Én mocskosul dühös vagyok miatta. Azért, mert immár 100 éve – jóvanna, 99 – ebbe a szemét alkuba verik bele a pofánkat, ha bármit is akarnánk: kicsit jobb életet, szabadabb levegőt. Főként a saját, lelkiismeretlen uraink. Ezek a mostaniak kiváltképp pofátlanok. Teleszemetelték városainkat, falvainkat hazug, giccses síremlékekkel. Most éppen gigantikus ravatalozót terveznek a Parlament épülete közelébe.
Ha nem tudnák, jelentem: élünk! És boldogulni szeretnénk: a kalotaszentkirályi Jolánka, a rimaszombati János a szőke, kékszemű Malinkával, aki párja kedvéért töri a magyart, meg a hajasdi Iván, aki máig se tudja kimondani szerelmetes felesége nevét, így inkább Karmazsinkának hívja, ami meg se nem ukrán, se nem magyar, hanem török eredetű kifejezés.
Vajon miért erőltetik a temetői hangulatot? Talán abban reménykednek, hogy a temetőben nem illik hangosan kiabálni, így majd csöndben szemet hunyunk afölött, hogy az imbolygó lángok jótékony homályában ezerrel lapátolják kifelé a hátsó kapun mindannyiunk örökségét? Meddig akarják még froclizni a bogojevoi Surdát? Amíg neki nem megy a gombosi Zoltán házának, családjának? Vagy fordítva, ahogy ilyenkor lenni szokott.
Mindezt egy száz éve (OK 99) lelketlen kufárok, önhitt győztesek, tudatlan arisztokraták által összelapátolt okirat miatt? Amit ráadásul azóta már ezer módon felülírt a múló idő. A leglátványosabban éppen ebben a XXI. században.
Vajon mit takargatnak az örökké a pofánkba rázott gyászleplekkel? Vannak tippjeim, jó néhány kimúlt ló patája villan ki időnként a honfibú rezgő palástja mögül. A legtöbbnek személyneve is van.
Hagyjuk őket a fenébe! És örüljünk a magunk piros-fehér-zöld életének, a piros-sárga-kék, meg a piros-fehér, meg a kék-fehér-piros, meg a többiek körében.
Ettől még holtukban is garantáltan megüti a guta az egykori gőgös pojácákat, akik abban a Párizs melletti kiskastélyban összegányolták azt a szennyes irományt.
