnak nem is volt hozzáférése mindazokhoz a bennfentesekhez, akiknek Trump-gúnyoló kirohanásait a könyvben részletesen és hosszadalmasan idézgeti.

Csakhogy a Fehér Ház beléptetési rendszere több, mint egytucat alkalommal regisztrálta Wolff majd egésznapos benntartózkodását, amelyek során teljesen szabadon lézenghetett az Ovális Iroda körüli folyosókon. Ez a jegyzetíró személyes tapasztalatból tudja, hogy ha egyszer valaki túljut a sajtóterem ajtaján, azt nemigen állítja meg senki a Fehér Házban, hiszen oda tartozónak tűnik, és mindenki a saját dolga után megy.

Természetesen a Fehér Házon kívül is vannak, akik nem hisznek Wolff hitelességében, hiszen – újságírói díjai ellenére – többször keveredett már ellentmondásba és bocsátkozott túlzásokba. Van, aki tisztességét is megkérdőjelezi, hiszen a közelmúltig Washingtonban szinte mindenki tiszteletben tartotta egy kényes témájú beszélgetés előre meghatározott „háttér”-jellegét.

Csakhogy éppen Trump és csatlósai azok, akik minden korábbi játékszabályt sutba vetettek. Legrosszabb esetben Wolff tőrbe csalhatta a csalók csatlósait.

A bombahír robbanása utáni első közleményében az elnök szokása szerint nekiment bírálójának: Bannon egy „önpromotáló nagyzoló, akinek „édeskevés köze volt történelmi győzelmünkhöz”, aki nem naggyá akarta tenni Amerikát, hanem bomlasztani és felégetni akarta: Steve Bannonak semmi köze hozzám és az elnökségemhez.

Amikor kirúgtuk, nemcsak a munkáját vesztette el, hanem az eszét is.”

Ezzel szemben a (valóban) nagy bomlasztó Bannon eredetileg el akart határolódni a könyvtől, és saját rádióműsorában még a részletek közzététele után is „nagy embernek” nevezte Trumpot. Ismeretes, hogy a Fehér Házból való távozásakor is azt mondta, hogy kívülről jobban tud majd segíteni az elnöknek, és vissza is tért a legismertebb szélsőjobboldali médiaházba, a Breitbart News elnöki posztjára. Meglepő fejlemény viszont, hogy a Breitbart-médiabirodalom legfőbb finanszírozója, a Mercer-féle milliárdos család (amelyik a kampány elején még a másik legszélsőségesebb republikánus jelöltet, Ted Cruz texasi szenátort támogatta, akárcsak a választási veterán Conway) megvonta Bannontól a bizalmat: az ő legfontosabb céljuk a hatalmon lévők kormányzása a dúsgazdagok érdekében.

Michael Wolff könyvének előrendelt példányai a washingtoni Politics and Prose könyvesboltban az árusítás megkezdésének napján (MTI/EPA/Shawn Thew)

Mint az elején említettük, Trump a Twitteren próbálta elvenni a könyv élét, ügyvédje pedig a szerzőnek és a kiadónak, valamint Steve Bannonnak küldött egy-egy felszólítást, hogy állítsák le a könyv piacra dobását, illetve a részletek szellőztetését. Érdekes, hogy

a Magyar Távirati Iroda ezt a mozzanatot nem tudta kezelni.

A washingtoni tudósító jelentésében az áll, hogy „Az elnök megpróbálta betiltatni a könyvet, de nem járt sikerrel.” Nos, Amerikában szinte nincs is lehetőség arra, hogy egy könyvet államilag betiltassanak, Trump nem is ezzel próbálkozott. Ez ugyan bőven beleférne saját hatalomittasságába, de azért ügyvédei (a magyar hírügynökökkel szemben) tisztában vannak azzal, hogy ez itt nem úgy működik.

Az viszont igaz, az MTI is megjegyzi, hogy „Donald Trump élesen elhatárolódott Steve Bannontól és jogi elégtételt helyezett kilátásba”. Nagy kérdés, hogy erre sor kerül-e, hiszen Trump számos esetben fenyegetőzött már perekkel, de azoknak tíz százalékát sem váltotta be. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai törvények szinte semmilyen védelmet nem nyújtanak közéleti személyiségeknek a nyilvános bírálattal, sőt akár a méltatlan rágalmazással szemben sem.

A valós veszély

Bannon ráadásul sokkal veszélyesebb, mint Trump tizenvalahány molesztált női áldozata együttvéve – és éppen ez lehet a könyv legjelentősebb hatása. A volt elnöki főstratéga ugyanis nem kevesebbel, mint árulással és hazafiatlansággal vádolta meg ifj. Donald Trumpot és Jared Kushnert, Ivanka Trump férjét, amiatt, hogy a kampány során személyesen találkoztak azokkal az oroszokkal, akik szennyinformációt kínáltak nekik Hillary Clintonról. Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.

Nem véletlen, hogy a Trump-stáb egyre inkább azon ármánykodik, hogyan lehetne befeketíteni a minden normális ember által feddhetetlennek tartott különleges ügyészt, vagy legalábbis leállítani a vizsgálatot. Nincs kizárva, hogy ez sikerülni is fog nekik, hiszen Trump soha nem az amerikaiak többségét próbálta maga mellé állítani – csak éppen annyi könnyen megvezethető szavazót és így vagy úgy korrumpálható politikust, hogy az elég legyen a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Minthogy ezeket a csoportokat nem érdeklik a tények, az ilyen irányú „siker” sincs kizárva.

„… Valójában egész életem során két legnagyobb erősségem a szellemi stabilitásom, meg az, hogy, hát, valóban értelmes vagyok.

Az a csalárd Hillary is erősen ezekre a kártyákra játszott, de mint mindenki tudja, alaposan leégett. Én viszont egy NAGYON sikeres üzletemberből TV-s csúcs Csillaggá váltam…”

„… majd pedig az Egyesült Államok elnökévé (első próbálkozásra). Úgy gondolom, ennek alapján nem csak értelmesnek minősülök, hanem zseniálisnak… méghozzá nagyon stabil zseninek!”

Úgy tűnik, Putyin jól választott. (Amerika meg vessen magára!)

Purger Tibor (Washington)

Trump nem tudta betiltani a róla szóló könyvet

0

Michael Wolff írt könyvet Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről címmel. Trump megpróbálta megakadályozni, hogy megjelenjen, de nem sikerült neki.

Fotó: MTI/EPApool/Ota Kijosi

A New York Magazine már szerdán közölt egy, a könyvön alapuló hosszú elemzést, ami után Trump azt mondta volt főtanácsadójáról, az eltávolítása után a szélsőjobboldali Breitbart portálhoz visszatérő Steve Bannonról:

„elvesztette az eszét”.

Az elnök ügyvédje pedig levélben fordult Michael Wolff íróhoz és a kiadóhoz, kérve a könyv forgalmazásának letiltását. Nem járt sikerrel: a könyvet négy nappal a tervezett előtt, már mától meg lehet venni.

A könyv másfél év alatt készült, Wolff sokat beszélgetett hozzá magával Trumppal, részt vehetett fontos megbeszéléseken, és több mint 200 interjút készített. Többek között Steve Bannonnal, aki szerint Trump fia, ifjabb Donald Trump oroszokkal tartott találkozói az elnökválasztási kampány alatt árulással értek fel.

Bannon szerint

Trump egyáltalán nem számított arra, hogy megnyeri a választást,

de teljesen megrészegedett tőle.

Steve Bannon Forrás: Wikimedia Commons

Wolff a könyvben az MTI szerint az is írja: „Trump nem élvezte a beiktatási ünnepséget. Dühös volt, hogy a legismertebb sztárok visszautasították a részvételt, háborgott a Blair House (a kormányzati vendégház) berendezésén, és láthatóan veszekedett a feleségével, aki a könnyeivel küszködött. Egész nap olyan volt az arca, amiről a hozzá közelállók azt szokták mondani: golfozó arc. Vagyis haragvó és dühös, a vállát behúzta, a karjával állandóan hadonászott, a szemöldökét összevonta, az ajkát harapdálta.

A könyv szerint

Trumpot megrémisztette a Fehér Ház.

Kulcsot kért a hálószobájához, miközben a titkosszolgálat szerint ez biztonsági okokból nem lehetséges. Wolff arról is ír, hogy Ivanka Trump, az elnök lány abban bízik, hogy ő lehet majd az USA első női elnöke, és ebben férje, Jared Kushner is támogatja.

A könyv szerint Donald Trumpnak van egy másik nagy támogatója a milliárdos Sheldon Adelson mellett: az elnök csodálja Rupert Murdoch médiacézárt, és szinte naponta beszél vele telefonon.

Steve Bannonra viszont most dühösek a republikánusok. A Mercer-család, amelynek egyik tagja kisebbségi tulajdonos a Breitbartban, közleményben jelentette be, hogy már hónapok óta nem beszélnek vele, és a jövőben nem támogatják.

Trump: Bannon „elvesztette az eszét”

0

Donald Trump amerikai elnök szerdán közleményben tudatta, hogy korábbi stratégiai főtanácsadója, Steve Bannon szerinte „elvesztette az eszét”. Trump a közleményben úgy fogalmazott: „Steve Bannon nemcsak az állását, hanem az eszét is elveszítette”.

Az elnök azt követően hozta nyilvánosságra felháborodását, hogy a New York Magazine című lap szerdán részleteket közölt egy új könyvből, amelyet Michael Wolff írt ugyan, de a háttérben szinte bizonyosan Steve Bannon egyetértésével és kiszivárogtatásaival.

A Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről című könyvben Bannon, aki a kampányban vezető tanácsadója, majd a Fehér Házban stratégiai tanácsadója volt Donald Trumpnak, a többi között elmondja, hogy Trump soha nem számított a választási győzelemre, csupán azzal kalkulált, hogy elnökjelöltsége sokat használ majd üzleti ügyeinek és „feltáratlan lehetőségeket rejt magában”. A könyv állítása szerint Bannon „hazaárulásnak” nevezte Trump veje, Jared Kushner és legidősebb fia, ifjabb Donald Trump oroszokkal folytatott találkozóit a választási kampány idején.

Közleményében Trump nyersen megtagadta Bannont. „Steve Bannonnak semmi köze sem hozzám, sem az elnökségemhez” – fogalmazott.

Amerikai sajtójelentések szerint Bannon már korábban is magára haragította Trumpot. Legutóbb decemberben, amikor a Vanity Fair című magazin hosszas Bannon-portrét közölt, amelyben az augusztusban elbocsátott volt tanácsadó név szerint, nyíltan bírálta Trump lányát, Ivankát és Ivanka férjét, a Fehér Ház egyik főtanácsadójává kinevezett Kushnert.

 

 

Nem találunk szavakat – 4.

0

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Ha kíváncsi a megoldásra, kattintson ide!

 

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagyharang.

 

Bolondok azok a városok, melyek arról panaszkodnak: „Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török.”

Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc, s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodék az egyik, ott csak egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik sem lakott, oda mind a három eljárt epret szedni.

 

 

Szepes vármegyének emlékezetes alispánja volt Görgey Pál a Thököly-féle időkben. Rossz, bizonytalan világ volt. Hétfőn még a labanc volt az úr, szerdán már a kuruc parancsolt. Tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze. Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.

 

 

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

 

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái.

 

A Helységnévtárban következő két sor foglaltatik Szelistyéről: »Szelistye, Szeben megyében, szelistyei járás, 3750 lakos, 1064 ház, tsz. Nagyszeben, jb. helyben   «.

Ötödfél-száz évvel előbb, Szilágyi Mihály őnagyságának gubernátorsága idején még nem lehetett volna ennyit írni Szelistyéről. Akkor még nem volt annyi lakosa, se vasútja, se távíró drótja, se méhköpűje, s postakürtje. Hanem azért mindezekből a felsoroltakból egy sem az, ami hiányzott, valamint most se tudja még a Helységnévtár a legbecsesebbet, amije van.

 

Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel koncipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kancellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást, s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

 

Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, amely szivarjaink füstjéből szövődik, s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.

 

Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei, Klára feleségéhez intézve, kezdtek megjelenni a Pesti Hirlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok, s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról írt karcolataimmal, többé nem is gondolt.

Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól írt, de mindegy – hogy mer mégis írni? Jól írni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad.

 

Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?

 

Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.

 

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

 

Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.

 

 

Egy napon, amikor Micimackónak semmi más dolga nem akadt, az jutott eszébe, hogy most tenni kellene valamit. Elment tehát Malackához, hogy meglesse, mit csinál Malacka. Még havazott, amikor Micimackó a zúzmarás erdei házat elérte. Arra gondolt, hogy Malackát a kandalló előtt találja, amint éppen csülköcskéit melegíti.

De nagy meglepetésére tárva-nyitva találta az ajtót, és minél tüzetesebben pislogott befelé, annál kevésbé találta Malackát odabent.

 

 

Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös – akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.

 

Nektek nyugodtan megmondhatom: ez a dolog Emillel teljesen váratlanul ért. Tulajdonképp egészen más könyvet akartam írni. Olyan könyvet, amelyben a tigriseknek rémületükben a foguk is vacog, a datolyapálmák kókuszdiói pedig lúdbőrösök az iszonyattól. Szerepelt volna továbbá egy petrezselyem nevezetű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány, aki átúszta a Nagy- vagy Csendes-óceánt, hogy Amerikában, a Drinkwater-cégnél egy fogkefét vásároljon. A kis kannibál lánynak természetesen csak a keresztneve lett volna Petrezselyem.

 

 

Május 35-én történt. És így természetesen nem csoda, hogy Ringelhuth bácsi semmin sem csodálkozott. Ha egy héttel előbb esnek meg vele ugyanazok a dolgok, amelyek ma megestek, bizonyára arra gondol, hogy két-három kereke hiányzik vagy neki, vagy a földgolyónak. De május 35-én az ember a legrosszabbra is el lehet készülve.

 

 

Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. – A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; – itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá.

 

 

Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.

Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.

 

 

Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.

Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.

1672. augusztus huszadikán Hága városa – amely olyan eleven, olyan fehér, olyan kacér, mintha csak minden napja vasárnap volna -, Hága városa, amelynek árnyékos a parkja, amely­nek lombos fái gótikus épületekre borulnak, és széles csatornáiban mint tükörben nézegetik magukat a tornyok szinte keleties kupolái, Hága városa, a hét egyesített tartomány székhelye, arra ébredt, hogy siető, lihegő, izgatott polgárok piros és fekete áradata hullámzik végig valamennyi ütőerén, s tőrrel az övükben, muskétával a vállukon vagy pálcával a kezükben a Buitenhof felé iparkodnak. Félelmetes börtön ez, vasrácsos ablakait ma is mutogatják; itt szenvedett Cornelius de Witt, Hollandia volt főminiszterének az öccse, amióta Tyckelaer, a sebészorvos, gyilkossággal vádolta meg.

 

Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.

 

 

Atyámnak kis földbirtoka volt Nottinghamshire grófságban. Öt fia

volt; én voltam a harmadik a hadban. Elénk, vidor fiúcska voltam,

de azért a veszteg-üléstől és a tanulástól sem idegenkedtem. Még

alig voltam tizennégy éves, amikor atyám s cambridge-i egyetemre

küldött, ahol három évig tanultam és szorgalmammal teljesen kivívtam tanáraim megelégedését. De atyám szűk jövedelméből testvéreim nevelésére sem tellett s azért sajna, az egyetemi tanulmányokat abba kellett hagynom. Inasnak adtak, még pedig Bates James úrhoz,

 

 

Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a harmadik közöttük. Tizennégy éves koromban Cambridge-be küldött a kollégiumba, ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fenntartásomhoz kellett, így hát beadtak tanoncnak Mr. James Bateshez, ez kiváló sebész volt Londonban.

 

 

Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a termé­szetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, sma­ragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csak­ugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház ud­varán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tante­rembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik való­ban mosolyogtak is rajta.

 

 

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból

ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig.

 

 

Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig párto­mat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, ami­kor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Ame­rikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őr­zőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttem­ben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!

 

 

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is

Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposzta­­termelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövö­getett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyen­kor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.

 

 

Elbeszélésemet azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem, s hazamentem az apai házhoz Csicsóba. Említettem azt is, hogy érkezésem után apám mindjárt szekeret fogadott, s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy onnét a mi tulajdonunkat, vagyis a pásztori felszerelést, azzal a szekérrel hazaszállítsa.

 

 

Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutató­ba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda el­menni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhe­gyek tövében vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hu­nokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt sze­gény emberek.

 

 

Sokan láthattak már hegyről visszatekintő vándort, kinek a homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé. No, hát azok most újat nem látnak, mert ama vándornak szakasztott mása vagyok magam is. Sőt a visszatekintésben a vándorok vándora lehetnék, mert arra az időre emlékezem vissza, melyet a mostani formám felvétele előtt éltem. Akkor ugyanis, mielőtt még jelen emberi testembe költöztem volna, fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben. Annak a seregnek, amelyikbe én is tartoztam, a Fiastyúk volt a központi helye; a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát. Én a kisebb és fiatalabb szellemek közé tartoztam, s bár nem válik nagy dicséretemre, játszi és helytelen voltam.

 

 

Legyen az Atya dicséretére, amit írok; nemkülönben legyen égő gyertyája az én jó szándé­komnak.

Így legyen, ha már írásba fogtam, megadván magam a gondolatnak, mely a közeli múltban permetével engem meglegyintett, akár a hullám is meglegyinti, az ő párájával, a partmenti öreg fűzfát. Valóban, mint az öreg fűzfát a pára, először engem is csak úgy illetett a gondolat, alig-alig lehellet gyanánt; de aztán napra hold és holdra nap következvén, a gondolat késztető hullámai is folyvást növekedtek, sarkantyúzva eme írásra engem; majd pedig habos tajtékval minden nyugalmat is kimostak belőlem.

 

 

Jeromos nem is álmodta, hogy valami kellemetlenslég történik vele, míg Haggin úr hirtelen egyik karja alá nem kapta, s be nem lépett vele a várakozó bálnavadász-csónak farába. Haggin úr jeromos szeretett gazdája volt, attól fogva, hogy Jeromos hat hónapja megszületett.

 

 

Viszontlátásra – mondta Harry De Mar Daughtrynak a negyedik tárgyalás után, melyet Mihály megvételéről folytatott.

Ebben Harry Del Mar tévedett: sose látta többé viszont Daughtryt, mert Daughtry előbb találkozott Emory doktorral.

 

 

Vajon miért van ennyi hó az emlékezetében, gondolja magában, vajon miért tölti be ez a csikorgó hó minden álmatlan percét? Pedig augusztus van,az előbb mondta a patikus – és benne valami áttetsző, esztelen öröm áradt el, merőben fizikai jellegű boldogság, amikor meghallotta, hogy augusztus van.

 

Egy sincs már meg a fiúk közül. Ki a háborúban pusztult el, kivel betegség végzett, kinek egyszerűen nyoma veszett. Azokból pedig, akik még élnek, más ember lett.

 

 

Nem a legfontosabb napja volt életemnek, de valami olyasmi. Július huszonnyolcadika, születésem óta a tizenhatodik, tizenhatodik nyaramon. Nedves nap, sötét nap. Nap, mely kora reggeltől törékeny esővel döföli-kalapálja felforgatott szobám ablakát.

 

 

Abban a washingtoni épületben, amelyet még mindig a külügyminisztérium új székházának neveznek, a legmagasabb  rangú tisztviselők szobái a nyolcadik emeleten vannak. A még magasab  rangú tisztviselők – a külügyminiszter és a két külügyminiszter-helyettes, akik valóban diplomáciával foglalkoznak, tehát nemcsak az emberek kihelyezését intézik, vagy a költségvetést készítik elő, vagy gondoskodnak az ügymenet biztonságáról, egy kis elszigetelt épületrészben vannak, ahová egy külön kis folyosó vezet, amit egy ügyfélfogadó titkárnő őriz.

 

 

Colin már majdnem teljesen felöltözött. Amikor kijött a kádból, hatalmas bolyhos tötölközőbe csavarta magát: csak a lába, meg a mellkasa látszott ki. Levette az üvegpolcról a permetezőt, és illatos illóolajjal szórta be világos haját.

 

 

Delet harangoztak. Hyrman úr, az óriási hentes, egy parányi arany fülkarikával a bal fülében, kinyitotta a kirakatablakot, s egy sor disznófejen és aszparáguszokon át benézett a boltjába.

 

Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak ezrei rohanva megindultak észak felé. E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett, erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.

 

Képek! Képek! Képek! Míg meg nem tudtam, gyakran csodálkoztam, honnan származik az a rengeteg kép, ami elözönlötte álmaimat; mert ilyen képeket sose láttam a nappal, az ébrenlét valóságában. Már gyerekkoromban gyötörtek, álmaimat lidércnyomások sorozatává tették, s kissé később azt a meggyőződést ültették el bennem, hogy más vagyok, mint a fajtám: termé­szetellenes, elátkozott lény.

 

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.

 

 

Az egyetemi szemeszter éppen csak, hogy elkezdődött. Treece professzor, az angol tanszék vezetője a tanári asztalnál ült, háttal az ablaknak. A tiszta, hűvös októberi fény fagyosan áradt befelé a válla fölött. Az asztalán heverő papírhalmokra ömlött, s megvilágította három új diákjának sápadt arcát.

 

Reggel korán fölébredtem. Rég várt, de kellemetlen alvás volt. A feleségem nem tudott semmiről. Nagyon kevesen tudták, mit jelent nekem ez a nap. Megfürödtem, felöltözködtem. Sokáig, nagyon sokáig időztem a tükör előtt: az volt az érzésem, hogy utoljára látom magam.

 

Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat. Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.

De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett

a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga

nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az

eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.

 

 

A pisztoly eldördült.

Egy diák, ki a kifutó mögött foglalt helyet a mésszel írt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet, s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mindjárt oszlott el a hajnali levegőben.

 

 

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: `Sárszegi Közlöny, 1899`.

A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a

hónapot, napot: `Szeptember 1. Péntek`.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és

sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó

napot, mutatta az időt: 1/2 1.

 

 

Volna türelmök, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének a történetét?

Olyan szívesen elmesélem.

Most, hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé-húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván: nótát keresett, hogy a fülüönket és a lelkünket elgyönoöyrködtesse.

 

 

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogat­hattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót.

 

 

SZERETTEM ISKOLÁBÓL HAZAFELÉ MENET leszaladni az úsztatóhoz, ahol homokosbárkák álltak, csónakok, pallók nyúltak ki belőlük, azokon hordták ki talicskán a homokkotrók az óriási kupacokban álló, nedves homokot, játszi könnyen lapátolták azt a homokot, olyan volt, mintha a napsütésben csillogó, habkönnyű, ritka felhőbe mártanák szerszámukat, mert mindegyik apró homokszem a szivárvány színeiben játszott. Egyszer megkértem, hadd rakjak tele egy talicskát azzal a hegyekből lehömpölygött homokkal, amely biztosan egészen Hamburgig görgött volna, aztán még tovább, magába a tengerbe, ha itt ki nem kotorják, de amikor meg akartam emelni a lapátot, először azt hittem, hogy megakadt a csónak fenéklemezében, még egyszer bele kellett merítenem a lapátot a homokhegybe, aztán lassan, nehezen, mintha kátrányból, gumiarábikumból húztam volna ki, úgy emeltem a palló fölé a lapátot, de a talicskáig már nem tudtam elvinni, leejtettem, a homokkotrók meg nevettek, és én meztelen felsőtestüket néztem, mindegyik homokkotrónak horgony, meg kisasszony volt a kezére tetoválva, és az egyikük teljesen lenyűgözött, mellkasán tetovált csónak, egy vitorlás volt, csak néztem és könnybe lábadt a szemem, de nem a sírástól, hanem attól a felismeréstől, annak a tudásától, hogy nekem is egy ilyen kis csónakot kell tetováltatnom a mellkasomra, hogy nem tudok élni egy ilyen csónak nélkül, hogy egy ilyen csónak az biztosan melengeti az embert, hogy a lélek jelvénye az, és hogy nekem is lesz egy ilyen.

 

Tűző nap villogott: az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta.

 

Az ablak nyitva állt. A nyár fényözönében a tulipáncsokor, a háttérben a ég kékje Matisse-ra emlékezteti, akit a korai halál nemrég ragadott el nyolcvanadik életévében, sőt a váza körül lehullott szirmok is mintha a mester ecsetjének engedelmeskedtek volna. Lady L. úgy érzi, hogy a természet nem bírja az iramot. A nagy festők mindent elszedtek tőle.

 

 

A halász már öreg volt, kis csónakja egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De azután, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fú szülei azt mondtákm, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao,

ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú parancsukra ettől fogva egy másik hajóval ment halászni és fogtak is mindjárt az első napon három nagy halat.

 

Öreg szekér döcög az öreg emberrel. Öreg már Gülszári is, a kocsi elé fogott sárga poroszka ló, nagyon öreg…

Keserves lassúsággal kapaszkodik az út a fennsíkra. A szürke, kopár dombok között hófúvás kavarog szinte egész télen, nyáron meg pokoli a hőség.

 

Holcomb mezővároska, Kansas nyugati részén, a búzatermő fennsíkon: a gyéren lakott területről a többi kansasi csak úgy beszél, hogy „ott künn”. A táj nagyjából hetven mérföldnyire ekszik Colorado határától keletre, égboltja szikrázóan kék, levegője tiszta, mint a pusztáké, s egész atmoszférája inkább vadnyugati, mint közép-nyugati.

Nem találunk szavakat – 2.

0

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Mint kisgyermek, mikor is hallottam először a pisztrángfogásról? És kitől is? Nyilván valamelyik mostohaapámtól.

1942 nyara.

A vén piás a pisztrángfogásról mesélt. Amikor egyáltalán beszélni tudott, úgy írta le a pisztrángot, mintha valami értékes, intelligens fém lenne.

MEGFEJTÉS ITT

Akkor délután még nem sejtettem, hogy a föld néhány kurta napon belül újabb sírgödörré válik. Kár, hogy nem kaphattam el a golyót a levegőben.

November elején az utca még sötét volt, s habár az éjszaka véget ért, a fűszeres meglepetten érezte, hogy metsző szél fúj. Az arcába vágta a kötényét, amikor lehajolt a járda szélén álló két tejesládáért.

MEGFEJTÉS ITT

Lesser felébred, meglátja magát árva tükrében: be kell fejeznie a regényét. Télvíz idején is orrába csapott az eleven föld szaga. A távolban egy hajó panaszos kürtje, most fut ki a kikötőből. Ó, ha én is elmehetnék vele.

MEGFEJTÉS ITT

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek.

MEGFEJTÉS ITT

Mr. Jones, a Major gazdája, bezárta éjszakára a tyúkólakat, de már olyan részeg volt, hogy a szellőzőlyukakat nem jutott eszébe elzárni. Lámpájának táncoló fénykörében végigtántorgott az udvaron, a hátsó ajtónál lerúgta csizmáját, a mosogatókonyhában a hordóból csapolt magának még egy pohár sört, aztán elindult az ágy felé, ahol Mrs. Jones már javában horkolt.

MEGFEJTÉS ITT

A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkóval borított, földszintes villa faláról.

MEGFEJTÉS ITT

Kérvény

Tisztelt Igazgatóság!

Hivatkozással alulírott igényjogelismerési kérelmének elbírálásával kapcsolatos nagyrabecsült megkeresésünkre (Iktatószám: 1909-70, ügyintéző: Szalkainé), az Igénybejelentő lapot a Kiegészítő Nyilatkozattal csatoltan, ezennel visszaküldöm.

MEGFEJTÉS ITT

Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.

Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.

MEGFEJTÉS ITT

A két őr éppen eléri a falu utolsó házát, amikor, távolabbról, az országút felől lövések hallatszanak, s talán kiáltások is. Legalábbis Jichak tisztán emlékszik rá, hogy ezt kiáltották: „Menekülj…végünk van…” Jerahmiél, aki nem szívesen beszél egyszerre két mondatnál többet, csak arra emlékszik, hogy lőttek, és hogy rendőrségi fegyverrel lőttek, ezzel a széles csövű puskával, mely egyszerre kilenc éles acéldarabot szór szét a sötétben. A Grener-gun lövése valóban éles volt, mint a sikoltás.

MEGFEJTÉS ITT

Katra, a lépcsőzetes teraszokkal dombra kapaszkodó aprócska arab falu ebben az órában mindig néptelen. A férfiak már napkelte után elszéledtek a földeken, az asszonyok az udvarokon végzik teendőiket, s még az öregek sem ültek ki a vályogkerítés elé, a porba.

MEGFEJTÉS ITT

Motoros gyorsfutár érkezik a postával, benne az én leszerelési parancsommal. Ezen a késő tavaszi délutánon nem számítok erre a fordulatra, az igazat megvallva, akkora békében élek a lelkemmel, hogy már alig hat meg. Beér-Sevától tizenöt mérfölddel északra, a pusztaság kapujában teljesítek szolgálatot egy táborban, amit druz tábornak neveznek, a sorompóján mosott nadrágok lobognak és IZRAEL VÉDELMI HADEREJE megkopott betűjelei mellé egy Avigaél Mendóza nevű katona táblát akasztott „Menhely sakálok számára”.

MEGFEJTÉS ITT

Mikor Busó János a gazdaságba került, az idegen és kopár udvaron az L alakú épületsor belső sarkába ezt-azt elültetett; otthonról hozott muskátlit, rózsatövet és rozsdás vasfazékban egy orgonabokrocskát. Aszályos nyarakkal köszöntöttek be az ötvenes évek. A szalmakazlak közt két kiszáradt nyárfa bökött az égbe feketén, levéltelenül, a legelőkön pedig kiégett gyep sárgállt. A tegnapi ásás szikkadt földjében kókadoztak hát az új növények, egymásra dőltek vagy leroskadtak a meszelt házfal tövébe

MEGFEJTÉS ITT

Térdig álltak a vízben. Vállukat az előttük álló fatörzseknek támasztották. Ahogy így, mereven bámultak maguk elé, fokozatosan kivilágosodott.

Minden fa mögül egy szuronyos puska meredt előre. A mocsárnak ezen a részén lehetnek vagy tízen. A többiek legalább egy kilométerrel odább állnak. Valószínűleg ők is térdig a vízben. Ezt a keskeny, de beláthatatlan hosszú mocsarat kell védeni.

MEGFEJTÉS ITT

Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra: akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.

MEGFEJTÉS ITT

Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond.

MEGFEJTÉS ITT

Kedves Dávid!

Kérdésedre, hogy miért vágtam szájba a karbantartók brigádvezetőjét, egyelőre nem tartom fontosnak válaszolni, annál is kevésbé, mivel se szeri, se száma azoknak, akikkel ilyesféle bonyodalomba keveredtem az akkori idők során. Úgy gondolom, inkább az eset következményei érdemlik meg a figyelmünket – s ezen a ponton máris egyenesben vagyunk.

MEGFEJTÉS ITT

Ma vagyok tizenhét éves, nem nagy ügy, nincsenek gyertyák meg franc torta (csak azt tudnám, hogy ez a marha mért bámul úgy rám, mintha nem látott volna még embert írni), itt a munkásszállón persze a tagok nem tudják, milyen nagy ünnep van ma, jómagam is teszek rá, nem esünk attól hanyatt, hogy valaki tizenhét éves (a hülye anyádra bámulj), az én születésnapomon még az időjárás is tré, legszívesebben bevennék egy nagy adag altatót, durmolnék, amíg a világ világ (akkor ennek a mandrónak se kellene látnom a pofáját, mi van abban, hogy én egy füzetbe írok): – nem megyek moziba! – hiába hív a Paróczi, ma nem megyek, mert elhatároztam, hogy írok ebbe a füzetbe: – látod, hogy írok! (ez is mit értetlenkedik!) – mit írok, mit írok?! Hát a kurvámnak írok! (na ettől megsértődött és elkotródott), mást se tudnak csinálni, mint moziba járni, sok szerencsétlen: én meg írok, elhatároztam, hogy ettől a naptól leírom, mi van velem, mit hallok, meg ilyesmiket (végre ez a melák is elment a francba), leírok mindent az annyira áhított nagykorúságig, aztán lehet, hogy elolvasom, hadd lássam, miből lesz a szárnyaszegett cserebogár.

MEGFEJTÉS ITT

Megesik biz az a szegény emberen is, hogy rosszat álmodik, de hát mi veszedelem van abban? Örül neki, hogy csak álom volt, s hálát ad az Istennek, hogy már elmúlt. Ha pedig még azután is nyomja a lelkét az aggodalom, azon is tud segíteni. Akkorát üt az üllőre a kalapáccsal, hogy az aggodalom menten elijed tőle. Vagy keményebben vágja a kapát a földbe, haragosabban rángatja a fűrészt, sebesebben döföli a tűvel a posztót, kinek hogy hozza magával a mestersége.

MEGFEJTÉS ITT

Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy gyermekkorában a sivatagban megszokta.

MEGFEJTÉS ITT

Szüle a bográcsot kaparta ki a pulinak a küszöbre, és amikor készen volt vele, ütőre markolta a cinkanál nyelét.

– Bojszi! Bojszi! – kiáltott ki a sötétbe.

A fűzfasövény felől csörtögés hallatszott. Az este fekete kosarából előgurult egy fekete gombolyag. Az eperfánál megállt. Sűrű leffegése jelezte, hogy a Bojszi névre guruló gombolyag mély töprengésbe merült.

MEGFEJTÉS ITT

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele.

MEGFEJTÉS ITT

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon, s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül.

MEGFEJTÉS ITT

Arra ébredt, hogy a felesége a másik szobában telefonál.

‑ Te Juliska szívem, mi volt abban a pácban, mikor a múltkor nyulat ettünk nálatok?… Az akkor nagyon ízlett Pistának.

A szívét valami forró melegség és meghatottság öntötte el. Hát a felesége?… Telefonál… megkérdi, a nyulat hogy kell elkészíte­ni, hogy neki jólessen…

MEGFEJTÉS ITT

A Sárga rózsában csak Borbíró ült egyedül.

Ült a spriccere mellett, s nézett a levegőbe. Úgy el tudott ülni hétszámra, hogy egyet se szólott, a világon semmire kíváncsi nem volt, csak ült s nézett. Nézte, hogy a légy hogy mászik a falon, utána nézett, míg el nem repült, akkor megint jött egy másik légy, akkor meg azt nézte, osztán az is elrepült egyszer.

MEGFEJTÉS ITT

Hajnal a pusztán.

A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap, bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfolyik; odaütött tojás a barna serpenyőben.

Kis tanya a végtelen pusztán.

MEGFEJTÉS ITT

Már három hete barangolt a kis csapat a hegyvidé­ken, amikor Balboa, a vezér egy szikla­csúcsról megpillan­totta a látóhatár szélén a kék párái között lomhán imbolygó déli óceánt.

Ez volt az a titokzatos pillanat, amikor megkezdődött az ismeretlen tenger meghódítása.

MEGFEJTÉS ITT

Forrón sütött a júniusi nap. A Dogfish hatalmas lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas folyó tajtékos hullámait. A gőzös kora reggel indult el Little Rockból, és már közeledett Lewisburg felé, ahol délben kellett kikötnie.

Az első osztály utasai kabinjaikba menekültek a perzselő nap elől. A fedélzeti utasok hordók, ládák és egyéb csomagok árnyékában húzódtak meg. Itt kifeszített ponyva alatt söntésasztal is állt, ahol olcsóbbfajta, de erős italokat árusítottak.

MEGFEJTÉS ITT

Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam; és Amerikába menjek szerencsét próbálni.

A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy-nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba.

MEGFEJTÉS ITT

Minthogy Trelawney lovag, Livesey doktor és a többi urak megkértek, hogy írjak le mindent részletesen, ami a Kincses szigeten történt, kezdettől végig, ne hallgassak el semmit, csak a
sziget fekvését, és ezt is csak azért, mert még mindig található rajta ki nem ásott kincs, tollat fogok az Úr kegyelméből 17 . . esztendőben, és visszatérek abba az időbe, melyben apám a Benbow Admirálishoz címzett fogadó tulajdonosa volt, és a barna képű öreg tengerész, arcán a kardvágta sebhellyel, először ütötte fel tanyáját a tetőnk alatt.

MEGFEJTÉS ITT

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és “Igaz Történetek” volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

MEGFEJTÉS ITT

Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem, hogy imádott hazámat s forrón szeretett családomat viszontláthattam Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett nőmnek megígértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem életemet neki és leányomnak: mégis, hatodízben is rászántam magam, hogy mint seborvos, részt vegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban.

MEGFEJTÉS ITT

Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bank­fiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: „Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olva­só, főként, ha erősen családias képzetkörben mo­zog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népnevelés­től.

MEGFEJTÉS ITT

Az olvasó bizonyára csodálkozik, hogy annyi szomorú tapasztalat ellenére s miután örökre megfogadtam, hogy többé nem kelek útra: ezerkilencszáztizennégy júliusában mégis elhagytam feleségemet és gyermekeimet, hogy a Bulwark sorhajón mint seborvos induljak a Balti-tenger vizeire. Lesznek olyanok, akik állhatatlansággal vádolnak ezért, hiszen már első utam végeztével, miután Lilliputból szerencsésen megmenekültem, rá kellett jöttem légyen, hogy igazi angol alattvaló jobban teszi, ha sohase lépi át határtalanul szeretett hazánk határait, mert hiszen csak oktalan és céltalan keserűséget okoz magának, nem gondolva meg, hogy egyszer mégiscsak vissza kell térnie forrón szeretett szülőföldjére.

MEGFEJTÉS ITT

1944 karácsonyán Budapest körül bezárult a gyűrű. A szovjet csapatok, amelyek a főváros alatt már hetekkel azelőtt átkeltek a Dunán, most északnak fordultak és Esztergom táján váratlanul egyesültek a folyó bal partján támadó gyors alakulatokkal.

MEGFEJTÉS ITT

Sok-sok évvel ezelőtt történt. Hadleyburg bolt a környék legbecsületesebb és legtisztességesebb városa. Hírnevét három nemzedéken át megóvta minden szennytől, s büszkébb volt rá, mint bármelyik tulajdonára.

MEGFEJTÉS ITT

Szeretni kell a gyalogjárókat.

A gyalogjárók képezik az emberiség nagyobb részét, sőt mi több, a jobbik részét. A gyalogjárók teremtették a világot. ők azok, akik városokat építettek, sokemeletes épületeket emeltek, csatornahálózatokat és vízvezetékeket fektettek le, kikövezték és villanyvilágítással látták el az utcákat: ők azok, akik a kultúrát az egész világon elterjesztették, a könyvnyomtatást feltalálták, a lőport kieszelték, akik hidakat vertek a folyók fölé, az egyiptomi hieroglifákat megfejtették, az önborotvakészüléket népszerűvé tették, a rabszolgakereskedelmet kiirtották, és megállapították, hogy a szójababból száztizennégyféle ízletes és tápláló ételt lehet készíteni.

MEGFEJTÉS ITT

2057-es esztendő egyik szép májusi reggelén izgatott fiatalemberszólt bele a Közép-európai Időjárás-szabályozó Állomás televifonjába:

– Legyenek szívesek a vasárnap délelőtti időt…

– Melyik kerület, kérem?

– Kilences. Központi Egyetem.

– Huszonkét Celsius-fok meleg. Délelőtt tíz óra tájban langyos eső, öt-hat milliméter.

– De kérem, ez tűrhetetlen! Már megint nem vették figyelembe az egyetem kívánságát.

– Önök nem vették figyelembe, hogy a Központi Kertészet salátagyára naponta kétszer esőt rendelt.

MEGFEJTÉS ITT

A járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az emberek. N.-ben az élet rendkívül csendes volt. A mámorító tavaszi estéken a sár antracitként csillogott a holdfényben, és a város fiatalsága oly hevesen csapta a szelet a közüzemi alkalmazottak szakszervezeti bizottsága titkárnőjének, hogy a tagdíjalt beszedésére sem hagyott neki időt.

MEGFEJTÉS ITT

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.

Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.

MEGFEJTÉS ITT

Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, amely nem volt se jég, se hó.

MEGFEJTÉS ITT

A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője.

Az atmoszférát bosszúság, izgalom, feszültség remegtette kezdettől fogva, s végül megtörtént a kirobbanás ezzel a borzalmas Cipollával, kinek személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt. Hogy a rettentő végkifejlésnél (amely, utólagosan úgy érezzük, eleve elrendeltetett, s a dolgok lényegében rejlett) még a gyerekeknek is jelen kellett lenniük, magában is szomorú és csak félreértésen alapuló kisiklás, s csupán e különös ember csaló ámítása a ludas benne. Hál’ istennek, a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia, és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.

MEGFEJTÉS ITT

Így irtják a zombikat a magyar irodalom legmenőbb arcai

Ha valakinek túl sok lenne az intim helyzetbe kerülő Babits, a Terminátort megszégyenítő Kosztolányi vagy a vetkőzőlányos szülinapi köszöntést szervező Karinthy gondolata, akkor határozattan nem neki való a Nyugat + Zombik. Pedig a képregény, amely a popkultúra egyik legkevésbé fennköltnek tartott területére, nevezetesen az élőhalottak közé rángatja le a nyugatos hősöket, korántsem tiszteletlen, hanem ellenkezőleg. Csepella Olivér művéből érződik a határtalan szeretet a főszereplők iránt, és a könyv tele van olyan utalásokkal, amiket csak a korszak irodalmát jól ismerők érthetnek igazán.

Ahogy Nyáry Krisztián fogalmazott könyvajánlójában, a fiatal grafikus (és zenész) képregénye két, látszólag egymástól nagyon távol eső területet kapcsol össze: az abszolút magaskultúraként számon tartott nyugatos írók és költők örökségét, illetve a tömegkultúra horrorisztikus teremtményeit. A szellem és a művészet emberei csapnak össze az ösztönlényekkel, de ebben a harcban a nyugatosok is olyanok lesznek, mint bárki más, akinek az életére törnek: megpróbálják minden lehetséges eszközzel felvenni a harcot.

De hiba lenne leírni a képregényt azzal, hogy csak kihasználja az abban rejlő kéjes örömöt, hogy ilyen vulgáris környezetben látjuk azokat, akiknek műveit nem győzték belénk sulykolni a közoktatásban.

A Nyugat + Zombikat ugyanis az tudja igazán értékelni, aki értékeli magukat a nyugatosokat is.

A főszereplők. Forrás: FüHü

Egyrészt a könyv tele van idézetekkel, és folyamatosak benne az utalások is a költők, írók életére, szokásaira, egymáshoz való viszonyára – és korántsem csak azokra, amiket az irodalomkönyvekből is unásig ismerhetünk. Rengeteg a belsős poén, Kosztolányi nyakkendőjétől kezdve, Karinthy beszólásain át („Így irtok én!”) a sötét oldallal cimboráló Adyig.

Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy nagyon szűk keresztmetszetet alkothatnak azok, akiket a nyugatosok és a zombik is érdekelnek, a képregény létrejötte bizonyítja, hogy nincs így. Csepella Olivér 2014-ben közösségi finanszírozást indított azért, hogy megvalósítsa régóta dédelgetett ötletét az élőhalottakat hentelő író- és költőfejedelmekről, és az előirányzott összegnek a kétszerese gyűlt össze rá. Ezért áll a könyv borítóján az, hogy egy rakás nagylelkű ember és Csepella Olivér képregénye, hiszen az adakozók pénze tette lehetővé, hogy Csepella három évig dolgozzon az elsőre és másodikra is betegnek tűnő ötlete megvalósításán.

Köszönet a rakás nagylelkű embernek! Forrás: FüHü

Ráadásul a végeredmény jóval összetettebb lett, mint a zombikkal változatos eszközökkel hadakozó Babits, Ady, Kosztolányi, Karinthy és Tóth Árpád, illetve a segítségükre siető többi kolléga története. Nem szeretnénk nagyon spoilerezni, de

Csepella széles történelmi távlatba helyezte a sztorit,

amelyben a nyugatosok által vállalt értékek csapnak össze az ősmagyarság eszméjével, és még a jelenünk is befigyel kicsit. De mielőtt nagyon elvesznénk kelet és nyugat filozofikus konfliktusában, Csepella minden pátosz nélkül rángatja vissza a sztorit a tipikus képregényes történetvezetésbe, amelyből az epikus harc mellett a szerelmi szál sem hiányozhat. Külön értékelendő, hogy habár csak két fontos női karakter van, akik közül egy harcol a jó oldalon, ő szinte feminista ikon, és nem csak valakinek a csaja. Nem elég, hogy a New York Kávéház, azaz a történet helyszínének első női pincére, hanem elszántabban aprítja a zombikat, mint bárki, és nagyon nem veszi jónéven, ha udvariasságból félre akarják állítani a férfiak.

Nem mindegy, hogy melyik Gyula. Forrás: FüHü

És, ha már képregény, a sztori mellett legalább olyan fontos, hogy mindez hogy néz ki. A Nyugat + Zombik nagyon stílusosan és ötletesen van megrajzolva, különösen szép a New York Kávéház, amely szinte önálló szereplője a történetnek, és nagyon jellegzetesre sikerültek az írók alakjai is. Első pillantásra be lehet azonosítani mindenkit, és az arcvonások vagy a testalkat mellett Csepella a részletekre is nagyon odafigyelt. A képregénykockák mellett számtalan, a sztorihoz szorosan nem tartozó vizuális ötlet és poén is bekerült a könyvbe, csakúgy, mint Csepella kommentárjai és magyarázatai, amik legalább olyan szórakoztatóak, mint a történet.

Összességében tehát minden értelemben különleges és egyenesen szokatlan könyv lett a Nyugat + Zombik, de pont ettől lesz olyan jó.

Karizmatikus rabló

„Nem állítom, hogy jóságos és szeretetre méltó rabló vagyok, néha túllépem a magam által felállított szabályokat, de még így is a békésebb emberek közé sorolnám magam. Alapjában véve szemét alak vagyok”, mondja a Viszkis igaz története napjainkig című Gyuricza Péter és Kardos Ernő által írt könyv címszereplője, Ambrus Attila, aki exkluzív interjúval van jelen a kötetben, amiben megszólalnak érintettek, bűntárs, rendőr, szerető, társadalomkutató, egyaránt.

 

Lehet csűrni-csavarni, de a Viszkis karizmatikus fickó. És ez a Kossuth Kiadónál megjelent könyvből is egyértelműen kiderül. Ütősek a mondatai. Érdekesen tud mesélni. Valóságos novella füzér áll össze abból, amit mond. Ez hol interjú formában van, meghagyva a szerzők kérdéseit, máskor viszont úgy, mintha egyes szám első személyben, elbeszélés folyamot olvasnánk. Szinte látjuk az eseményeket, hiszen fölöttébb szemléletes a szöveg, csaknem megelevenednek általa az események. És ezek bizony krimiszerűen izgalmasak. Erre szokták mondani, hogy a könyv olvastatja magát. Sodrása van, az ember szívesen falja fel a szöveg következő és utána következő mondatát is a szemével. Függőség alakulhat ki a könyvvel kapcsolatban, ahogy riportalanyának is függősége alakult ki nem csak a szerencsejátékkal, hanem a jó életszínvonallal, és ezzel összefüggésben a bankrablással is.

Az erdélyi magyar, alulról jött, kiszolgáltatott, megalázott srác, felülre kerül, luxusban lehet része, remek nőket, külföldi utakat engedhet meg magának. Ha úgy tetszik, sajátos Hamupipőke történet ez. A kis elnyomott, mások fejére nőve túljár sokak eszén. Akár orránál fogva vezeti a rendőrséget. Még meg is szökik onnan, ahonnan lehetetlennek tartják. Az az igazság, hogy kiugróan tehetséges abban, amit csinál, és hát, akárhogy is vesszük, ez imponáló. Meg aztán többen a bankokat a népnyúzókkal azonosítják, így lesz a kifosztójukból sokak szemében népi hős. Míg mások elküldik melegebb éghajlatra, ahová egyébként abszolút szeret utazni. A kötet kommenteket is közöl, így olvashatunk pró és kontra véleményeket. No meg azt is, hogy a Viszkis sem látja feketén-fehéren magát, ellentmondásos az önképe, de akár árnyaltnak is tekinthető.

Szuverén ember, hogy azt ne mondjam, szabad. Az egzisztencialisták elmélkedtek arról rengeteget, hogy beszűkült lehetőségek között, akár rácsok mögött, az ember hogyan őrizheti meg a szabadságát, és ez sok tekintetben Ambrus Attilának valószínűleg sikerült. Hogy ennek aztán a bűn is az ára, az már más kérdés. Végül is azon külön el lehetne töprengeni, hogy a bűn és a szabadság milyen viszonyban állnak egymással, arról már nem is beszélve, hogy a sok függőség nem válik-e a szabadság gátjává?

Azon kívül, hogy szórakoztató, temérdek kérdést vet föl a könyv, amiben a Viszkis szinte lakmuszpapírrá válik, a társadalom állapotának jelzőjévé. Sok mindent mutat, hogy hozzá kik és hogyan viszonyulnak. Meg az is, hogy ő mi mindent tehetett meg, hosszú ideig, bűntetlenül, és hogy sikerült a kerámiázás területén alkotó munkára lelnie.

A kötet átfogó képet ad róla, a környezetéről, és közvetve, végső soron, az országról. Gyuricza Péter és Kardos Ernő minden oldalt meghallgatnak, minden szempontot figyelembe vesznek. Portré „rajzolók”, de kicsit oknyomozók is. Tényeket is igyekeznek feltárni, és megmutatják a Viszkist teljes valójában.

A feje tetejére állított világ

Különbusz Kristóf, avagy száz csónak is egy a vége, Galla Miklós új könyvének a címe, ami önmagában mutatja igencsak tekervényes agyát, amiben feltehetően az agysejtjei valósággal vitustáncot járnak. Hogy nincs nyugtuk, annyi szent, mert egyre-másra tolulnak elő belőle a felvillanyozó vagy éppen olykor fárasztó poénok, egész pályás letámadást folytatva.

A betűknek sincs nyugtuk, nem szokásos módon, sorokba rendeződve olvashatjuk őket, hanem mindenféle irányba kanyarognak, egészen különböző vastagságúak és méretűek, ide-oda ingáznak, tekerednek, ferdék, csiricsáréra állnak, látványosságként szolgálnak és önálló életet élnek.

MTI Fotó: Mohai Balázs

A nagy szóvicckönyv a kötet alcíme, és ennek megfelelően

telis-tele van eszelős szótekerésekkel, egy-egy betű megváltoztatásából fakadó poénokkal, blődebbnél blődebb ötletekkel, szerintem egyáltalán nem sértő, ha azt mondom, hogy agymenésekkel.

Galla a röpke előszóban javasolja is, hogy képzeljük hozzá ezekhez a hangját, én még azt is ajánlom, hogy az abszurd humorhoz szinte elengedhetetlen fancsali ábrázatát is, nem ritkán rezzenéstelen arcát, ami ennek dacára, mégis valahogyan rendkívül kifejező. Ezek mögé a kajla szóviccek mögé oda lehet képzelni egész rakoncátlan lényét, aki rosszcsont kölyökként rendszeresen nyelvet öltöget nekünk, megtréfál és ezzel némiképp kifiguráz minket, élvezettel marháskodik.

Ha valaki mondjuk azt olvassa vagy hallja, hogy „Petőfiéknél az ajtót anyám tyúkja be”, akkor vagy orbitálisat röhög vagy elhúzza a száját, hogy ekkora ökörséggel azért már ne etessék. Igencsak végletes lehet a reagálás. De, ha a sziporka parádé egy esten, vagy egy könyvben egymás után sorjázik, akkor az, aki nem utálja kimondottan ezeket, nem áll föl a hátán a szőr tőlük, rááll a hangulatukra, és értékeli a mögöttük lévő szellemi teljesítményt, az élvezettel teli játékosságot. Ezt roppant egyszerű, vázlatos ábrák is segítik. Például annak a „leleménynek” az esetében, hogy

„Bemondták a híradóban, hogy idén sok a kullancs, ezért oltassuk be kedvenceinket. Elmentem Madridba beoltatni Cristiano Ronaldót”,

látjuk egy néhány vonallal megrajzolt férfi képét, vállában injekciós tűvel. A képtelenséghez mégiscsak kép, vagy legalábbis lazán felskiccelt grafika társul. Kiegészítik egymást, fokozzák a hatást. És vannak még írásban is a helyüket megálló kis jelenetek, meg eszelős anekdoták.

Politika, napi aktualitás nincs, ezektől Galla mindig is tartózkodott, általános emberi szituációkat karikíroz ki. Még jobban feje tetejére állítja azt a világot, ami már amúgy is eléggé fejtetőre állt. És ezzel meglehetősen mulatságos görbe tükröt mutat nekünk.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!