„A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők.”
A német és a francia rövid- és hosszú távú érdekek még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz, mint most. Pedig Angela Merkel és Emmanuel Macron kapcsolata nem kivételes a második világháború utáni időszakban, legalább ennyire közel állt egymáshoz a konzervatív Helmut Kohl és a szocialista François Mitterrand. Mi változott, milyen új elemek tették lehetővé azt, hogy a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező Francia Köztársaság elnöke, valamint a világ egyik legerőteljesebb gazdaságával rendelkező Német Szövetségi Köztársaság kancellárja úgy érezze: itt az ideje annak, hogy újra alapozzák az Európai Uniót. Mert az a koncepció, mely körvonalazódni látszik legalább olyan újszerű és radikális, mint egykoron az unió megalapítása volt.
Január 22-én, Nagy Károly városában, Aachenben aláírnak egy kétoldalú dokumentumot, mely jelzi az idők változását. Kétségkívül van egy átmeneti, rövidtávú célja és üzenete is a jövendő dokumentumnak. Mindkét politikus egy politikai krízis középpontjában áll, és sokan igyekeznek úgy beállítani a válságos helyzetet, hogy azok okozójuk ő maguk. Persze valójában ez nincs így. Macron beindította a megígért reformokat, melyek közvetlenül érintik a francia gazdasági és szociális élet legtöbb területét. Az az átalakítás, melybe belekezdett, felér azzal a gazdasági és szociális forradalommal, melyet Margaret Thatcher indított el 1984-ben, s amely több ezer bányászt és munkást kényszerített arra, hogy új szakmát tanuljon vagy lakhelyet változtatva olyan vállalatoknál helyezkedjen el, amelyek nem vagy kevésbé veszteségesek, mint a bezárt bányák és s egyéb idejétmúlt vállalkozások. Thatcher egy közel totális modernizációt hajtott végre, s ez megújította és a kontinens élvonalába állította a brit gazdaságot, a City-t pedig a világ pénzügyi centrumai egyikévé tette.
Macron sem akar kevesebbet – a francia gazdaság modernizációjával az ország elitje mindeddig tulajdonképpen adós maradt; azok a változások, amelyek bekövetkeztek, ma már jól látszik, nem voltak elégségesek. És Macron is azzal a – főként – alacsony képzettségű munkavállalói réteggel találta magát szemben, no meg a túlbürokratizált közszféra alkalmazottaival, akikkel Thatcher is annyit hadakozott. És van még egy, de annál lényegesebb párhozam: ahogy Thatcher fő ellenfelét, a populista bányász-szakszervezeti vezetőt, Arthur Scargill-t részben a KGB és az annak alárendelt egyes kelet-európai titkosszolgálatok – elsősorban a Stasi – tüzelték a NATO-elkötelezett brit kormánnyal szemben, most a Macron ellen utcára vonuló sárgamellényesek mögött is már az első pillanatban felsejlett Moszkva sziluettje.
Valamelyest más bajok miatt fáj a német kancellár feje. Az ország gazdasága kitűnően teljesít a baloldal által 2003-ban beindított reformok következtében – ebbe a német szociáldemokraták egyébként bele is rokkantak, pártjuk a tetszhalál szélén áll ma, támogatottsága megcsappant. A jobboldalt ugyanakkor súlyosan megosztja az, hogy miképp viszonyuljon a bevándorlás kérdéséhez. Szemmel láthatóan Merkel nem akarja feladni azokat a morális érveket és értékeket, amelyek pártját, a CDU-t – ellentétben a CSU-val – Európa legemberközpontúbb jobboldali pártjává tette. A menekültek befogadásának voltak persze más szempontjai is: az az egymillió ember, aki a 2015-2017-es periódusban Németországba érkezett, egy évtizeden belül egy újabb német gazdasági fellendülés forrása lesz. Ám e két tényezőt – a morálist és a praktikust – nem volt hajlandó mindenki e megfontolások alapján megítélni. Elsősorban a CSU, de még a CDU egyes – bár elszigetelt – középvezetői is fogékonyak voltak azokra a radikális, szélsőjobboldali, migránsozó szólamokra, melyeket otthon az AfD, kívül pedig olyan politikusok képviseltek, mint Orbán Viktor, az osztrák Heinz-Christian Strache vagy a cseh Miloš Zeman – mondanunk sem kell, kivétel nélkül valamennyien Vlagyimir Putyin jó barátai, s az Európai Unió szétverésének tevékeny hívei.
Ezzel a politikai szemétdombbal szemben állít tíz nap múlva alternatívát a megújuló francia-német szövetség. Az aláírandó dokumentum szövege ismert: az alapvetően módosított irányt fog szabni gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai szempontból egyaránt.
Uniós, sőt nagyobb horderejű világpolitikai ügyekben, a döntések, mi több, a döntéseket megelőző viták előtt külön tárgyal majd a német és a francia vezetés, s azon lesznek, hogy minden kérdésben már eleve közös álláspontra jussanak. Ennek tükrében nem csak nagyvonalú, de logikus is az a francia vállalás, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában 1945 óta betöltött állandó francia tagságot átadják egy közös, EU-s tagságért cserébe.
Fő céljuk, hogy egy külön piacot hozzanak létre a közös piacon belül, melynek szabályozása és a közös valuta kötelező érvénye már eleve egy olyan feltételrendszert vetít előre, mely messze a semmibe hajítja a kelet-európai renitens államokat.
Ugyanilyen fontos témakör a kül- és a biztonságpolitikai reformterv. Magyarország már rég nem számít megbízható NATO-szövetségesnek, de alapos kételyek vannak Szlovákiával szemben is. Az új biztonsági feltételek egyenesen kizárják majd az együttműködést olyan kormányokkal, mint az Orbáné, külpolitikailag pedig tovább erősödik az az elszigetelés, ami 2015 óta komolyan sújtja a Nyugat részéről Magyarországot. Ezzel egyidőben és elkerülhetetlenül lazulnak azok a biztonsági garanciák, melyekben eddig Magyarország részesült.
A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők. Egy olyan tér jön létre, melynek alapvető céljait és rendszerét már öt évvel ezelőtt leírtuk Magyar Bálinttal egy cikkben, leszögezve: Nyugat-Európa számára ez az egyetlen lehetséges túlélési stratégia.
Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete
