Kezdőlap Címkék Dragnea

Címke: Dragnea

Tolvaj miniszterelnökök

0

„Az esetből tanulhatnak mindazok, akik ugyan szívesen lépnének a magyar, illetve a román »erős ember« nyomdokaiba, de immáron láthatják egy ilyen döntés veszélyeit, sőt kilátástalanságát.” – ezzel az idézettel indítja Ara-Kovács Attila szokásos Diplomáciai jegyzetét.

A múlt héten a cseh rendőrség eljuttatott egy lezárt nyomozati anyagot az állami ügyészségre azzal, hogy az indítsa meg a vádemelési eljárást. Az eset fontosságát az emeli ki, hogy a vádlott nem más, mint az ország miniszterelnöke, Andrej Babiš. (Az eset hátterét Bőtös Botond világította meg nemrég megjelent cikkében.)

Betegesen naivnak kell lennie annak, aki Babišért tűzbe tenné a kezét. Csodálkozni sem lehet rajta, hogy találtak egy általa elsikkasztott uniós összeget. Nem egészen 2 millió euróról van szó egyébként, ami – Orbán, Mészáros Lőrinc és Tiborcz István viselt dolgainak tükrében – aprópénznek számít. Az esetet az teszi figyelemreméltóvá, hogy Csehországban – mint általában azokban az államokban, melyekben még működnek a demokratikus intézmények – senki sem érinthetetlen. A demokrácia igazi próbáját persze az fogja jelenteni, ha a vádemelés tényleg megtörténik, s Babiš elnyeri méltó büntetését. Ha elnyeri…

Mert ez a jelek szerint nem csak a cseh jogszolgáltatáson múlik, hanem az unióson is. Az előbb említett cikk – a legnagyobb ellenzéki erő, a Kalózpárt vezetőjére, Ivan Bartošra hivatkozva – utal rá: Babiš ellen eljárást egy ideje már az EU-hatóságai is folytatnak, de mintha nem siettetnék az ügy tisztázását, s mintha Brüsszel számára lennének olyan szempontok, amelyek a gyors eljárás ellen szólnak. Ha ez így van, mi lehet ennek az oka?

Az ok nagy valószínűséggel az, hogy az uniós intézmények nem akarnak totális frontális támadást indítani valamennyi kelet-európai kormány ellen, minthogy egy ilyen lépés végül még Brüsszel elleni közös dacszövetséget teremtene közöttük.

  • Politikai jellegű eljárás már folyik Lengyelország és Magyarország ellen, amiért a két kormány kisajátítani igyekszik a jogszolgáltatás feletti ellenőrzést.

  • Pártpolitikai eljárás folyik Magyarországgal és Romániával szemben, mely szintén közvetlen kapcsolatban áll a demokratikus intézmények ellehetetlenítésével. Ennek következtében függesztették fel a Fidesz tagságát az Európai Néppártban, illetve a román Szociáldemokrata Pártét (PSD) az Európai Szocialisták Párjában (PES).

  • És ráadásul folyik egy nyomozás Magyarországon és Romániában, melynek minden bizonnyal bűnvádi következményei lesznek, egyik esetben a magyar miniszterelnök vejének üzelmei (Elios) miatt, a másik esetben a román autópálya-építési projektek körül, melyeket szintúgy komoly összegekkel támogatott az Európai Unió, s az összegeket alaposan megcsapolta a kormányhoz közel álló politikai bűnszövetkezet.

Mindezek volumenben messze meghaladják a Babišra most rábizonyítható 1,8 millió eurós tételt. És az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Csehország szilárd partner az unió biztonságának védelmét illetően, nem úgy, mint Magyarország, mely egy ideje mindent elkövet, hogy ártson annak. A csehek voltak az elsők, akik külön titkosszolgálati részleget hoztak létre a kínai ipari kémkedés megakadályozására, s Kelet-Európában ők reagáltak elsőként az orosz cyber-támadásokra is.

Ha e feltételezés igaz, a Babiš elleni vád egyelőre megmarad egy olyan lehetőségnek, mely Damoklész-kardként lebeg a miniszterelnök feje fölött.

Nem így a magyar és román kormányok esetében. A brüsszeli bürokrácia ugyanis jól tudja: Orbán és a román kormányt minden tekintetben meghatározó pártelnök, Liviu Dragnea összefogásától nem kell tartani. Bár mindkét politikust hasonló gátlástalanság jellemzi, ráadásul politikai érdekeik is szinte tükörképei egymásnak, a két ország között mégis van egy történelmileg terhelt viszony, mely román részről nem hagyható figyelmen kívül. Dragneanak pedig nyomasztó érdeke fűződik ahhoz, hogy azokat a minimális előnyöket, melyekkel – Orbánnal szemben – rendelkezik, maradéktalanul megőrizze, sőt, ha lehet gyarapítsa. Messze kevésbé rombolta le a demokratikus intézményeket országban, s ennek jelentőségét nem kisebbíti, hogy csak azért nem, mert erre nem volt képes. Másrészt – pártpolitikai szemponttoktól függetlenül – Romániában egyelőre nem létezik olyan jelentős politikai erő, mely ne osztaná a brüsszeli és washingtoni biztonságpolitikai aggodalmakat Oroszországgal és Kínával szemben.

Másrészt egy párhuzamos fellépés a magyar és a román kormánnyal szemben pártpolitikailag is kiegyensúlyozott lenne, épp ezért nem, hogy gyengíti, inkább erősíti a kettős eljárás hitelét, hisz míg a Fideszt a konzervatív EPP függesztette fel, addig a PSD-vel szemben ugyanígy járt a baloldali PES.

Az esetből pedig tanulhatnak mindazok, akik ugyan szívesen lépnének Orbán és Dragnea nyomdokaiba, de immáron láthatják egy ilyen döntés veszélyeit, sőt kilátástalanságát.

Ki lesz az EU főügyésze ?

0

Brüsszelben az Európai Unió költségvetési ellenőrző bizottsága a román Laura Codruta-Kövesit javasolta a korrupciót vizsgáló főügyész posztjára. 22 uniós állam hozta létre ezt a szervezetet, melynek a fő feladata az lesz, hogy megvizsgálja: melyik tagállam hogyan költi el az európai pénzeket!

Magyarország nem vesz részt a szervezet munkájában, mert a kormányzat óvakodik bármilyen külföldi ellenőrzéstől. Románia, ahol aligha kisebb a korrupció, részt vesz a szervezet munkájában, de egyáltalán nem támogatja Laura Codruta-Kövesi jelölését.

A fiatal ügyésznő, aki Sepsiszentgyörgyön született és felvette magyar férje nevét, eredményesen küzdött a korrupció ellen Romániában, ahol magasrangú vezetőket is rács mögé juttatott korrupció miatt. Épp emiatt buktatta őt meg Bukarestben a szociáldemokrata kormányzat, melynek erős embere, Liviu Dragnea maga is több korrupciós ügy célpontja. “Önök sok rosszat hallhattak rólam”- mondta mosolyogva a brüsszeli bizottság előtt a román ügyésznő, aki arra célzott, hogy a bukaresti kormány nemcsak, hogy nem támogatja a jelölését, de lejárató kampányt folytat vele szemben.

Három jelölt fut versenyt a főügyész posztjáért: a román ügyésznőn kívül egy francia és egy német jogász. Jean-Francois Bohnert és Andres Ritter – ellentétben a román ügyésznővel – élvezi a saját kormányának a támogatását. Ez feltétlenül előnyt jelent a számukra, de az EU költségvetési ellenőrző bizottsága azért támogatta végülis a román ügyésznő jelölését, mert ő ellenséges környezetben bizonyította, hogy lehet sikerrel folytatni a korrupció elleni harcot még Európa keleti felén is.

Túlvilági szövetségek

1

Túlvilági szövetségek ezt már azért is kívánatosnak vélik a politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfeljebb fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai felé. A politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”, vagy legalábbis torz tükör által homályosan fölvázolt valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre, elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget, sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd: megoszt, miközben egységről hadovál.

A politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen kétfelé üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak – egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”, akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i) kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura. Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a Közel-Kelettől egészen Venezueláig nemrég láthattuk, illetve ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet” termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti, ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond “népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül, hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baj legyen, csakazért is sorosoznak.

Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak, ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik bármit benyalnak.

Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és rezonálnak rájuk, gyűlölködő propagandát folytatnak kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti baleknak. Mert az ellenfelet, azt karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy- illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja lerombolni, lesz helyette stadion, hol – kenyér helyett is – mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej, ha Ady még élne, még hegyesebb tolla lenne!

A politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást, mégha vitánk is van.

A normális – konszenzusra törekvő – kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol.

Itt az adott szó kötelez, a következetesség, a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat meghallgasson, stb.

Valahogyan ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar (és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem, ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a bensőséges kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.

A rommagyar politikai mainstream elfideszeződése nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják, mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan leromboló hatalomnak. S, mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával, önellentmondó, másokat baleknak néző, stb., stb. kijelentésével, miszerint szövetséget kötniük kötelező, de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot, ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És itt nyilvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való csatlakozásról beszél, csak azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus itteni képviselőivel való menetelésre. Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vezír, s ki hinni akar neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből, hiszen ismét csak Kelemen Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget a másik két Fidesz itteni fiókpárt (ocská)val – egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem zavarja a populista vezért –, mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám a vezírnek (illetve ajánlja a rosseb, aki jópénzért teszi is), hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor talán mi – mezei talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert hiperintelligensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra megtanított rá). De így, kacsintson vissza rá a(z ördög) Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer, belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét elnöknek kiáltja ki. Állva tapsol majd a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójában térden áll, büszkén lehajtott fejjel gazsulál.

Ez már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy arról koldulunk. Ismét csak halkan kérdezném, amikor rommagyar EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást” kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a Ceausescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét is, hogy európai módon és úton, egy szélesebb körben, orvosolni lehessen bajaink.

Dragnea hattyúdala

A politikai mérlegelés és döntés, a politikai diskurzus általában, ha nélkülöz mindenféle morális meggondolást, éppen annyira félrehord, mintha minden racionális (politikusok sokszor pragmatizmusnak mondják) meggondolást mellőzne. A politika morális dimenziója az egyetemes, vagy legalábbis a partikularizmust szélesebb keretbe foglaló szempontot jelenti, az ahhoz való igazodást, hogy más is ember és a politikai cselekedetek következményei így vagy úgy őket is érinti, ezért az ők érvei, szempontjai és érdekei is figyelmet érdemelnek, integrálni kell őket is. Az amorális politika t.k. – a békasegge alatti nézőpontok, a gyűlölködés, a többes mérce propagálása – politika alatti, a mégoly szenvedélyes, viszont egyoldalú és kirekesztő diskurzusok különösképpen a demokratikus politizálás mércéjét nem érik el: diszkurzív értelemben antipolitikák. Persze az uszító, lejárató, gyűlöletkeltő, kirekesztő és intoleráns, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, konteókra, magyarán szemenszedett hazugságokra, alapozott politikai diskurzusok hatnak, vagy még inkább fertőznek: a populizmus eléri és megerősíti közönségét, amikor minősít, ígérget, hiteget, kirekeszt és ajnároz.

Ezért is nehéz a PSD-vezér legutóbbi hosszú szövegelését valódi politikai előadásnak, különösen programatikus beszédnek tekinteni, egy sokszorosan meghasonult és rettegő politikai szereplő, önjelölt vezér, sőt diktátorjelölt, elkeseredett és cinikus, sőt szarkasztikus beszédét mondta vasárnap Liviu Dragnea. A király meztelen, hiszen ami két éve tudható, hogy a hatalmon levő párt(ok) egyetlen reális célja megvádolt, sőt elítélt vezéreinek (és egyéb korruptaknak) a fölmentése, minden eszközzel és minden áron, éppen beszédében vált egyértelművé. Az abszolút prioritás, minden kendőzés, ötölés-hatolás nélkül, az amnesztia és közkegyelem sürgősségi (sic!) kormányrendeletbe foglalása, mint utolsó lehetőség, hogy a vezérek megússzák a börtönt. Márpedig erre politikát, különösen racionális közpolitikákat építeni egyszerűen lehetetlen. Ezért történhetett meg két saját kormány elzavarása, a harmadik viszont fél éve nem képes semmiféle távlatos tervet kivitelezni, egyik napról a másikra sodródik, amint a pártvezér üzeneteit leső – illetve az itteni Habony, a szintén elítélt Darius Vâlcov “bölcs tanácsait” követő – báb-miniszterelnök asszony kormányon téblábol, sem autoritása, sem hozzáértése, biodíszlet.

Mit közvetít a pártnak és a “világnak” Dragnea pártvezér hosszas expózéjával? A pártvezér diskurzusa képtelen kontextust teremteni, ez a politikában – ezt Paretotól tudjuk – gyakran azt jelenti, hogy a politikus szenvedélyes lózungokkal elrejti valódi szándékait és érdekeit. Dragnea szarkazmusai mögül viszont minduntalan kilóg a lóláb, sőt már maga az egész lótetem. Mitől jobban fél, attól nagyobbakat mond, támad és lejáratni próbál mindent és mindenkit. Viszont az emlegetett – ügyészt fenyeget ezzel – megroggyanó térd éppen rá a jellemző, fél és félelmét igyekszik agresszív ellentámadásba csomagolni, hasztalan. De nemcsak logikus, vagy legalább követhető programot képtelen vázolni, hanem – bár az egész beszéde azt célozza, arra igyekszik – a fő ellenséget sem képes betájolni, és kétségbeesésében igencsak széles körben, egymásnak is ellentmondó részekből álló ellenség-felhőt vázol. Így lesz ellenség az EU-mellett az egész politikai nyugat, Soros, a multik, az ügyészek-bírák, és mindenekelőtt a “nem román” államelnök, akit hazaárulással vádol meg, sőt utasítja szárnysegédjeit, hogy mondvacsinált okokból konkrét vádemelést hoznának össze Johannis ellen. Beszédének egyetlen kötőeleme a szélsőséges etno-nacionalizmus (adott pillanatban a kormányról mondja, hogy “románnak kell lennie”, mintha a mostanit éppen harmadszorra és többszörös átalakítást követőn nem ő alakította volna olyanra, amilyen), amit viszont még “a köznapi értelmezhetőség” nyelvére sem képes lefordítani, beszéde szétesik, humorosnak vélt szarkasztikus megjegyzésekkel, vízkortyolgatásokkal és indokolatlanul kitartott sakállmosolyokkal igyekszik tagolni azt. Név szerint utasítgatja a kormánytagokat – mert a kormány a párt, mert maga a nép is a párt, ahogy azt a vranceai kisbáró szíves közléséből tudjuk –, mert miniszterelnök és miniszterek a PÁRT ÉS NEM AZ ORSZÁG “SZOLGÁI”, a PÁRT pedig DRAGNEA!

Más kérdés, hogy mitől virulensebb, parttalanabb és töredezettebb a beszéd annál nehezebb – illetve sok vonatkozásban egyértelműen abszurd és lehetetlen – gyakorlattá átfordítani, és minden valószínűség szerint gondot okoz majd kivitelezni. Ezt az (i)gazságügyminiszter máris jelzi, amikor az amnesztia és közkegyelemről hozandó sürgősségi kormányrendeletről mondja, hogy “utolsó megoldás” lehet, és egyelőre nincs is napirenden. De még kínosabb – nem is nyilatkozik a “kijelölt feladatokról” – az egyébként mindenben obediens miniszterelnök-asszony, számára vállalhatatlan a nyugatellenesség, amikor 2 hete maradt, hogy átvegye az “EU soros elnökségét”. Dragnea fenyegetései és etno-nacionalista kirohanásai megfejtésre várnak, ma még nem látható, hogy egyáltalán követi azt a pártapparátus – már a kötelező lojalitást fölmutató rituális gesztusokon és ismételgetésen kívül – vagy pusztába kiáltott szó marad. Ne feledjük a PSD a ceusescu-féle sajátos nacionál-kommunista párt örököse, hálózatai, egész beágyazottsága a régi párt modelljére épül, ezért a kettős beszéd (Orvell, na), a központi ukáz csendes elszabotálása és közben lojalitás mímelése a vérereiben van. Ami kívülállónak abszurdnak és lehetetlennek, ellentmondásosnak, illetve kognitív disszonanciát okozónak tűnik, azt a párt “alapsejtjei” simán megoldják képmutatással, mimézissel. Teszik ezt egyfelől a “fölfele nyalni, lefele rúgni” bizánci logikája szerint, másrészt viszont, néha fönt és a lent, a politikai karnevál groteszt szabályai szerint, megfordulnak, néha a vidék, a lent diktál. Nemcsak a vidéki szervezetek és potentátok, a megyei és városi kisbárók a foglyai Dragnea és társainak, hanem megfordítva a központ – végső soron, és a választási mobilizálásért cserében, a klienteláris viszonyok implicit szabályai szerint – is a párt alapsejtjeinek a foglya: róka fogta csuka.

Azután van egy másik körbefutó kisebb hálózat, egy egyre szoruló hurok, mely Dragneat és Tăriceanut, a kisebbik kormánypárt vezérét, összekapcsolja és a kölcsönös zsarolás helyzetébe hozza. A PSD azzal zsarolja a szenátus elnökét, hogy utat enged parlamenti szavazatával az ellene folyó újabb ügyészi kivizsgálás és esetleges megvádolásnak, ha nem támogatja az amnesztia és közkegyelem kihirdetését (már azon is túl, hogy maga is haszonélvezője lenne az intézkedésnek), amit megmaradt elveinek (még pontosabban az európai ALDE) nyomására nem szívesen támogat. Călin Popescu Tăriceanu, másfelől pedig arra akarja rávenni Dragneat, hogy ő maga legyen a PSD-ALDE közös államelnök jelöltje jövőre: csuka fogta róka.

És ha a központ és vidék, valamint a PSD és ALDE kölcsönösen zsaroló hálózatai, a román politikai mezőny struktúrájába illő hálózatok és hurkok, „hagyományos” politikai viszonyoknak mondhatók, a Fidesz itteni fiókpártjainak hatalmat, pontosabban Dragneat, támogató magatartása nem illik a képbe. Néhány körülmény van, ami minden valószínűség szerint – hiszen a titkolózás, a manipuláció, a sajtó megszállása, a cenzúra, a rommagyar egypártrendszer legfőbb jellemzői – motiválja a Dragnea-Tăriceanu-Kelemen trió szövetségét. Azt gondolom, hogy deduktív úton közelítve, elsősorban az orbáni illiberalizmus, játszik szerepet a trió fönntartásában, a fékek és ellensúlyok kiiktatásának, az (i)gazságszolgáltatás alávetésének a szándéka a közös. Azután az EU-ellenesség, mégpedig éppen azért, mert az bírálni merészeli a jogállamiság fenyegetettségét, számon kéri az európai normák betartását. De a Soros-konteó mantrázása, szintén közös, csak a rommagyar mainstream, érthető okokból, halkabban sorosozik. Végső soron pedig az orbáni etnonacionalizmus, a szélsőséges populizmus, pontosabban alt right-hoz való kapcsolódás a kötőanyag, aminek a kisebbség szempontjai szerinti újfradefiniálásával kapcsolatban adós még a rommagyar politikai spin doktorok hada.

Ott tartunk, hogy Dragnea nyugodt lélekkel támadhatja a visszaszolgáltatási folyamatot a Fidesz itteni fiókpártjai, egyetemben a folyamat fő haszonélvezőivel az egyházakkal, meg sem mukkan. Eddig úgy tudtuk, hogy az elkobzott javak visszaszolgáltatását (restitutio in integrum), illetve a kártérítést, ahol nem lehetséges, kezdeményezték, támogatták, sőt sürgették (még nemzetközi fórumokon is) a rommagyar politikai formációk és egyházak. Nos, mára már ezt is fölülírja az illiberalizmus, az alt right igenlése, az Orbán-imádat.
Meddig még?

Magyari Nándor László

Hattyúdal és pártokrácia

0

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében.

Ami ezidáig csak eufemizmusnak tűnt, az hogy a Dragnea and Co. vállalkozása – és ne legyenek illúzióink, a rommagyar politikai párt, mely mára csak a Fidesz végeken újratermelt alteregója – a megboldogult, “létezett” kommunista pártok mintájára működik, egyre nyilvánvalóbb realitás. Az átmenet végül visszavezetett – és ez nemcsak helyi nyalánkság, hanem regionális valóság – a nomenklatúra-pártok, új nevükön a klienteláris, elvtelen és amorális pártlojalitáson, ugyanakkor elkeseredett belső káder-harcokon épülő korrupt és kilátástalan, pártokráciához, az ismétlődő “nyolcvanas évekhez”. A jelenlegi román és benne rommagyar politizálás megértéséhez leginkább – a szovjet pártvezérek budoárjába vezető – a felmelegített kremlinológia lenne alkalmas, modernebb és módszeresebb, valamint tudományosabb eljárások hatástalanok. Az a helyzet, hogy a politológia kipróbált analitikus fogalmaival, megragadhatatlanok azok a folyamatok, melyek az elbukott nyugatosodási kísérletek, az orosz hibrid-háborús befolyás, a demokratikus hagyományok hiánya stb., stb., nyomán régiószerte létrejöttek. Az eddig is csak áhítozott, mégis úgy ahogy demokratikus politizálásnak, az áttetsző és racionális kategóriákkal elmondható, sőt számonkérhető politikai diskurzusoknak és a velük járó tényszerűségen és korrekt tájékoztatáson alapuló médiának, rövid úton, befellegzett. A történelem igen rövid ciklust követően ismétli magát, és ezt a stílus, a politikai elit ízlés(telenség)e jelzi a leginkább.

Bár meg kell hagyni, hogy Dragnea sanyarú mosolya és cinikus, “smekker”-kedése, amint “központi bizottsági” gyűlésről kijövet a médiát froclizza, vagy Iordachenak a parlamentnek egyébként sem nevezhető, sokkal inkább nagy nemzetgyűlésnek tűnő plénumában történt, duplán felmutatott középső ujja, mégiscsak mulatságosabb, mint elődjeik karlengetése és a Ceau-féle nagynemzetgyűlés ütemes tapsa. A nyolcvanas évek ismét itt vannak, kissé talán emberarcúbb, kicsit flitteresebb, de annál kilátástalanabb, a határok még nyitottak, és ez persze nagy különbség, csak az utolsó oltsa majd le a villanyt.

A pártvezérek vadászatainak képei viszont semmit sem változtak és a kamarillapolitika, a kulisszák mögötti egyezkedések, a hübéresi-vazallusi rendszer, a közvagyon korrupt hálózatok és klienteláris összefonódások szerinti szétosztása, ugyanúgy megy, mint az átkosban. És a káderpolitika, a kontraszelektált, félművelt-félanalfabéta pártelit kiválasztása, elő-, valamint leléptetése is a régi, amint az a hetek óta húzódó, végre (elvben) megtörtént kormányátalakítás látható/bemutatott képeiből kiderül. A román kormány (és csatolt részei) újra, és ismét csak nyíltan felvállalva a(z utód) “párt” nyúlványa, a pártvezér játékszere, kénye-kedvének kiszolgáltatott végrehajtó “élcsapata”, hajlékony gerincű, sőt az “imádott vezér” akaratát kitaláló, annak elébe menő kliensek hevenyészett gyülekezete. Hevenyészett, hiszen szűk két év alatt három “saját kormányt” fogyasztott el a hatalom, és mintegy ötven minisztert menesztettek (“rémaniáltak”, hogy ezt a minden ajkon ott levő kifejezést se feledjük el), csak gazdáik által tudott okok és meggondolások alapján. Ezt biza megirigyelhetné az exdiktátor, de akár Sztálin is, a kremlini modell él és virágzik, legalábbis egyelőre.

Egyébként nincs is itt semmi látnivaló, csak Dragnea – sztálinista mintára – éppen leszalámizta párton belüli ellenfeleit. Egyesek (Adrian Tuțuianu, Marian Neacșu, Paul Stănescu, volt alelnökök, a legbelsőbb hatalmi kör tagjai) kicsit kellemetlenkedtek, végül khm …. lábuk közé húzott farokkal, elvonultak (még szabadon megtehették), végül Gabriela Firea Bukarest főpolgármestere maradt “félellenzékben”, de ő sem érzi nagyon jól magát, a tisztogatás folytatódni fog. A káderek forgatása – éppen, hogy rendszert ne lássanak a “rendszerben”, hogy emlékeztessék őket kiszolgáltatottságukra, hogy megalázásuk képeit felidézzék, hogy tudják hol a helyük stb. – központi szinten megtörtént (persze alacsonyabb szinteken még sok mozgás várható). A Daddy minden módszert bevetett, amit egy klasszikus sztálinista vezér pártján belül eljátszhat: kihasználta a párt kiskirályainak gyengeségeit és hiúságait megosztva és egymás ellen kijátszva azokat – ha kell, akár feloszlatott helyi szervezetet (lásd. Ilfov); a háborgók csoportját felszalámizta, funkciókat biztosított a megtérőknek (Ecaterina Andronescu, Nicolae Bădălău), viszont a pártból is elzavarva, funkcióiktól megfosztva a makacsabbakat; a háttérben, titkos „előgyűléseken” dolgozta meg a központi bizottságban szavazattal bírókat, fenyegetve és mézes madzagot húzogatva; a területi pártstruktúrák kontrollját az ideiglenesen kinevezett – és nem a párt szabályzatának megfelelő, választásokon kijelölt – kiszolgáltatott területi vezetőkön keresztül kontrollálja, és persze kulcspozíciókat juttat a szó nélküli lojálisaknak. A hozzáértés, a szakmaiság – az eddigi munkaügyi miniszter fogja vezetni, ha igaz, a szállítási minisztériumot, egy közismert exminiszter közismert divatboy a fejlesztési miniszter élére kerül, és egy matektanár fog a kultúra ügyeivel foglalkozni, miniszteri rangban – már formálisan sem szerepel a miniszterek kinevezési kritériumai között.

A román és rommagyar pártokráciának, mely egyre inkább minden álca nélkül mutatja arcát, semmi köze a demokratikus hatalomgyakorláshoz, de a kormányozhatóság alapfeltételeit is kikezdi. A múlt rendszer éppen az ilyenfajta tehetetlenségbe bukott bele, nem lehetett folytatni, mert mindenestől illegitim volt, nem lehetett folytatni, mert erőforrásai (a külföldi kölcsönök is, visszatérítésük megszállott politikája is) kimerültek, nem lehetett folytatni, mert társadalomellenes volt. És itt vannak a nyolcvanas évek, ami nem világos, hogy az elején tartunk és még elhúzódik, vagy már a végén? Dragnea rendszerét ugyanolyan meggondolásokból, mint a ceausizmust – persze a megváltozott viszonyok mellett – nem lehet folytatni, csakhogy közel-e az újabb ’89? A keleteurópai nyomorúság része, hogy akárhányszor nekilendül a „nyugatosodásnak” előbb-utóbb elakad, megijed, frusztrálttá válik és visszafordul (erre mondja Ady, hogy Magyarország „Komp-ország, komp-ország, komp-ország”). A megrémült elit pedig folyton rosszkor „zár össze”, úgy tesz mintha minden kormányváltás mindenkor rendszerváltás lenne, mintha nem lenne alternatívája, ezért a rövid ciklusok, a gyakori visszatérések, a rendszer redundanciája és körforgása, egyhelyben toporgás és forradalminak tűnő fellángolások.

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében. Viszont van még „másik román társadalom”, civil ellenzék, csak az kétséges elég erős-e, hogy elzavarja a korrupt hatalmat? A történelem ismétli önmagát, most már csak reménykedhetünk, hogy Marxnak van igaza, vagyis ami egyszer, mint tragédia kerül színre, az másodszorra komédiaként áll elébünk. Akárhogyan is, tapsolunk, nevetünk vagy könnyezünk, az előadás sponzorai és elszenvedői mi magunk vagyunk, és nem mindegy, hogy mi marad miután a függöny legördül.

Azután meg, az a kérdés, hogy mit érlel annak az EU-nak a sorsa, melyet – legalábbis a dolgok mai állása szerint – Dragnea kötélen rángatott bábja Viorica Dăncilă fog vezetni? Nem nehéz kitalálni: megérett a pusztulásra, és végzetét elkerülni, aligha áll módjában!

Magyari Nándor László

Egy ámokfutás utolsó lépései

0

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom, Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható.

Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co. túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja,

ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása stb. – mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján.

Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak,

hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismét csak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pártstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE – na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik – csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak stb. – meghallgatására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban.

Az ALDE vezér az utolsó másodpercben átállhat

Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátszik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre és elhatárolódni az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co. mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozícionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokoll, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismét csak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co. parlamenti többsége.

A rommagyar formációk a Fidesz utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett?

És ismét fölmerül a kérdés: vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket szinte lenullázni. Nem sikerült az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni a külső támogatásért cserében, a protokoll semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

Magyari Nándor László

Elvtelen és káros

Sajnálatos, hogy számíthatnak a Fidesz itteni fiókszervezeteinek hathatós támogatására, akik Orbán-imádatuk jeleként, illetve egyházi sugallatra mennek a nyájjal, bele az elvtelen és káros, társadalmi szolidaritást és toleranciát leromboló, diszkriminatív és értelmetlen népszavazásba: kisebbségiként, kisebbségek ellen.

Az a fajta jobboldali populista, pontosabban alt-right politikai hitvallás, mely a szemünk láttára bármelyik hagyományos – konzervatív, liberális, vagy szocialista – politikai ideológia karikírozott, eltorzított változataként áll elő, alapjaiban paradox jelenség. Olyan nézőpontokat és politikai attitűdöket kapcsol egybe, mindenekelőtt érzelmi és nem a tényeknek való megfelelés szerint, melyek az analitikus, a racionális észjárás szerint össze nem illőek. Az így kialakuló proto-ideológia, mely a leginkább az “eredeti (olasz) fasizmushoz” hasonlatos (Jay Griffith), gyűlöletbeszédet, erőszakkultuszt, macsó magatartásokat, klerikális konzervativizmust (senkit ne tévesszen meg, hogy ezt keresztény kurzusként hirdetik), elegyít jobboldali libertariánus eszmékkel (a libertarizmusnak nincs köze a hagyományos liberális politikai filozófiákhoz, az anarchiához, a nihilizmushoz áll közel). Egyben anti-modernista, más megközelítésben decivilizációs és reakciós ideológia, nihilista, hiszen semmiféle koherens és távlatos programot nem ad, hatalomfetisiszta, de egyáltalán nem pragmatikus. Képviselői elit- és értelmiségellenességükről, a klímaváltozások tagadásáról, alternatív-tények és poszt-igazságok terjesztéséről ismerhetők meg. A szólászabadságot hazugságok, rágalmak és igazolhatatlan összeesküvés-elméletek erőszakos terjesztésére használják, minden lehetséges alkalommal megtámadva a politikailag korrekt beszéd létjogosultságát. Nem hisznek a szakszerűségben, sőt a nacionalista és rasszista elfogultságot használják tudományos tények tagadására, mítoszokat állítanak a valós történelem tényeinek helyére stb. Populizmusa teszi többé-kevésbé népszerűvé, és – a tömegdemokrácia szabályai szerint választásokkor – sikeressé is, ezt az irányzatot. Követői populista, elit-ellenes kirohanásokkal, a civilizációs eredmények, a haladás, kétségtelenül létező, negatív vonásainak a fölnagyításával, mértéktelen eltúlzásával fedik el azt, hogy számukra a hatalmon, sőt az abszolút hatalmon kívül semmi nem számít.

A populista alt-right legbefolyásosabb képviselője Vladimir Putyin orosz elnök, de nyilván Donald Trump is hozzá hasonló ideológiát próbál rákényszeríteni első körben a republikánusokra, azután az USA-ra. Őt időben megelőzi Orbán Viktor, aki nem csak régiónkban, a legőszintébben vállalja ennek az ideológiának a képviseletét, hiszen Orbánon kívül, nincs is olyan EU-s miniszter- vagy államelnök, aki Steve Bannon és Milo Yiannopoulos-al vagy a belga szélsőséges fiatalok csoportjával parolázna/fényképezkedne. De ez a lengyel Kaczynski, a francia Le Pen, a brit Farage, a holland Wilders, és az olasz Salvini politikai krédója is. És azután – talán a fönt említettektől kissé megkésve – ebbe az irányba tart Liviu Dragnea és a mögötte álló PSD-s társai, és szintén ebbe az irányba tájékozódik Călin Popescu Tăriceanu. Azután meg tetszik vagy sem, de sok mindenben Orbán és a PSD-ALDE kormánykoalícióhoz csatlakozó Fidesz itteni fiókpártja, vagy legalábbis a vezetőségének legbefolyásosabbjai: az elnök és a székelyföldi kiskirályok is, politikai filozófiájukat tekintve, az alt-right fele tartanak.

Az alt-right más és másképpen nevezi meg magát, illetve más és más társadalmi-politikai jelenségeket tematizál, régiónként, és országonként, de lényege ugyanaz: a gyűlöletkeltés, az erőszakkultusz, a háborús és botrányos nyelvezet, a civilizációs vívmányok lebontásának kísérlete, az anti-modernizmus, államimádat, nacionalizmus és rasszizmus, nőgyűlölet, homofóbia, bevándorlás és kisebbség-ellenesség, stb. A Putyin-féle hibrid diktatúrának és az Orbán-féle illiberális demokráciának, az idegengyűlöletnek és elitellenességnek ugyanaz a gyökere és a hátterében fölsejlő ideológiája, mint Trump protekcionizmusának, vagy Farage Brexitjének és EU-ellenességének, az alt-right.

Van abban valami véletlen, konjunkturális, hogy hol mit tematizál és helyez a politikai ágenda középpontjába a mozgalom. Magyarországon a Fidesz egész pályás letámadása – a torz választási rendszer következtében elnyert kétharmados parlamenti többségével a háttérben -, minden területet módszeresen próbál átállítani az alt-right szolgálatába, a saját oligarcha-osztály kiépítésétől kezdve, a kultúrharccal bezárólag, módszeresen. Lényegében, és szándéka szerint, ezt rögzíti, illetve leplezi le a Sargentini-Jelentés, mint az EU értékrendjétől, a liberális demokrácia szabályaitól való szándékos eltérést.

Romániában az igazságszolgáltatás megszállási kísérlete, melynek hátterében elsősorban a PSD vezéreinek korrupciós megvádoltsága/érintettsége áll, a DNA-t és a korrupció ellenes fellépést emelte ki, helyezte az alt-right alapon kiélesített támadások középpontjába. Csakhogy a kétharmad hiánya, illetve a civil társadalom ellenállása, valamint az elnöki hivatal és az EU pozicionálása következtében, az Orbán-modell közvetlenül nem alkalmazható. Dragnea és társainak A-terve – valószínű saját értékelésük szerint is – első körben elbukott. Az igazságszolgáltatás közvetlen megszállását célozta meg a tavaly január végi híres/hírhedt Iordache-féle 13-as kormányrendelet, és az összes azóta – a parlamenti különbizottság által kiokumulált – aggályos törvény-tervezet, de kudarcot vallottak.

Úgyhogy jöhet a B-terv amit az ortodox egyház és fanatikus hívőinek a segítségével próbálnak átvinni – elterelő hadműveletként, álszolidarítást teremtve, stb. -, mégpedig az alkotmány-módosítás. Ez a téma kitűnően illusztrálja azt, amit föntebb az alt-right sajátjaként fölsoroltam, kiválóan alkalmas populista szólamok és klerikális igények, valamint anti-modernista, reakciós álláspontok kifejtésére, decivilizációs, agresszív, macsó és ultramontán ötletek, gyűlöletbeszéd és intolerancia kiélésére. A “hagyományos család” védelme – bármit is jelentsen ez – főként olyanok szájából, akik igencsak libertariánusok saját magánéletük tekintetében (Dragnea “barátnője” fiatalabb menyénél, Tăriceau, ha jól számolok, ötödik feleségét “fogyasztja”, stb.), életmódjuk a vallás hirdette aszkétizmus ellentétje, stb., csak ürügy. Egyszerre igyekeznek ezáltal populista módon, azaz pillanatnyilag, az alt-right zászlaja alatt, egybekovácsolni manipulált tömegeket és elterelni a figyelmet a korrupcióról, az A-terv tarthatatlanságáról. De egyre nyilvánvalóbb, hogy tévednek Dragnea és társai, amikor azt képzelik, ha időt nyernek “életet”/szabadságot nyernek, még elég erős a civil ellenállás, ami egy kis európai hátszéllel, amit a külföldre szakadt román állampolgárok fújnak, sikerül leleplezni és megakadályozni őket, alig rejtett céljuk elérésében. Ahogy diverzió volt az augusztus tizedikei kiprovokált csendőrségi erőszak – ami egyre inkább lelepleződik – és a Giulianni-féle levél, éppen úgy nem a családról (annak definícióját is elvéti a javaslat), hanem a rejtegetni való araszoló alt-right projekt, a demokrácia ellehetetlenítéséről és a hatalom bebetonozási kísérletéről szól, a népszavazási kezdeményezés. Az alt-right populistáinak semmi sem drága, most a homofóbiára és gyűlöletre játszanak rá, a vallásos fundamentalizmus pre-modern érzelmi világára építenek kampánystratégiát.

Sajnálatos, hogy számíthatnak a Fidesz itteni fiókszervezeteinek hathatós támogatására, akik Orbán-imádatuk jeleként, illetve egyházi sugallatra mennek a nyájjal, bele az elvtelen és káros, társadalmi szolidaritást és toleranciát leromboló, diszkriminatív és értelmetlen népszavazásba: kisebbségiként, kisebbségek ellen.

Magyari Nándor László

Iskolakezdés – utánlövéssel

0

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Az oktatáspolitikákhoz, inkább, mint a futballhoz, mindenki ért, legalábbis évente kétszer, érettségikor és iskolakezdéskor. És mivelhogy szeptember van éppen, hát előbújtak a mindenhez (is) értő nagyokosok és ami ettől is rosszabb kiderült: akiknek érteni kellene az oktatáspolitikához, gőzük sincs róla, harmad-negyedrangú politikusok, akik ki tudja milyen politikai háttéralkuk és elvtelen megegyezések nyomán kerültek magas polcra. Attól tartok, hogy a mai román kormányzat egyre nyilvánvalóbban eléri az inkompetenciájának azt a szintjét, mely már a kormányozhatóságot veszélyezteti, és nem csak az oktatás terén, hanem szinte minden területen.

Ilyen körülmények között már az eredménynek számítana, ha az örökös “pedagógiai konzervativizmus” szerint, az iskola, képes lenne önmagát változatlan formában újratermelni, márpedig ez a minimum, amit egy oktatási rendszer megvalósíthat. Megújulásról, az iskolai műveltség átalakításáról, új módszerek és formatív gyakorlatok elterjesztéséről, az új társadalmi kihívásoknak való rugalmas megfelelésről, szó szerinti – és nem az ideológiai, politikai kommunikációs panelként használt – reformról, szó sem lehet. A tehetősek majd kül- vagy belföldi magániskolákba íratják gyermekeiket, a többiek pedig érjék be a politikusok horkolós és nemzetieskedő dumáival, évnyitókor és zárókor. Reményt csak az nyújt, ha belegondolunk, hogy a diákok jórésze (a jóféle és nonkonformista skaccok), kis családi-baráti segítséggel, “az iskola ellenében” tanul és nevelődik. Magyarán magasról tesz azokra az ideológiai és korlátoltság-vezérelte szabályokra, idejétmúlt és unalmas tartalmakra, melyeket a legtöbb iskola imamalomként forgatva újra és újra elővesz és sulykol – tisztelet a gyér kivételnek -, és kis szerencsével hasznos és használható tudásra és tájékozottságra tesz szert. Nagy gond, hogy a rendszer viszont egy dolgot hatékonyan tesz mégpedig azt, hogy a társadalmi távolságokat, az egyensúlytalan osztályszerkezetet, nemcsak változatlan formában újratermeli, hanem megerősíti. A mai román oktatási rendszer nem integrál, felzárkóztat és mobilitási pályákat kínál, hanem az uralkodó osztályokat megerősíti (kevély vagányokat hoznak-visznek a magániskolákba, illetve néhány központi iskolába, felkapaszkodott szülők, luxusautókkal, hogy nézni és közlekedni is teher), másokat meg “leszakít”, “kirekeszt”, elválaszt és rossz közérzetüket kelti.

Az inkompetencia a tanügy-minisztertől kezdődik, sőt tőle föntebbről jön és jelzi, hogy az a klienteláris (patronage politics) politika és rekrutációs rendszer elzüllése, ami fokozatosan, de az utóbbi két évben meredeken következett be, már tarthatatlan. Félanalfabéta, negyedművelt, valójában sötét-korlátolt csak lojalitásuk és demagóg magatartásuk alapján kiválasztott vezetőkkel nem lehet eredményes egyetlen terület sem. Ha az a szabály, hogy a “főnöknél” (a “Daddy”, amivel Dragneat társai, vazallusai illetik, vagy nem is az atyácska, ahogy oroszosan nevezhetnék, találóbb kifejezéssel), műveltebb, intelligensebb, hozzáértőbb egyetlen kinevezett pártkatona sem lehet, akkor ne csodálkozzunk se a miniszterelnök asszony, se a tanügyminiszter, se a mezőgazdasági, vagy energetikai, stb., negatív teljesítményén: amit látunk az, az egyre inkább illiberális rendszer jellemzője, afféle collateral damage, aminek a közpolitikák áldozatul esnek.

A rommagyar iskolákban rendhagyó volt a kezdés: először volt iskolakezdés fehér karszalaggal, a japánsztrájkot jelző fehér zászlók alatt. Micsoda rossz hangulat, félmosolyok és aggodalmak között kezdeni, diákoknak (különösen a nulladik vagy első osztályosok számára, akik aligha értik ami történik körülöttük, csak a stressz és a rossz közérzet, a felnőttek elégedetlensége, a “valami nincs rendjén” hangulata jön át), szülőknek, pedagógusoknak, ja, és az őket is egyre kevésbé képviselő elöljáróink, mintha észre sem vennék (Olvasom, hogy Korodi képviselő úr a “tanügyminiszter előtt bírálta az ominózus kormányrendeletet”, nahát szobrot neki – ja, a rendelet marad, a minisztert nem érdekelte a hatalommal szövetséges parlamenti frakcióvezető bírálata, minek is, majd újra összehozza őket a homofób és jogfosztó népszavazás, a nemi kisebbségek stigmatizálásáról és a család fogalmának ellehetetlenítéséről!).

Történt ugyanis, hogy a bölcsnek aligha mondható tanügyminiszter (ha igaz, a Borboly elnök úr folyamodványára, melyben diszkriminációt kiáltott a magyar gyerekek román oktatásával kapcsolatban) kormányrendeletet hozott (ha igaz, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, a magyar tanfelügyelők, pedagógus szövetség, és a Fidesz itteni fiókpártjának megkérdezése, sőt tudta nélkül) arról, hogy a kisebbségi nyelveken működő iskolák alsó tagozatán, nem a tanítók, hanem szaktanárok kell majd tanítsák a román nyelvet és irodalmat. Fölsorolni is sok lenne, hogy milyen pedagógiai, szervezeti, sőt morális, méltányossági szabályt sért, illetve diszkriminatív, a rendelet (ezt a civilek, a szülői és pedagógus szövetség, és végül maga a Fidesz itteni fiókpártja, valamint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, aki minden előző tiltakozóval és állásfoglalóval egyetért (micsoda kreativitás és felelősségvállalás, valamint akcióterv, nemde?) – ja, usque tíz nap késéssel, de mit is számít az? -, és néhány tanfelügyelő, valamint intézményvezető, fölsorolt). De ellentmond annak a “nagy politikai vívmánynak” is, hogy a román nyelvet – egy hosszabb implementációs folyamat végén – más módszer szerint fogják tanítani a magyar nyelvű (és más kisebbségi nyelven működő) iskolákban, mint a románul működőkben.

Az eset szimptomatikus, hiszen meglátásom szerint (bár ne lenne igazam) egy új rommagyar kisebbségi politizálási stílust jelképez: a passzivitásét, azt, hogy nem idejében, nem kellő határozottsággal, és nem kellően magas szinten lép föl, hallgat és kivár a Fidesz itteni fiókpártja, és főként annak vezérei. Ez abból is következhet, hogy nem is értik a bukaresti politizálást és logikát (hogy a magyarországit nem ismeri a főnök, azt szíves közléséből tudjuk), de abból is, hogy kifulladtak, nem értik a pesti ukázokat sem, nem urai a helyzetnek. Mert éppen most hosszabbították meg a protokollumot (ugye, milyen rosszul hangzik, miközben elátkozzák magát a kifejezést is? Apropó még egyetlen bíróság, alapfokon sem mondta ki, hogy az ú.n. protokollumok törvénytelenek, vagy netán alkotmányellenesek lennének, és máris átkozzák, ördögtől valónak tartják, nem csak a közvetlen érintett Dragnea and co, hanem a rommagyar politikai elit is. Ilyenkor nem érzékenyek az “ártatlanság vélelmére”, ilyenkor előre tudják, és hirdetik, hogy jogtalanok és erkölcstelenek az intézmények közötti megegyezések, legyenek azok nyilvánosak vagy titkosak, az mindegy is.) a Dragnea-féle illiberális pártokkal, ezzel politikai zsarolási tőkéjük lenullázódott, és a fejük fölött egyezkedik az itteni vezér a budapestivel. Azt hiszem ebből a szempontból sem lényegtelen fejlemény, hogy mostanra időzítette Szijjártó Péter magyar külügyminiszter az “önleleplezést”: ő/ők indították újra a vásárhelyi katolikus gimnáziumot, közelebbről meg nem nevezett “diplomáciai eszközökkel”, Dragneaval megegyezve.

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Magyari Nándor László

Nem értik, mert populisták

0

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus – vagy legalábbis első látásra annak tűnő – változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politikai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két – egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő – politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.

Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembeálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül – szinte minden esetben – megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.

Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis – a háttérből – hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan – Dragneat és további korruptat fölmentő – lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarságot ebben sem Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erőlteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága – ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára – elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.

Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozícionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játssza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat – más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen – formális és informális – politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert ha nem, elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus opportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki az “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a „külső” parlamenti támogatásnak, ezek után? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Magyari Nándor László

És ha szétesik?

0

A “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei.

Továbbra sincs semmiféle közös nevező az augusztus tizedikei tüntetések és erőszakos cselekedetek, valamint az egyre nyilvánvalóbb rendőri/csendőri túlkapásokkal kapcsolatos értelmezésekben. (Egyetlen “érvet” hallok a brutális, megtorló csendőri intézkedések indoklásaként, hogy a tüntetők meg akarták dönteni a kormányt. Ezt pedig onnan lehet tudni, Liviu Pop, pészédés exminiszter, fődemagóg szerint, hogy “aláírásokat gyűjtöttek a büntetett elöljárók ellen”. Érthető? Ha valaki büntetett elöljárókról beszél, akkor a kormányt akarja megdönteni, és ennyi elég ahhoz, hogy a csendőrök elgázosítsák, gumibottal fejbeverjék, punktum). A probléma, a szélsőséges polarizáció, már nem csak a politikai mezőny sajátja – talán ezt mérik a napvilágra került közvélemény-kutatások – hanem egyre inkább társadalmi léptékű és jellegű. Különös fejlemény ez a centenárium évében, amikor a szolidaritást, az együvé tartozást, a nemzeti büszkeség megannyi jelét szándékoztak össztársadalmi szinten ünnepelve fölmutatni, és ennek éppen az ellenkezője a stabilitás, az integráció és a konszolidáció hiánya látható. A nacionalista lózungok már elfödni sem tudják a társadalmi széttöredezettség, a megosztottság egyre láthatóbb jeleit, nincs szőnyeg, ami alá besöpörhetők az ellentétek. Ezért a politikában vagy “mi” vagy “ők” szintre radikalizálódott a helyzet, a társadalom pedig fölfogta mi a tét: modernizálódni, és ennek szimbóluma a korrupció ellenes föllépés (apropó nincs már funkcióban Kövesi, akit fő mumusnak tekintettek, és semmi sem változott, nincs is feje a DNA-nak és a dolgok ugyanúgy állnak, mint előtte. Elmozdítása, és a gyalázatos miniszteri pávatánc, ami az új főügyész kinevezésének elszabotálását illeti, kontraproduktív. A főügyész feje álcélpont volt, fake target, meghurcolása, kiátkozása, bűnbakká maszkírozása semmit nem hozott a Dragnea-félék konyhájára, hacsak nem tovább polarizált), vagy keletre, korszerűtlen és visszahúzó tradíciók fele fordulni. Az etnonacionalizmus ez utóbbi alternatíva kelléke, már nem az össztársadalmi szolidaritás összekötő ideológiája.

Nem mellesleg év elején, a “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei /a név is sokat mond, nemde?/. Bár szóval sem említik, a jóslat nem következett be, a diagnózis elhibázott volt, nem úgy működnek a dolgok a román belpolitikában, ahogyan azt a budapesti kormányzat és nyúlványai szeretnék. A pofon egyszerű nacionalizmus-élesztgetésre – ami aztán, tükör-effektusként, a “megtámadott vár” szindrómát alakítaná ki a rommagyar kisebbség összefogására – nem vevő a román társadalom nagyrésze, és különösen nem a mostani főszereplő az úgynevezett “diaszpóra” nem, és nem mozdul a rommagyar társadalom se a régebbi hívószavakra, sőt.

Kötélhúzás folyik, melynek nem lesz, nem lehet győztese a reakciós hatalom, amely szándékait már alig leplezve – Dragnea and Co “igaztalan harcának” kezdetektől fogva látszott a tétje, fölmenteni saját magát és társait a korrupciós vádak alól, a “megúszni, minden áron”, pedig nem lehet politikai program – fennmaradásáért küzd,  bűnös módon áldozatot hozva, egyre több területen. Végső soron, a teljes politikai mezőnyt blokkolta a “rejtett kormányprogram” erőltetése, és már-már lerombolni látszik a teljes, úgy-ahogy demokratikus rendet, fölfüggeszteni a kormányzást és a törvényhozást is (Most az az egyik mantra, hogy Băsescu – aki hol is van már? Van-e egyáltalán még szerepe a politikában, hacsak nem az, ami Dragnea-é is, menteni a bőrét – rombolta le a parlament tekintélyét, és nem a Iordache és társai által erőltetett elvtelen, reakciós, és amatőr törvénykezési kísérletek). A kormányzatnak semmi sem drága a populista ígéretek és intézkedések terén – ezek egyrészét klientúrája és az államapparátus fizetésének, valamint várható nyugdíjának irracionális megemelésével életbe is léptette – nyakló nélkül ígér és költekezik. A kormány fölrúgta az eddigi egyensúlyokat, csökkentette a beruházásokat, hátrányos helyzetbe hozta a magángazdaság szereplőit, a vállalkozókat, megnövelte a közadósságot, és azután inflációt gerjesztett, hogy fékezze a vásárlóerőt. Most már nem az a kérdés, hogy veszélybe sodorja-e a gazdaságot, felborítja-e az államháztartási egyensúlyt, hanem csak az, hogy mikor? Meddig lehet a populista intézkedéseket finanszírozni és főként miből?

Nagy kérdés, hogy létezik-e középút, kialakítható-e olyan kompromisszum, mely működőképes? Feltételezem, hogy rövid távon nehéz ilyesmit találni. Az etnonacionalizmus fölmelegítésének társadalmi léptékű sikere, bár sokan dolgoznak rajta, számomra elég valószerűtlennek tűnik. Hogy lesz giccses parádé december elsején az nem vitás, csak abban nem hiszek, hogy mondjuk mikuláskor még tart majd annak patetikus-avittas pátosza, és hogy valódi mozgósító, összetartó erőt, perspektívát adna. Közép és hosszú távon csak modernizációs projekteknek van esélye a kompromisszum kialakítására és mindenekelőtt az államapparátus, az adminisztráció radikális reformja, teljes megújítása lehetne egy következő lépés. Persze ehhez a liberális demokrácia intézményeinek a megtartása és megerősítése, és egy hiteles parlament stb., is szükséges. Viszont azt gondolom, hogy ma az adminisztráció a modernizáció kerékkötője. (Egyébként ennek van usque százéves hagyománya, amikor is a máshonnan áthelyezett, inkompetens, a helyi viszonyokat, politikát, sőt kultúrát hallomásból sem ismerő közhivatalnokokat neveztek ki az új román hivatalokba. Ezen elhibázott lépés máig hatóan meghatározza a közigazgatás elidegenedését, amit a prefektus intézménye erősít és tart fönn). Azt hiszem senki nem vitathatja, akárcsak saját tapasztalata alapján sem, hogy az apparátus meghatározó, legbefolyásosabb része, inkompetens és/vagy korrupt. Ennek föltárási és bizonyítási kísérlete, mely a DNA, és volt főügyésze nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódik, bőszítette föl a hatalmasokat, tört ki a háború. Az apparátus saját érdekeinek esik áldozatul a parlamenti munka, és végső soron a kormányprogramok is. Semmiféle párhuzamos állam, vagy netán deep state nincs, és így aztán nem is szabotál senkit, az apparátus teszi, ő téríti el a legjobb politikai szándékot is, saját rövidlátó érdekeinek megfelelően, és őket jutalmazza, helyezi privilegizált pozícióba, a Dragnea-féle hatalom. Az apparátus, a klientúra, Dragnea reakciós terveinek és saját privilégiumainak a támogatója, ezért a modernizációs tervek sikere elsősorban ennek a hatalomnak a leépítésén múlik. Ezt a reakciós “hadsereget”, a helyi kiskirályságok már-már intézményesített rendszerét, vagy hálózatát támogatják, mentegetik és promoválják a Fidesz itteni fiókpártjai, ehhez használják felhatalmazásunkat, és nem látom, hogy kihátrálnának mögüle, sőt. Az “illiberális” megoldásoknak nemcsak támogatói, hanem olykor kezdeményezői is névleges vezetőink, a reakció (a főpárt főideológusának alt-right elkötelezettségéről volt alkalmunk tájékozódni egy fb bejegyzéséből. Jó tudni kik és merre viszik a jobb időket megélt politikai formációt) elkötelezettjei.

Románia lesz az EU soros elnöke a jövő év első felében és úgy tűnik egy hiteltelen és inkompetens (egyszer valaki csak elmagyarázza, hogy a teleormányi iskola-titkárnőt mi minősíti a belügyminiszteri funkcióra, hogy ne ismét a miniszterelnök asszonyt hozzam példának) kormány és egy több részre szakadt ország próbálja majd minden perspektíva, reálisan elérhető közös cél nélkül, az EU-t vezetni. Az a hatalom, kormány és apparátus, mely nem képes Románia ügyeit intézni és előbbre vinni, hogyan vezethetné Európát? A Dragnea bábja, Dăncilă vezette Európa – már a röhejességen túl – a szkeptikusoknak fog kedvezni, föltéve, hogy odaengedik.

Magyari Nándor László

 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK