Kezdőlap Címkék Búcsú

Címke: búcsú

Spiriturizmus – 2014/06/10

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak a búcsújárás képei, a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják.

Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”

A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökumenikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget.

A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ez a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt.

Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert

a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel,

nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik.

Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: „Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!).

Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki.

A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak:

„Boldog a méh, amely téged hordozott”.

A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland … Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben … ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994).

Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására:

úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az „valóságos” lenne.

Búcsú a Jogállamtól

Búcsúzunk Tőled, kedves Jogállam.

Amikor – tudom, sokak nevében – ezeket a sorokat írom, már majdnem egy napja nem vagy. De ezekben a nehéz órákban is tudnod kell, hogy szerettünk, és fontos voltál nekünk.

Jó volt veled.

Jó volt veled, akkor is, ha nem volt mindig, minden szép és jó. Jó volt veled, mert akartuk, hogy jó legyen. Vártunk rád nagyon. Sok hajnalon és nappalon, házibulikban átbeszélt, világot megváltó éjszakán.

Elképzeltük, hogy milyen lehetsz, és minden úgy lett, ahogyan az a szerelmekkel is lenni szokott: a vágyakozás gyakran szebb, mint a beteljesülés.

De azért az utóbbi is nagyon szép.

Tudjuk, nem voltál tökéletes. Nem voltál makulátlan, nem teljesítetted az összes vágyainkat. Távolról sem voltál olyan tiszta, mint amilyenről álmodtunk. Zavaros vizek, eszmék, emberek, szánalmas és számító személyek, futóbolondok kísértek utadon: karrieristák és köpönyegforgatók, álságosok és ájtatosok.

És, be kell vallanunk, most, hogy már mindennek vége, az is csalódás volt, hogy a szabadsággal együtt nem hoztad el nekünk a jólétet is.

De azért jó volt veled. Nem csak azért, mert a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra.

Éltünk mi már jó diktatúrában. A legvidámabb barakkban, ahol mindent szabad volt, ami nem volt tilos.

Vártunk rád, és Te eljöttél.

Jó volt veled. Kicsit olyan voltál számunkra, mint a szex. Ami, egy régi dakota mondást idézve, ha jó, akkor nagyon jó, de amikor nem jó, egy kicsit akkor is jó.

Most búcsúzunk tőled szeretett Jogállamunk. Reméljük, nem örökre. Mert mást nem is tehetünk, minthogy bízunk benned. Hogy lesz még megint Magyarország. Mely, mint minden újszülött, okos lesz és bölcs.

Szép és bűntelen.

Végső búcsú Makk Károlytól

0

Családja, barátai, a filmszakma képviselői és tisztelői vettek végső búcsút Makk Károly Kossuth-díjas filmrendezőtől, a nemzet művészétől szombaton Budapesten, a Fiumei úti sírkertben.

Makk Károly, a magyar mozgókép mestere, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke életének 92. évében augusztus 30-án hunyt el.

„Néhány remekműve filmtörténeti klasszikus és velük is előáll az a varázslat, hogy minden kockájuk él, ma is él” – idézett Nagy-Kálózy Eszter színművész Konrád György egy korábbi szövegéből.

„Soha nem ítélkeztél, mindig megértésre buzdítottál mindenkit” – emlékezett Tarr Béla filmrendező, akinek gyászbeszédét Haumann Péter színész olvasta fel a búcsúztatáson.

„Feltűrted az inged ujját és nekiláttál, hogy láttasd az emberi természet lényegét,

az emberi konfliktusokat, vágyakat, azoknak kudarcba fulladását vagy megvalósulását. Mirólunk csináltál filmeket. Az esendőségünkről, a nagyravágyásunkról, álmainkról” – írta Tarr Béla, hangsúlyozva: a magyar filmtörténet és a magyar filmrendezők nagy csapata szegényes lenne Makk Károly nélkül, aki felnevelte a magyar film új meg új nemzedékét, mindig bátorított mindenkit, hogy merje használni a fantáziáját.

MTI Fotó: Balogh Zoltán

„Igazi mester voltál, filmjeidben, gondolkodásodban és az élet élvezetében” – fogalmazott a rendező, kiemelve, hogy Makk Károly ragaszkodott a humanista értékekhez, örökös kutató volt, aki mindig kereste azt a belső békét, ami minden embernek kijár, és azt mindig tudta, hogy a szabadság létfontosságú életelem.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ha valami bonyolult és sürgős problémát vetettünk fel neked, mindig az volt a bölcs tanácsod: atya, nyugalom, majd az élet megoldja – emlékezett Káel Csaba filmrendező, a művész egykori tanítványa.

„Az egyetlen dolog, amit az élet nem old meg, hogy nélküled kell folytatnunk

és nincs már közöttünk varázslatos személyiséged, kifinomult ízlésed, az emberi kapcsolatok mélységeit kutató empátiád és káprázatos intelligenciád, aminek erejével oly sokszor segítettél nekünk. Segítettél élni, és túlélni, a Liliomfival az 50-es éveket, a Szerelemmel a 70-eseket, az Egymásra nézvével segítettél felfedezni belső szabadságunkat” – mondta személyes hangú beszédében Káel Csaba.

„Tőled, a filmjeiden keresztül tanultuk az életet” – hangsúlyozta. „A filmjeiden keresztül velünk marad sugárzó, mérhetetlen tehetséged, a szereteted, a biztatásod, de az a szelíd mosoly és a megnyugtató tekintet, ami tényleg azt hitette el velünk, hogy +az élet majd megoldja+, örökké, feloldhatatlanul hiányozni fog” – fogalmazott Káel Csaba.

„Élni szeretett és tudott is” – hangsúlyozta Pálfi György filmrendező, kiemelve: Makk Károly olyan személyiség volt, aki a legnagyobb természetességgel tudott létezni a legabszurdabb helyzetekben is. Jól tudott bánni az emberekkel, figyelmes és empatikus volt, egy igazi filmkészítőhöz méltóan felismerte a műfajokat és betartotta szabályait.

„Mentorom voltál. Beengedtél a belső klubba, hittél bennem…. még olyankor is, amikor én se hittem már magamban” – hangoztatta a rendező, hozzátéve: Makk Károly filmjei örökségek, amellyel sok mindent lehet kezdeni: felélni, elherdálni, megőrizni, továbbadni vagy új életet kezdeni vele.

Rónai Egon újságíró, műsorvezető elmondta: Makk Károly végigkísérte az életünket, filmjei élmények voltak, amelyek beépültek a tudatba. Felidézte: az 1980-as években első nagyinterjúját Makk Károllyal készítette és a filmrendező egyik utolsó interjúját neki adta. „Makk Károly most is van: az életünkben is van, bennünk is van” – hangsúlyozta.

Ferencz Győző irodalomtörténész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke, aki az intézmény nevében búcsúzott, elmondta: Makk Károly 1993-tól tagja, 2011-től haláláig elnöke volt az akadémiának. Kiemelte: nehéz időben vállalta a feladatot, amely az alkotástól vonhatta el, de felmérte, hogy az a szerep, amelyet betölt, milyen fontos a magyar művészet jelenlegi helyzetében. Makk Károly nevét a filmjei fogják megőrizni, de akadémiai elnöksége is nagyszerű életművének része – hangsúlyozta.

A búcsúztatáson Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész játszott. A szertartás végén Konrád György búcsúzott barátjától a temetés előtt írt, személyes hangú levelének felolvasásával.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!