Kezdőlap Címkék Etnikai tisztogatás

Címke: etnikai tisztogatás

Ukrajna

Most érte el az első világháború befejezése Európát, pontosabban Kelet-Európa „területi rendezését”. A versailles-i békeszerződés, a francia békediktátum kihagyta Oroszországot, mivel Szovjet-Oroszországot Nyugat-Európa (és világ) bojkottálta, mintha a cári Oroszország nem is vett volna részt az Entente oldalán a Nagy Háborúban (1914-1918).

A győztes franciák csak azzal voltak elfoglalva, hogy revansot vegyenek Németországon az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett csúfos vereség miatt, amikor a körbezárt és kiéheztetett Párizsban „kommün” néven éhséglázadás tört ki, a szomszédos Versailles-ban pedig a porosz királyt császárrá koronázva létrejött a Német Birodalom. Ennek ismeretében úgy osztották fel Európát, hogy a németek többé ne tudjanak háborúzni. Nem véletlen, hogy a háború befejezését, a kegyetlen ultimátumszerű békeszerződéseket, a vesztesekkel, élükön a németekkel, Versailles-ban íratták alá.

A franciáknak kapóra jött az amerikai „progresszív mozgalom” vezére, az Egyesült Államok 28. elnöke, Woodrow Wilson is, aki a háború kitörésekor 1914-ben, még az USA semlegességét hirdette, majd a demokrata párt azzal lépett be a háborúba 1917 áprilisában, hogy a „világot biztonságosabbá teszik a demokrácia számára”. Ismerős?

Azóta is ezt szajkózza az amerikai demokrata párt, lásd Trump elleni össztüze. A demokrata Wilson elnök másik kedvelt témája a népek önrendelkezési jogának hirdetése volt. Ez a franciáknak is tetszett, hiszen alátámasztotta a francia elképzelést, hogy sok kis államot hozzanak létre a sok nemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia területén. Az újonnan létrehozott nemzetállamok valójában ütköző zónát alkottak az akkor már bolsevik Oroszország és Európa nyugati fele között. Ráadásul sakkban lehetett velük tartani Németországot. A breszt-litovszki békével (1918. március) Lenin hatalmas cári területeket adott fel, hogy meg tudja nyerni az akkor már folyó orosz polgárháborút. Hamar rájött, hogy vesztésre áll, hiszen a gyéren iparosított cári Oroszországban a parasztság (muzsikok) jelentős többségben volt a szervezett munkássággal (szovjet) szemben. Tehát a klasszikus, marxi munkáshatalom nem állt a szovjet (tanács) köztársaság mögött. A szovjet forradalmár  a fővárost is áttette (Szent) Pétervárról, Moszkvába. A polgárháború megnyerése reményében Lenin a tengelyhatalmak kezére játszotta az addigi cári területeket (Lengyelország, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság (mely magába foglalta: Grúziát, Örményországot, Azerbajdzsánt, Hegyi-Karabahot, Abháziát, és Dél-Oszétiág) melyek, mint független országok kerültek német protektorátus alá, valamint egy új független állam, aminek Ukrajna lett a neve.

A világháború végén (1918 november) a vesztes tengelyhatalmaktól a volt cári területek, mint önálló államok kerültek az ott élő lakosság irányítása alá.

A hadisarccal és területvesztéssel büntetett Németország hamar megtalálta a kapcsolatot Európa gazdasági életéből kizárt bolsevikokkal, mivel Szovjet-Oroszországot senki sem ismerte el a világon. Nem véletlen, hogy az idén százéves rapallói egyezmény (1922), a német és szovjet állam közötti diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét jelentette, valamint a kereskedelmi–gazdasági kapcsolatok helyreállítását, és – nem utolsó sorban –  a győztes nyugat-európai nagyhatalmak által rájuk kényszerített politikai karanténból való kitörést célozta meg.

Az igazi sorsfordulót a Molotov-Ribbentrop paktum hozta meg Sztálinnak, aki e szerződéssel visszaszerezte a Leninék által (taktikai okokból feladott és) elveszített cári területek nagy részét, gyakorlatilag visszaállították a német császári és orosz cári birodalmat.

1939. szeptember elsején támadott Hitler Lengyelországra. A britek és franciák garanciát vállaltak Lengyelországért, ha azt náci Németország meg meri támadni. Megmerte. A nyugat-európai szövetségesek ígéretük ellenére nem tettek semmit. A történészek szerint 20 évvel az első világégést követően senki sem akart háborúzni. A Brit Birodalomnak három nap kellett a mozgósításra és a hadüzenetre, ami szeptember 3-án meg is történt. Sztálin kivárt, hiszen a britek és a franciák azt ígérték, hogy két héten belül katonai segítséget nyújtanak Varsónak (lásd furcsa háború). Ezalatt az idő alatt nem történt semmi, így 1939. szeptember 17-én (3+14) a szovjet csapatok megindultak keleti irányból, magyarán hátba támadták Lengyelországot.

A nyilvánosság előtt Sztálin azzal védekezett, hogy a náci terjeszkedés megfékezése érdekében vonult be Nyugat-Belorussziába és Nyugat-Ukrajnába, azaz az egykori Galíciába.

Ez a két („nyugati”) terület sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Viszont Sztálin biztosítani akarta ezeket a területeket a Szovjetunió részére. A szovjet diktátor sohasem vonult vissza az 1939. szeptemberi 17 előtti határok mögé. Sőt, 1945-ben az ENSZ-be, mint szavazattal rendelkező alapító tagokat és független országokat felvetette a („megnagyobbított”) Ukrajnát és Belorussziát.

Nem értem, erről manapság miért nincs szó, erről miért hallgat a világ, az állítólagos „független” média. Erről ne tudna Putyin és Zelenszkij? Ehelyett, mit erőlködnek a NATO-val, meg az EU-val?

Emlékeztetőül: Ukrajna (és Belorusszia) alapító tagja az ENSZ-nek. Igaz, akkor a Szovjetunió tagállama volt mindkét ország, és mint „szovjet szocialista köztársaság” írta alá az ENSZ Alapokmányát, majd 1991-ben, a Szovjetunió megszűnése után, mint független Ukrajna megtartotta 1945 óta fennálló tagságát a Világszervezetben. 2017 és 2019 között negyedszer volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagja a Kelet-Európai Csoportban. (előzőleg 1947-48, 1984-85 és 2000-01)

Emlékeztetném az olvasót Magyarország felvételére mindkét szervezetbe (NATO, EU). Akkoriban nagy propaganda hadjárat folyt, azzal a szöveggel, hogy előbb a NATO-ba kell magunkat „beszavaztatni”, mert az a belépő az EU-ban, igaz akkor még Gazdasági Közösség volt a neve.

A felvételünket nem mi kértük, hanem felajánlották (nép)szavazásra! Elsőre (1999) három volt Varsói Szerződés országot vettek fel: Lengyelország, Csehország és Magyarország. Ennek története: a NATO megalapításának célja a Vasfüggöny idején (1949): „Az USA bent tartása, a SZU távoltartása, Németország kordában tartása”
Ergo, a SZU megszűnése, és Németország újraegyesítése után logikusnak tűnt, hogy a Németországgal határos két keleti országot (lengyel, cseh) vegyék fel. A harmadik, Magyarország felvétele magyarázatra szorult, hiszen nem határos se Németországgal, se NATO országgal. A magyarázat: a soknemzetiségű jugoszláv/délszláv háború után úgy nézett ki, hogy a következő (háborús) „gócpont” Magyarország lehet, hiszen a határai túloldalán saját nemzeti kisebbség él. Viszont (amerikai) NATO parancsnokság alatt se a magyar, se a környező országok nem tudnak egymás ellen hadba lépni.

Az EU-ba való felvétel ugyancsak politikai döntés volt. A kelet-európai (egykori KGST) országok sohasem érték volna el a Közös Piac minimális felvételi kritériumait. Viszont, félő volt, ha nem tesznek érdekükben semmit, és valamiféle visszarendeződés történik az egykori Szovjetunióban, az katasztrofális lenne ezekre az országokra és népeikre nézve, ezért nyolc országot (egyszerre!) a minimális kritériumok teljesítése nélkül vették fel. Hosszú „egyeztető tárgyalások” kezdődtek, az un. „kosarak” betartására, amikre ígéretet tettek, hogy hét éven belül teljesítik, ehhez sok pénzt kaptak az EU-tól, főleg az infrastruktúra és a környezetvédelem (kutak, ivóvizek, stb.) terén. Ezzel egy időben, a német szociáldemokrata kormány a szakszervezetekkel egyetértésben hét éves moratóriumot rendelt el a külföldi (EU-s) munkavállalókra. Miközben a Schengen-i egyezménnyel biztosították a szabad mozgást, a helyváltoztatást. A britek mindenkit azonnal beengedtek, és engedélyezték a munkavállalást, majd a Brexit idején arra hivatkoztak, hogy az EU (elhibázott) előírásai miatt a lakosság hátat fordított kontinentális Európának.

„Elérkezett Európa órája”, mondta a luxemburgi külügyminiszter 1992 júniusában, amikor kitört a délszláv háború, amit a jugoszláv köztársaság megszűnéséhez vezetett. Már akkor csődöt mondott az európai diplomácia. A semleges Ausztria volt az első, aki a monarchia idejéből jó kapcsolatot tartott, latin betűkkel író, katolikus horvátokat elismerte, mint önálló államot. Végül három évet kellett várni, hogy az USA bombázzon Bosznia-Hercegovinában és véget vessen az etnikai népirtásnak.

Az EU megalapítása óta egyik tagállam se fordított figyelmet (és pénzt) hadereje fejlesztésére. A nyugat-európaiak, pedig még a Vasfüggöny idején megszokták, hogy csak gazdaságukat fejlesszék, a védelmet az atlanti szövetségre bízták, azaz az USA látta el. Erre volt jó a NATO. Trump amerikai elnök volt az első, aki visszavonulót fújt azzal, hogy „Amerika újból nagy lesz”, nem lesz többé a világ csendőre. Itt az ideje megszüntetni a kb. 70 éve elfogadott feltételeket, hogy az egykori legyőzötteknek (Németország, Japán) megtiltották a fegyverkezést. Talán a mostanra kialakult nemzetközi helyzet végre észhez téríti nemcsak a tagállamokat, de magát az EU-t is, hogy önvédelemre szorul, és nem lehet tovább közös európai hadsereg nélkül. Gazdaságát, és gazdagságát meg kell védenie az „állandó béke” biztosítására. Nem lehet, mi több, nem szabad az USA-ra hagyni egy kontinens biztonságát. Az „atlanti szövetség” teljes félreértése egy külső (idegen) hatalomra bízni egy gazdag földrész katonai biztonságát.

Lásd a putyini koncepciót, a helyi konfliktusokat, amiket az EU elnézett. Putyin a szomszédos országokból (Csecsenföld, Grúzia, Ukrajna) le-le csipkedett kis darabokat, katonáit pedig Szíriában és Líbiában képezte ki. Az EU pedig csak rosszallóan „ejnye-benyé”-zett”. Az egész világ tűrte és (el)nézte a ”helyi háborút”, a több mint 16.000 halottat követelő donbasszi „összetűzéseket”.

A gazdasági szankciók, vészesen emlékeztetnek a leningrádi blokádra, a lakosság kiéheztetésére. A gazdagok ebből keveset fognak érezni. Lehet tapsikolni, hogy egyesek elvesztik csalással, lopással szerzett vagyonukat, viszont a jónép mindennapjait keseríti meg az áru és pénzhiány, valamint az infláció és az általános drágulás.

Már jelzik, hogy a SWIFT átutalási rendszer blokkolása az EU tagállamokra is visszaüt. Hiszen nem tudják fizetni az orosz gáz és kőolaj szállításokat, no meg az emelkedő árakat.  A német kormány vezette be a kiskeresetűek villany és gázszámláinak támogatását. Tessék figyelni! Ez nem „rezsicsökkentés”, azaz nem mindenkinek „jár”, ezt Németországban csak a rászorulók kapják, ill. igényelhetik.

Minden úgy kezdődött, hogy a köztévé gyűlöletkampányt indított

A korszerű hadviselés elengedhetetlen velejárója a fizikai erőszaknak megágyazó kommunikációs tetemre hívás. Ezt történt a kilencvenes évek délszláv háborúiban is: az akkor még Belgrádi Televízió a nyolcvanas évek második felétől az albánok, a bosnyákok, a szlovének, a horvátok és a vajdasági szerbek meg magyarok ellen kezdett addig nem tapasztalt kíméletlen lejárató kampányba. Az eredmény ismeretes: valóságos háborúk Európában és olyan tömeggyilkosok színre lépése, mint Ratko Mladić, aki felett most ítélkezik a Hágai Nemzetközi Törvényszék.

Slobodan Milošević, szerbiai pártaparatcsik vezetésével 1987-ben egy nacionalista klikk vette át a hatalmat, először a szerb kommunista párton belül, majd megkísérelte az egész országban is, ami miatt kitört a háború. Ennek csak az első felvonása volt a néhány napos szlovéniai csetepaté, majd a már sokkal véresebb horvátországi öldöklés és rombolás (Dubrovnik, Vukovár). Az igazi tét azonban Bosznia-Hercegovina volt. A két hadúr, Milošević és méltó horvát partnere, Franjo Tuđman még a háború legelején (1992) egy vajdasági, egykori királyi nyaralóban (Karađorđevo) felosztotta egymás között Boszniát. Elképzelésük szerint Horvátországhoz csatlakozott volna a horvát rész (főleg Hercegovina), a szerbeké lett volna nyugaton Banjaluka és környéke, illetve keleten a Drina folyó melléke, a három muzulmán „zsebbel”, melyek közül az egyik Srebrenica. Vagyis körülbelül az a terület, amit ma Bosznia egyik entitásának neveznek, a Boszniai Szerb Köztársaságnak.

Megkezdődhetett az etnikai tisztogatás.

Az egykori Jugoszláv Néphadsereg Boszniában állomásozó szerb tisztjei és katonái az ottrekedt fegyverekkel alapos munkát végeztek: több mint egy tucat községben (járás nagyságú terület) hajtottak végre „bosnyáktalanítást”. A horvátok a „saját” területükön tisztogattak etnikailag (közismert például az Ahmići nevű faluban történt kegyetlen mészárlás).

Az akkori boszniai szerb csúcsvezetés két emberből állt: a politikai vezér a költő-gyerekpszichiáter Radovan Karadžić volt (elsőfokú ítélete már megvolt Hágában), a katonai végrehajtó pedig Ratko Mladić, aki titoista katonatisztből vált csetnik tábornokká. Szinte megszállottként hajtatta végre a tömeges kivégzéseket. Ezek közül legtöbben csak a srebrenicai mészárlásra emlékeznek, amikor is a bosnyákok lakta kelet-boszniai városkában állomásozó holland kéksapkások szeme láttára Mladićék kiválogatták a muzulmán férfiakat és a serdülő fiúgyerekeket, majd a közeli hegyekben halomra lőtték őket.

Számuk hét és kilencezer között volt.

A tömeggyilkos tábornok az öldöklés előtt csokoládét osztogatott a bosnyák gyerekek között.

A másik főbenjáró bűn a főváros, Szarajevó három és fél éves ostroma volt.

Mladić a háború végén eltűnt és csak 2011-ben akadtak a nyomára. Egy vajdasági faluban (Lazarevo) bukkantak rá.

A háború fő bűnöseinek (Milošević, Karadžić, Mladić) kiadatása volt az egyik feltétele Szerbia uniós csatlakoztatási folyamatának.

De a konteók, az összeesküvési elméletek továbbra is mélyen élnek a szerbiai közvéleményben.

Nagyon sokan Mladićra mint szerb hősre tekintenek, aki megvédte (ismét) a szerb népet a törököktől

(így hívtak Szerbiában a bosnyákokat nemcsak a háború alatt). A srebrenicai mészárlást még mindig sokan közönséges hazugságnak tartják. Vagy legalábbis túlzottnak az áldozatok számát. Meg, hogy őket nem is a szerb martalócok gyilkolták meg.

Az egyik legmakacsabb konteó, ha nem lenne ennyire tragikus röhejes lenne: a szarajevói városi piac (Markale) elleni gránáttámadást 1994-ben 1995-ben, amelyek következtében több mint százan haltak meg, nem a szerbek követték el a közeli hegyekről lőve, hanem a bosnyákok robbantottak, hogy kivívják a nemzetközi közvélemény szimpátiáját és hogy lejárassák a szerbeket.

Ezeknek az agyrémeknek a szerb (meg horvát, bosnyák stb.) állami televíziók gyűlöletszító propagandája ágyazott meg. Akkor még nem használták a sorosozás kifejezést, de az akkori időkben igen aktív „Soros-irodák” az első számú ellenségek között voltak, akárcsak a civil, háborúellenes szervezetek. Sőt, az 1999-es NATO bombázások idején az aktivistáknak bujkálniuk kellett. Akkor volt tájékoztatási miniszter a mostani szerb államfő, Aleksandar Vučić, aki újságírókat börtönöztetett be. A háború kezdetén pedig azzal a parlamentben elhangzott mondatával vált hírhedté, hogy „ha megölnek egyetlen szerbet, mi száz muzulmánt ölünk meg”.

Törött ikon – Miképp lett pária a Nyugat kedvencéből

0

“Ázsia Mandelája”, a “Kelet Clintonnéja” és “Mianmar békehozója” – ilyen és ehhez hasonló nevekkel illették korábban az ország miniszterelnök-asszonyát, a Nobel-békedíjas Aung Szan Szu Csít. Most azonban a dél-ázsiai országban zajló, etnikai tisztogatásnak minősített katonai akciók tükrében úgy tűnik, hogy a korábban Nyugaton piedesztálra emelt politikusnő eszményképe a porba hullott. 

Állandó célkeresztben 

Mianmarban, vagyis a régi, és egyes országokban gyakran használt országnevén Burmában, már lassan több mint három hete tart a helyi muszlim közösség ellen indított durva támadássorozat. A bengáli népcsoportba tartozó, a dél-ázsiai ország nyugati részén fekvő Rakhine tartományban tömörülő és az ország az mindössze 5-6 százalékot kitevő rohingyákat a kormány nem tartja önálló kisebbségnek, ezért nem is hajlandó őket megvédelmezni az atrocitások ellen.

Sőt, a rohingyáknak most nemcsak a szélsőséges buddhista szerzetesek által feltüzelt burmai lincselőkkel kell szembenézniük, hanem a mianmari hadsereg szervezett fellépésével. Épp azért az sajnos

korántsem számít újdonságnak, hogy a népcsoport ellen pogromokat hajtanak végre

(ilyen történt 2012-ben és 2013-ban is), de ilyen intenzitású és kiterjedt üldöztetésre korábban még nem volt példa.

A mostani üldöztetést egy rendőrörs elleni támadás váltotta ki, amelyben 12-en vesztették életüket. Az incidensért a hadsereg a rohingyai szélsőségeseket tették felelőssé és a kezdeti büntetőakciókból már-már népirtás határát súroló hadműveletek lettek.

Az ENSZ szerint augusztus 25-e óta erőszak áldozatainak száma 3000 főt is meghaladhatja,

több mint 10 000 házat gyújtottak fel és közel 320 000 rohingya menekült át a szomszédos Bangladesbe.

Rohingya menekülttábor. Az ENSZ szerint közel 100 millió dollár nagyságú élelmiszer és gyógyszersegélyre lenne szükség. A kép forrása: flickr.

Azonban nemcsak az etnikai tisztogatás mértéke az, amely miatt a mianmari események a figyelem középpontjába kerültek. Ugyanis nagyon sok beszámoló, elemzés és véleménycikk rámutatott arra, hogy a korábbi nyugati ideál, még ha csak közvetve is, de felelős a mostani atrocitásokért.  Aung Szan Szú Csíról, Mianmar kormányfőjéről van szó.

Mianmari demokráciaépítés: illúzió vagy valóság? 

Először viszont szükséges röviden kitérni az ország történelmére, amely magyarázattal szolgál arra nézve, hogy Szú Csí miért számított az ázsiai országok mintapéldaképének, amelyet illett volna minden Nyugat-barát államfőnek illet volna követnie.

Burmában 1962-ben Ne Win tábornok hatalomátvételével kezdődött meg a diktatúra időszaka, amely során egyfajta helyi szocializmust próbáltak megvalósítani. Ugyan a kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan itt is összeomlott a szocialista rendszer 1989-ben, de

a katonai junta megmaradt.

Az ország nevét Burmáról Mianmari Unióra módosították (egyes országokban, mint például Nagy-Britanniában, hivatalosan a mai napig Burmának hívják az államot). Az ország ez idő alatt teljesen elszegényedett, az ellenzéket üldözték, a lakosságot pedig elszigetelték a világ nagy részétől.

Ezek az állapotok egészen a 2007-es „sáfrányos forradalomig” maradtak fenn, ami bár nem vetett véget a katonai diktatúrának, de rámutatott arra, hogy a hatalmuk ilyen formában nem tartható fenn sokáig. Ezért 2010-ben választásokat írtak ki, amit ugyan a hadsereg pártja, az USPD (Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja) nyert meg –  csalással – de az országot irányító Thein Szeinnek reformokat kellett bevezetnie, nehogy polgárháborúba sodródjon az állam.

Reménnyel töltve: A 2007-es sáfrányos forradalom tüntetői. A kép forrása: wikimedia

Az első reformintézkedések egyike volt, amikor körülbelül 7000 politikai fogolyt engedtek szabadon, aki között Aung Szan Szú Csí is ott volt. Egyike volt a katonai rezsim legnagyobb ellenzőinek és bírálóinak. A Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjeként már egy választási győzelmet is aratott 1990-ben, de akkor a katonai vezetés nem volt hajlandó átadni a hatalmat. Ő azonban korántsem nyugodott bele a helyzetbe: folyamatosan publikált, beszédeket tartott, az erőszakmentességre és a demokrácia bevezetésére szólított fel.

Demokrácia védőszentje

Hírneve átlépte a dél-ázsiai ország határát is: politikai tevékenységéért és eszméiért

1991-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki.

A külföldi anyagi támogatásokból nemcsak a pártját erősítette, hanem a segélyszervezeteket hozott létre a hátrányos helyzetű vagy éppen a politikai véleményük miatt üldözött mianmariak számára. A katonai junta idővel túl nagy veszélyt látott a hatalmára nézve: 1996-ban egy ellene intézet sikertelen merénylet után 15 évnyi házi őrizetre ítélték.

Szú Csí az amerikai feminista mozgalom legfontosabb lapjának számító Ms. borítólapján. A kép forrása: wikimedia.

Ez azonban semmit nem vont Szú Csí megítéléséről, sőt, pont ellenkezőleg: jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugat egyfajta példaképpé tegye, Ázsia nagy emberjogi harcosává avassa a politikust.

Számtalan nemzetközi díjjal és elismerő oklevéllel tüntették ki.

Az Európai Parlament a Nobel-békedíjjal egy évben Szaharov-díjjal ismerte el a tevékenységét (de személyesen 2013-ig nem vehette át); Bill Clinton a Szabadság Elnöki Medálja kitüntetést és tíz évvel később a Kongresszus aranymedált adományozott neki; több egyetemen díszdoktori címet kapott, ahogyan egy ösztöndíjat is elneveztek róla.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy

a nyugati popkultúrában jóval nagyobb kultusz kezdett kialakulni Szú Csí körül, mint a politikai körökben. 

Az U2 ír zenekar frontembere egy dalt is írt a mianamari politikusnőnek (Walk on) címmel. Sőt, 2009-es turnéjuk során Szú Csí arcképét kivetítve és maguk elé tartva léptek fel. 2011-ben Luc Besson francia rendező pedig egy filmet készített Szú Csí életéről és harcáról (ami viszont nem lett nagy siker, még Oscarra vagy bármilyen más díjra sem jelölték), de sorozatokban vagy bollywoodi filmekben szintén felbukkant a karaktere. A Mirca Art művészei – köztük magyarok is – egy könyvet hoztak létre Szú Csí számára adózva “az emberi szabadságjogokért való küzdelemért”.

Éppen ezért, amikor 2010 után Mianmar lassan, de biztosan elindult a demokratizálódás útján, az Egyesült Államok minden segítséget megadott a korábban amerikai embergókkal sújtott országnak. Ugyanis Barack Obama igyekezett kihasználni a Szú Csí körül kialakult kultuszt a saját külpolitikájának igazolására: ő volt a legfontosabb szimbóluma az új amerikai “nem katonai alapú demokráciaexport legnagyobb sikerének” és a Demokrata Párt ideológiai irányelveinek megtestesítőjének. Épp ezért nemcsak az előző amerikai elnök járt többször dél-ázsiai országban (először 2012-ben, majd legutoljára 2016-ban), hanem az Obama-adminisztráció összes jelentősebb államtitkára és fő eszmei képviselője is egymás pózolt vele. Például Hillary Clinton, aki többször azt nyilatkozta Szú Csíről, hogy a környezetében lévő embereken kívül ő volt rá a legnagyobb inspiráló hatással…

“Teréz anya és Margaret Thatcher között”

Amikor még egy hullámhosszon pendültek: Obama és Hillary Szú Csí házában. A kép forrása: wikimedia.

Csakhogy, amikor 2015-ben az NLD megnyerte a választásokat, kezdett megkopni a politikusnő korábbi fénye. Mindenki arra számított, hogy Aung Szan Szú Csí folytatja a demokratizálódást, ehelyett azonban

a sovinizmus és egyfajta szélsőséges „buddhista nacionalizmus” kezdett el terjedni

a politikai vezetés hallgatólagos beleegyezése mellett. A hadsereg felett pedig továbbra sem sikerült kiterjesztenie a teljes kontrollt, hiszen nem egy kormányzati döntést megvétózhatnak, vagy a vezetés beleegyezése nélkül indítottak katonai akciókat.

Már igazából 2010 és 2015 között zajlott rohingyák elleni pogromok során felmerült a neve és szerepe. Csakhogy ekkoriban még a Nyugaton azzal érveltek, hogy Szú Csínek nem sikerült megerősítenie a hatalmát,  továbbra is a régi elit irányítja az államot. Ugyanúgy gyakran lehetett azt hallani, hogy hát nem volt neki ajánlatos felszólalnia a rohingyák védelmében, mert azzal csak indokot szolgáltatott volna az ellenségeinek arra, hogy lejárassák, a szavazói ellen fordítsák és végül megbuktassák őt. Ekkoriban már kezdődött árnyalódni róla a kép: az egyik interjújában megjegyezte, hogy ő

“egyáltalán nem vagyok olyan, mint Teréz anya, de olyan sem, mint Margaret Thatcher. Csak egy politikus vagyok.”

Azonban ez már nem magyarázat Szú Csí 2017-es viselkedésére. 2016-ban ugyanis nemcsak miniszterelnökké nevezték ki, hanem ő lett Mianmar külügy- és iskolaügyi minisztere is, szóval elég nagy hatalom összpontosult a kezében. Ezért először a hallgatást választotta, majd amikor nagy nemzetközi nyomás nehezedett rá, akkor megszólalt, de nem úgy, ahogyan azt Nyugaton elvárták volna egy Nobel-békedíjjal rendelkező és demokrácia hősének nyilvánított politikusról.

„Egy kicsit ésszerűtlen azt várni, hogy 18 hónap alatt megoldjuk a kérdést. A helyzet Rakhinében évtizedek óta ilyen. A gyarmati kor előtti időkben kezdődött”

– mentegetőzött az egyik interjújában.

Hivatalos nyilatkozataiban és interjúiban továbbra is kerülte a rohingya megnevezést, muszlimok által elkövetett atrocitásokról beszélt, és minden mianmari kormány által elkövetett etnikai tisztogatásról szóló hírrel kapcsolatban megjegyezte, hogy azok szándékos dezinformációk, amelyekkel alá akarják ásni a hatalmát. A mianmari miniszterelnök-külügyminiszter a felszólalásaiban megvédte a kormányzati lépéseket, nem volt hajlandó elmenni az ENSZ-közgyűlésre, és a nemzetközi szervezetek és emberjogi csoportokat nevezte meg felbujtóknak. Nem maradhatott el a kötelező sorosozás sem, igaz, ezúttal az orosz média részéről hangzott el. (Ettől függetlenül a Soros alapítványok valóban pénzelték az ún. Burma Projektet, amelynek Aung Szan Szú volt a legnagyobb haszonélvezője. Erről a projekt irányítója számolt be a Magyar Narancsnak adott 1996-os interjújában).

Ezek miatt

a Szú Csí körül kialakult kultusz egy csapásra szertefoszlott.

A korábbi szövetségesei és támogatói hirtelen ellene fordultak. A nyugati média, amely pár éve ajnározta, most már azt követeli, hogy vonják meg a mianmari miniszterelnök-asszonytól a Nobel-békedíjat. A szintén Nobel-békedíjjal rendelkező személyek, mint például a pakisztáni Malala Júszafzai  vagy a a dél-afrikai Desmond Tutu, követelték, hogy Szú Csí tegyen valamit az üldözések érdekében, különben nem méltó a kitüntetésre. A dalai láma szintén figyelmeztette Mianmar vezetőjét, hogy

“emlékezzenek Buddhára, mert ő – látva szenvedéseiket – segített volna a rohingyákon”.

Novemberben pedig Ferenc pápa Mianmarba látogat és minden jel szerint felszólal majd a rohingyák védelmében. Törökországtól egészen Indonéziáig pedig folyamatosan tüntetnek a mianmari helyzet miatt, ami jó alapot szolgáltat egyes muszlim politikusnak, mint például Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek, hogy a Nyugatot okolják a tétlenségéért és a saját megerősödésükre fordítsák az etnikai tisztogatásokat.

Aung Szan Szu Csí 2013-ban beszédet tartott az Európai Parlamentben. Ekkor kapta meg Martin Schulztól a Szaharov-díjat kép forrása: wikimedia

A nyugati politikai elit szintén kezd ráébredni arra, hogy ideje változtatniuk a korábbi hozzáállásukon. Szeptember 14-én EP-képviselők csütörtöki strasbourgi plenáris ülésén elítélték és Szú Csít tették felelőssé az etnikai tisztogatásért és a Szaharov-díj visszavonhatóságról vitáztak. Szú Csí legfontosabb külföldi szövetségesei, mint Nagy-Britannia vagy Egyesült Államok is felszólította a miniszterelnök-asszonyt, hogy tegyen valamit, ne engedje visszatérni a tábornokokat az ország élére, különben annak súlyos következményei lesznek az országra nézve, többek között visszatérhet az Obama-adminisztráció által 2016-ban eltörölt embargó. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár is arról beszélt, hogy a rohingyák elleni támadások elfogadhatatlanok, a népcsoport katasztrofális helyzetbe került és az ENSZ Biztonsági Tanácsa is sürgős lépéseket követelt az erőszak megfékezéséért.

Mivel

a nemzetközi nyomás ellenére korántsem enyhültek a rohingyákkal szembeni atrocitások és a represszió,

ezért már elhangzanak olyan vélemények, hogy Mianmarban zajló események az “újabb srebrenicai mészárlást, ruandai népirtást, vagy egyenesen 21. századi holokausztot jelentik. Ezt pedig a Nyugatnak nem szabadna tűrnie, hanem be kellene avatkoznia, akár katonai erővel is. Csakhogy vajon erre képes lesz egy olyan államfő esetében, akit nemcsak segített hatalomra juttatni, hanem egyfajta követendő mintaként állított be minden demokratizálódni vágyó ország számára?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK