Kezdőlap Címkék Egészségügy

Címke: egészségügy

Szuperkórház: csak a beton számít?

Több mint gyanús, hogy az úgy nevezett Szuperkórház szelleme levakarhatatlanul ott lebeg néhány politikus bakancs listáján, pedig nem kellene, mert az orvostársadalom feltűnően visszafogott ebben az ügyben.

Az nem tartozik szakmai kiállásnak, hogy egy-két orvos végzettségű politikus akár kormánybiztosi minőségben, akár a fővárosi önkormányzat tagjaként lobbizik a kórházért, mert egyéb, tágabb szakmai támogatottság és védhető érvek híján ők egyszerűen csak a beton lobbihoz sorolhatók.

Aggaszt viszont, hogy legutóbb Karácsony Gergely főpolgármester Facebook bejegyzésében is mindössze helykijelölési problémákkal komplikált tényként kezelte a fővárosi Szuperkórház kérdését, pedig nem az.

Hiába kormányzati kompetencia állítólag de jure a beruházás az viszont de facto a budapestiek kompetenciája, hogy meddig élhetnek, milyenek a gyógyulási esélyeik. A főváros szerencsére még nem hozott soha egyértelmű kiállást a kórház szükségessége mellett.
Nem is hozhattak ilyen döntést a budapestiek, mert elég széles közmegegyezésen alapszik, hogy a budapesti egészségügyi fejlesztésekbe strukturálisan és funkcionálisan nem illeszkedik bele egy ilyen szuperkórház, nem javítana a mostani helyzeten. Önmagában nem növelné az ellátás gyorsaságát, színvonalát és így nem csökkentené az elkerülhető halálesetek magas számát.

Sőt!

Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen a beton lobbi által áterőltetett Szuperkórház ronthatná is a budapestiek egészségügyi ellátásának hatékonyságát mert 300-400 milliárd forintot olyan fejlesztésektől vonna el, amik viszont tényleg gyorsan és látványosan javítanának az ellátáson.

Ezek a fejlesztések, többek között, a 3-4 budapesti centrum kórház megerősítése és fejlesztése lennének.

A mindenütt mutogatott terveken látott felesleges luxuselemekkel bőven ellátott Szuperkórház tervét helyesen a főváros múlt év decemberi ülésén nem hagyta jóvá a maga részéről, de az indokok között nem csak a helyszínkiválasztás problémája kellett volna, hogy álljon.

Azért nem csak az, mert a Szuperkórház ötlete minden korábbi, a regionális kórházak erősítésének húsz évre visszamenő koncepciójával szemben egy váratlanul hajánál fogva előrángatott dolog. Ez tovább erősíti azt a gyanút, hogy itt nem szakmailag végiggondolt és a főváros egészségügyi ellátása színvonalának hatékony ügyéről van szó, hanem egy egyszerű ingatlan beruházásról, amiből szép pénz, akár százmilliárd is juthat egyesek zsebébe anélkül ráadásul, hogy az eredmény valóban hasznos lenne.

Tudják ezt sokan a szakmában és józan politikai körökben is és lassan az a furcsa és elgondolkodtató helyzet áll elő, hogy csak a kormány (egy része) és a fővárosi vezetés (egy része) akarja a Szuperkórházat a fővárosiak és a szakma mérsékelt lelkesedése mellett. Jó lenne tisztán látni, hogy ki kivel van és főleg, hogy ki van a budapestiekkel.

A probléma nyomatékos felvetése nem kórházépítés és egészségügy ellenességről szól, hiszen szakmai elemzéseken alapuló döntés esetén valószínűleg senki nem vitatná, hogy például kellhet még egy kórház Budapestnek, de nem egy Szuperkórház, hanem egy további centrumkórház szerű intézmény.

Vessünk egy pillantást a koncepciók anyagi vonzatára is.

Az elmúlt években 150-300 milliárd között röpködnek a Szuperkórház kormányzat által elhintett várható költségei amit ismerve a felülszámlázást és pontatlan tervezést nyugodtan tekinthetünk most 400 milliárd forintnak.
Elképesztő és baljós előjel, hogy – a már ilyen-olyan, sokszor csak kamu korábbi előkészületi munkákra kifizetett milliárdos nagyságrendű kiadások mellett –

állítólag nemrég a Szuperkórház tervezése címén 8 milliárd forint értékben szerződtek le valakik valakikkel a Szuperkórház tervezése címén, jóllehet semmi biztos nincsen azzal kapcsolatban, hogy hol és mi is épül.

A budapestiek ellátását tényleges javító négy budapesti centrumkórház fejlesztésére összesen körülbelül 1000 milliárd forint kellene. Első ránézésre tehát jóval többe kerülne a centrumkórházak feljavítása, de ár/érték arányban az eredmény is jobb volna.

Ezért aztán nyugodtan nevezhetjük demagógiának és hangulat keltésnek az olyan megnyilvánulásokat amikor például a kormánypárti frakció néhány tagja azzal vádolja a fővárosi közgyűlésben az úgynevezett ellenzéket, hogy azt egyáltalán nem érdekli a fővárosiak egészsége és  kórház-stopot rendelt volna el Budapestre.

Nem emlékszem kórház-stopra, sokkal inkább a Szuperkórház ügyét övező bizonytalanságra.

Jelenleg ugyanis úgy néz ki a dolog, hogy egy-két, a lobbihoz köthető politikuson kívül csak két ember áll ki nyíltan a szuperkórház mellett: Bedros J. Róbert aki fizetésért a projekt kormánymegbízottja és a szintén fizetett Fürjes Balázs kormánymegbízott. Ismerve azonban a mai magyar valóságot nyugodtan feltételezhetjük, hogy ők mindketten csak diszpécserek az ügyben.

Az értetlenkedés a Szuperkórház ügyében nem indokolatlan az egészségügy általános anyagi helyzete szempontjából sem. Drámaian keveset költünk az egészségügyre, tavaly a GDP 6,6 százalékát költöttük az egészségügyre, csakhogy ebből az állam csak 4,6 százalékot adott bele, a többit az állampolgároknak közvetlenül kellett kifizetnie.
Ebből két dolog azonnal következik. Az egyik, hogy az állam már 200 milliárd forintot amúgy is kivett lakosság zsebéből elsősorban a járóbeteg rendelés egyharmadának magánegészségügybe terelésével, másrészt a fejlettségi szintünkhöz képest a lakossági közvetlen hozzájáruláson túl amúgy is hiányzik 1200 milliárd forint a magyar egészségügyből, ami GDP arányosan plusz 3 %-t jelentene.

Ennek a pótlásán kellene elsősorban iparkodni a kormánynak inkább mint az államadósság gyorsított törlesztésén. Az adósság jól el van, nem is rosszak a kamatfeltételei, ahogyan Reagan mondta: az majd gondoskodik magáról, az élet viszont kegyetlen biológia törvények szerint lepörög, mint egy film.

A fentebb említett hiányzó és berakandó 1200 milliárdból évente növekvő mértékben, de legfeljebb 600 milliárd a következő 3 évben elérendő egészségügyi bérkorrekció és annak fenntartása, a másik 600 milliárd pedig maradhatna fejlesztésre, azaz 3 év alatt 1800 milliárd.

Látszik tehát, hogy további vidék fejlesztések kihagyása nélkül is kigazdálkodható 3 év alatt a főváros 1000 milliárd forintos fejlesztési igénye.

A kormány gyakran hivatkozik arra, hogy most 700 milliárddal többet költ az egészségügyre mint 2010-ben azonban ennek az összegnek a 80%-a az EU-tól címkézve kapott vidéki kórház felújítási program, illetve az egészségügyi dolgozók 2010-óta égetően szükségessé vált minimális többszöri bérkorrekciója volt, azaz elmaradt a szükségessé vált magasabb szintű ellátás finanszírozása saját költségvetési pénzekkel, még az amortizáció pótlásával.

Fontos hangoztatni, hogy a magyar orvosok és reálisan gondolkodó politikusok nem azért nem támogatják lelkesen egy bécsihez hasonló, amúgy “csak azért is” alapon annál is nagyobb, ott 1500 milliárd euróba kerülő kórház ötletét mert kisstílűek volnának vagy ne mernének nagyot álmodni, hanem azért mert pontosan látják, hogy a magyar egészségügy javításában a következő állomás nem egy botanikus kertes, színháztermes, stb. intézmény hanem a megfelelő centrumkórház hálózat kialakítása.

Az Ausztriától való 70-80 éves lemaradást tekintve kicsit nevetséges is ez a monarchiás időkre hajazó utánzás, de elsősorban arról van szó, hogy ha átfutunk a Szuperkórház mellett általában felhozott érveken akkor azt látjuk, hogy azok között szakmai alig van, néhány szempont másodlagos és vannak olyanok is amik egyszerűen nem igazak.

Ilyen utóbbi például az állítólagos jó megközelíthetőség vagy annak hangoztatása, hogy többen vannak akik támogatják mint akik megkérdőjelezik a kórház szükségességét.

Blöff az is, hogy az emberek többsége úgy gondolja, hogy szükség van olyan egészségügyi intézményre, amelyben a legmagasabb szintű ellátás érhető el bármilyen betegségcsoportban. Ezzel szemben az emberek többsége szerint mindenütt, de minimum régiónként szükség van erre a képességre, szolgáltatásra.

A sem igazán érv, hogy a szuperkórház bizonyos szakmai profilokban országos hatáskörű ellátást fog nyújtani, mert erre most is megvannak a profilonkénti legjobb intézmények.

Nem egyetlen Szuperkórházban kell országos hatáskörű ellátást biztosítani, hanem vidéken, a regionális központokban és budapesti decentrumokban kell emelni a színvonalat. A kimondottan nagyon speciális eseteket az országos hatáskörű intézményekben vagy egy jóval kisebb méretű kórházban lehetne kezelni.

A lézerrel tájékozódó gyógyszer-, étel- és szennyes szállítást végző robotok vagy a papírmentes, okos eszközökön való működés pedig bizonyára érdekes jó játékok lennének és bizonyára haladást jeleznének a korral , de biztos nem tartoznának a mai magyar egészségügy több tízezer megelőzhető haláleset csökkentését célzó küzdelme frontjára.

Nehéz mit kezdeni azzal is, hogy a kórház egyik vonzereje a gyorsreagáló képessége lesz. Gyors reagálás csak a sürgősségi ellátáshoz kell, azt pedig Budapesten nem lehet egyetlen kórházzal biztosítani a távolságok és lakosság száma miatt. Ráadásul nem elég fizikailag felépíteni egy intézményt, azt élettel kell megtölteni és működtetni kell.

A Szuperkórház tervezett 1200 ágyára, azon túl, hogy nagyon nem világos milyen létszámú lakosságra kalibrálták ezt, egyszerűen nem lesz kellő számú szakápoló és felkészült orvos. A jelenlegi helyzetben a kórház csak úgy tud beindulni, hogy máshonnan viszik át a komplett részlegeket (ahogyan Bécsben is) a személyzettel együtt. Ez egyben

elindítja a még meglévő kórházhálózat és a decentrumok leépülését is vagyis összességében rontani fog az egészségügyi ellátás színvonalán és eredményességén és nyíltan szembemegy a kívánatosnak gondolt megoldással.

Zavaros és sanda gondolatokat tükröznek az olyan apróságok is, hogy miért is kellene 10-15 magánellátási részleg részére ab ovo kapacitást, helyszínt biztosítani az új kórházban.
Az egészségügy finanszírozásának kérdései nemcsak nálunk, hanem más országokban is mindennapos témák. Annyi talán a szembeötlő különbség, hogy máshol érdemben is tesznek a rendszer fenntarthatósága érdekében, nálunk viszont csak toldás-foldás van.

A legmarkánsabb mozgása a kormánynak sajnos az, hogy a magánegészségügy felé tereli az ellátást, ezzel a költségek egy jelentős részétől tehermentesítve a központi költségvetést.

Szakrális része már életünknek amikor minden év vége felé a kormány megdorgálja, megfenyegeti a kórházakat az év során felhalmozott adósságaik miatt, az idén ez 70 milliárd forint lett.

Lehet erre sok mindent mondani – például azt is -, hogy esetleg nem jól gazdálkodnak a kórházak, és mohók a beszállítók, de ugyanekkora erővel azt is lehet mondani, hogy isteni csoda, hogy 70 milliárd forint adóssággal (eleve hiányzik ugye a rendszerből 1200 milliárd forint) ebben az évben is működött a rendszer, amit továbbra is elsősorban az orvosokban meglévő felelősségtudat tartott fent.

Az sem kis teljesítmény, hogy a kórházak vezetői 10-20 évvel ezelőtt megállapított HBCS pontok és finanszírozási kvóták alapján lássák el számos ellátási kötelezettségüket, pld sürgősségi vagy intenzív kezelés során.

Lehet rárontani adminisztratív feladatokat kirovó kormányrendeletekkel a kórházvezetőkre, lehet kívül-belül kifesteni a portált, hogy szebbnek tűnjön, de nem lehet elleplezni az egészségügy ordító forráshiányosságát, a terület érthetetlen kormányzati mellőzöttségét és nem lehet büntetlenül és következmények nélkül hagyni, hogy a beton lobbi kicsavarja a nép kezéből a hosszabb élet és a hatékonyabb gyógyulás jogát és lehetőségét.

Tömörebben: ne settenkedjen a beton lobbi az egészségügy környékén.

Karácsony Gergely hosszú posztban reagált Orbán Viktor mai beszédére, amiben Budapest főpolgármestere elsősorban azokra a kérdéskörökre fókuszált, amelyek a fővárost is érintik. Kérdés, hogy miért csak klímaügyben várna el a mai Kormányinfón elhangzottakhoz képest ambiciózusabb programot.

Európai egészségügyi minimumszolgáltatás kell

Európai egészségügyi minimumszolgáltatás kell, hogy garantálja a magyar betegbiztonságot! – állítja Ujhelyi István heti szokásos brüsszeli levelében.

EP-képviselőként fontos és egyedi vállalása, hogy ebben a parlamenti ciklusban leteszi az uniós döntéshozók asztalára az európai egészségügyi minimumszolgáltatás kereteiről szóló javaslatát.

“Az általam kezdeményezett konzultáció során is egyértelművé vált, hogy az egészségügy fejlesztése, a betegbiztonság megerősítése az emberek egyik elsődleges elvárása felém, ennek érdekében lettem tagja az Európai Parlament ezzel a területtel foglalkozó szakbizottságának (ENVI) és tűztem ki elvégzendő feladatként az európai minimumprogram megalkotását.” – írja, majd az eddig megtett lépések eredményeként beszámol róla, hogy számos egyetértő támogatásra számíthat javaslata: “Nemcsak hazai, de nemzetközi egészségügyi civil- és szakmai szervezetek jelezték megkeresésemre, hogy készek megosztani tapasztalataikat és javaslataikat a közös munkában, de ugyanígy partnerre találtam már több uniós tagország egészségügyi miniszterében is, akik szintén nyitottnak mutatkoztak a javaslat iránt.”

Sokak határozott álláspontja, hogy tarthatatlan az egészségügyi ellátórendszerek egyensúlytalansága az Unióban.

Általános vélemény, hogy európai polgárok egészségi állapota és életminősége konkrétan azon múlik, hogy az Unió melyik tagországában élnek.

“Tarthatatlan, hogy az egészségügyi dolgozók elvándorlása miatt súlyos szakemberhiány veszélyezteti az ellátást a keleti régiókban. És tarthatatlan, hogy az egészségügy szervezését tagállami hatáskörben hagyva az Unió csak megvonni tudja a vállát az egyes tagországokban uralkodó siralmas állapotok miatt.”

Az egyetlen megoldásnak a minimumszolgáltatási keretrendszert teremtését tartja Ujhelyi – “ha már a magyar kormány számára az egészségügy csak másodlagos terület.”

Meg fogjuk csinálni!

Kemény szavakkal illeti a kormány egészségügyi tevékenységét. “Persze az illiberális kormánytól csak a kamu propagandára futja az ügyben, szerintük „soha nem látott mértékben újult meg” a magyar egészségügy.

Nos, ehhez kapcsolódóan legyen elég csak az elmúlt napokban nyilvánosságra került információkból néhányat felidézni: a hivatalos adatok szerint tavaly többen haltak meg kórházi fertőzés miatt, mint autóbalesetben. Az OECD jelentése alapján kimondható: százezrek nem férnek hozzá megfelelő egészségügyi ellátáshoz hazánkban. Ugyancsak nemzetközi jelentések alapján tudjuk, hogy magyar orvosok ezrei, nővérek tízezrei hagyják el a pályát vagy az országot. És, ha még ez sem lenne elég: az elmúlt napokban bukott ki, hogy van olyan szakrendelő, ahol már az időpontfoglaláshoz is csak időpontot lehet kapni.”

Ujhelyi nagy fába vágta fejszéjét. Világosan látja, hogy messze a cél, de, ha közösen és kitartóan teszünk érte megvalósulhat.

“Hosszú menetelés lesz, de az első lépéseket már megtettük.”

Csak cinizmusra futja a kormánytól

Tényleg vérlázító a fideszes államhatalom pökhedni cinizmusa. Miután családról és keresztény értékekről papolnak, az ember azt gondolná, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben ha minimálisan is, de józan helyzetértékelést és felelős tetteket lehet elvárni tőlük. De nem. A narancsuralmi rendszerben tényleg csak a cinizmus, a felsőbbrendű pökhendiség, a tények otromba semmibevétele létezik. – írja Ujhelyi István szokásos hétvégi levelében.

A Fidesz nem is titkolja, hogy harmadrangú területként kezeli az egészségügyet, amelyben – már az orvosi kamara szerint sem – garantálható a biztonságos betegellátás. Ezért fontos és szükséges az a javaslatunk, hogy hozzuk létre az egészségügyi minimálbér intézményét az ágazatban, amely tisztességes bérezést garantál az orvosoknak, illetve ápolóknak, és amely egyszerre jelenthet megoldást az elvándorlás kezelésére, így az egészségügyi rendszer működési biztonságának garantálására.

A napokban írásbeli kérdéssel fordultam Kásler Miklós emberminiszterhez, amelyben rámutattam: ha a kormány szándékai szerint „garantált ágazati bérminimumot” akarnak bevezetni a turizmusban a „tartósan kritikus munkaerőhiány miatt”, akkor egyszerű kormányzati döntés kérdése ugyanezt megtenni az egészségügyben is. Levelemre Rétvári Bence EMMI-államtitkár reagált, de válaszában az előző kormányok mocskolásán és szemfényvesztő hazugságokon túl sokra nem futotta, az egészségügyi minimálbérre vonatkozó javaslatra például egyetlen szóval sem válaszolt.

Az önmagában szánalmasan nevetséges, hogy majd tíz év kormányzás (még egyszer: tíz év!) után is csak óvodás visszamutogatásra telik, de vérforraló, ahogyan a mindenki számára világos tényeket is megpróbálják habonyi szótrükkökkel elfedni.

Rétvári államtitkár ugyanis azzal érvel, hogy a Fidesznek köszönhetően “egy 4-6 éves jogviszonnyal rendelkező OKJ-végzettségű, E2 fizetési osztályba besorolt ápoló bruttó átlagkeresete (mozgóbér-elemekkel és pótlékokkal együtt)” immár meghaladja a háromszázezer forintot, azt azonban elhallgatja, hogy a kezdő szakdolgozók bére alig duplája a létminimumnak, viszont kevesebb, mint fele az országos bruttó átlagkeresetnek. Ez ám a vonzó életpálya modell, nem csoda, hogy volt olyan időszak nemrég, amikor naponta három orvos és legalább két szakdolgozó hagyta el az országot.

Az egészségügy válságos helyzetére az ágazati bérminimum, az orvosok, ápolók és szakdolgozók tisztességes minimálbérének megállapítása jelentene rapid megoldást, míg a rendszerszintű problémákra egy európai egészségügyi minimumszolgáltatás meghatározása, támogatása és megkövetelése a tagállamoktól. Ez utóbbit egyik kiemelt feladatomnak tekintem EP-képviselőként, ezért is vállaltam munkát az Európai Parlament vonatkozó szakbizottságában. Miközben tehát a kormányzatról továbbra is csak cinikus pökhendiségre telik, mi a megoldáson dolgozunk. Mert nekünk a magyar emberek az elsők.

Kiderül, tényleg sztrájkolnak-e a fogorvosok

Legalább több száz, de akár ezer fogorvos is szabadságra mehet mától. Ezzel tiltakoznak a változatlanul alulfizetett praxisok ellen.

Két hétre leállhat egy csomó helyen az állami fogorvosi ellátás, mert a fogászok mától szabadságra mentek (a vállalkozói formában működő rendelők nem tudnak sztrájkolni). A napokban kiderül, hányan választották ezt a megoldást.

A márciusban a Facebookon indult kezdeményezéshez több, mint 1100 doktor csatlakozott. Ők évek óta követelik, hogy a praxisok havi finanszírozását legalább a háziorvosi rendelők átlagosan 1,6 milliós szintjére emelje meg a kormány. A fogorvosok ezzel szemben átlagosan 900 ezret kapnak, ebből kellene nem csak a béreket és a rezsit fizetni, hanem a sokkal eszközigényesebb ellátást finanszírozni.

A kormány az utolsó pillanatban megpróbálkozott tűzoltó jellegű ígérgetéssel. A Magyar Fogorvosi Kamara fogász tagozatának ülésén azzal állt elő Horváth Ildikó államtitkár, hogy még idén egyösszegű, másfél millió forintos juttatásban részesülhetnek, jövőre 250 ezer, 2021-től további 140 ezer forinttal emelhetik a praxisok havi díját. Vagyis egy körzet díjazása elérhetné az 1,2 millió forintot – két év múlva. A Népszava úgy tudja, hogy a tagozat belement ebbe, a facebookos orvosok legalább fele eddig azonban elutasította az ajánlatot.

Két éve egyszeri hárommilliós dotációval operált a kormány, miután mintegy nyolcszáz fogász állt le a mostaninál rövidebb időre. A fogorvosok azonban nem az egyszeri összeget akarják, hanem a havi finanszírozás rendbe tételét követelik.

Az fog ellátást kapni, aki meg tudja fizetni?

Az átlagos magyar 2017-ben évente 55 ezer forintot költött egészségügyre, ami azt jelenti, hogy a lakosság már csaknem az ellátások harmadát fizeti zsebből. Ezzel a V4-ek országai közül a magyarok fizetnek a legtöbbet az egészségügyi ellátásokért.

 

A Demokratikus Koalíció szerint szégyen, hogy a Fidesz Magyarországán csak azok kapnak esélyt a gyógyulásra, akik meg tudják fizetni, a többieknek pedig maradnak több hónapos várólisták és széteső kórházak, túlterhelt orvosok. Mi, európai magyarok úgy gondoljuk, mindenkinek jár a gyógyulás, és nem csak azoknak, akik meg tudják fizetni például a Mészáros Lőrinc kezében lévő magán-egészségpénztár szolgáltatásait.

Az egészségügy miatt fogy a magyar

Szabó Tímea, a Párbeszéd frakcióvezetője, társelnöke és Korózs Lajos, az MSZP országgyűlési képviselője, a Népjóléti bizottság elnöke sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy leginkább azért fogy a magyar, mert Európa sereghajtói között van a magyar egészségügy is.

Utópia

A görög kifejezés jelentéstartalma sokféleképpen módosult az évszázadok során Platontól és Morus Tamástól egészen napjainkig, amikor a közbeszédben leginkább tudományos alapú fikcióként – sience fiction – használjuk. Olyasvalami, aminek van ugyan reális kiindulópontja, de egy elképzelt feltételrendszerben működik.

Más kérdés – főként a társadalmak működésének utópiái esetében -, hogy ami egykor utópia volt, az az idő előrehaladtával valósággá vált. Persze sohasem abban a steril formában, ahogyan azt eredeti kiötlői elgondolták. Mégis úgy gondolom, talán nem felesleges a lehetetlent elképzelni – hogy elérhessük a lehetségest.

Nekem is van vízióm – elsősorban a hazám Magyarország jövőjéről

Földhözragadt módon arról, hogyan, miképp prosperálhatna ez az ország jobban.

Ha körülnézünk a világunkban, láthatjuk: az az ország képes jól működni, amelyik megtalálja azt a terméket, szolgáltatást, amit a lehetőségei, hagyományai stb. alapján a legjobb minőségben tud nyújtani. (Nagyjából ezt hívják komparatív előnynek.)

Vágjunk a közepébe! Az egész Magyarországot egy óriási campussá alakítanám. Méghozzá egy specializált, de komplex egyetemi központtá.

A specifikum az egészségügy lenne

A komplexitást egyrészt az egészségügyhöz kapcsolódó tudományterületek – biokémia, biofizika, genetika stb. – jelentenék, másrészt a tevékenység különböző szintű elsajátításának lehetősége. (A kutatók mellett itt lenne a világon a legjobb képzése az operátoroknak, gyógyszerészeknek, műtősöknek, laborasszisztenseknek)

Ehhez az ország minden adottsága megvan. A klíma egyelőre barátságos. Előny, hogy a terület nem túl nagy – nincsenek éles időjárási, geológiai eltérések, és áthidalhatók a fejlettségi, kulturális különbségek is. Így könnyebben megteremthető egy egymással is kommunikálni képes hálózat.

A legfontosabb azonban a hagyomány, amire felépíthető egy egész struktúra. Ezt Magyarországnak Semmelweis Ignác, Korányi Sándor, Szentgyörgyi Albert, Richter Gedeon, Pető András és számtalan kevésbé ismert orvos, kémikus, tudós teremtette meg – és ma is hat. (A EU közös, biokémiai kutatóközpontja Szegeden épül – a döntésben egészen biztosan szerepe volt, hogy Szentgyörgyi professzor laboratóriumai itt működnek.)

Négy központ köré lehetne felépíteni a rendszert. A budapesti SOTE, a szegedi Tudományegyetem, a debreceni és a pécsi egyetemek ma is meglévő, szerteágazó képzést adó orvosi karai köré. Minden – de szószerint minden! – pénzt arra költenék, hogy e négy központot olyan színvonalúra fejlesszem, ahová szívesen jönnek a világ minden tájáról az egészségüggyel foglalkozók. Még az se biztos, hogy a fizetéseket kellene az égig csavarni: kutatóknak gyakran fontosabb, hogy területük megismeréséhez megkapják a szükséges eszközöket, munkájukhoz a nyugalmat, mint bármiféle luxus. Úgy tudom, a los-alamosi atomkutatók életkörülményei is elég puritánok voltak.

A technikai feltételek – laboratóriumok, eszközök, szakmai kapcsolattartás – költségei mellett megfizetném az itt dolgozókat: kutatómunkát végzők még az asszisztenciával együtt sincsenek többen ötezer embernél. Átlagbérük egymillió forintra emelése két évre kijönne egy Várba költözésből, további két évre két falusi stadion árából stb.

Nagyon fontos (lenne), hogy a költségvetésből származó pénz elköltésénél ne egy miniszteriális emberrel kelljen huzakodniuk, hogy miért fontos egy tudományos lap előfizetése, egy konferencián való részvétel, sőt jelentős konferenciák szervezése. (Vitázzanak egymás között: kutatóknak ez nem idegen terep, lételemük.) A közvélekedéssel ellentétben: a tudományoknak is szükségük van marketingre, sőt. Igaz, ehhez kissé bonyolultabb módszerek szükségesek, mint amire nő+kutya+gyerek kombóban utazó „mosópor kreatívok” képesek.

Szóval: megvan az ötezer kutató, laborasszisztens, karbantartó stb., akik csábítják majd ide a tanári, oktatói képességekkel is (nem minden tudós jó tanár is egyben) rendelkező ismerőseiket, kollégáikat. Mondjuk további tízezret, akik között a hazaiakkal együtt valószínűleg van kétezer olyan, aki vonzza a diákokat. Mondjuk négyet, akik további négyet stb.

Állítom: Magyarország egész népe nagyságrendekkel élhetne sokkal jobban a mainál, ha ebben az elképzelt négy központban csak 25-25, azaz összesen 100 ezer kutató, diák, oktató dolgozna. (Nemzetközi léptékkel ez nem nagy: van olyan egyetem, ami egymagában százezernél is több hallgatót, oktatót, asszisztenciát foglalkoztat.)

Fel lehet vetni: nem mindenki alkalmas arra, hogy orvos, biológus, stb. legyen. És????

Ez a százezer ember itt él: laknia kell valahol, ennie, öltöznie, pihennie, közlekedik stb. Az egyetemi diákság általában nem a legszegényebbek közül kerül ki – költenek fodrászra, étteremre, pihenésre, szórakozásra.

És kultúrára. Ami talán a legfontosabb. Mert amíg az anyagi javakat vesszük el a gazdagoktól, annak következménye nem az általános gazdagság, hanem az általános szegénység lesz, addig a szellemi-kulturális erő megsokszorozódik, minél többen jutnak hozzá. Például: ha egy zsákfaluban egyszerű körülmények között élő ember mondjuk az egyik kollégiumi étteremben kap munkát, vagy a laboratóriumi eszközöket tartja karban, idővel ragad rá az ott tapasztaltakból egyfajta igényesség, módosul a gondolkodása. (Kéretik elfelejteni az amerikai filmipar legszemetebb „vígjátékainak” közhelyeit.)

Magyarország legfontosabb – és leghasznosabb – „exportcikke” ma még az orvosok, ápolók hada, akiket szívesen látnak egyelőre a legtöbb országban. Miért kéne megtiltani, hogy vigyék hazánk jó hírét? Sőt! Menjenek minél többen, és hangoztassák – ebben az országban lehet ilyen jól megtanulni a szakmát/hivatást! Persze ez pénzbe kerül – a kutatás-tanítás költséges dolog. De itt vannak ehhez a legjobb feltételek, megéri a norvég, francia, mindenféle nációjú, orvosnak, gyógyszerésznek készülő fiatalokat Magyarországon taníttatni. Akár állami ösztöndíjjal is.

Ehhez persze nem elég a barátságos időjárás és a nyugodt természeti környezet

Az is kell, hogy az állami szervezet irányítói ne akarjanak véglegesen eldönteni tudományos kérdéseket. Ahogy Alma említette: a népköztársaságokban azért volt tilos a genetika, mert a ”minden ember egyenlő”-t, egyformának torzították: tehát biológiai okból nem lehetnek előnyök-hátrányok. (Holott dehogynem.) De ugyanilyen módon fenyegeti a megismerést a teremtés-mítosz bigott felfogása (nem a keresztyénség!), ami szerint tilos a gének működésének kutatása, pláne befolyásolása.

A huszadik század legprosperálóbb „iparágának”, a reklámnak az atyja, D. Ogilvy mondta: a reklámok 95 százaléka fölösleges – csak nem tudjuk, melyik az az öt százalék, ami hasznos… Ráillik ez a tudományos kutatásokra is – ajánlom azok figyelmébe, akik drágállják a kutatóhelyek fenntartását, és „kézzelfogható” eredményeket követelnek.

Gyakran hangoztatom: szögegyenesítésből csak szolgaszinten lehet megélni. Ha azonban egy ország/nemzet rátalál arra a „termékre”, amit jobban tud másoknál – vagy legalább hasonló szinten, abból az egész közösség profitál.

Itt van Svájc példája, ahol kitaláltak maguknak sok-sok évvel ezelőtt egy tevékenységet: a pénzügyi szolgáltatásokat akkor, amikor az ilyesmire még csak keveseknek volt igényük. Nincs ásványkincsük, termőföldnek is híján vannak. Az ország politikai semlegessége mítosz és a legkevésbé az ottani lakosokon múlik: bármelyik közepes ország bekebelezhetné. (Ahogy erre a hitleri időkben lett volna kedve a harmadik birodalomnak.) Csakhogy ki olyan hülye, hogy a saját pénztárcáját verje szét? Ahogy lehetne Magyarország is az a hely, ahol a gyógyítás, ápolás legjobb módszereit fejlesztik, tanítják: ki akarná feldúlni az ilyen helyet?

Hogy utópiámnak vannak reális alapjai, arra bizonyíték egy minapi hír

A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) és Szegedi Tudományegyetem orvosi kara felkerült a 200 legjobb orvosi egyetem listájára. Igaz, a 101-200 közötti helyre, ez azonban még mindig sokkal jobb, mint a többi magyar felsőoktatási intézmény nemzetközi elismertsége – beleértve a Budapesti Műszaki Egyetemet is -, amelyek az első ötszáz közé sem tudnak felkapaszkodni. Erős a gyanúm, hogy ebben az értékelésben szerepet játszottak az utóbbi tíz évben a világ minden tájára kirajzott diagnosztikusok, orvosok, ápolók, hada.

Orbán tényleg tömeggyilkos, de ez senkit nem érdekel

Már három éve, hogy írtam egy cikket Orbán, a tömeggyilkos címmel arról, hogy az Eurostat jelentése szerint Magyarországon évente több mint 24 ezer ember azért halt meg, mert nem kapott időben megfelelő orvosi ellátást. Ez a halálozások 41,5 százaléka! A cikknek – természetesen? – nem lett semmi hatása, azon kívül, hogy az írás már nem érhető el.

Pedig – persze nem ilyen nyíltan, csak áttételesen – azóta maga a kormány is elismerte ezt. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ koordinálásával minisztériumi munkacsoportok által pár éve készített felmérés szerint is Magyarországon évente tízezrek (!) halnak meg, mert nem kapnak időben megfelelő orvosi ellátást. Nemrég meg még Kásler miniszter is előállt egy egészségügyi reform javaslatával, ami aztán már azelőtt elbukott, hogy egyáltalán a kormány elé került volna.

Az egészségügy tönkretétele rengeteg halálos áldozatot követel, de ez egyelőre alig hat a politikára.

A katasztrofális statisztika, a rengeteg idő előtti halál persze nem mind a mostani kormány bűne, törvényszerű, hogy az egészségügyben is előfordulnak hibák.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az egészségügyből pénzt kivonó, szervezeti zűrzavart generáló, az orvosok és ápolók kivándorlását kikényszerítő Orbán-maffia jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy sokan idő előtt meghaljanak. Nem lehet ezért számszerűsíteni, hogy az indokolatlan halálokból mennyi is írható az Orbán-kormány számlájára, de az biztos, hogy több ezres nagyságrendről van szó.

Több ezer ember halálát okozni súlyos bűncselekmény

Akkor is, ha nem lelövik őket, hanem szándékosan, tudatosan megtagadják tőlük a megfelelő orvosi ellátást – írtam akkor.

Mindennek persze nem lett nagy visszhangja, én is arra számítottam, hogy ha az ellenzék rászáll a témára (amit persze elmulasztott…), a Centrális erőtér szokása szerint lesöpri az érveket, elvégre az Eurostat valami brüsszeli intézmény, bizonyára Soros ügynöke…

Ehhez képest állami intézmények, köztük az Emberi Erőforrások Minisztériuma megerősítették, hogy az egészségügy szétesése miatt nőtt Magyarország lemaradása az európai átlaghoz képest a legfontosabb halálokok terén. Például a rosszindulatú daganatok miatt bekövetkezett halálozásban Magyarország áll a legeslegutolsó helyen az egész Európai Unióban.

Az akkor nyilvánosságra hozott kormányzati adatok bizonyos értelemben még az Eurostat adatainál is aggasztóbbak, szerintük egyetlen év alatt (a vizsgált 2014-ben) 32 ezer megmenthető ember hunyt el.

Brutálisak a társadalmi különbségek

Még azt is bevallották, hogy a halálozásban és a várható élettartamban is brutálisak a társadalmi különbségek. A férfiaknál csaknem 7, a nőknél több mint a 8 év a különbség a legjobb kilátásokat nyújtó közép-magyarországi és a legrosszabbat biztosító észak-magyarországi régió között.

Egy alapfokú végzettségű férfi átlagosan 12, egy ugyanilyen végzettségű nő 5,6 évvel él rövidebb ideig, mint felsőfokú végzettségű, azonos nemű honfitársa. Nagyon nagy területi különbségek vannak a várólisták tekintetében is.

A lényeg azonban az, hogy a politika tudatosan, talán szándékosan hagy meghalni több ezer embert, aki különben megmenthető lenne, és inkább stadionokra és kisvasútra költi a közpénzt. Arról se feledkezzünk meg, hogy a fideszes bűnszervezet megszüntette a társadalombiztosítást Magyarországon (a 2011-es alaptörvényben már nem szerepel az állam feladataként a társadalombiztosítás fenntartása, intézményeit fokozatosan meg is szüntették), ami azt jelenti, hogy az évekig fizetett járulékokért már semmi sem jár, az már csak adó, azt pedig a kormány arra költi, amire akarja. Oszt jó napot!

A pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve — Egy magyar példa

Közhelyszámba megy már az „ingyenes” magyar egészségügy sanyarú sorsa. Most például meglehetősen felajzotta a közvéleményt egy civil kezdeményezés. Arról van szó, hogy a beteg gyerekek kórházi ápolása idején legalább az egyik szülő ott lehessen folyamatosan a gyermeke mellett. A szülők (főként az anyák) ezt évtizedek óta úgy tudják megoldani, hogy éjszakára a kórtermekben a földön, vagy a folyosókon kucorognak.

Orosvári Zsolt kezdeményezésére civil gyűjtés indult, hogy összecsukható tábori ágyakat vegyenek ezeknek az anyáknak, ne a földön kelljen „pihenniük”. A kórházak vegyesen fogadták az akciót, a legnagyobb gyermekkórház, a Heim Pál nevű intézmény azonban hivatalosan elutasította az ágyak felállítását.

Minden tiszteletem a civileké, hiszen bizonyították: a „magyar” nem érzéketlen, és szolidáris is. Sokmillió forint gyűlt össze a célra, és helyenként már demonstrálnak a szülők és szimpatizánsaik az ágyak használata mellett.

Sajnálom, de ez az akció szemléletes példája annak, amikor „a pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve.”

Talán azért más a véleményem, mert ilyen ügyben évtizedekkel ezelőtt magam is érintett voltam. Akkor – ’82-’83’-84-ben – még ahhoz is az intézmény szemhúnyása kellett, hogy a hivatalos látogatási időn kívül ott maradhassunk a gyermekeink mellett. A nővéreknek is könnyebbség volt, hiszen az ember nemcsak a saját gyerekének vitt egy pohár vizet, ha már ott volt, figyelt a többire is. Én megtehettem, hogy mindennap bent vagyok a gyerek mellett, egy vidéki anyuka viszont csak úgy, hogy az éjszakát is ott töltötte, széken, földön kuporogva.

Ez egy országos hatókörű, klinikai kórház volt, az átlagosnál jobban ellátva. A gyerekek négy és hatágyas kórtermekben feküdtek: szinte kivétel nélkül mozgásképtelenek voltak. (A fiamnak pl. a műtét után öt hétig a lábára sem volt szabad állnia, a műtéti seb gyógyulása után még otthon is ölben kellett a WC-re, fürdőkádba vinni.)

Namost. Abba a hatágyas kórterembe egy tábori ágyat talán be lehetett volna szuszakolni, – hatot semmiképp. Akkor ki dönti el, hogy melyik gyerek aludhat az anyukája közelében, és melyik nem? És ez csak az egyik gond.

Sajnos a gyógyítás nem egy fáklyásmenet. Biztosan szerencsés, ha egy fájdalmas kezelés, beavatkozás – pl. gerinccsapolás – közben az anyuka versenyt sír a gyerekkel? (Mi szülők sem vagyunk angyalok.)

De még rosszabb is van. Abban a kórteremben feküdt egy tündöklően szép és okos kislány: a fiúk csak hercegnőnek hívták, a gyerekeket néha esti mesével vigasztalta. A „hercegnő” olyan 6-8 éves lehetett – és halálos, menthetetlen beteg volt. Nem voltak rajta sebek, gyönyörűen mesélt, szavalt, énekelt – csak éppen a kis testét halálos kór gyötörte: napról-napra esett össze, hervadt el. A szülei, nagyszülei váltakozva voltak mellette. Intelligens, fegyelmezett emberek voltak, akik nem ragadtatják magukat látványos érzelemkitörésekre. De a kórterem többi kis betege az elfojtott zokogást is érezte, meglegyintette őket a gyász hideg szele. És milyen a gyereklogika? Úgy hiszi a gyerek, hogy ő a kórház, a vizsgálatok, meg a szurik és a kezelések miatt beteg. Úgy képzeli: ha otthon lehetne, nem is lenne beteg.
Egy-egy nehezebb nap után az ápolóknak nehéz munkájukba került, hogy beadják az injekciót, átkötözzék a sebét a tiltakozó betegeknek. És tessék elképzelni, milyen hatással lehet a többi kisbetegre, ha valamelyik szülő sikoltozva átkozódik gyermeke szenvedéseit látva…

Kétségtelen. A gyerek gyógyulását is segíti, ha maga mellett tudhatja az anyukáját. (Ahogy az anya is szeretné folyamatosan a betege kezét fogni, ölelgetni. Bár ez műtött gyerek esetében nem is kockázatmentes.) De ehhez nem kell alvás idején is ott lenni: pont elég, ha a jóéjtpuszit ő adja, és reggel az ő szavára ébred a gyerek.

Így hát a kórtermekbe erőltetett ilyen-olyan fekhelyek szerintem inkább ártanak, mint használnak. Sokkal jobb megoldás lehetne a gyermekkórházak közelében néhány „szülőszállás” – akár régi nővérszállókban, vagy más, bérelt lakásokban. Ahol az anyának módja van rendszeresen tisztálkodni, 1-2 órát magában eltölteni, hogy erőt gyűjtsön beteg gyermeke bátorításához. Mert a betegnek – akár gyerek, akár felnőtt – nem látványos szánakozásra van szüksége, hanem konkrét segítségre, pl. az evési és egyéb szükségleteihez. És persze támogatásra, hogy lelkileg el tudja viselni elesettségét – ehhez pedig nem jó „mankó” egy idegileg, fizikailag kimerült szülő. Nem tud biztonságot sugallni.

És hogy teljes legyen a szívtelenségemről kialakított kép: semmiképpen nem adnám ingyen ezeket a szállásokat. Az a 3000-4000 forint, amibe egy ilyen szállás éjszakánként és fejenként kerülne, a túlnyomó többség által kifizethető. A rászorulóknak meg a szociális segélyalapból lehetne ehhez pénzt adni. Az egészségügyi kasszába befizetett pénzeknek a gyógyításban van a helyük – beleértve a műszereket, gépeket, az orvosok, ápolók fizetését, meg a kórtermek kifestését is.

Heppiend? Van. Annak a kisgyereknek, akivel átéltem hasonló helyzetet, már a gyereke se olyan kicsi. És három súlyos műtét, meg évekig tartó egyebek után talpra állt. Sose lesz olimpiai bajnok sprinter, de jó munkája van, el tudja tartani a családját (néha engem is), sőt, nem is sántít.

Tanulság? Talán annyi. Amikor az orvos elmondta, mi a baj a gyerekkel, hozzátette: egyelőre nem tudják, mitől van ez a csontbetegség. (Ez a szakorvos, akinek soha el nem múló hálám, már 1984-ben elment Angliába. Nagyon értett a gyerekekhez is, valahogy mindegyikkel megtalálta a hangot, pedig soha nem gügyögött. A 8 éves fiammal például konkrétan megbeszélte a problémáit, sőt, amikor kérdezősködtem, azt mondta: megbeszéltük Gáborral, majd ő elmondja, mi a teendő.) Az azonban biztos, hogy jóval gyakoribb, mint ahogy sejtenénk. A legtöbben – még orvosok is – rálegyintenek az ilyen panaszokra, majd kinövi. Aztán ezek a panaszok durvulnak el 40-45 éves korra annyira, hogy kerekesszékbe kényszerül a beteg. Akkoriban Magyarországon kötelező és ingyenes volt a csecsemőkori ortopédiai szűrővizsgálat. Na, például szívesebben költenék arra, hogy országszerte elérhető legyen ortopédiai – és másféle – szakvizsgálat (orvossal), mint egy amúgy is nehéz helyzet további súlyosbítására, csakhogy az a „szép lelkem” megnyugodjon.

Ágyügyek – Déli kávé Szele Tamással

Kérem szépen, az egyik szemem sír, a másik nevet. Pincér, a mai kávét keserűen kérem, de konyakkal. Mondanám, hogy nem tudom, mit szóljak az esethez, de az a helyzet, hogy tudom: meg is próbálom elmagyarázni. Igen, a beteg gyermekek kórházi kísérői számára biztosított ágyak esetéről van szó, újfent, éspedig azért, mert fejleményt tapasztalunk az ügyben.

Kissé ambivalens fejleményt.

Ugyebár, ha foglalkozott az ember egy témával, ha megjelent az írás, törvény ugyan nem írja elő, hogy kövessük az eseményeket az üggyel kapcsolatban, de azért tisztességes újságíró megteszi. Nem hagyja a dolgokat felibe-harmadába, kivéve, ha más, fontosabb témával kell foglalkozzon, de később akkor is illik visszatérni a korábban említettekre. Így térek én most vissza a kórházi pótágyakhoz, amiről múlt héten, pontosabban február 27-én már írtam lapunk hasábjain.

Akkor annyiról volt szó, hogy habár Orosvári Zsolt magánember és az Anyák az anyákért alapítvány kellő mennyiségben sikerült beszerezzen összehajtható tábori ágyakat a gyermekeiket kórházba elkísérő szülőknek (rendszerint anyukáknak), és ezeket az ágyakat a legtöbb magyar gyógyintézet át is vette, két kivétel mégis akadt, egészen pontosan fogalmazva a budapesti Heim Pál kórházban és a Debreceni Gyermekklinikán ugyan átvették a szállítmányt, de nem használják. Nem adják oda a gyermekeik mellett éjszakázó szülőknek. Továbbra is földre vetett pokrócokon, miegyében vetnek maguknak ágyat az anyák.

A debreceni kórház nem indokolta meg döntését, a Heim Pál igen: ők higiéniai és betegbiztonsági okokra hivatkoztak, bár, mint jeleztük is, a Heim Pál kórházban már két éve zajlik a vita a pótágyak körül, korábban a személyiségi jogokat is elővették. Meg ami még eszükbe jutott.

Nos, tegnap mozgásba lendültek az események

Valami elindult, mindkét oldalon, vagyis a szülők oldalán eddig is mozgalmat tapasztalhattunk, de az állami egészségügy is lépni kezdett. Aztán, hogy ebből a lépésből mi lesz és mi nem, az egyelőre a jövő titka. De vegyük sorba az eseményeket.

Szombat délelőtt három civil csoport, a Segítség Közvetítők, az Anyák az anyákért és a Magyar Anyák közös akciót, pontosabban flashmobot szervezett a Heim Pál Kórház elé. A Magyar Anyák nevű csoport közben aláírásgyűjtési akcióba kezdett azért, hogy a szülők gyerekeik mellett feküdhessenek, ingyen, a Heim Pál Kórházban. A petíciót már több ezren írták alá. Ennek a petíciónak a szövegét olvasták fel a kórház előtti flashmobon. Idézzük ennek szövegét:

„Elterjedt jelenség, hogy a szülők a beteg gyermekük mellett széken alszanak, vagy a földön fekszenek plédeken, matracokon embertelen körülmények között. Ezt elégelte meg Orosvári Zsolt, és rengeteg civil összefogásának köszönhetően eddig közel 30 kórházba juttattak el majd 400 összecsukható kempingágyat, amiket már sok helyen használnak is.

A Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet is kapott 20-at, de mint kiderült, raktárban tartották azokat. Amikor a szülők igénybe akarták venni az ágyakat, a kórházi dolgozók arra hivatkoztak, hogy higiéniai és betegbiztonsági szempontból nem felelnek meg. Az adományozó ekkor visszakérte azokat, mert más intézmények már sorban álltak értük. A Heim Pál-ban az adományágyak hiányában szivacsfoteleket bérelhetnek a szülők, amiért éjszakánként 4500 forintot kell fizetniük.

Arra kérjük a vezetőséget, hogy ha már azokat az adományágyakat visszaküldték, amik minden más kórházban tökéletesen alkalmasak, és pont ugyanolyanok, mint amilyeneket egyébként egy másik intézményükbe maguk is vásároltak, hogy éjszakánként tegyék lehetővé a pihenéshez szükséges, emberhez méltó körülményeket az anyukáknak INGYEN és ÁGYON!”

Ez világos beszéd

Időközben a Heim Pál vezetősége olyan érveket is elmondott különböző sajtónyilatkozatokban, melyek szerint nem vették át az ágyakat, ugyanis „nem tisztázott a tulajdonjoguk”, „nagyok, felsértették az éjszakás nővérek lábát” – nos, a tárgyilagos tájékoztatás jegyében ismertetjük ezeket is, de annyit a magam részéről hozzátennék, ha nem veszek át egy adományt, ámde azt mégis otthagyják nekem, annak viszonylag tisztázott a tulajdonjoga: amíg át nem vettem, azé, aki adta. Még jó, ha kötbért nem vetnek ki arra a szegény húsz ágyra…

No, de eddig világos volt a helyzet: egyik oldalon álltak a civilek, egy reális, létező és könnyen megérthető problémával, melyet szeretnének önerőből megoldani és képesek is rá, a másik oldalon állt két kórház, amelyeknek ez nem felelt meg.

A csavar most következik

Ugyanis tegnap délután 17 óra 41 perckor az Állami Egészségügyi Ellátó Központ kiadott egy közleményt, ennek is ismertetjük a szövegét:

„Budapest, 2019. március 2., szombat (OS) – Soron kívül, az első negyedév végén elindul az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) által fenntartott kórházakban a szülők elhelyezésére szolgáló ágyak beszerzése.

A magyar kormány évente 660 millió forintot biztosít a kísérő szülők ellátására. A kórházak közül legtöbben már korábban megteremtették a beteg gyermekek közeli hozzátartozóinak a megfelelő elhelyezését, míg van néhány intézmény, amely nem teljesítette az ezzel kapcsolatos elvárásokat.

Fenntartóként mindent megteszünk azért, hogy a hozzátartozó megfelelő elhelyezésével is segítsük a beteg gyermekek gyógyulását.

Kiadó: Állami Egészségügyi Ellátó Központ” (Országos Sajtószolgálat)

Ez azért meglepő.

Meglepő, mert a korábban többször is kitört, politikától távolról sem mentes viták során többször is előkerült az az érv, úgy a kormány privát támogatói, mint egyes politikusok részéről, hogy maga az igény sem jogos, nem is reális, tulajdonképpen semmi szükség ezekre az ágyakra, és az egész mozgalom tulajdonképpen politikai provokáció a kormány ellen.

Ezzel a közleménnyel azonban beismerték, hogy igenis szükség van a pótágyakra.

Csak éppen nem azokra a pótágyakra, amelyek már megvannak, hanem egészen más pótágyakra, melyek még nincsenek ugyan meg, de az első negyedév végén megindul a beszerzésük.

Akkor a civil ágy rossz, az állami ágy jó, ennyi az egész?

Dehogy ennyi. A dolognak vannak politikai és gazdasági vonzatai is.

Az első negyedév vége még benne van az uniós választási kampányban, sőt, épp a sűrűjébe esik, ha április elsején elkezdik beszerezni a pótágyakat, az két hét alatt megoldható, és a maradék négy-öt hét folyamán szép sorban, nagy kormánypárti sajtóhírveréssel át lehet adni őket, ahány kórház, annyi átadás és annyi kampánycikk, vezéranyag a kormánymédiában. Ennek komoly propagandaértéke van, és nem kerül semmibe, ugyanis – az Állami Egészségügyi Ellátó Központ bevallása szerint – tényleg szükség van ezekre az ágyakra, sőt, megvan rájuk a költségvetésből biztosított keret is.

A beszerzéseket pedig lehet baráti cégeken és azok hálózatán keresztül intézni, mely bizonyára jár majd némi jövedelemmel néhány tűzközeli ember számára, szóval tiszta haszon, mindenki jól jár, de még a szülők is, mert lesz ágy.

Az jelen pillanatban a kicsi kutyát sem érdekli, hogy nincs szükség újabb beszerzésre, mert már van elegendő vagy majdnem elegendő ágy, a civilek megvették, ki is osztották, és csak két helyen nem vették át tőlük – az ő ágyaikra még mindig lehet mondani, hogy „rosszak”, „nagyok” esetleg „kicsik”, ez Magyarország, lesz majd szakértő elég, aki elmagyarázza a semmit. Azt se feledjük, hogy ez az adományügy valódi ostorcsapás lenne a civil szervezetekre úgy általában – már amennyiben a civil szervezetek valóban valami titkos, távoli Soros-központ alegységei volnának, csak hát erről szó sincs. Ezek a civilek, ahogy a többi is, valóban civilek és valóban egy kellemetlen helyzetet akartak megoldani.

Most megoldja helyettük az állam. Sőt. Ha a civilek kifogásolnák az eljárást, a kormány eljátssza a sértődöttet – az is baj, ha nem ad ágyat, az is, ha igen?

Baj ez?

A probléma szempontjából nem baj, bár felvetődik a kérdés, mi lesz az eddig már szétosztott fekhelyekkel, de mivel most már politikaivá vált a kérdés, borítékolhatjuk, hogy a tökéletesen jó minőségű tábori ágyakat előbb eszi meg a rozsda, minthogy használnák őket, legyen bár rájuk akármekkora szükség, ez már az irányvonal szempontjából fontos.

Elvi kérdés lett.

Maga az eljárás viszont arra hasonlít, amikor a seriff kergeti a bankrablót árkon-bokron-réztrombitán át, végül csak elfogja, és ahogy rátette a bilincset, megjelenik egy öltönyös FBI-ügynök, aki csak annyit mond: „Innentől átveszem”.

És a jutalmat ő kapja az elfogásért.

Az egyik szemem nevet, mert lesz elég ágy, sőt, több is, mint elég – a másik meg sír, mert a kormány ügyesen ellopott egy civil kezdeményezést és innentől az övé, annak minden hozadékával együtt.

Vagy ki tudja – még sok minden történhet.

Ha történik, arról is beszámolunk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK