Kezdőlap Címkék Ady Endre

Címke: Ady Endre

Rendszerváltásaink

Hát kérem, emlékév van, imádunk emlékéveket rendezni, soha, egy sem sikerül közülük, többnyire méltatlanok is – ez sem kivétel. Nem, ne tessék Ady-emlékévre gondolni, az a kulturális forradalom jegyében elmarad, de talán jobb is, emlékszünk még, hogy a szegény Arany János-évnek is Németh Szilárd volt a fővédnöke, ehhez képest inkább ne is legyen.

Meg hát Adyt most illik szidni, káromolni, ugyanis nem volt katona, és más bajok is voltak vele, neki majd kiosztunk egy másik évet meghalni, neki máskor lesz emlékéve – körülbelül úgy, ahogy Sztálin egy alkalommal egészen komolyan megfenyegette Krupszkaját, hogy ha sokat ugrál, kineveznek valaki mást Lenin özvegyének. De akkor miféle emlékévről beszélünk?

A rendszerváltás emlékévét rendezi meg a Miniszterelnökség, tavaly decemberben már ki is adták a szervezési feladatokat Kónya Imrének. Kap érte – tíz hónapra – 10 888 138 rénusi forintokat, amivel nézetem szerint egyáltalán nem lesz túlfizetve, ugyanis ennél hálátlanabb feladat ugyan létezik Magyarországon, de kevés. Éspedig azért hálátlan, mert az emlékév jellegét már felfedi a megbízásában felbukkanó munkaköri leírás:

az Antall József és az 1989-1990. évi rendszerváltás emlékévének ápolásával összefüggő feladatok elvégzésére” kapja a pénzt.

Vagy úgy.

Hát, nekem másik rendszerváltásom volt, de ez nem újdonság. Ötvenhat is pontosan annyi van, ahányan részt vettek benne, arra is mindenki másképp emlékszik, a rendszerváltásból is mindenkinek megvan a sajátja, késhegyig menő vitákat lehet folytatni arról, melyik az igazi – hajlok arra, hogy majdnem mindegyik,

ha a szubjektív élmények felől közelítjük meg az eseményeket, azonban, ha az objektív tényeket nézzük, akkor… akkor baj van.

Az a baj, hogy eléggé eltérőek a nézetek azt illetően is, melyek voltak a rendszerváltás fontosabb és kevésbé fontos mozzanatai. Ebből következően lehet olyan rendszerváltást is fabrikálni – mindenfélét figyelmen kívül hagyva – ami a politikai jobboldal és a „nemzeti gondolat” győzelmeként állítja be ezt a korszakot (igen, inkább korszak, mint egy önálló esemény), és lehet olyant is, ami a liberális demokrácia, a szabadelvűség teljes diadalát látja benne, holott egyikről sem volt szó igazán.

Jelen pillanatban úgy tűnik – nincsenek még részletes információink – , hogy a mostani emlékévet Antall József munkásságának akarják szentelni, bár le merném fogadni, lesz benne szó a Nagy Imre-temetésen elhangzott Orbán Viktor-beszédről is. Nehezen hinném, hogy mélyebben elkezdenének foglalkozni azzal a nagyon, nagyon komplex eseménysorozattal, amit a rendszerváltás valóban jelentett, mert hát akkor nagyon kellemetlen dolgok derülnének ki.

Vegyük sorra azokat a mozzanatokat, amelyek egészen biztosan kimaradnak a megemlékezésekből.

Például az egyik rögtön az, hogy

a Fidesz neve eredetileg – a Bibó Szakkollégiumban történő megalapításakor – még az lett volna, hogy Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség, csak a vita során ez a javaslat elbukott.

Aztán vegyük figyelembe azt is, hogy

a legendás Orbán-beszéd a Hősök terén minden résztvevőt váratlanul ért, ugyanis ellentmondott az előzetes megállapodásoknak – és, ha nagyon tárgyilagosak vagyunk, semmi valós haszna nem is volt, kivéve, hogy egy ország ismerte meg ebből az alkalomból a szónok nevét.

Nem kergetett ki Orbán Viktor senkit azzal a pár mondattal, legfeljebb a szervezőket, a béketűrésükből. Viszont egy csapásra megnőtt az ismertségi indexe.

Aztán, ha már itt tartunk, hogy is volt azzal a Soros-féle támogatással? Mennyit adott a Fidesznek a mostanság sokféleképpen nevezett mecénás? (Adott az szinte mindenkinek, szidom is a naivitásomat, hogy én sosem kértem, így nem is kaptam, kaphattam volna pedig… ahol mindenki inkasszált, nekem is jutott volna). De most lássuk csak a Fideszt érintő támogatásokat.

„A Rajk- és a Bibó-szakkollégium, melyekből a Fidesz is kinőtt, összesen 11,8 millió forintot kapott a 80-as évek végén, ami mai értéken számolva nagyjából 231 millió lenne.

A Fidesz maga (még nem pártként) közel 4 millióhoz jutott a Soros Alapítványtól, ami mai értéken majdnem 125 millió. Ebből jutott az országos hálózat kiépítésére is, irodákra, irodaszerekre, berendezésre.

Orbán Viktor 88 áprilisától a Soros Alapítvány támogatásából alapított Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa volt, ’89 augusztusában azt nyilatkozta a HVG-nek, hogy 10 ezer forintos ösztöndíjat kap havonta közvetlenül az alapítványtól és még 5-10 ezret a szintén Soros-pénzből alapított Századvég című folyóirat szerkesztéséért. Ha összesen 20 ezerrel számolunk, az ma 310 ezer forint lenne.

1989 szeptemberében Orbán Viktor Soros-ösztöndíjasként Oxfordba utazott, ahol a Pembroke College-ben kutatási témája „a civil társadalom eszméje az európai politikai filozófiában” volt.

Deutsch Tamás szintén Sorosnak köszönhetően járt egy Magyarországon és Angliában működő menedzseriskolába, valamint a University of Tennessee-n.

Kövér László is az alapítvány támogatásával kutatta a közép-európai társadalmi mozgalmakat.

Németh Zsolt és Szájer József Oxfordban tanult.

Schmidt Mária két társával együtt összesen 1,35 milliót, mai értéken több mint 30 millió forintot kapott egy kutatásra. Egy jeruzsálemi konferenciaútját is az alapítvány fizette, majd az Indiana Universityn is tanulhatott.

Kósa Lajos 250 dollárért vehetett részt ’88-ban a dubrovniki nyári egyetemen, ezekből a kurzusokból nőtt ki később a CEU maga.

Fellegi Tamás mai értéken számítva 2,5 milliót kapott arra, hogy a Connecticuti Egyetemen PhD-zzen.

Bába Iván, a második Orbán-kormány külügyi államtitkára mai értéken 3 millióból kutatott, majd ő lett a Kelet-Európa Kutatócsoport vezetője.

Hörcsik Richárd, a Fidesz korábbi frakcióvezető-helyettese ’87 és ’89 között havi 5 ezer forintos (ma nagyjából 105 ezer lenne) ösztöndíjban részesült.

Cséfalvay Zoltán harmadmagával végzett palóckutatást, és portugál konferenciára is utazott, összesen – mai értéken – 4 millióból.

Soros-ösztöndíjas volt a lex CEU-t államfőként szignózó Áder János is, de a támogatás mértéke nem ismert.

Habony Árpád a Soros Alapítvány által hétmillióval megtámogatott könyv- és papírrestaurátor-képzésre járt.

Nem apanázst kapott, hanem közvetlenül a szervezetnek (a Soros-alapítványnak) dolgozott Mikola István, Stumpf István, Sólyom László, Jeszenszky Géza, Chikán Attila.” (Magyar Nemzet)

(Ennek az idézetnek különben érdekes a sorsa: a Magyar Nemzet írásának részletét még tavaly mentettem el, mert érdekesnek találtam, természetesen az elérhetőségével együtt. Most, hogy előkerült, megnéztem a forrását is, megtalálható-e még – igen és nem. Az írás megvan a mostani Magyar Nemzet archívumában, de bizony csak a címe és az első két bekezdése látható, elérhető, a tartalmának többi részéből annyi maradt meg az utókornak, amennyit én annak idején elmentettem… de folytassuk az emlékezést.)

Legyünk igazságosak: ha fellapozzuk a Soros Alapítvány 1989-es évkönyvét, még meglepőbb támogatásokat találunk. Kapott pénzt vagy fénymásolót – az volt akkoriban a politikai mozgalmak Szent Grálja, akinek volt fénymásolója, az alapíthatott rá pártot, akinek csak hívei voltak, mehetett jeget aszalni – a Baloldali Alternatív Egyesüléstől kezdve a Beszélőig, a Duna Körön és a Kalevala Baráti Körön át a Magyar Demokrata Fórum Környezetvédelmi Bizottságáig és a Republikánus Körig mindenki, aki csak élt és mozgott.

Lefogadom, azzal sem fognak széles körben dicsekedni, hogy a négyigenes népszavazás a Fidesz és az SZDSZ közös győzelme volt, ahogy akkoriban annyi, de annyi más eredmény is közösen született: kéz a kézben járt a két szervezet jó ideig. Aztán elengedték egymást, de nagyon ám.

Egyáltalán: ha elkezdünk részletesebben visszaemlékezni erre a periódusra, fellapozzuk az annaleseket, arra lehetünk figyelmesek, hogy majdnem minden második felbukkanó név most kínos a Fidesznek. Most már nehezen vagy szinte sehogyan sem vállalható, ahogy a politikai akciók jelentős része sem – már bocsánat, de mit szólna a mai Deutsch Tamás, a néppárti uniós képviselő ahhoz a hosszú hajú sráchoz, aki elment egy szomszédos országba, konkrétan az akkor még létező Csehszlovákiába bocsánatot kérni a magyar állam ellenük elkövetett bűnéért, vagyis az 1968-as bevonulásért?

És mit szólna hozzá a mai kormánymédia?

Körülbelül azt, amit az akkori szólt. Esetleg követelnék kiengedése helyett (mert letartóztatták volt, éhségsztrájkoltunk is miatta) példás megbüntetését a magyar nemzet megsértése okából. Lenne belőle olyan hazaáruló, mint akármelyikünkből.

Az akkori politikai élet sem volt különb a mainál – harminc éve a jól értesült és befolyásos körök még reformkommunizmusról beszélgettek a pacalpörkölt és a fröccs mellett, és azt találhatták, Szűrös lesz-e Grósz Károly utódja, vagy inkább Pozsgay, komoly viták zajlottak a reformkörökben, aztán egyik sem lett – a mai jól értesültek is hasonlóképp látnak a jövőbe.

Szóval, ha lenne egy valódi emlékéve a rendszerváltásnak, sok minden eszünkbe jutna, például a kort teljesen átható liberális szellem, a Szabadság leírhatatlan íze mindenben – nem voltunk ugyan szabadok, de éreztük, mi az – a feltáruló, végtelennek tűnő lehetőségek, az átvitatkozott (és, valljuk meg: átvedelt) éjszakák, a lányok, az alternatív rockzene, a Commodore 64 és az ügyeskedések, egyáltalán: az, hogy fiatalok voltunk.

És mindenekfölött: volt remény egy jobb, élhetőbb világra.

Most már nem vagyunk fiatalok és remény a sifonérban is alig akad.

Nyilván, valódi emlékévről szó sem lehet. Nagyon kínos lenne egy őszinte visszaemlékezés a most regnálóknak. El fogják ezt is tolni, ahogy az 1956-os emlékévet is.

De mi nem felejtünk.

Jó kis korszak volt az, emberek. Nagy idők tanúi vagyunk.

A nagy időknek rövidesen szükségük is lesz tanúkra, ha így mennek tovább a dolgok.

A főtárgyaláson.

Ady Endre 1877-1919

Ady Endre halálának 100. évfordulóján tisztelgünk a költőóriás emléke előtt. A huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, a magyar politikai újságírás ma is aktuális alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a fejlődést és a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek.

Gondolatok a könyvtárban

Meg a könyvtárról. Egészen pontosan a kőszegszerdahelyiről. Ahol a szellem napvilága lakozik. Meg még bizonnyal sok egyéb. Álláshirdetést láttam, édeset, elképzeltem egy gyenge rózsát… elbámészkodtam, s rám esett mint nagy darab kő, a valóság. Konkrétan arról van szó, hogy csodálatos hely lehet az a könyvtár.

Csodálatos, mereng az ember, mélázik, mint egy Vörösmarty tette a maga keserű hangulatában, és őt a kőszegszerdahelyi önkormányzat is sokat forgathatja, mert kétlik, hogy ment-e a világ a könyvek által elébb. Náluk mást is kell tudnia a bibliotéka kezelőjének. De hát lássuk azt a bizonyos álláshirdetést

Kőszegszerdahely Község Önkormányzata 

a „Közalkalmazottak jogállásáról szóló” 1992. évi XXXIII. törvény 20/A.  Alapján pályázatot hirdet Kőszegszerdahely Község Önkormányzata

intézményi takarító, kisegítő és könyvtáros

munkakör betöltésére. A közalkalmazotti jogviszony időtartama:
határozatlan idejű közalkalmazotti jogviszony

Foglalkoztatás jellege:
Teljes munkaidő

A munkavégzés helye:
Vas megye, 9725 Kőszegszerdahely, a község közigazgatási területe .

A munkakörbe tartozó, illetve a vezetői megbízással járó lényeges feladatok:
Az önkormányzati ingatlanok (Közösségi Ház, Polgármesteri Iroda, orvosi rendelők, várók, ravatalozó) takarítása, kézbesítési feladatok ellátása a község teljes területén, a községi könyvtárosi feladatok ellátása.

Illetmény és juttatások:

Az illetmény megállapítására és a juttatásokra a „Közalkalmazottak jogállásáról szóló” 1992. évi XXXIII. törvény rendelkezései az irányadók.

Pályázati feltételek:

  • 8 általános,
  • Felhasználói szintű MS Office (irodai alkalmazások)
  • Felhasználói szintű internetes alkalmazások
  • A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvényben előírtak szerint.

A pályázat elbírálásánál előnyt jelent:

  • B kategóriás jogosítvány
  • helyismeret

Elvárt kompetenciák:

  • Jó szintű környezethigiéniás igényesség,
  • Kiváló szintű titoktartás, diszkréció

A munkakör legkorábban a pályázatok elbírálását követően azonnal betölthető.
A pályázat benyújtásának határideje: 2018. december 11.

Hát, ez bizony az aminek látszik. Intézményi takarító, kisegítő és könyvtáros, így, egy személyben, valamint esetleg csizmadia és kéjgáz. All in one – értem én, hogy össze akarták vonni az udvaros és a hivatalszolga munkakörét, kicsi a település, szegény az önkormányzat, de a könyvtáros mit keres ebben az álláshalmazati jelenségben? Az is annyit ér, amennyije van, vagyis semmije, mint a takarítónak és a kisegítőnek? Mert a honi könyvtárosok között nem dúl a dőzsölés oly káros vétke, túlzás lenne állítani, hogy a Karib-tenger vagy akár csak az Adria tele volna a magyar vidéki bibliotékák őreinek yachtjaival, márpedig a jelek arra mutatnak: azok a senkik akik ma valakik lettek, csak ezt tisztelik.

Elképzelem a jelenetet:

– Annuska, kiadná nekem a Vörösmarty-összest? Dolgozatra készül a gyerek!

– Mindjárt adom, aranyoskám, csak előbb kipucolom a mosdót, tegnap megint banketteztek a méltóságos polgármester úrék, tiszta dzsuva az egész!

Tudjuk: a helyzet valójában ennél is rosszabb. A vidéki könyvtárosok, sőt, művelődési ház-igazgatók nagy része úgynevezett „kulturális közmunkásként” dolgozott, legalábbis idén nyárig, ami azt jelenti, hogy amikor bevezették, az illető, korábban közalkalmazotti állományban lévő munkatársaknak felmondtak, majd kevesebb pénzért, közmunkásként szerződtették ugyanőket vissza. Még gyakoribb volt, hogy más diplomával rendelkező pályakezdőket vettek fel kulturális közmunkásnak, a fiatalok abban reménykedtek, hogy státusba kerülnek.

Tehát a könyvtárosok már eddig sem a könyvtárosi bért kapták, hanem a kulturális közmunkásokét, ami bruttó 110 ezer forint volt. Hanem idén nyáron sok ezrüket elbocsátották, és már csak „normál” közmunkát kaphatnak, aminek a bére bruttó 81 ezer, nettó 54 ezer forint. Valamint jó esetben – mikor van – árokásásból áll.

Ehhez az országos nyomorúsághoz képest ugyan még az a csoda, hogy Kőszegszerdahelyen felvesznek könyvtárost – habár mondjuk, mint látjuk, mosdópucolással és kifutóskodással kombinálva.

De mégis: könyvtárost.

Ami azt jelenti, hogy van könyvtár, sőt, talán még lesz is, hiszen foglalkozni kell vele. Habár egészen pontosan addig lesz, míg eszébe nem jut valakinek, hogy bálás butikot vagy inkább mennyiségi poharazót nyisson a helyiségben, mert ezek a beruházások messze favorizáltabbak akár önkormányzati szinten is – jövedelmező voltuk miatt – mint a voltaképpen passzív fogyasztó bibliotéka, ami csak a pénzt viszi.

Sőt, érdekes intézmény is lehet, én ugyanis eddig nagyon kevés olyan könyvtárban jártam, ahol szükséges lett volna a titoktartás és a diszkréció: talán a Vatikán levéltára lehet ilyen, vagy a KGB irattára, máshol azért az intézmény lényege az, hogy nyilvános, a köz javát szolgálja.

Kiműveli az emberfőket, habár, amint látom, nem nagy sikerrel.

Ugyanis ezt az álláshirdetést is megfogalmazta valaki, erről az állásról is határozott másvalaki, és az ő gyermekkorukban még egészen bizonyosan volt könyvtár, de amint látjuk, annak látogatása nem tett rájuk mély hatást.

Ha ugyan látogatták. Erre nem tennék szent esküvést.

Összegezve: szép és művelt országban élünk, mely méltán lehet büszke irodalmára, költészetére, alkotó értelmiségére.

De vezetőivel – bármely szinten is vezessenek, Országháztól önkormányzatig – már kevésbé dicsekedhet.

Hogy visszatérjünk Vörösmartyra:

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”

A világ ment. Csak mi nem.

Mi maradtunk, itt a magyar Ugaron.

„Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.”

Jaj, bocsánat, ez már Ady, akinek jövőre kultúrpolitikai okokból elmarad a centenáriuma, államtitkári határozat alapján most már máskor halt meg.

Hogy mikor, azt majd megtudjuk a Magyar Közlönyből.

De legalább nem kell Ady-megemlékezést tartani a kőszegszerdahelyi könyvtárban.

Orbán kísérlete meg fog bukni

Csepeli György szociálpszichológus a Független Hírügynökségnek nyilatkozva kifejtette: nem lesz eredményes Orbán tusványosi programja, mert a magyar kultúra szabadelvű, liberális. Nem lehet Ady Endre helyére Szabolcska Mihályt ültetni.  

  • Nem szuverének a polgárok
  • Mások kárára akarunk jól járni
  • A kormány a mi és az ők szembenállására épít
  • A Magyar kultúra nem fogadja be a görénykurzust
  • A kereszténység nem állítható szembe a szabadsággal

 

Mivel magyarázza azt a passzivitást, amellyel a magyar társadalom a sorra bekövetkező jogfosztásokat, elvételeket fogadja?

Vannak közvetlen és közvetett okok. Az utóbbiakkal kezdve azt mondhatom, hogy a magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes kiheverni az 1526-ban elvesztett állami szuverenitás bénító következményeit, melyek egészen 1920-ig tartottak. De azt követően sem tudott senki örülni a nemzeti függetlenségnek, mert az ország, mely függetlenné vált, nem egyezett az országgal, mely a magyarok fejében volt. A környező országokban most emlékeznek az I. világháború végének 100-ik évfordulójára, s mindenütt ünneplik ezt az évfordulót, melyet mi siratunk. Nem fogadjuk el még ma sem, hogy az a Magyarország, amely a Kárpátoktól az Adriáig terjedt, voltaképpen fikció volt, s az igazi Magyarország az a csonka, kicsi ország, melyet 1920-ban kaptunk a világháborúban győztes nagyhatalmaktól. Külföldiek számára megmagyarázhatatlan, hogy mit mutat a kis matrica a magyar gépkocsik hátulján, mely számunkra egyértelműen Nagy-Magyarország térképe. A szuverenitáshiány látszólag távoli magyarázó elv, de látnivaló, hogy ha nem szuverén egy állam, a polgárai sem lehetnek szuverének, csak alattvalók. Akár szolga, akár úr, aki nem szuverén, az passzív, ami vele történik, azt a sors (vagy esetünkben, a balsors) képletével magyarázza, úgy érzi vele, s nem általa történnek a dolgok. Ez a kérdésben megfogalmazott passzivitás igazi oka. A magyar társadalom történelmileg felhalmozott hiánya a bizalom hiánya, amit már Széchenyi is észrevett. Amikor ő hitelről beszélt, a hitelt nem kizárólag közgazdasági, hanem erkölcsi értelemben értette. Az európai összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei szerint a magyarok szélsőségesen nem bíznak egymásban, nem bíznak az intézményekben, mindezek eredőjeként nem bíznak önmagukban. Ezt azonban nem merik bevallani, s az elképzelt nemzeti nagysággal vigasztalják magukat.  Ráadásul aki nem szuverén, az nem képes sem önmagát, sem közösségét külső szemmel látni. A végeredmény a valóság érzék ellehetetlenülése. Bibó István írja, hogy realitásérzék híján, a magyarok hajlamosak a valószínűt valószínűtlennek, s a valószínűtlent valószínűnek gondolni, vágyaiknak engedve. Ez a gondolkodás, mint azt történelmünk mutatja, mást, mint kudarcot aligha eredményezhet.

A kudarc okait, mint a rossz futball edző persze nem önmagunkban, hanem másokban, a körülményekben keressük. A közvetett ok tehát a fatalizmus.

A közvetlen ok talán érdekesebb. Ha szétnézünk az országban, nem azt látjuk, hogy az emberek reménytelenül, passzívan élnék életüket. A vidéki városok virágzanak, Budapest sosem volt ilyen pezsgő mint ma, bár vannak rémes környékek, afrikai nyomorra emlékeztető régiók. A kollektív bénultság nem akadálya az egyéni aktivitásnak, melyet azonban nem a szolidaritás, az összefogás, a közjó logikája éltet. Mindenki a maga módján, a másik kárára akar jól járni. Jó példa erre az egészségügy, melynek kaotikus szervezete arra épül, hogy minden betegben felvillantja a gyógyulás esélyét, ha zsebbe adja a pénzt, és különutat keres. Kollektíve ez öngyilkos stratégia, amit a magyar halálozási és megbetegedési adatok jól mutatnak. Hankiss Elemér annak idején “társadalmi csapdaként” azonosította ezt a különutas, üres individualista életstratégiát, amely ma is él, s élni is fog, jóval inkább, mint Lenin.

De honnan az időről időre fellobbanó tiltakozás, mely sokszor 100 000-es tömegeket mozgat meg?

Karácsony Sándornak van egy remek tanulmánya a magyar észjárásról, ahol külön megemlékezik a “szalmaláng” viselkedési módról, melyről már Széchenyi is beszélt. A fellobbanást szükségszerűen követi a visszaesés.

A fellobbanások és a visszaesések egymást felváltó ritmusa felettébb jellemző a magyar társadalomra.

Történetileg ez a ritmus jellemezte a Habsburgokkal szembeni magyar magatartást, a szabadságharcokat és az azokat követően hosszú, belenyugvó periódusokat, de legutóbb 1956-ban is ez a kettősség mutatkozott meg, amikor a szovjet birodalommal szemben kirobbant két hét fellobbanást négy évtizednyi meghunyászkodás követett. 

Más okokat tud említeni?

Szemmel látható, hogy nincs vezető, s nincs olyan politikai stratégia, mely a jelenlegi rendszerrel szemben működne. A racionális érvelés működésképtelen. Az olyan szavak, mint a “reform”, “modernizáció”, “Európa” nem működnek. A kormányzó erők felismerték, hogy a politika anyaga a hit és az érzés, s mint láttuk, nem haboznak bevetni akár a legszélsőségesebb érzéseket is, melyek a “mi” és az “ők” szembenállásra épülnek. Akik nem vevők ezekre az érzésekre, azoknak mozgósító érzések hiányában marad a passzivitás és a beletörődés, még azokban is, akik egyébként változást akarnának. Fontos szempont, hogy a fiatal, változtatni vágyó férfiak és nők ma elköltöznek az országból. 1956-ban 200 000-en mentek el, akik nem akartak diktatúrában, központosított rendszerben élni, ahol egy levél sem eshetett le az egyetlen párt akarata nélkül. A menekülők ma nem egyszerre, hanem szivárogva, nap mint nap távoznak, s csak azok maradnak vissza, akiknek nem számít a szabadság, nem érdekli az autonómia, beérik azokkal a falatokkal, amelyek a hatalmasok asztaláról nekik lehullanak.

Ön miért nem ment el, miért maradt itt?

Az én életkoromban elképzelhetetlen új élet kezdése külföldön. Másfelől amit én írok, gondolok, amit az én életem jelent, az nemzetközi, tehát bizonyos értelemben nem vagyok itt. S nem vagyok ezzel egyedül. Az MTA elleni jelenlegi hadviselés talán azért is váltott ki oly csekély ellenállást az akadémia tagjai között, mert ők is hasonló módon élik az életüket. Becsülöm Freund Tamást és Szathmáry Eörs-öt, akik felemelték szavukat az MTA gleichschaltolása ellen, s nem értem, hogy a társadalomtudósok miért hallgattak.

Mit gondol, eredményes lesz a Tusványosi Program, sikerül-e átállítani a szellemi és ideológiai váltókat Magyarországon?

Nem lesz sikeres a program. A magyar kultúra magja szabadságelvű, ha úgy tetszik liberális. A reformkor nagyjai mind liberálisak voltak.  Nem lehet Ady helyett Szabolcska Mihályt, Babits Mihály helyett Tormay Cecile-t tenni. Szabó Dezső a 20-as években Magyarországon megkísérelt hasonló próbálkozást “görénykurzusnak” nevezte, melynek szellemi szereplőit a feledés pora borítja. Pekár Gyula annak idején ugyanolyan érvekkel támadta Krúdyt, mint ma utódai Esterházy Pétert, Parti Nagy Lajost támadják. Krúdy ma inkább él mint valaha, s az egykori államtitkár kénytelen beérni azzal, hogy a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János szobor alatt az övé a szépen kigyúrt férfitest. L. Simon László még ebben sem reménykedhet. Neve és teste még életében elenyészik. Esterházy Péter hamvai a gannai kriptában vannak, de szelleme a XXI. században elevenebb lesz, mint valaha volt. A magyar szellemi élet purgálásával Révai József is próbálkozott. Az ötvenes évek azonban nem térnek vissza. Aki ma be akar tiltani egy regényt, novellát, drámát, az kiteszi az internetre.  A rendszer hiába szállta meg gyakorlatilag az összes tömegmédiát, amit azok írnak, mutatnak, arra nincs kereslet. Bödöcs Tibor nem is álmodhat arról, hogy a Magyar Televízióban mutassák, de a You Tube-on százezrek nézik és hallgatják.

Hogyan látja az európai szélsőjobb pályáját, sikeres lesz-e a miniszterelnök vállalkozása, hogy élére álljon ennek a mozgalomnak?

A DEREX index évről-évre mutatja a szélsőjobb térhódítását az egyes európai országokban. Az index szerint Kelet-Európában 10 % felett, Nyugat-Európában 10 % alatt van a szélsőjobb támogatottsága. Ez az arány az EP választások kampányának hevében, a migrációs probléma félrekezelése miatt esetleg elérheti átlagosan a 20 %-t.  Nem kevés, de az európai vezető szerep kivívásához nem elég. Az Európai Unió válaszúthoz érkezett. Az eredeti bürokratikus. közgazdasági, jogi terv tartalékai kifogytak. Európa európaiak nélkül nem lehet. A feladat az európai identitás kimunkálása lehetne, s ebben nyilván szerepe kell legyen a kereszténységnek, ezt a magyar miniszterelnök jól látja. A kereszténység azonban nem állítható szembe a szabadsággal, a boldogság keresésével, az egyén jogával arra, hogy megvalósítsa önmagát. Európa és benne Magyarország a Nyugat része, melynek lényege az individualitás, a keresés, a kutatás, kíváncsiság, az alkotás. Európában mindenkinek joga van az egyéni és megismételhetetlen sorsra, akár férfinak, akár nőnek született. Európa akkor lesz nagy, ha lesz ereje visszatérni a kezdet nagyságához.

Nagyvárad: a szecesszió, a fürdők és Ady városa

A Budapesttől 260 kilométerre fekvő város a 10. legnagyobb Romániában és évi 1 300 000 vendégéjszakát töltenek el itt a turisták. Látnivaló van bőven, szecessziós házak és a stílust bemutató múzeum , különböző szolgáltatást nyújtó fürdők és az Ady emlékek mind vonzó célponttá teszik Nagyváradot egy néhány napos kiruccanásra. 

 

FRISS HÍREK

A minisztere...

Diplomata ké...

A migránsok ...

Budapest.kom...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!