Kezdőlap Címkék Ifj. Vidnyánszky Attila

Címke: Ifj. Vidnyánszky Attila

Arany happening

Ramazuri, buli van a Pesti Színházban. Vásott kölykökként randalíroznak, üdítős palackokat dobálnak nekünk a színészek, mi pedig vissza nekik, és még kunsztokat is elvárnak tőlünk, hogy legalább közelre tudjunk olyan ügyesen dobni egy-egy palackot, hogy az a talpára álljon. Amúgy a Vecsei H. Miklós által írt, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkción vagyunk, ami Arany János életéről szól, 13 képben.

 

Arról, hogy Arany hány palackot dobált az életében, valószínűleg nincsenek megbízható adatok. Így aztán tőlem a szünetben többen meg is kérdezik, ki felháborodva, ki röhögve, hogy ennek az egész purparlénak mi köze van a témához? Van, akinek a felesége haza akar menni, de a férjura ráveszi, hogy maradjanak. Más imádja ezt az egészet, azt mondja, mindig örül, ha valami más, mint a megszokott. Erre jön a riposzt, hogy ma már mindenki mást akar csinálni, és ez is lehet fárasztó.

Fotó: Dömölky Dániel

Van az az előadás, amiről a kutya nem beszél a szünetben, meg utána se nagyon. Ez viszont a premier szünetében alaposan beszédtéma volt, ami igencsak jó. Azt jelenti, hogy nem érdektelen, amit láttunk, nem untuk halálra, megmozgatta a fantáziánkat. A vásott kölyökként való viselkedésmód, amire a publikumot is iparkodnak rávenni, azért is lehet, hogy mindazokban eloszlassák a félreértést, akik úgy gondolták, hogy a talapzaton álló, szoborként tisztelt Aranyt fogjuk ünnepelni, bágyasztóan ünnepélyes módon. Ha úgy tetszik, Arany happening részesei vagyunk, amit korabeli elbeszélésekből, naplórészletekből, versrészletekből, ebből-abból állított össze Vecsei H. hasonlóan, ahogy ezt a Mondjad, Atikám című, József Attiláról szóló, monodrámája esetében tette, amit maga is játszik remekül, ugyanitt. Abban nagyon mélyre ás már rögtön az elején, és eljut a pokol dermesztően lidérces legaljára. Most sokkal könnyedebben indít, és a második részben mélyül és mélyül, de nem jutunk hideglelős mélységekbe, akkor sem, amikor Arany már barátja, Petőfi halála, a világosi fegyverletétel, lánya elhunyta után begubózik, visszavonul híressé vált kapcsos könyvével a margitszigeti magányába.

Fotó: Dömölky Dániel

A sok fiatal közé bejön Hegedűs D. Géza. A játszók közül valaki el is rikkantja magát, hogy csituljanak a többiek, hát mégiscsak itt van Hegedűs D. Géza. Ő a Tanár úr, régi korok tudója, aki közli a tényeket, okítóan magyarázza az eseményeket, amelyekbe olykor kicsit elvegyül, de leginkább ott dekkol a színpad szélén, és közbe-közbeszól. A többiek pedig rajcsúroznak, ahogy belefér, a nagyszalontai vidékiséget érzékeltetve még egy hatalmas műanyag tehenet is felcipelnek a deszkákra, ehhez a közönség segítségét is kérik, csakúgy, mint a lehurcolásához. Arany vándorszínészi nekibuzdulása, meg tanítóként, mezítlábas gyerekekkel színjátszókör alakítása, hálás táptalaj a komédiázáshoz, a fantázia belódulásához. Van jóízű hülyéskedés rendesen. Mint a Vecsei H. által átírt, ugyancsak ifj. Vidnyánszky által rendezett, Liliomfi esetében, meglehetősen szemléletessé válik a színházimádat, az iránta való elkötelezettség. Felvillanyozó látni, hogy a fiatal színészek ennyire odaadóak a hivatásuk iránt. Energiáért, lendületért, tettvágyért igazán nem mennek a szomszédba.

De még a produkció elején is vannak poétikus, fájdalmas pillanatok, például, amikor Arany kiskorában leég a házuk, és ezt levegőben libbenő bábokkal játsszák el. A színészek több szerepet adnak, ez is növeli a diákos jelleget, amibe sok minden belefér, irigylésre méltóan nagy a produkció szabadságfoka. Hegedűs D. néhányszor el is kurjantja magát, hogy ez ifjúsági előadás!

Fotó: Dömölky Dániel

Kiemelten erőteljes az a jelenet, amikor Nagyszalontán, az otthonában meglátogatja Aranyt Petőfi. Ebben a szituációban Ertl Zsombor Arany, de játssza Gyöngyösi Zoltán is, Wunderlich József pedig Petőfi. Remekül érzékeltetik, hogy mennyire homlokegyenest más emberekről van szó, és mégis valahogyan egy húron pendülnek, vérbeli barátok.

A szünet után jobbára annak vagyunk tanúi, hogy Arany fokozatosan kiiratkozik az életből, Petőfi pedig végül szobortalapzatra kerül, és az avatóünnepségen halálán túl is jó barátja mondja a beszédet. Ekkor már fuccs a telivér jókedvnek, az örömmel teli színpadi viháncolásnak, ízelítőt kapunk abból, milyen az, amikor valaki magába roskad, búcsúzik a földi léttől.

Fotó: Dömölky Dániel

A szó gyakran zenével vegyül, Kovács Adrián egyfolytában ott ül a zongoránál. De a színészek sem restek hangszert venni a kezükbe, ahogy attól sem ódzkodnak, hogy táncra perdüljenek, Berecz István koreográfus intenciói szerint. A groteszkbe hajló látványvilágot Vecsei Kinga Réta tervezte. A színpadon mindenki teljes erőbedobással van jelen. Szilágyi Csenge, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Reider Péter, Antóci Dorottya, Rudolf Szonja, Dino Benjámin, Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell beleadnak apait-anyait. Látszik, hogy valamennyien azonosulnak azzal, amit csinálnak, ide nekem az oroszlánt is mentalitással vesznek részt a játékban.

Azon persze tényleg lehet vitatkozni, hogy mennyire alaposan ismeri meg Aranyt valaki ebből az előadásból, az azonban igencsak valószínű, hogy a színházi élmény alapján sokaknak kedvük támadhat ehhez.

A robbanás határán

Ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeck rendezése a Nemzeti Színházban, bombasztikus előadás. Olykor üvöltően hangos, villódzóak a fények, sok benne a brutális erőszak, van hányás és frissen kioperált agyvelővel való focizás. A bejáratnál figyelmeztetnek is bennünket, hogy biztos, ami biztos, az érzékenyebbek üljenek a sorok szélére.

 

A mindennapjainkba betörő erőszakot, az iszonyatos eldurvulást ábrázolja ifj. Vidnyánszky ilyen kellemetlenül. Ahogy ez betör a magánéletünkbe, a médián keresztül. A mába került a történet, Vecsei Kinga Réta díszlete panellakást ábrázol, aminek fő helyén egy jókora tévé. Woyzeck és felesége, Marie, gyakran ezt bámulják. Otromba sorozatok, tökkelütött, felpörgetett tempójú, önfényező műsorvezetők, sematikus néphülyítő figurák, piff-puff filmek, elevenednek meg újra-és újra és újra. Hatásvadász ízléstelenségük beölti a szobát, betölti a fiatal, csecsemőjét babusgató pár lelkét, ostobaságuk bedugaszolja a tudatukat. A bűnösen agresszív világ nem hagy nekik nyugtot, lehetetlenné teszi a családi békét.

A házban egy dübörgő, villódzó fényorgiában tobzódó, diszkó. Ide jár le a Barta Ágnes által alakított, lezsernek tűnő, állandóan rágógumizó, ifjú feleség, rendszeresen táncolni. A roppant érzékeny férj nem megy, nem szeret táncolni, tán ennek a hangorkánnak, fényömlenynek a letámadó jellegű monotóniáját utálja, de az, hogy egyedül megy az asszony, mindenképpen okot ad a mind ádázabb féltékenységre. Nagy Márk fiús Woyzecket alakít, akin még ott van a kamaszkor nyoma, benne pedig a tétova megszeppentsége és határozatlansága, ami tovább növeli a bizonytalanságát. Erősíti a kételyt, ez pedig mérgezi őt is, amitől maga is mérgezővé válik.

No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.

Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozó Büchner, aki 1835-36-ig írta meg máig intenzíven ható életművét, mennyire temérdek mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a darab a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Értelmezték is sokféleképpen. Igen fontos előadás volt Fodor Tamásé a Stúdió K-ban, egy kis pincében, ahol nem ülhettünk le nézőkként, végig álltuk, mozogtuk az előadást, mi adtuk a vásár forgatagát, a bámészkodó tömeget, és akár meg is akadályozhattuk volna a gyilkosságot. Hiszen Woyzeck közöttünk tört utat magának, azzal a késsel, amivel végül leszúrta Marie-t. Simon Balázs a zsámbéki domboldalban, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel, rendezte a darabot, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling Árpád pedig, ugyancsak Zsámbékon, W-munkáscirkusz címmel, emberkísérletként fogta föl a darabot, azt mutatta meg, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat, hatalmaskodó szakbarbárként. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól.

Ifj. Vidnyánszky is az elviselhetetlen kiszolgáltatottságra helyezi a hangsúlyt. Megmutatja a rémisztő elvadultságot, azt, hogyan pöccen be valaki nagy felhergeltségében pillanatok alatt, hogy veri véresre, csapja vaságyhoz a fejét annak, akire éppen bedühödött. Csaknem tapintani lehet a gyűlöletet, a tébolyult haragot, és érzékletessé válik, hogy a robbanáshoz elég egy kis szikra is, mert szinte már mindenki eljutott a robbanás határáig, ezért idegzsába módjára viselkedik.

Forrás: Nemzeti Színház

Az ifj. Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós – aki ezúttal a szöveget gondozta – közös előadásaira létrejött Sztalker Csoport fiataljai fogtak össze a Nemzeti ifjú művészeivel, a produkció érdekében. Érződik a tettrekészség, „az ide nekem az oroszlánt is” hevülete. A vehemensen előadott tömegjelenetek olykor betétekként hatnak, időnként nem nélkülözik a kimódoltságot, hol segítik, hol nehezítik, hogy végig kövessük a főhősök végzetessé váló lelki tusáját. Szabó Sebestyén László az undorító, magából kivetkőző doktor. Fehér Tibor az öntetszelgő ezreddobos, aki otrombán megerőszakolja Marie-t – bár azért olyan nagyon nincs ellenére – egy jókora hűtőszekrényben. A Kapitány, Kovács Tamás megszemélyesítésében, egész testét végig borotváltatja, elviselhetetlenül hiú macsóként Woyzeckkel. Akinek barátja, Andres, Herczeg Péter megformálásában, tehetetlen, aggódó rémülettel nézi az eseményeket. A többiek, Böröndi Bence, Mészáros Martin, Szabó Nikolett, Bordás Roland, Berettyán Sándor, Szép Domán, is beleadnak apait-anyait.

Komoly, kemény munka van a produkcióban, jelentős szellemi és erőbefektetés. Nem mindig egyenletes az előadás, van benne szertelenség, de olyanok csinálják, akiken érződik, úgy gondolják, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. És bizony, meg is akarják váltani…!

Csepűrágók

Sándor Pál monomániásan szerelmes a színészekbe. De nem feltétlenül a nagy tragikus színészekbe, hanem inkább a ripacsokba – amit azonos című filmje is mutat -, a csepűrágókba, a cirkuszosokba, mutatványosokba, a némiképp elesettekbe, hátrányos helyzetűekbe, a reménytelenségben is nagyot álmodókba. Ezt mutatja új filmje, a Vándorszínészek is.

 

Lehet persze emiatt rögvest azon morfondírozni, hogy mindent kétszer mond, háromszor mond, sőt sokszor mond. Igenis, meg nem is, mert a gyermeki rajongása a színészek iránt tényleg múlhatatlan, ez holtomiglan-holtodiglan szerelem. De nem a szabályos arcúakat, a szépfiúkat, szép lányokat kedveli a vásznon, hanem a kissé elrajzoltakat, fölöttébb jellegzetes figurákat, nagy fazonokat. Most éppen, ebben a filmben, egy vándortrupp számára a mikrouniverzum. És bár az is jellemző volt rá, hogy igencsak ragaszkodott jól bevált, imádott színészeihez, ezúttal olyanokkal forgatott, akikkel eddig még nem dolgozott, ahogy a stáb tagjai sem feltétlenül az évtizedek óta beváltak.

Egy pajtában tartott színházi előadással indul a film, amiben túlzó gesztusokkal, ordítva beszélve, agyonhangsúlyozva a szavakat, forszírozott mimikával játszanak a színészek, és valahogy mégis hitelesek. Látszik az ügybuzgóság, a lelkesedés, a feltétlen hit abban, amit csinálnak, a totális odaadás. Garas Dániel kamerája kedvtelve el is időz a közönség tagjainak arcán, kíváncsian, sőt csodálkozva bámuló tekinteteket látunk, mint a bábszínházban jó gyerekelőadáson, vagy éppen úgy nevetnek a nézők, hogy egész testük rázkódik belé. Annyira beleélik magukat a produkcióba, hogy aki a színpadon rossz fát tett a tűzre, azt alaposan el akarják agyabugyálni, hiába próbálják bizonygatni a színészek, hogy ez csak játék, mutatós kis csetepaté tör ki. Összemosódik számukra a fikció és a valóság. Sándor ezt is fölöttébb szereti taglalni, hiszen számára a filmesek világa, és maga a film, akár a régi, jó öreg celluloid, valószínűleg valóságosabb világ az igazinál. Egy színész arcába akár belelátja az emberiséget, a földkerekséget, például Garas Dezső maga volt számára a világmindenség.

Ezúttal pedig az Ördög nevű ló által vonszolt echós szekér, és a benne zötykölődők azok. Csatlakozik hozzájuk egy katona, akit bunyó közben úgy fejbe vertek, hogy csak három nap múlva ébred, emiatt nem mehet vissza a laktanyába, mert már rég lejárt a kijárási ideje, akinek pedig lejárt, azt felakasztják. Így aztán zötykölődik ő is a társulattal, és naná, hogy előbb-utóbb szintén színész akar lenni, de nagyon. Mindenki nagy-nagy pesti színész szeretne lenni, a végeérhetetlennek tűnő, buktatókkal, akadályokkal teli utazás iránya a főváros, és a vágyak netovábbja ott kőszínházban játszani. Olyan múlhatatlan vágy ez, mint Csehov Három nővérében a címszereplőknek Moszkvába utazni.

Sándor némileg nosztalgiával néz ezekre a színészekre, mint akik minden széthúzás, hiúság, csaknem állandósult torzsalkodás dacára, valamennyire azért csak összetartanak. Persze már, aki, mert van köztük a nélkülözhetetlennek tűnő szövegkönyvekkel meglógó áruló. Nyilvánvaló vélemény a társadalomról, hogy belőle lesz legelőször pesti színész, abban a bizonyos annyira áhított kőszínházban. Legvégül ketten, kiszakadva a truppból, az igazgató elegáns kocsijában elindulnak a kőszínház felé. Nem tudjuk mi lesz a sorsuk, ahogy azt se, hogy a társulaté mi lesz. Csak egyre távolodik tőlünk a kordé, belevész a messzeségbe. Viszi a művészetet erdőn-mezőn át, a sanyarú sorsú művelőivel együtt. Feltehetően nem jutnak egyről a kettőre, miközben mind rosszabb körülmények között, őrizni igyekeznek a lángot. Hát ez is lehet társadalomkritika, persze, ha csak akarjuk. Sándor soha nem direkt, jelképekbe csomagolja a közlendőit, az érzéseit, hanem például szemléletes képekbe. Látjuk a pusztát, a tájat, rekkenő hőségben és dermesztő zimankóban egyaránt, a szabadság jelképe is mindez, de a vele járó nélkülözésé ugyancsak.

Ezúttal is jók a figurák. Gáspár Sándor a trupp karizmatikus, de igencsak önfejű vezetője, akit egy tragikus vétsége után leváltanak, de azért meg van győződve róla, hogy ő az ország legnagyobb színésze. Szinte ölre mennek ezért a címért a Hegedűs D. Géza által alakított, ugyancsak nagyvaddal. Martinovics Dorina érzékletesen játszik egy fiatal, impulzív, empatikus, tehetséges színésznőt, aki átveszi az irányítást, és nem mellesleg szerelmes a Mohai Tamás által megformált, szökött katonába, akiből remek színészt farag. A valamelyest mégiscsak reményt keltő korosztály képviselői. Ahogy az ifj. Vidnyánszky Attila által alakított, lázas tekintetű, mohón a tudást magába szívó, Borostyán névre hallgató, egyszerre száz dolgot csináló színházi mindenes is az. Ifj Vidnyánszky a Liliomfi a Budaörsi Latinovits Színházban általa rendezett előadásában, már elsőrangún, elementáris erővel, nagy játékossággal örökítette meg a vándorszínészek életét. A film szellemiségében rokonságot mutat azzal a produkcióval. Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter középgenerációjú, némiképp már megállapodott és elfásult színészházaspár, akikben azért fel lehet még piszkálni a tüzet. Kovács Krisztián az érdekből, előmenetelért, társait sunyin elhagyó, meglopó áruló.

Szekér András, Sándor Pál, Péterfy Gergely jegyzik a biztos vonalvezetésű szövegkönyvet. Nincs semmi agyonbonyolítva, de túlegyszerűsítve, lebutítva sem. A Vándorszínészek szerethető, bárki számára élvezhető, lélekkel, szomorkás lírával, kedves humorral átszőtt mozi.

A rettegés világa

Alföldi Róbert III. Richárdként metsző agyúan okos zsarnok a Radnóti Színházban, a világhírű Andrei Serban rendezésében. Kígyóbőrre emlékeztető öltönye arra enged következtetni, hogy egy csúszó-mászó, egy aljadék, gerinctelen, ártalmas mihaszna. Csak hát tulajdonképpen meglehetősen tehetséges a törtetésben, az emberek kihasználásában, manipulálásában. Akik pedig körülötte vannak, sem szimpatikusabbak nála. Egymást erősítik, majd egymást kaszabolják le.

 

Alföldi Richárdja, ahogy többször, többen is, felénk fordulva, mikrofonba beszél. Tagoltan, némiképp szájbarágósan adagolja a szót, közben vizslató tekintettel bámul minket, lesi a hatást. Tán ehhez is rögtön hozzáigazítja a mondandóját, de akarnok módon, elszántan mondja és mondja a magáét, hiszen testvére megbetegedett, érzi, tudja, hogy most jött el az ő ideje. Felülkerekedhet, méghozzá legfelülre, és nyilvánvalóvá teszi, belénk sulykolja, nyomatékosítja, hogy ettől se Isten, se ember nem tántoríthatja el. Lidérces. Szánandó és félnivaló egyszerre.

Fotó: Dömölky Dániel

Jobbkezén valami fémszerkezet, tán műkezet használ, a jobb lábán is van valami ilyesmi, esetleg az meg műláb, az egész alakban van valami robotszerű, hasonlatos egy olyan szerkezethez, amit felhúztak, és elindul, aztán már nem lehet megállítani, mások és maga számára is végzetessé válik. Beteljesül majd a végzet, mint egy görög tragédiában. Az ugyanis már ekkor elég nyilvánvaló, hogy ennek a fickónak a hatalomra kerüléséből nem sül ki semmi jó, fenyegető és taszító a lénye, mondhatni, egy megtestesült lidércnyomás.

Nem tartom véletlennek, hogy három III. Richárd produkció is látható Budapesten. A zsarnokság természetrajzának érzékletes bemutatása szomorúan aktuális. És ehhez különösebben nem kell aktualizálni semmit. Szinte csak meg kell jeleníteni, amit Shakespeare írt, jól belegondolni. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Trill Zsolt a mostaninál sima képűbb címszereplőt ábrázol a Nemzetiben. Olyat, aki első ránézésre, meg még utána is, tűnhet színpatikusnak. Megtévesztőbb. Amikor már evidensen gaztettek tömegét követte el, még akkor is képes mézesmázosnak mutatkozni. Az előadás egy adott pontján szavazásra szólítják föl a nézőket, hogy voksolnának-e rá királyválasztáson. És bizony sokan megszavazzák. Dermesztő. Hazug dumákkal, fennkölten üres szólamokkal, rafináltan ügyes manipulációval, náluk is sikerült elérni a farkasvakság állapotát. A Maladype Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, a meghatározó díszletelem kapásból egy hatalmas boncasztal. Hát ez sok teret nem enged az illúzióknak! És mégis, Balázs Zoltán Richárdja, aki akár úgy tud nézni, mint a ma született bárány, rútul átveri azt, akit csak akar. A hiszékenység határtalan.

Annyira, hogy még Alföldi kívül-belül rút Richárdja is megtévesztő lehet. Mindehhez otthontalanság érzetet keltően üres a Menczel Róbert által tervezett tér, a háttérben rideg, fém csigalépcső tagolja, amin, ha lerohan valaki, fenyegetően dübörgő hangot hallat. Riasztó, vészterhes  hangokról, a nézőtér jobboldalán egy szintetizátor előtt ülve, Dargay Marcell is gondoskodik bőven, ezek nem is mindig állnak össze zenévé, gyakran inkább zörejek. Lúdbőröztető effektek, de akár gyunyorosak is lehetnek, aláfesthetnek vagy éppen ellenpontozhatnak történéseket, kijelentéseket.

Mivel 11 színész játszik sok-sok szerepet, Nagy Fruzsina karakteres ruhái is segítenek megkülönböztetni, jellemezni a figurákat, de úgy, hogy ez soha nem válik átöltözős esztráddá, a színészek lefegyverző stílusérzékenységgel váltogatják a szerepeiket. Még László Zsolt esetében, aki például VI. Henrik özvegyét, Margit királynét adja, lefátyolozottan, talpig feketében, sem az jut eszembe, hogy ez mutatvány, vagy brillírozás a színész részéről, hanem látok egy embert, aki tényleg gyászol, és legalábbis erre az időre, méltóságteljes, ami ebben a világban senki másról nem mondható el.

Fotó: Dömölky Dániel

No jó, amikor megjelenik László Zsolt ebben a jelmezben, akkor azért támad némi nevetés. De ez hamar elül, és kimondottan beleillik az előadás abszurdba forduló játékstílusába, ami a brutálisan valóságost megspékeli bizonyos elemeltséggel. A harsogó gépfegyverropogás, a kegyetlen öldöklés, olykor már-már költői vízióvá válik, nem kis részben a világítástervező, Baumgartner Sándor művészi munkájának köszönhetően. Erzsébet királynéként Kováts Adél diplomataként viselkedni akaró, de fortyogó indulatoktól teli, fagyosan mosolyogni próbáló, akarnok és fölöttébb veszélyes nőszemély.

Különben mindenki veszélyes ebben a közegben, másokra vagy akár saját magára is. Nem látunk ártatlan, bűntelen, szerethető embert, tán már a gyerkőc hercegecskék sem azok, de persze nem ezért teszik el őket láb alól. Ez a légkör mindenkit megmérgez. De azért a két bérgyilkos, Gazsó György és Schneider Zoltán megszemélyesítésében, nem bíznak eléggé a levegő mérgező voltában, maguk is kellőképpen cselekednek. Valóságos csetlő-botló, egymást zrikáló bohóc-kettőst adnak elő, megmutatva, hogy nekik aztán igencsak természetes, mindennapi tevékenység a gyilkolás. Ahogy másoknak is, éppen ezért ez a rettegés világa.

Fotó: Dömölky Dániel

Alföldi is érzékletesen megmutatja, hogy III: Richárd lába alól szintén mindinkább kicsúszik a talaj, ezzel párhuzamosan egyre jobban remegve fél, majd totálisan szétesik. Végül elmagányosodott, kivert kutyaként, őt is belegéppisztolyozzák a színpad elején lévő gödörbe, ahol már oly sokan tűntek el a süllyesztőben. Hastings, Kelemen József ábrázolásában, lenyalt hajjal, sima ábrázattal, gondosan vasalt ruházattal, maga sem hiszi, amit mond. Sodró Eliza Lady Annaként harapós, de kéjsóvár vadmacska, aki lényegét tekintve, egyáltalán nem áll ellen a gonosz kísértésének, sőt! Buckingham, Pál András megformálásában, eléggé ostoba, elvetemültségben buzgó mócsing fráter. Porogi Ádám és Rusznák András vérbeli átváltozó művészek, temérdek alakban jelennek meg. Martin Márta York hercegnéje a megközelíthetetlen bezárkózottság.

A Radnótiban a megújult társulat az eddiginél is erősebb. Az előadás nem egyenletesen magas hőfokú, de megy fölfelé, és a végére igencsak ütőssé válik. Szinte már kiütőssé. Annyira arról beszél, amiben élni kényszerülünk.

Az aljasság természetrajza

Felizgatta az embereket az Eszenyi Enikő által ifj. Vidnyánszky Attilával a főszerepben, a Vígszínházban rendezett Hamlet. Sokan kérdezték a véleményemet róla, telefonon, Facebookon, személyesen, olyanok, akik látták, és olyanok szintén, akik nem. Heves beszédtémává lett egy színházi produkció, pró és kontra bőven vannak róla vélemények, rövid idő alatt rajongói lettek és bősz ellenzői.

Az előadásban, ahogy természetesen Shakespeare művében is, bőven van gyúanyag, és abban ugyancsak, ahogyan ifj. Vidnyánszky játssza. Nem az állandóan búval bélelt, örökösen filozofáló, cselekedni alig-alig képes Hamletet adja, hanem egy nyughatatlan, energiától duzzadó, hiperaktív fiatalt, aki küzd és küzd, és mindehhez még esze is van, talpraesetten ügyes is, ennek dacára elbukik, mert akkora az ádáz ellenerő.

Fotó:Dömölky Dániel

A kiugróan tehetséges ifjú színész remek a szerepben. Felindultságában benyargalássza a színpadot, csaknem a szó szoros értelmében falra mászik, függeszkedik, magasról leugrik, akrobatikázik, de ez nem tűnik öncélúnak, hiszen az őrületes idegfeszültségéből fakad. És mindehhez annak is igencsak ereje van, amit kiejt a száján. Súlyt tud adni a Forgách András által fordított ütős szavaknak. Szédületes karizmája van, és ettől mintha olykor már-már némi esély mutatkozna rá, hogy magányos gerilla harcosként komoly sebeket ejthet a megátalkodott hatalmi, elnyomó gépezeten. Megvan a tétje, hogy netalántán nem bukik el, nem csupán pusztába kiáltott szó, ami elhagyja az ajkát, ettől tétje lesz mindennek.

A harc pedig permanens, ahogy ugye pici országunkban látjuk, és, ha esetleg csitulna, mesterségesen is gerjesztik ezt azok, akiknek érdekükben áll. Eszenyi még egy jókora katonai dzsipet is behoz a színpadra, belőle hosszan kinyúló, messzire hordó, rémisztő fegyverrel, hogy szemléltesse a permanens háborúskodást. Laertes ezen gördül be a deszkákra, és igencsak elrettentően néz, Orosz Ákos megszemélyesítésében, aki kiválóan megformál egy olyan embert, akit csapás ér csapás után, rútul megölték apját, Poloniust, és nemsokára hideglelősen rondán hal meg a húga, Ophelia is.

A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.

Antal Csaba ugyancsak hideg képzetet keltő, némiképp börtönre is emlékeztető, monstruózus fém rácsszerkezetet tervezett fő díszletelemként, ami különböző mozgásokra képes, ha úgy tetszik, maga a megelevenedett elnyomógépezet. És hát elnyomásból, hazugságból, hátba döfésből, gyűlöletből itt akad bőven, nem véletlenül a félelem, sőt a rettegés az úr. Ebben a közegben lúdbőröztetően hat, amikor az az egy szál színész, aki a szokásos trupp helyet érkezik, mondani kezdi József Attila Levegőt! című versét. Például ezt a részt:

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.

Fotó: Dömölky Dániel

Emlékezetes alakítás Feusztbaum Béláé, Poloniusként találó képet fest a mindenkori talpnyalókról, gerinchajlítókról, akikből mind több és több van. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera ugyancsak telibe találnak sírásókként, a nép józan paraszti eszét, és nyersen őszinte szókimondását testesítik meg. Börcsök Enkő Gertrudként egyértelműen eljegyezte magát az aljassággal, és maga is elaljasult, miközben szereti Hamletet és az ő érdekében próbál lavírozni. Csapó Attila és Zoltán Áron Rosencrantz és Guildensternként a képmutató szolgalelkűség megtestesítői. A Király Dániel által játszott jólelkű Horatio cselekvésképtelen. Tán ezért marad életben, senkinek nem érdeke megölni őt.

Végkifejletként, Fortinbrasként Gilicze Márta jön a színpadra, szűk kosztümös, merev hivatalnokra emlékeztet. Olyan karizmatikusnak kellene lennie, mint a sírásókat játszóknak ahhoz, hogy valami értelme legyen annak, hogy ő is nő. De nem elég kemény, nem elég lidérces ahhoz, hogy azt érezzük, ami esetleg a szándék, hogy még undokabbul részvétlenebb hatalom következik. Ha pedig ennyire jellegtelenül semmilyen, amilyennek mutatja magát, pillanatokon belül elsöprik, és utána akkor mi van? Az előadás befejezésével nem vagyok kibékülve. Egyébként pedig igen erőteljesnek tartom az érezhetően óriási energia és szellemi befektetéssel készült produkciót, és örülök annak, hogy ennyire fontossá, az átlagon felülinél sokkal többeket megmozgató beszédtémává tudott válni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK