A 11 és 15 órakor kezdődő eseményen köreműködik Kolonits Klára szoprán, Cseh Antal bariton, Bordás Barbara szoprán, Kálnay Zsófia mezzoszoprán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Dinyés Dániel vezényletével, a rendező Göttinger Pál – közölték a Nemzeti Filhanrmonikusok.
Az Operamacera sorozat következő részében Dinyés Dániel karmester-zeneszerző és Göttinger Pál rendező a mozarti operaszínpad bebarangolására hívja az érdeklődőket, a mű és a színpadi énekes játék mélyére vezetve. Nem keresztmetszetet adnak, de olyan összefüggésekre is rávilágítanak, amelyek egy hagyományos operaelőadás alatt rejtve maradhatnak a közönség előtt.
Francois Leleux budapesti koncertjének műsorát azonos alaphangú dúr és moll hangnemek köré szerkesztette, mintha ugyanannak a témának két ellentétes oldalát mutatná be. A c-moll hangnem Beethovennél hősi, patetikus hangulatok kerete. A C-dúr hangnem Mozart műhelyében a pompával, a fenségessel kapcsolódott össze. A hangverseny második részében a tizenkilenc éves Schubert remekműve csendül fel, amelynek érdekessége, hogy a „tragikus” cím magától a zeneszerzőtől származik.
Jordi Galceran katalán szerző darabja jókora siker a világban, nálunk is több teátrum a műsorára tűzte már. Ezúttal a K2 Színház művészeinek és a Tháliának közös produkciójában láthatjuk, három férfi és egy nő tépi-marcangolja egymást benne jelképes értelemben, és nem sok híja van, hogy valóságosan is.
kereskedelmi igazgatót keres jól menő multi cég. A módszer lényege, hogy nincs jelen a személyzetis, egy gépezet újabb és újabb levelet dob ki, és ezekben újabb és újabb utasításokat kapnak a jelöltek, akiknek közösen kell dönteniük arról, hogy kit zárnak ki a versenyből, míg csak egyikük marad. Aki bármi miatt is kimegy a szobából, nem jöhet vissza, kiesik a csaknem vérre menő játékból.
Összecsukni embereket zárt térben, és szinte úgy vizsgálni a viselkedésüket, mint egy laboratóriumban, bevált írói fogás. Sartre-nak eleve van egy Zárt tárgyalás című darabja, de a Tizenkét dühös emberben sem hagyhatják el az esküdtek addig a helyiséget, ameddig nem döntenek, és Agatha Christie krimijeinek jelentős része is egyetlen térben játszódik, ahonnan nincs menekvés.
és, hogy lehetnénk akár mi is ennek a különös módszernek a szenvedő alanyai. Bán Bálint kezdéskor eleve közöttünk ül, a közönség tagjai között szólal meg, majd megy be a csaknem ringnek is beillő, puritán játéktérbe, ahol nincs más, mint egy asztal, székek, vizeskancsó, meg négy pohár. Mi pedig két oldalról vesszük körül a nyomasztóan szűkre szabott színpadot, szinte mi is falat képezünk a játszók köré, így akár jelképesen is mondhatjuk, hogy mindenütt csak falak és falak vannak társadalmi értelemben is, ezekbe ütközik a négy ember. A társaik is falakat képeznek számukra, nehezítik, lehetetlenné teszik céljaik elérését.
Villannak a metsző tekintetek, bántóan élessé válnak a hangsúlyok, fülrepesztően megemelkedik a hangerő, fenyegetőek a gesztusok, vagy éppen védekező pozícióba, sündisznó alapállásba helyezkednek a pályázók. Átvitt értelemben vett pofonok röpködnek, ugyanilyen gyomrosokat és mélyütéseket visznek be. És akár bohócot csinálnak az utolsó körbe jutott jelentkezőkből, amikor például valamennyiüknek torreádor sipkát kell a fejükre húzniuk, és ennek megfelelően viselkedniük, támadniuk, sebeket osztaniuk, és már-már állatként bánniuk a társaikkal.
Az is kiderül, hogy
undorító módon, még a magánéletüket is kifürkészte, és ugyancsak levél formájában a többiek elé tárják például, hogy egyikük homoszexuális. A társainak kell dönteniük, hogy így lehet-e kereskedelmi igazgató. Nem kell mondani, hogy ennek kiteregetése és már csak a kérdés feltevése is, milyen orbitális diszkrimináció, amiből nem egy és nem kettő van, hiszen ez kirekesztősdi, végső soron erre megy ki a játék. Ebben az esetben lényegében mindenki igyekszik kirekeszteni mindenkit, bár végül azért következik több nem várt fordulat is, ezeket nem illik elárulni.
Szabó Erika, Bán Bálint, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Mózes András rendezői intenciói szerint, összehangoltan játszanak.
hogy keményednek meg, válnak kegyetlenné, miközben ők maguk is iszonytatóan sebezhetők. Rideg, számító, sok tekintetben hátborzongató világot mutatnak, amiben, ha valaki telefonon hírt kap arról, hogy éppen most halt meg az anyja, akkor sem mer kiszállni a mindinkább elvaduló versenyből, és a kórházba vagy a családjához rohanni. A realitás annyira képtelenség, hogy ez már átfordul abszurdba, és ezen nevetni is lehet, de fájdalmas ez a nevetés.
Júlia kötélen mutatja meg magát először, szép lírai száma van. Rómeó, ha dühös, nem falra mászik, hanem rúdra, ahogy többen is, ott kakaskodni, versengeni is lehet. Uray Péter főleg artistaképzősökkel megvalósított ütős produkciója
Júlia a légből hosszú gyolcson hempergeti le magát a magasból az őt a földön háton fekve epedve váró Rómeójához. Mercutio gurtniba kapaszkodva, a levegőben haldoklik, ez gyönyörű és megrendítő.
Egy hatalmas karika a sírbolt bejárata. A halál angyala a levegőben lengedezve emeli a légbe holtukban is a szerelmeseket, felmagasztosulnak általa.
Pazar az összmunka, ahogy mindenki egyszerre a színpadon van, és áldozatosan játszik tömeget is, hogy aztán ő emelkedjen ki a sorból. Zömében a Baross Imre Artistaképző Intézet növendékei, de mindenképpen harsogóan fiatalok. Ihletetten, lelkesülten, akár felhevülten közvetítik Shakespeare-t a maguk műfajának lehetőségeit a végtelenségig kitágítva, Uray Péter fantáziadús, erőteljes rendezésében.
Szerelmi jelenet a trapézon régen elképzelhetetlen volt, ma már cirkuszi közhely sóvárgó tekintettel összeölelkezve lengedezni a légben. Na, de egész darabot előadni, ráadásul magát Shakespeare-t, a Rómeó és Júliát, ez vakmerő vagányságnak tűnik. De a méltán világhíres, a Trafóban többször óriási sikerrel megfordult Cirkus Cirkör is megcsinálta, meg Schilling Árpád is rendezett úgy, ahogy összefüggő darabot fiatal francia artistákkal, akik ezt el is játszották a Fővárosi Nagycirkuszban is, ahol Fekete Péter rendezésében a Ludas Matyi is porondra került.
Valószínűleg nem véletlen, hogy az és kötőszót kivették a címből, ezzel utalnak arra, hogy ez mégiscsak egészen más, mint az eredeti.
Egyáltalán nem beszélnek benne. De mondjuk egyáltalán nem beszélnek a Magyar Állami Operaházban, Seregi László remekmívű koreográfiájában, azonban az ő esetében nyilvánvaló, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, csaknem egy az egyben, Shakespeare-t akarta átültetni a tánc nyelvére.
A fiatalok viszont egy hetven perces verziót játszanak. Akrobatikus elemeket használnak leginkább, de
És ami a leginkább értékelhető, hogy beleplántálják a produkcióba szívüket-lelküket, nagy energiájukat, szerelemre való képességüket, csalódottságukat, haragjukat, ha kell, akár agressziójukat. Érezhetően megérinti őket a történet. Odaadják magukat neki.
Ez a verzió maffiák harcaként ábrázolja a közismert történetet. Székekből, asztalokból áll a díszlet jelentős része, ezekből kerekedik például verekedésre alkalmas csehó, de a báli jelenethez semmi más nem szükséges, mint a mozgékony, ruganyos testek. Uray nem szépfiú Rómeót, és „Napra lehet nézni, de rá nem” típusúan gyönyörű Júliát választott. Nem akarta szuperhősöknek mutatni őket.
hiszen szerelmes akárki lehet. Ugyanakkor hajlékonyak, és a szemükben ott van az a tűz és láz, az a zsigerből jövő érzés és indulat, ami kell.
A produkciót már láttam a kisvárdai színházi fesztiválon, egy cirkuszi sátorban. Azóta még inkább összeérett, eltűntek belőle bizonyos esetlegességek, setesutaságok, de a lázas hevület megmaradt, és élő zenekar is közreműködik. Kisvárdán este láttam, felnőtt közönséggel, melynek tagjai jókora ovációval fogadták a produkciót.
Most délutáni előadást néztem meg, amin leginkább középiskolások voltak jelen. Az elején kicsit nyüzsögtek, de aztán igencsak magukkal ragadta őket a játék. Ami után
De nem az akár unalomba fulladó, mindenáron elrettenteni akaró, a kábítószerek tömkelegét úgy felsoroló, hogy az akár népszerűsítésnek is hathasson, és a dílerek malmára is hajthassa a vizet. Hiszen a drog nagy üzlet, és bizony még a gyógyítással foglalkozó orvosoknak is lehet az.
Marosi Antalt, aki az előadást tartja, a Fővárosi Nagycirkusz sajtófőnökeként ismertem meg. Nem tudtam, hogy komoly rendőrségi múltja van – a rádiós múltján kívül –, még a gyilkossági csoportnál is dolgozott, de újságíróként foglalkozott a mentők, a tűzoltók, a katasztrófavédelem munkájával. Szóval sokat látott, és ezt izgalmasan, akár vaskosan, nyersen, el is tudja mesélni.
Egyáltalán nem tanár uras vagy doktor bácsis, egy érdekes fazon az életből, aki szemléletesen képes elmesélni, hogy például milyen volt, amikor télvíz idején, fiatal lányt találtak egy szál bugyiban, egy kapualjban, totálisan belőve.
A legfontosabb azonban, hogy Dr. Balogh Sándor kivetített ábráit is használva,
Tényeket sorol pattogósan egymás után, miközben személyes húrokat is penget, mesél például arról, amikor volt felesége gyerekkel, bútorokkal elköltözött otthonról. Ekkor gödörbe került, de arra figyelmeztet,hogy ilyenkor nem muszáj ajzószerekhez nyúlni, a bajban valahogyan mindig lehet találni valakit, barátot, szülőt, egy tanárt, aki segít.
Pikírt humorral megjegyzi, hogy száz tanárból csak akad egy, aki normális. Erre persze vevők a fiatalok, de a mellettem ülő tanárnő szintén elmosolyodik. Marosi leköti a figyelmet, megnyeri a hallgatóságot, az általa képviselt ügynek és magának is.
Naná, hogy van virtuóz tömegverekedés, pisztolypárbaj, robogó vonat tetején való hajsza, sok-sok szarkasztikus humorral. Közben a történetbe beleolvadnak azért szépen kivitelezett klasszikus attrakciók, például karika-, rúd-, vagy éppen kalapzsonglőr mutatvány.
Mohók és telhetetlenek, többségük artista, de másra is vágyik, így aztán színész, táncos, énekes és zenész egy személyben. Aki még az előbb szaltókat hányt, az esetleg rágyújt egy dalra, aki rúdon csinált kunsztokat, táncra perdül, a fülig szerelmes, fölöttébb tüzes, piros ruhájú nő pedig szédítő magasból ugrik le nem egyszer és nem kétszer, vagány bátorsággal, hogy imponáljon és még észveszejtőbb legyen.
Az 50 ország, 500 városában fellépett, Montrealban székelő, 1993 óta működő, Cirque Éloize Saloon című produkcióját látjuk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Mint a kortárs cirkuszi társulatok általában, nagy vehemenciával ötvözik a különböző műfajokat, a színház összeolvad akrobatikával, a gondosan komponált látvány erőteljes akusztikus elemekkel. Elementáris összhatásra törekszenek. A Cirque du Soleil, amelyik mind gyakrabban szerepel nálunk, és lepipálva a leghíresebb zenekarokat, egy-egy produkciója több alkalommal megtölti a Sportaréna nézőterét, tette a világban legismertebbé a cirkuszszínházat. Nálunk ugyancsak vannak már jeles művelői, a Recirquel csapata a Művészetek Palotájában lelt otthonra, és ripsz-ropsz meglehetősen kapós lett külföldön is.
A Cirque Éloize magas fokon képzett művészei jó figurák, fazonok, megjegyezhető, jellegzetes arcok. A Saloon című produkciónak tán a címéből is kiderül, hogy a legendás western históriák színhelyén, a vadnyugaton játszódik. Naná, hogy van virtuóz tömegverekedés, pisztolypárbaj, robogó vonat tetején való hajsza, sok-sok szarkasztikus humorral. Közben a történetbe beleolvadnak azért szépen kivitelezett klasszikus attrakciók, például karika-, rúd-, vagy éppen kalapzsonglőr mutatvány. Kéttagú zenekar játszik attraktívan hangulatos country zenét, Sophie Beaudet energikusan és gyönyörűen énekel, de az artisták sem restek dalra fakadni vagy hangszert fogni a kezükbe.
Legvégül van egy világszám, jókora mérleghintaszerű instrumentumon, ami megfelel a western filmek végén látható sorsdöntő párbajnak. A két küzdő férfi áll egymással szemben a mérleghintán, hatalmasakat ugranak, tébolyító magasba repülnek föl-le, föl-le, mind szédítőbb tempóban. Szaltóznak is a folyamatosan mozgó alkalmatosságról, előre-hátra, akár csavartan, de még duplát is. Összemérik a tudásukat, erejüket. Szilajak, marconák, férfiasak, káprázatosakat ugranak, de a másodperc törtrészére sem esnek ki a szerepükből. Ekkorra a hangulat már a tetőfokára hág, a közönség az eddigieknél is nagyobbakat csujjogat-hujjogat, méltán fogadja kiadós ovációval az Emmanuel Guillamue által vérprofin rendezett produkciót.
