Szele Tamás, Author at Független Hírügynökség Page 4 of 25

Paks ára – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-05-07

Kár, hogy nem tartanak orosz kávét, kisasszony, akkor adjon egy teát, csészealjból, málnalekvárral. Ma Oroszországra tekintünk, a Nagy Föld felé vetjük pillantásunkat – meg számolgatni fogunk sokat, szóval elkél majd tiszta fej, hogy lássuk, mennyi az annyi és hogyan is állunk azzal a paksi hitellel, beruházással, kamatokkal, hol tart az egyenlegünk.

Először is szeretném helyesbíteni magamat. Az elmúlt hetek folyamán valamelyik írásomban – melyben a kínai vasútvonal-hitellel foglalkoztam volt, csak nem találom, melyikben – pontatlanul határoztam meg a Paks 2-beruházáshoz igényelt orosz hitel összegét. Engem is megtévesztett egy tavaly novemberi hír, mely szerint Süli János, a beruházásért felelős tárca nélküli miniszter válaszol Szél Bernadett képviselő kérdésére. Éspedig emígyen:

„Címzett: Dr. Szél Bernadett (független) Benyújtó: Süli János, tárca nélküli miniszter (a Paksi Atomerőmű két új blokkja tervezéséért, megépítéséért és üzembe helyezéséért felelős)

Tisztelt Képviselő Asszony!

Az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 42. §-ában foglaltak szerint a hozzám intézett „Mennyit hívtunk le a paksi hitelből?” című, K/3646. számú írásbeli kérdésére az alábbi választ adom.

Az Oroszországi Föderáció és Magyarország között megkötött nemzetközi hitel-megállapodás szerint az atomerőmű-építés eddig igazolt, összesen 98 millió eurós költségeinek finanszírozására az összeg 80%-ának megfelelő, azaz mintegy 78 millió euró hitel lehívására került sor.

A kedvező pénzpiaci feltételeket kihasználva 2018 májusában a Magyar Állam élt a hitelszerződésben erre biztosított lehetőséggel, és az addig lehívott hitel teljes összegét előtörlesztette, így jelenleg a paksi hitel miatt nem áll fenn tartozás az orosz fél felé.”

Ebből én is azt értettem, más is, hogy 98 millió euróról van szó, ami forintban valamivel kevesebb, mint harmincmilliárd.

Igen, akkor és ott ennyiről is beszéltek, de ez csak az eddigi költségkeret, amiből 78 millió eurót hívtak le, igaz, vissza is tették, azonban a valódi, teljes összege az oroszok által nyújtott hitelnek nem kevesebb, mint tíz milliárd euró. Vagyis háromezer milliárd forint, ha leegyszerűsítve számolunk. Ehhez képest a most megszerzett kínai hitel nem több forintban ezer milliárdnál forintban, tehát Paks 2-nek még mindig csak a harmada, akármekkora summáról is legyen szó.

Még egyszer: elnézést kérek korábbi tévedésemért.

De hogyan jött elő most a paksi hitel, mikor mindenki a kínaival van elfoglalva? Hát úgy, hogy szépen és főleg csendben elkezdtek problémák lenni vele.

Először is, csúszik a beruházás. Késnek a munkálatok, novemberben már a kormány is elégedetlen volt Süli tárca nélküli miniszter munkájával, le is akarták cserélni, csak valamiért nem tolonganak a helyéért. Az igazsághoz tartozik, hogy ő májusban már eleve 22 hónapos csúszással vette át a beruházást, ráadásul azután elakadtak a közbeszerzések. Ezzel együtt május közepén még arról volt szó, hogy a Paks II. beruházás ütemterv szerint halad, az új blokkok határidőre elkészülnek. Erről beszélt Süli azután is, hogy a Roszatom vezetőivel tárgyalt Szocsiban, majd álláspontját július elején, az Országgyűlés gazdasági bizottságának paksi kihelyezett ülésén is elismételte. Szeptember végén viszont már elismerte a kormány, hogy tárgyalnak Paks II. szerződésének módosításáról. Jelenleg úgy tűnik, az új paksi atomblokkok átadása akár a lehető legkésőbbi időpontig, azaz 2032-ig is elhúzódhat.

Feltevődik a kérdés még a tavaly év végi hír fényében is, hogy ha nem építünk semmit, hiszen azért ekkorák a késések, akkor mi a fűzfán fütyülő rézangyalra költöttük mi ezt a pénzt, csak nem választásra? Még jó, hogy visszatettük, nincs hiány, de a költségvetésből kellett visszatennünk, ugyanis senkinek sincs 78 millió eurója a mellényzsebében. Az forintban 25 milliárd, meg némi apró. Na, ezt a 25 milliárdot sem látom az elszámolásban, pedig nem kisegér, két és fél stadion.

De ettől még mindig nem lenne aktuális a paksi hitel kérdése. Aktuálissá az mfor.hu egyik híre tette, mely szerint:

„Az mfor információi szerint Varga Mihály pénzügyminiszternek sikerült egyezségre jutnia a paksi hitelszerződés egyes feltételeinek megváltoztatásáról. Megbízható kormányzati forrásunk szerint a megállapodás részeként az eredetileg tervezettnél később kezdődhet az oroszok által nyújtott 10 milliárd eurós hitel törlesztése, és az utolsó részlet rendezése is az új helyzethez igazodik. Tudomásunk szerint a kamatozást nem érintik a szerződéses módosítások.

Vagyis immár a paksi bővítés szerződéses dokumentumaiban is rögzítve lett, hogy csúszik az atomerőmű beruházása.”

Fontos azt is megjegyeznünk, hogy a szerződés felülvizsgálata csak a törlesztés ütemezésére terjed ki, a kamatfizetésre nem.

Aztán az sem elhanyagolható körülmény, hogy ezeket a tárgyalásokat Varga Mihály a legnagyobb titokban folytatta le, azt sem tudjuk, hol és mikor. Mivel az elmúlt két hétben Varga pénzügyminiszter Orbán Viktort kísérgette ázsiai turnéján, valószínűnek tekinthető, hogy erre a megegyezésre jóval korábban került sor, csak most szereztünk róla tudomást. És most sem hivatalos forrásból: az MTI-ben egy hónapra visszamenőleg sincs nyoma a hírnek, az összes sajtóközlés pedig az mfor.hu-t jelöli meg forrásként.

Egyszóval: ez kiszivárgott.

Mondjuk nem csodálkozom, hogy ilyen horderejű tárgyalásokhoz nem hívták tanúnak a sajtót és a széles nyilvánosságot, pláne, hogy nekünk voltak kínosak – de akkor öntsünk végre tiszta vizet a pohárba, hogy néz ki most ez a hitel információink szerint?

„A 12 milliárd eurósra tervezett beruházás – amely két új blokk felépítését tartalmazza – finanszírozásából 10 milliárd eurót tesz ki az orosz fél által biztosított hitel. Ennek változó kamata összességében mintegy 4-5 százalékos kamatszintet ad ki. Emiatt több kritika is érte a kormányt, mert a piacon az elmúlt időben ennél olcsóbban is lehetett forráshoz jutni. Vagyis adta volna magát, hogy kedvezőbb kamatozású hitellel váltsák ki az oroszok pénzét. Erre a kormányzati illetékesek válasza az volt, hogy olyan időtávra – 30 évre – mint amennyire az oroszok nyújtják a hitelt, már nem olyan egyszerű jobb kondíciókkal forrást szerezni.

Az eredeti ütemterv szerint 2025 környékén üzemelniük kellene az új blokkoknak, és ehhez időzítve kellene elkezdeni a hitel törlesztését. Most 2019 van, de a tényleges munkálatok még mindig nem indultak el, a felvonulási épületek sem állnak. A kormány szerint azért van késésben a kivitelezés, mert az Európai Unió hivatalai jóval tovább ültek az engedélykérelmeken, mint amire számított a magyar kormány. (Az már ritkábban hangzik el, hogy az orosz kivitelezőnek is akadnak gondjai az uniós normák teljesítésével, amit kapacitásproblémák is tetéznek.) Ezt a 20-22 hónapos csúszást azonban még be lehet hozni – szokták hozzátenni a nyilatkozók.
A hitelszerződés módosítása azonban arra bizonyíték, hogy a projekt tényleges csúszásban van, és a kormány szerint sem lehet elkészülni a beruházással az eredeti határidőben.” (Mfor.hu)

Akkor, kérem, nagy a baj

Akkor ugyanis

mi belementünk egy tízmilliárd eurós, vagyis háromezer milliárd forintos hitel felvételébe, aminek már a kamatai is csillagászati összeget jelentenek, eléggé előnytelenek a feltételei,

majd

Nem tettünk semmit a beruházás ügyében, amire a pénzt kértük, és ezért az Uniót hibáztatjuk, mely nem örül ugyan, hogy orosz reaktort építünk (milyen másfélét tudnánk? Pakson ennek a feltételei adottak), ámde bizonyos, hogy megakadályozni nem akarta az építkezést.
Nem elég, hogy előnytelenek a kamatfeltételek, de most sírtuk ki Moszkvától, hogy fizethessük tovább, hosszabb ideig azokat a magas kamatokat.
Az eredeti terv szerint a két blokknak 2025-ben már üzemelnie kéne, ehhez képest a munkálatok még el sem indultak. A törlesztésben viszont döntő szerepe volna az ezen blokkok által termelt áramnak, amit értékesítenénk és a befolyó haszonból kéne fizessük a részleteket – így viszont körülbelül hat év múlva törvényszerűen összeomlik a költségvetés, ha csak csoda nem történik vagy nem fedezünk fel valami gyémántbányát az Alföldön. Nem fogunk, megérzésem szerint.

Egyszóval: a hitelnek csak látszólag lesz fedezete, a valóságban nem, azonban komoly gondot fordítunk arra, hogy csupa olyan államnak tartozzunk – Oroszországnak, Kínának – melyek kifejezetten barátságtalan adósságbehajtási gyakorlatukról ismertek, az üzleti élet minden szintjén.

Baj lesz ebből, emberek, nagy baj.

Én szóltam

Hadüzenet Webernek

Szele Tamás

-

2019-05-06

0

Sok vita folyik arról, hogy Orbán Viktort az érzelmei vagy a hideg, számító értelem vezeti politikai döntéseiben: a mai napon ez a kérdés eldőlni látszik. Mint a magyar miniszterelnök Heinz-Christian Stracheval, Ausztria alkancellárjával tartott sajtótájékoztatóján kiderült, kormányfőnket az indulatok vezérlik, és egyelőre nem látható, mai nyilatkozatának miféle következményei lesznek.

Azt mondta ugyanis, hogy „A magyar kormány és vezetője nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy olyan embert támogat európai bizottsági elnöknek, aki eleve bejelenti, hogy nem tart igényt a magyarok szavazataira. Manfred Weber azt találta mondani, hogy a magyarok szavazatával nem kíván európai bizottsági elnök lenni. Nekünk jó lett volna Weber bizottsági elnökjelöltnek, de ő kijelentette, hogy nem kér a magyarok szavazataiból.

Ha valaki így megsért egy országot, utána annak az országnak a miniszterelnöke nem szavazhatja őt meg. (…) Ezt a demokrácia és az erkölcs szabályai is tiltják, és ebben egyetértünk Weber úrral: nem lenne helyes, ha a magyarok szavazataival lenne bizottsági elnök.”

Nem mellesleg, a többi csúcsjelöltet is pozíciójukra alkalmatlannak nevezte, és hozzátette: „Keressük a megfelelő jelöltet” aki méltó elnöke lehetne az Európai Bizottságnak.

Fel kell hívnunk azonban a figyelmet arra a körülményre, hogy Manfred Weber sosem állította, miszerint nem kérne a magyarok szavazataiból. Egy korábbi, a ZDF televíziónak adott interjújára utalt a magyar miniszterelnök, ám abban világosan úgy fogalmazott: amennyiben csak a Fidesz szavazataival tudna csak az Európai Bizottság elnökévé válni, nem fogadná el a megbízatást. Hozzátette; inkább számítana „középről jövő” szavazatokra, ebből a pozícióból lenne ő Európa jövőjének alakítója.

Semmiképpen sem „a magyarokról” vagy a magyar népről beszélt.

Elképzelhető, hogy Orbán Viktor nem ismeri a különbséget a saját pártja és hazánk népe között – úgy általában véve – de májusban kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy a választók juttassák eszébe a differenciát.

A Heinz-Christian Stracheval folytatott tárgyalások egyébként a végeredményt tekintve szívélyes, baráti hangnemben folyhattak, ugyanis az osztrák alkancellár szinte mindenben egyetértését fejezte ki Orbán Viktorral, habár Manfred Weber kapcsán tartózkodott véleménye kinyilvánításától. Kifejtette azonban, hogy országaink között mennyire jó a kapcsolat, és minden felvetődő kérdésben támogatja, sőt, osztja a magyar kormányfő nézeteit és álláspontját.

A jelek arra mutatnak tehát, hogy az EP-választásokig nem lép ki a Fidesz az Európai Néppártól, azonban utána nagy valószínűséggel megteszi ezt a lépést, és nem kizárt, hogy a Salvini-féle populista szövetség frakciójához csatlakozik a párt uniós képviselőcsoportja.

Ez ugyanakkor a költségvetési vitára gyakorolt befolyásukat jelentősen csökkenteni fogja, hiszen már nem az Európai Parlament pillanatnyilag legerősebb frakciója áll majd mögöttük, hanem egy jóval kisebb, gyengébb, meg merhetjük kockáztatni az állítást: ad-hoc jelleggel összeállt képviselőcsoport, mely tagjainak személyes ambíciói miatt bármikor fel is bomolhat. A populista frakcióban nincsenek közlegények, csak tisztek: épp ezért fegyelem sem lesz.

Orbán Viktor tehát hadat üzent Manfred Webernek is.

Indulatból, haragból, a gesztusnak az országra gyakorolt későbbi következményeivel nem számolva.

Kíváncsian várjuk, mikor tűnnek fel az első óriásplakátok Budapest utcáin, melyek Manfred Webert támadják majd.

Célkeresztben – Megkésett kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-05-06

0

Célkeresztben – Megkésett kávé Szele Tamással

Valami egyszerű tejeskávét kérnék, kisasszony, nincs jól ma a gyomrom – sosincs jól, ha észreveszem, hogy dróton próbálnak rángatni. Ráadásul üvegszálason, mert azon jön az internet. Itt olvasom a HVG-ben, hogy a Facebook beengedte a sajtót a dublini központjába egy pár óra erejéig, hogy megmutassák: miképpen védelmezik az EP-választások tisztaságát.

Maga az írás jó, részletes és élvezetes, de engem leginkább a politikai manipuláció technikája ragadott meg. Hát hiába, ez már a Big Data és a mesterséges intelligenciák kora. És az benne a legérdekesebb, hogy a befolyásolás személyre szabott – ilyen még nem volt a történelemben, és nagyon sokat fogjuk vakarni még a fejünket, míg megszabadulunk ezektől a módszerektől.

Tulajdonképpen a Facebook egy végtelenül naiv és jóindulatú állásponttól jutott el a mostani kétségbeesett kapkodásig. Eredetileg ugyanis az volt a célja, hogy összehozza a valamiben egymáshoz hasonló embereket, és nem egyszerűen csak a beszélgetések témakörei alapján szelektált, mint a fórumok, hanem az ízlésbeli különbségeket is figyelembe vette – ugyanis ha valaki sokat emleget valamit, még nem biztos, hogy azért teszi, mert rajong érte. Lehet, hogy utálja. Tehát az algoritmus, ami közösséget lett volna hivatott építeni, nem pusztán a felhasználók megadott adatainak alapján osztotta a megszólalásaikat, hanem a tevékenységüket is elemezte. Nyilvánvaló, hogy ha valaki sokat mozog egy ilyen közösségi oldalon, az algoritmus is sokat tud meg róla – minél tevékenyebb, annál többet. Akit pedig a munkája is odaköt, arról valószínűleg majdnem mindent.

Ez nem is lenne baj, ha csak annyira használnák fel, amennyire eredetileg szerették volna.

Eredetileg az egyik cél az volt, hogy a lelkes horgász horgászokkal találjon kapcsolatot, a lelkes focirajongó a csapatának kedvelőivel, a vasútmodellező más vasútmodellezőkkel.

És emellé a horgásznak horgot reklámozzanak, a focirajongónak a csapata mezét, a vasútmodellezőnek kisvasutat. Mindenki jól jár: a felhasználók is, a hirdetők is.

Vagyis járt volna. Ugyanis körülbelül a Brexit előtti kampány idején – ne feledjük, ez akkor volt, amikor a közösségi oldal egyik fő célja még az volt, hogy a felületére csalogassa a teljes világsajtót, és ez sikerült is – valakik, valahol rájöttek arra, hogy hiszen a politika is áru és azt is lehet reklámozni. Csak ügyesen kell beállítani a célcsoportok paramétereit. Hogy ezek kik voltak és hol, azt büntetőjogi felelősséggel nem merném állítani, de Szentpétervár Olgino negyedében keresném őket, ha rájuk akarnék találni. Bár semmi szükség a keresésre, úgyis ott vannak mindenhol.

No, szóval ott tartottunk, hogy a Facebook nem csak közösségi oldal, hanem világméretű hirdetési felület is. Ha valaki jól megfizeti, a hirdetése eljut minden megcélzott felhasználóhoz. És – rajtuk kívül senkihez sem. Innentől kezdve pénz és célzás kérdése minden.

A Brexit-kampány idején tele volt a világsajtó a rengeteg abszurd álhírrel, rendszerint szándékos ferdítésekkel, amiknek vagy semmi alapjuk nem volt, vagy létező híreket tekertek ki olyan vadul, hogy ember nem ismert volna rájuk eredeti formájukban. Ilyen volt például, hogy ha az Egyesült Királyság uniós tagállam marad, akkor

Betiltják a görbe uborkát. Nem igaz, ez nálunk is terjedt, pusztán arról volt szó, hogy az Unió egyik papírszaporító bizottsága minőségi kategóriákat állított fel ebben a kérdésben, és csak az az uborka lehetett első osztályú, ami nem túl görbe (bár hogy ennek mi köze a minőséghez, azt nem igazán indokolták meg). A rendelkezést végül 2009-es hatállyal eltörölték. A Brexit-kampány hét évvel később volt.
Folyósítani fogják a halottakat és a csatornába öntik őket. Az EU semmi ilyesmit nem tervezett, a Flamand Temetkezési Szövetségnek volt az ötlete, hogy egy, addigra már több amerikai államban bevezetett módszert honosítson. Az Európai Bizottság csak azt vizsgálta, hogy ez egyáltalán biztonságos-e.
Betiltják a tejeskancsókat. Ennek az volt a magva, hogy a Valenciai Egyetem – tehát nem az Unió! – egy vizsgálata szerint nagyobb eséllyel lehet belőlük fertőzést összeszedni. Az EU-nak annyi köze volt az egészhez, hogy Valencia az Európai Unió területén található.
Korlátoznák, hányszor lehet kávézóba menni. Ördögöt: annyiról volt szó, hogy az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság egyik jelentése szerint napi 400 milligramm koffein bevitele – ami nagyjából négy rövid kávénak felel meg – még nem veszélyes az egészségre.
Nem lesz szabad tucatjával árulni a tojást. Dehogynem: csak arról volt szó egy EP-vitában, hogy fel kelljen-e tüntetni a darabszám mellett a tömeget is a csomagoláson.
Le kell halkítani a skót dudákat. Hát ez még Első Edwardnak sem sikerült, pedig őt a Skótok Pörölyének nevezték a maga idejében. De az Unió nem is akart ilyesmit – arról volt szó csupán, hogy az uniós tagállamok által is jóváhagyott egyik jogszabály azokat a munkavégzőket védi a halláskárosodástól, akik a munkájuk közben erős zajnak vannak kitéve. A skót dudások munkáltatójának írja tehát elő, hogy biztosítson füldugót a zenészeknek, mert a tartós halláskárosodás nagyjából a negyedüket érinti. Vagyis nem a hangszerekre kell hangtompítót faragni.
A kisgyerekek nem fújhatnak lufikat. Dehogynem: mindössze a vékonyabb latexlufikra kell egy figyelmeztetés, hogy 8 év alattiak felnőtt felügyelete mellett fújhatják fel, a három év alattiaknak pedig nem lehet olyat gyártani, amit lenyelhetnek.

Köszönet és hála az Eurologusnak, amely annak idején kigyűjtötte ezt a pár kirívóan nagy szamárságot a dübörgő kampányból. És ezek mind a Facebook segítségével jutottak el a célközönséghez – amiben az a baj, hogy ha én megírok valamit egy újságba, mondjuk azt, hogy sajtból van a Hold, akkor azt minden olvasó látja, Neil Armstrongtól kezdve, aki személyesen tapasztalta, hogy nem így van, az ötéves Pistikéig, aki viszont esetleg elhiszi. Tehát nem válogat a közlés, mindenkit megtalál, ha butaságot írok, mindenki nevetni fog rajtam és a naivabbak sem hiszik majd el. Azonban ha úgy paraméterezem egy fizetett Facebook-hirdetésben a cikk célközönségét, hogy csak a négy és hat év közötti, olvasni már tudó, de nem túl értelmes gyermekekhez jusson el (ez mondjuk így lehetetlen volna, ez csak egy példa), akkor a megcélzott olvasók száz százaléka fogja elhinni, amit kap, és nem találkozik kritikus közönséggel, amelyik például egy kommentben megcáfolná az állításokat.

Teljes a siker. Ahogy a HVG írja:

„A brexitről szóló szavazás után a brit sajtó szociológusokkal, politológusokkal és pszichológusokkal kereste a végeredmény okát. De eltartott hónapokig, mire kiderült, hogy a látóterükön kívül emberek tömegeit hergelték például azzal az álhírrel, hogy küszöbön áll Törökország EU-csatlakozása, és akkor 70 millió muzulmán rohanja le Nagy-Britanniát.” (HVG)

Márpedig ezerféleképpen lehet paraméterezni. Mondjuk úgy is, hogy egy helyi érdekű hírt csak az adott település lakói kapjanak meg, így ha teszem azt, Kutyabürgözdön manipulálja valaki hazugságokkal az önkormányzati választásokat, azt Budapesten maximum véletlenül tudja meg a sajtó: vagy akkor, ha egy bürgözdi elküldi nekik a manipuláló anyagot. De normális körülmények között nem kerül be a nem helyi lakosok hírfolyamába.

„A 2018-as magyar kampányban is fontos szerepet játszottak a kormánysajtó által futtatott „migránsvideók”. A TV2 Tények rajongói oldalának nincs 100 ezer követője, de egyszer csak elkezdett videókat posztolni, pár hét alatt 122-t egészen április 8-ig, amelyek közül 86-nak a címében is szerepelt a migráns szó. A korábban ilyen filmeket nem közlő TV2 13 milliós nézettséget hozott össze a kampány legfontosabb heteiben, majd április 8-at követően elnémult, több videót nem közölt.” (HVG)

Hát ez bizony szintén kampány-manipuláció volt, csakhogy átcsúszott a politikai reklámok szűrőjén: ugyanis ha ezeket szépen, becsületesen a kormánypárt adta volna fel, politikai hirdetésként, akkor korlátozták volna a forgalmukat a közösségi oldalon, vagy akkora pénzt kértek volna a tizenhárom milliós nézettségért, amennyi nem érte volna meg a Fidesznek.

Azonban a TV2 televíziótársaságként, médiumként szerepel a Facebookon, és ilyen minőségében oszthatta a videókat, az algoritmus nem ismerte fel, hogy propagandával van dolga (egy tévétársaságtól még elfogadható is lenne, hogy a műsorait rövid videókkal ajánlja).

Azonban azt, hogy kiket céloztak meg a videókkal, kikre paraméterezték a terjesztésüket, csak hárman tudják: a TV2, a Facebook és a Jóisten. Ez utóbbi remélem hozzácsapja mindkét érdekelt számlájához ezt is az Ítélet Napján: de a Facebook csak hatóságnak adta ki az ilyen adatokat eddig, külön megkeresésre. Most az változott, hogy a Facebook bevezette a magyarul Hirdetéstár név alatt futó eszközt. Ennek segítségével mostantól hét évre visszamenően ellenőrizni lehet majd, kik mit és mennyiért hirdettek a közösségi hálóban, és azzal hány embert értek el, mi azok életkori és nemi megoszlása, földrajzi elhelyezkedése (2018-ra azonban nem adnak adatokat). Azt is meg lehet nézni, megegyezik-e az adott oldal fenntartója és a hirdetés finanszírozója. ()

Rendben van, ezt az eszközt használhatjuk ezentúl a burkolt politikai hirdetések leleplezésére – de vajon fogjuk is? Kéne… Vannak még ezen kívül magyar anyanyelvű moderátorok is a dublini Facebook-központban, ezek közül a HVG egyet látott, de nem beszélhettek vele – és tulajdonképpen ezek azok a bizonyos óvintézkedések, amik az EP-választások tisztaságát óvják. A Hirdetéstár, a médiaoldalakon megjelenő információs névjegy és a moderátorok.

Hát ez biza nem sok, ha azt nézzük, hogy ezzel szemben bármilyen politikai párt létrehozhat egy fedőcéget vagy egy fiktív személyt, és megszórhatja ezeken keresztül a közösségi oldal bármely, általa kiválasztott szegmensét a célzott hazugságaival.

Az a gond, hogy bárki bekerülhet bárkiknek a célkeresztjébe, csak az illető csapatnak legyen elég pénze megfizetni a hirdetést és elég esze megfelelően paraméterezni a célcsoportot.

Márpedig ez hatalmas üzlet, tengernyi jövedelmet hoz és erről a pénzről sosem fog lemondani a világcég, hiszen ebből él. Talán nem is nagyon akarja: a választást ellenőrző központban összesen negyven munkaállomás van. Az Európai Uniónak meg két éve 510,1 millió lakosa volt, ekkora a célcsoport, illetve legyen kisebb, hiszen nem mindenkinek van számítógépe és nem mindenki lépett be a Facebookra. Legyen csak háromszáz millió. Az is nagy falat negyven embernek.

Nem hiszem, hogy ha lesz botrány a választási kampány alatt és miatt, abból a Facebook ilyen óvintézkedések segítségével ki tudna maradni. Ezt talán még Mark Zuckerberg sem hiszi. Egy megoldás lenne: aránytalanul több emberi adminisztrátort alkalmazni sokkal több regionális központban és le kéne mondani a mamutbevétel egy részéről.

Na, ez lesz az, amire sosem kerül sor.

Hasznostelefon

Szele Tamás

-

2019-05-06

0

Szóval itt vannak ezek az okostelefonok, amik kicsit sem okosabbak a felhasználóiknál, mindenki nagyon nehezen szokta meg őket, de már a sokadik generációt cseréljük le. Nem azért, mert mániás fogyasztók vagyunk, hanem azért, mert a régi típusokkal manapság már semmire sem megy az ember: ne is próbálkozzunk, maximum e-mailezni jók.

De arra jók. Persze, messze nem ideálisak, de mégis, meg tudja nézni az ember, jött-e levele, ha kell, tud írni is egyet. Persze, ha valahol rá tudunk kapcsolódni egy ingyen wifire, másképp nem. No, ezért aztán nem fogja hurcolni az ember a tavalyelőtti kütyüt, akármilyen takarékos is egyébként.

Ilyenkor jön az, hogy bezzeg Ruandában éheznek. Hát Ruandában speciel tényleg éheznek, Kongóban is, de nem azért, mert nem kapnak ebédre okostelefont. Viszont a modern technikának valóban van némi köze az afrikai polgárháborúkhoz és nyomorhoz.

Ugyanis ott található a világon a legtöbb tantál. Mármost számítástechnika és ezen belül laptop, netbook, tablet, okostelefon elképzelhetetlen többek között tantálkondenzátor nélkül: ezt a koltán nevű ércből nyerik ki, ami a leggyakrabban Kongóban fordul elő. Igaz ugyan, hogy akad még Brazíliában, Kanadában és Ausztráliában is, de nem annyi, nem olyan tiszta. Kongó térségének emiatt dúskálnia kéne a földi javakban, hiszen naponta húszmillió dollár értékű koltánt bányásznak ki, de a különböző hadurak rájöttek, hogy nem jó az, ha mindenkinek jól megy – az a jó, ha nekik jól megy, és mindenki más rabszolga a bányákban. Ezen kívül egymást is el akarják marni a lelőhelyektől, egyszóval amíg ott koltán lesz, és amíg a világnak kell a tantál, ott bizony polgárháború is lesz.

1998 és 2003 között, mikor beindult a laptop-nagyipar, hatmillióan pusztultak el a a térség fegyveres konfliktusaiban. Az Egyesült Államok hozott azóta egy óvintézkedést: „2014-ben hatályba lépett az amerikai üzleti szférát megreformáló Dodd–Frank-törvény 1502-es cikkelye. Az új szabályzat arra kötelezi a vállalatokat, hogy azonosítsák a beszerzett nyersanyagok származási helyét, kiváltképp abban a tekintetben, hogy azok köthetőek-e valamilyen fegyveres konfliktushoz. A határozat célja, hogy elvágja a kongói fegyveres szervezeteket a bányászat jelentette bevételektől.”

Ezt aztán Amerikában betartják, de mondjuk Kína vígan tojik rája.

Na, ne tessék kidobni azokat az elektronikai kütyüket, nem az a megoldás.

Attól, hogy a tantállal bajok vannak, még nem a számítástechnika a felelős, nem szabad róla lemondani. Fürdővízzel együtt gyereket nem öntünk ki. Afrika bajait egyelőre nem fogjuk megoldani, de ha elvetnénk ezt az átkosnak hitt technológiát, tetszik tudni, mi lenne belőle?

Még nagyobb nyomor Afrikában. Ugyanis nem a kitermelés a baj ott, hanem a társadalmi rendszer.

Ja, az nálunk is baj. Csak még nem éhezünk és nem lőjük egymást. De mifelénk is volt már olyan.

Akkor viszont mit tehetünk? Ki tudjuk nyerni a már egyszer felhasznált tantált az elavult készülékekből? Sajnos nem: illetve nagyon drága és bonyolult az eljárás, ami szükséges hozzá. Talán évek, évtizedek múlva olcsóbb lesz, már dolgoznak rajta.

Volna nekem itt egy szerény kis javaslatom. Mivel a társadalmi rendszer a hibás, toljunk ki vele.

Ugye, a fő bajunk az, hogy a folyamatos fejlődés miatt rohamléptekben avulnak el a készülékeink, és a beléjük épített méregdrága nyersanyagok elvesznek, mikor kidobjuk őket.

Hát ne dobjuk ki. Ne is halmozzuk fel, bízva egy szebb korban, mikor majd kinyerhető lesz belőlük minden: ki tudja, mikor lesz az. De ezek még valamennyire használható készülékek!

Az ötletet egy fiatal barátom adta, egy zongoraművész, aki karácsonykor kivette az ócska mobiljából a kártyát – volt neki új készüléke is – és az így már csak

segélyhívásra, valamint wifi-használatra alkalmas készüléket egy hajléktalannak adta, hogy ne legyen magányos. Hiszen ha másra nem is, de e-mailezésre és Facebookra alkalmas így is a kütyü.

Hogy aztán a hajléktalan megtartotta vagy eladta, az az ötlet szempontjából mindegy is. Ha beválik a javaslatom, a használt mobiloknak úgyis lemegy az ára valahová a tantálbányák békája alá.

Ugyanis a hajléktalanoknak az az egyik legfőbb baja, hogy tökéletesen kiesnek a társadalomból. Nincs semmiféle kapcsolatuk az eseményekkel, nem ismerik a híreket, nem tudnak kapcsolatot tartani a közvetlen környezetükön kívül senkivel, és – ez nagyon fontos – többnyire nincs címük. Márpedig akinek címe nincs, az munkát sem találhat egykönnyen. Ha nincs munka, nem lesz szállás és étel sem.

Az lenne tehát a javaslatom lényege, hogy ha van felesleges okostelefonunk, tabletünk, netbookunk, ilyesmink, azokról töröljük a személyes adatokat, töröljünk mindent, az operációs rendszert és az alapvető segédprogramokat kivéve, vegyük ki a SIM-kártyát abból, amiben van, gyűjtsük őket össze és adjuk a hajléktalanoknak. Nem kétlem, hogy az első kör nagyrészt a használtcikk-kereskedőknél fog landolni, de a másodikból már megmarad náluk is pár darab, a harmadik adag idején meg már olyan alacsonyak lesznek a használt, de még működőképes informatikai cikkek árai, hogy nem lesz érdemes velük üzletelni. Illetve, kialakul egy egészséges piac.

Mármost ezzel nem adunk enni vagy inni a hajléktalannak, de adunk neki egy pici helyet a társadalomban, adunk egy címet, egy elérhetőséget, lehetőséget arra, hogy segítséget hívjon, ha bajba kerül – tényleg nem ételt, italt vagy pénzt adunk, hanem esélyt.

Szerintem megérné.

Meg kéne próbálni.

Az már külön szép lenne, ha valamelyik szolgáltató hajlandó lenne korlátozott SIM-kártyákat is biztosítani erre a célra, bár ez az ismert intézkedések miatt kicsit bonyolult lenne, de megszervezhető.

Viszont, míg Budapest – és ez sajnos csak nagyvárosban működik – tele van ingyen wifi-hálózattal, sokat tudnánk segíteni egy csomó embernek. Vissza tudnánk őket tenni arra a társadalmi térképre, amiről lekerültek.

Ha csak digitálisan is.

És mindenkinek kallódik otthon valami elavult okoskütyüje a fiókban.

Már csak meg kéne szervezni.

Feketén, fehéren – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-05-05

0

Feketén, fehéren – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, kérek egy erős feketét, ma feketékről és fehérekről lesz szó, meg olyanokról, akik nagyon fekete-fehérnek akarják látni ezt a különben szép, színes világot. Mint például Kovács Ákos énekes, a kormány hű dalnoka, kobzosa és a női jogok valamint kiteljesítendő princípiumok közismert szakértője.

Mármost az történt, hogy ez a Kossuth-díjas előadóművész, akinek a munkásságát én magam ízlésbeli okok miatt nem túlzottan tanulmányoztam, de nyilván sokan kedvelik, mások meg nem annyira kedvelik (én az utóbbi csapatot erősítem), Londonba utazott. Mégpedig turnézni, ami azt mutatja, hogy tevékenysége iránt van fizetőképes kereslet – ha nem lenne, akkor ugyanis a Keleti Pályaudvar aluljárójában gitározna, és adna elő népszerű filmzenéket.

Tovább megyek: mással is előfordult már, hogy Londonba utazott, elég sok magyar állampolgár ott is él, nyilván ők alkotják a közönséget, mely jegyet váltott Kovács Ákos hangversenyére. Mert attól nem tartanék, hogy a velem majdnem egykorú, tehát ötvenegy éves énekes titokban vezetné a brit slágerlistákat.

Azokat nyilvánosan szokás vezetni.

Tehát ott tartunk, hogy Kovács Ákos magyar állampolgárságú, megbecsült, Kossuth-díjas előadóművész, kinek számait egyesek kedvelik, mások ezzel szemben nem annyira, Londonban áll, és videót készít. Meg kell állapítsa, hogy Londonban van hely, és számos utca.

Tehát így kell értelmezni a hajdani operett szövegét.

De milyen hely ez a London? Emberek járkálnak benne, az utcán, földig ér a lábuk és nem mindegyik fehér.

Adjuk át a szót ez ügyben az énekesnek:

„Ez olyan, mintha Kazincbarcikán lennénk, vagy Fehérgyarmaton, csak teljesen más. Európa jövőjéről lehetne elmélkedni gyerekek. Olyan, mintha Mozambikban lennénk, vagy nem tudom, Líbiában.”

Vagy Egyházasszentkereszten, Kelebiában, Portlandban, Hangcsouban, Madocsán, Willendorfban, Madridban és Nuku’alofán, mely a festői Tongai Királyság fővárosa.

Engem is sokkolt, mikor gyermekkoromban rájöttem, hogy a világ legnagyobbrészt roppant módon hasonlít saját magára, így például a város-, megye- vagy országhatár átlépése nem függeszti fel teszem azt a gravitáció törvényszerűségeit vagy nem lesz más helyeken bíborvörös és szőrös a víz. Eléggé nem szép a világtól, hogy egy egész csomó hely sok szempontból egyforma, holott eltérhetnének egymástól jóval nagyobb mértékben is, de sajnos, bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlan tényekbe.

És nehezen hinném azt is, hogy amennyiben London számos utcáin színes bőrű közönség jár, valamint kel, az komolyan befolyásolná Európa jövőjét. Tehát nehezen szánom rá magamat, hogy csak emiatt elmélkedjek kontinensünk holnapjáról. Egyébként szívesen foglalkozom a kérdéssel, de pusztán ez a látvány távolról sem indít elmélyült meditációra a tárgykörben.

Már csak azért sem, mert Londonban és általában a brit szigeteken soha nem volt ritka látvány a színes bőrű ember. Soha nem volt kuriózum. Akkor tartsunk most egy kis történelemórát.

Már Stonehenge építőiről bebizonyította egy friss kutatás – londoni kutatók az újkőkorszakból eredeztethető, Angliában talált emberi maradványok DNS-szerkezetét hasonlították össze Európa többi részén található, ugyanebből a korból származó maradványokkal – miszerint a vizsgált emberek a mai Törökország területén található Anatóliából indultak el, először az Ibériai-félszigetig mentek, majd onnan vették észak felé az irányt, és Krisztus előtt 4000 környékén értek el Nagy-Britanniába.

Tehát migránsok voltak. Sőt, közel-keletiek.

Anatóliából időszámításunk előtt 6000 környékén indult el egy masszív népvándorlás, addig Európa területén leginkább csak kisebb utazó törzsek éltek, akik gyűjtögető, vadászó-halászó életmódot folytattak. Az Anatóliából ide érkező csoportok voltak azok, akik a gazdálkodás alapjait megteremtették. Egy részük a Duna vonalát követte, de voltak, akik elindultak a mediterrán vidékek felé. A maradványok elemzése szerint ebből a vonalból származnak a Britanniában talált emberi maradványok is, amelyek a spanyol és a portugál, azaz ibériai mintákkal mutattak egyezést. A vizsgálatok szerint ők Nagy-Britannia nyugati partjainál érkeztek a szigetre, és ők lehettek azok, akik a monumentális kőépítmények hagyományát megteremtették a szigeten.

A legrégebbi brit emberi maradvány időszámításunk előtt 7100-ból származhat, a rekonstrukciós vizsgálatok alapján sötét bőre és kék szeme lehetett, míg a későbbi hódítókra ez nem volt jellemző, ők inkább világosabb bőrűek és sötét szeműek voltak.

Összefoglalva: a világosabb bőrű bevándorlók sötét bőrű őslakosságot találtak a szigeteken. Akkor most ki kinek az elődje?

Semmi fontossága. De színes bőrű emberek jöttek Britanniába a római legiókkal is szép számmal, Arthur király legendakörében Sir Palomides mellékneve egyenesen „szerecsenlovag” (nem szerencse, szerecsen!), Othellót, a velencei mórt sem leírások alapján találta ki Shakespeare, tehát Londonban, illetve korábban Londiniumban, még korábban meg a helyén sosem volt ritkaság a sötét bőrű ember.

Csak ezt Ákos mester nem tudja. Sőt, azt sem tudja, hogy neki magának is vannak afrikai ősei.

Bizony, az első előemberek Afrikában jelentek meg, és mindannyian tőlük származunk. Például Lucy nagymama, 3,2 millió évvel ezelőtt, aki mint Australopithecus működött a maga idejében. Hogy miért nem vagyunk akkor mindannyian feketék? Mert rég volt. Sokat csavarogtak a mindenféle őseink, nem volt előnyös ez a szín a hómezőkön például, kifakult, aki kifakult, sötét maradt, aki sötét maradt. Azért azt a jégkorszakot is túl kellett élni valahogy.

De mégis – tiltakozik az átlagember és az átlag-Ákos – hát hogyan lehetnek ennyiféle embernek közös ősei? Hiszen neki minden atyafisága fehér volt, európai, sőt magyar! Könnyen, kérem, könnyen. Nem tetszenek tudni számolni.

Ugye, mindenkinek van édesapja és édesanyja, ezért négy nagyszülője van és ez így folytatódik kettő hatványaival. Ebből az következne, hogy az őseink rengetegen kellett volna legyenek, mi meg egyre kevesebben, de hát fordítva van. Persze, hogy fordítva van, persze, hogy a Római Birodalomnak Krisztus előtt 25-ben például csak 56,8 millió lakosa volt csak, ami manapság egy átlagos európai ország népességét tenné ki – hiszen az őseink átfedik egymást.

Dédapámnak például hét gyermeke volt, ő nem egy család felmenője volt, hanem hété: legalább száz ember boldog őse, nem csak az enyém. Tehát ilyenformán nem az elődeink voltak kevesen, hanem mi vagyunk sokan, és ha csak ezer évet is visszapergetünk az időben, kiderül, hogy valamilyen fokon majdnem mindenki távoli rokona majdnem mindenkinek.

Akár Shaka zulu király is állhat nagyon távoli rokonságban Kasztíliai Izabellával.

Ha meg az őskorig is visszamegyünk, akkor pláne.

Egyszóval, Ákos mester, nyugodjon bele: vannak afrikai ősei. Kell legyenek. Ott nem tetszik érteni a dolgot, hogy az emberek a különbségeik dacára lényegében egyformák – a bőr színét csak egy gén determinálja, ilyen alapon a szem vagy a haj színét is lehetne meghatározó különbségnek tekinteni, volt idő, mikor tették is.

Európa jövője szempontjából ennek a világon semmi jelentősége nincs. Ha mindenki elhagyná a kontinenst, akinek akár csak egy afrikai felmenője van, akkor ez a világrész elnéptelenedne.

És különben még mi szépet látott Londonban?

„Kulináris élvezetek: brit tápanyagok bevitele – természetesen egy olyan kocsmában, ahol magyar hölgy szolgálja fel a fish ‘n chips tálat. Anglikán istentiszteleten gospelt hallgatunk, ez valószínűsíthetően Istennek tetsző cselekedet. A Clapham Grand előtt kígyók kígyóznak, úgyhogy nem mondhatjuk se azt, hogy kihalt minden, se azt, hogy nincs lákenlól. De mi mégis mondjuk! És még egy 25 éves jubileumról való megemlékezésre is futotta. Rövid beszámoló a sokadik londoni bulinkról” – írja az énekes.

Én azért megnéztem volna a British Museumot is, ha már ott járok.

Van benne többek között sok afrikai előember-maradvány is.

Na, tetszik látni: az mind rokon. Távoli rokon, de rokon.

Értem én, hogy a kormány kedvéért kellett ennek a szövegnek bekerülnie egy különben semleges turnévideóba, de hát aki már Angliában van, az nyugodtak kiszállhatna a kormány alfeléből, még akkor is, ha később hazajön.

Ez a pár mondat nem volt kötelező, ezt a megfelelési kényszer, a magánszorgalom diktálta.

Azért is olyan undorító.

Azért nekem Londonról nem ez jutott volna eszembe.

Kár, hogy nem vagyok Londonban.

Kiegyenlített befolyások – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-05-04

0

Kiegyenlített befolyások – Déli kávé Szele Tamással

Amerikai kávét kérnék, ha tartanak, a mai témánk miatt – mert hát hosszú útra indul Orbán Viktor, messze megy, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, sőt, túlmegy minden határon: május tizenharmadikán fogadja őt Washingtonban Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke. Azt mondom, tarisnyáljon fel alaposan, húzzon vasbocskort, mert tán még az is elvásik ebben az útban.

No, rendben van, ha félretesszük a szimbolikus-demagóg hablatyot a szuverenizmusról és sutba vágjuk a migránsozást is, feltevődik a kérdés: valójában miért fogadja Trump ezt a valójában jelentéktelen Döbrögit, aki Ludas Matyit játssza? Annyira fontosak nem vagyunk, az újraválasztásához is csak két hónap késéssel gratulált. Orbán már sok-sok éve pedálozik, hogy fogadják Washingtonban, miért épp most esett meg rajta a szíve?

Erre összesen két logikus magyarázat kínálkozik. Meglehet, mindkettő helytálló.

Az egyiket a Foreign Policy veti fel. Ők úgy látják, a meghívás mögött Pompeo külügyminiszter állhat: ő ugyanis mostanság vette észre, hogy az Egyesült Államok mintha megfeledkezett volna Kelet-Európáról. Nincs jelen eléggé hangsúlyosan a térségben, ahol pedig napról napra növekszik az orosz és kínai befolyás. Ezt ellensúlyoznák most a meghívással – sőt, meghívásokkal, hiszen Andrej Babis cseh miniszterelnök március elején, Peter Pellegrini szlovák miniszterelnök pedig május 3-án járt a Fehér Házban. Szóval, valószínűleg nem Orbán Viktor érdemeinek szól az hirtelen feltámadt figyelem, hanem magának a térségnek.

Bizony, ez meglehet. Csak hát Pompeo eléggé megkésett: most már évtizedek munkája lenne kiszorítani az orosz és kínai befolyást és dollármilliárdokba kerülne – maximum ellensúlyozni lehetne, szintén nagyon drágán. Csakhogy úgy néz ki, ez a vizit nem pénzt hoz majd, hanem ellenkezőleg: nekünk fog pénzbe kerülni, nem is kevésbe.

Ugyanis miről lesz szó a tárgyalásokon? A kommüniké szerint az energiabiztonság, a védelmi együttműködés, a kétoldalú kapcsolatok és a regionális biztonsági kérdések szerepelnek a napirenden. Igaz, a cseh és szlovák miniszterelnök napirendjén is pont ugyanezek szerepelnek. Akkor most fordítsuk le magyarra.

Az energiabiztonság azt jelenti, hogy ne vegyünk annyi orosz földgázt és olajat, vegyünk helyette amerikai palagázt.

Kicsit drágább, kicsit bonyolultabb eljuttatni hozzánk, de amerikai és annyi igaz, hogy nem Moszkvában van a csapja, hanem Washingtonban. Ellene szól, hogy a tengeri szállítás miatt hosszú ideig jön és tényleg többe kerül.

A védelmi együttműködés világosan utal Trump tavalyi követelésére, mely szerint a NATO-tagállamok költségvetésük minimum két százalékát fordítsák fegyverkezésre, ha törik, ha szakad, ha van rá szükség, ha nincs. Illetve, ő a tavaly júliusi NATO-csúcson négy százalékot követelt, de pillanatnyilag a szövetségen belül a két százalék elérése is nagy dolog lenne, ha minden tagállam képes volna rá. De nem nagyon képes. Hogy is állnak azok a számok?

A két százalékot jelenleg az Egyesült Államok teljesíti (3,6 százalék), Görögország (2,4 százalék, bár ebben benne van a görög gazdaság bezuhanása is), Nagy-Britannia (2,2 százalék) és Észtország (2,1 százalék) haladja meg – Lettország, Litvánia, Románia és Lengyelország pedig már idén teljesítheti a 2 százalékot. Németország 1,2 százalékon áll, Magyarország 1,1 százalékon állt tavaly.

Hát, akkor nosza, uccu neki, vesd el magad, fegyverkezzünk: tulajdonképpen már meg is kezdtük, volt itt már harckocsi-beszerzés, helikopter-beszerzés, csak épp az nem sokat nyom a latban Trumpnál, mert nem amerikai vállalatoktól vásároltunk. Tőlük kéne, akkor szeretne minket.

De mi a csodát vegyünk tőlük?

Leopard páncélosaink már vannak, azoknál jobb nem kell (csak kéne hozzájuk a tűzvezető rendszer is, anélkül nem sokat érnek), helikoptereink vannak, flottánk tenger híján nem is lehet, folyami flottabeszerzésről nem szól a fáma – maradnak a gyalogsági lőfegyverek, amikről azonban azt rebesgetik, hogy saját kútfőből akarjuk őket megtermelni (csak a fegyvergyárunk nem működik), és a vadászbombázók, mint lehetőség.

A gyalogsági fegyvereket kizárhatjuk Német Szilárd mai Facebook-posztja után, melyben kiáll a hazai, illetve cseh fegyverek mellett:

„Utoljára 33 évvel ezelőtt, sorkatonaként volt AMD-65-ös gépkarabély és PA-63 pisztoly a kezemben. Nemrég az ezeket – és a pisztolyutódot, a Glock 17-et – felváltó új honvédségi kézifegyvereket, a Digitális Katona program eszközeit próbálhattam ki. A Bren 2 gépkarabélyt, a Scorpion EVO 3 géppisztolyt, és a P-07 illetve a hosszabb csövű P-09 pisztolyokat. A gépkarabélyt egy amerikai M4-essel össze is hasonlíthattam. A Česká zbrojovka gyár típusait egyelőre még Csehországban gyártják, s Kiskunfélegyházán szerelik össze. Azonban 2019 második félévtől már a gyártósorok is az alföldi üzemben lesznek. Ezekkel a világszínvonalú, de egyszerűen kezelhető fegyverekkel fogjuk ellátni a honvédeket, rendőröket, pénzügyőrüket, börtönőröket egyaránt.

Nekem a Scorpion és a P-09 jött be.”

Akkor ezt kipipálhatjuk – marad lehetőségként az F-22 vagy F-35 vadászbombázók vásárlása.

Hát az nem lesz olcsó mulatság… Valószínűleg az F-35-öt fogják inkább kínálgatni, ugyanis annak nagyon drága volt a fejlesztése, nem egészen az lett belőle, amit szerettek volna, folyamatosan javítgatják, de annyira, hogy a Jane’s szerint (mely az egyik legtekintélyesebb szaklap) az amerikai haditengerészet mostani F-35B-i már annyira eltérnek az eredetiektől, hogy a korábban, az első széria idején beszerzett pótalkatrészek 44%-a már nem is használható beléjük…

Azért legyünk tárgyilagosak: az F-35 nem ócskavas, sőt, a mai katonai repülés egyik csúcsa, de a fejlesztési folyamata távolról sem ért még véget…

Márpedig ezt árulják mindenkinek, repül is sok ország légierejében. A britek nagyon megjárták velük: építettek ugyanis két új repülőgép-hordozót, a Queen Elisabethet és a Prince of Walest, a második tavaly tette meg a próbaútját, csakhogy a két új repülőgép-hordozó eddig 6,2 milliárd fontba került, és még csak most kerülnek a fedélzetükre az amerikai vadászgépek! Azoknak darabja százmillió font. A britek már 48-at vettek az F–35B-ből, és még 98- at terveznek venni. Az annyi, mint… 14,6 milliárd font pluszban, szóval, ha az esetleges kerettúllépéseket is számításba vesszük, a flotta feltámadása olyan 25 milliárd jó angol fontjába kerül Nagy-Britanniának. Ráadásul a gépeken sem tudnak spórolni, mondjuk úgy, hogy egy olcsóbb típust választanak. Az új hordozókat ugyanis kifejezetten a rámpa segítségével felszálló és függőlegesen landoló F–35B-re tervezték, nincs rajtuk sem katapult, sem fékezőkábel-rendszer. Más gép nem is nagyon tud leszállni rajtuk, a Harriereket leszámítva.

Tehát láthatjuk: a harci repülőgépek vásárlása nem csak annyiból áll, hogy megvesszük a madarat, a lőszert és a kerozint, azoknak megfelelő környezetet, infrastruktúrát, hangárt, repülőteret, alkatrész-utánpótlást, általában hátteret kell biztosítani.

Nálunk természetesen nem a haditengerészeti F-35B vagy a hordozó-bázisú F-35C beszerzése várható (bár ki tudja, ha elég laikus ember köti az üzletet, lehet, hogy olyant kapunk), hanem a hagyományosabb F35A típusé, de legalább megnyugodhatunk: az előrejelzések szerint 2023-ra ennek a változatnak lemegy az ára nyolcvan millió dollárra, mármint darabja kerülhet ennyibe.

De kár, hogy nem akkor fogunk szerződni, hanem most…

Persze, ez csak spekuláció, de ezért erősen valószínű, hogy ilyesmiket fog velünk megvétetni Trump annak fejében, hogy végre szóba áll a Puszták Napóleonjával.

Ennyit meg csak megér nekünk a gesztus: hanem, ez után a vizit után várhatóan káprázatos koreográfiai díszbemutató következik majd, a pávatánc helyett Orbán Viktor a kaukázusi kardtáncot kell majd eljárja az Egyesült Államok, Oroszország és Kína között. Ugyanis egyik befolyás sem növekedhet a másik kettő rovására, csakhogy az utóbbi kettő már nagyon erős.

Summázva: Oroszországnak már tartozunk Paks 2 miatt, Kínának a Budapest-Belgrád vasútvonal miatt, most az Egyesült Államoknak is fogunk tartozni az F35-ösök miatt.

Így mondjuk kiegyenlítődik a befolyások aránya, ez kétségtelen.

Csak az a baj, hogy mindhárom mamuttartozást ki kell majd fizessük.

Igen, az adónkból.

Abból bizony.

Drága egy út lesz ez nekünk, annyit mondhatok.

A Tranai-rendszer

Szele Tamás

-

2019-05-04

0

Gulyás Márton méltán elhíresült dokumentumfilmje óta nincs épeszű ember az országban, aki ne látná: a választási rendszerünk beteg. Nagyon beteg, tán gyógyíthatatlan is. Ilyenkor mondják azt az elégedetlenkedő sajtónak – amit Kocsis Máté már politikai ellenségnek is nevezett a minap – hogy „ha nem tetszik, mondj jobbat”.

Rendben van.

Mondok.

Elég sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt a rosszul összerakott, választási körzethatárok átrajzolásától, részrehajló számítási rendszertől, kamupártoktól szenvedő eljárást legalább kicsit finomítani, igazságosabbá tenni. Persze azt én sem hiszem, hogy ez az én módszeremet valaha bárhol is be fogják vezetni – de érdemes elgondolkodni rajta.

Nem akarok dicsekedni, távol álljon szerény személyemtől, aki ismer, tudja, hogy úgyszólván sosem járok rózsaszirmokon és babérkoszorúban, de most valóban úgy érzem, figyelemre méltót alkottam. Megtaláltam a megoldást a demokrácia speciálisan magyarországi és általánosan vett, világméretű gondjaira is egyaránt.

Gratulációkat elfogadok, esetleg készpénzt, nemesfém tárgyakat és a tőzsdén kellőképpen magasan jegyzett értékpapírokat is, de ennél többről szó sem lehet.

No jó, akkor térjünk a tárgyra: hogy lehetne ebből a válságban kínlódó világból működő demokráciát csinálni?

Előrebocsátanám, hogy az alapötlet nem tőlem származik, hanem egy szerény, kétkezi cseh tőzsdegurutól, Karel Janecektől, ő már évekkel ezelőtt javasolt valami hasonlót, de New Yorkon kívül sehol sem alkalmazták, igaz, ott legalább sikerrel. Én már továbbfejlesztettem az ötletet és kissé egyszerűsítettem, ahol szükséges volt.

Egyszóval, a varázsszó: negatív voks.

Igen, kérem, negatív. Az országgyűlési választásokon. De az önkormányzatiakon is.

Hű, mondja erre harminckét választási szakértő, de lehet, hogy harminckétezer is van már ezekben a mostani időkben, hogy ez milyen visszaélésekre adna alkalmat!

Nem nagyobbakra, mint a mostani rendszer, és nem is lenne igazságtalanabb, viszont legalább árnyalná a választás eredményét.

Ugyanis most az a helyzet, hogy elégedetlenek vagyunk a kormány politikájával, összetételével és egyáltalában véve mindenével. Különböző mértékben, én például nagyon, mások kicsit, de olyan embert csak egyet ismerek, aki maradéktalanul elégedett volna, és az is szerkesztő az egyik kormánylapnál.

Próbálna meg nem elégedett lenni.

Mármost a mai rendszerben két módon tiltakozhatunk a kormány elhibázott döntései ellen: az egyik a tüntetés, a másik az, ha a választásokon nem rájuk szavazunk. Mondjuk én eddig sem rájuk szavaztam, de más meglehet, hogy igen.

Ha tüntetünk, ránk zúdul a kormánymédia, tornából felmentett, nemileg aberrált, de legalábbis alternatív szexualitású drogosoknak neveznek és a független magyar bíróság közmunkára ítél garázdaság szándéka látszatának előkészítése miatt. Vagy sorosista bérencnek és megtévesztett tömeghisztériásnak bélyegeznek, főleg annak érdekében, hogy a szerintük kevésbé tájékozott szavazórétegeket távol tartsák nézeteink megismerésétől.

Ha viszont választunk, pont azt tesszük, ami a kormány érdeke. Ugyanis a demokratikus választási rendszereknek egy alapvető baja van világszerte, de legfőképpen nálunk: az, hogy igent lehet mondani a voksoláson, nemet nem. Maximum távol maradhat az ember vagy leadhat egy érvénytelen szavazatot. Mármost ez jelen helyzetünkben úgy néz ki, hogy ugye nem tetszik a rendszer. Sebaj, mondaná a Logika, szavazz az ellenjelöltre. Logika barátunk elmegy jeget aszalni, ugyanis nem egy ellenjelölt van, hanem öt-tíz-húsz. A szerencsétlen választó leszavaz listán is, egyéniben is arra, akit a legkevésbé talál ellenszenvesnek, aztán valahogy győz a korábbi kormány. És az ellenzék pártjai kisebbségben jutnak a Parlamentbe.

Rossz a rendszer?

Nagyon, mondják az ellenzékiek, akik pártonként azt állítják, hogy csak ők az igaziak és egyedül üdvözítők, az összes többi párt hamisítvány és bérenc, és az összefogás csak az ő vezetésükkel elképzelhető, de akkor majd győz a nép, mindenki húszéves lesz, magas, szőke és jómódú, valamint az ellenségeinket megeszi a fene.

Mondom: nem egy ellenzéki párt beszél így az összes többiről, hanem mindegyik! Miért is? Mert ha egynek sikerülne valahogy maga alá gyűrni az összes többit, bedarálni, felemészteni őket, akkor a mostani kormányhoz hasonló teljhatalmat kaphatna. Épp ezért akármilyen rossz is a mostani magyar választási törvény, nincs egy olyan ellenzéki politikus sem, aki kiállna ellene, hiszen a saját maga majdani teljhatalmát kockáztatná.

Nem nehéz belátni, hogy ellenzéki összefogás sosem lesz, választási koalíció sem, itt mindenki a maga pecsenyéjét kovácsolja és mindenkinek a saját foga törik bele.

Épp ezt oldaná meg szerény javaslatom. Az igaz, hogy gyökeresen átalakítaná a politikai életet, és megszűnne a választók zsarolása, megszűnne az alkalmatlan ellenjelöltek szándékos állítása, egyáltalán, minden megváltozna – viszont lehetne sokkal demokratikusabb az élet. Persze, ennek a rendszernek is vannak hibái, elsősorban az, hogy ezzel is vissza lehetne élni, de csak valós tömegek támogatása esetén.

Javaslatom lényege tehát a következő: míg mostanáig a magyar választó két szavazatot adhat le, egyet egyéniben, egyet pártlistára, ezen kívül maradhat távol és tartózkodhat, a jövőben az lenne üdvös, ha négy szavazata volna: egy pozitív és egy negatív egyéniben és ugyanígy pártlistán is kétféle, igen és nem. Tehát szavazhatna nem csak arra, hogy kit „akar” megválasztani (nem egyszer megfelelőbb jelölt híján), hanem arra is, kit, kiket nem akar látni sem a politikában. És nem lenne köteles minden voksát felhasználni.

Hogy nézne ki ez a gyakorlatban?

Mondjuk én a főváros nyolcadik kerületében élek, nálunk a világon minden oldal és párt indul. Elmegyek szavazni, megnézem a választékot, ejnye, kritikán aluli, és akkor… beikszelek két NEM-et a Fidesz-KDNP-re egyéniben és a Jobbikra vagy a Mi Hazánkra listán, aztán két igent egyéniben és listán egy nekem rokonszenves ellenzéki pártra. Így sikerült a negatív véleményemet is kinyilvánítanom, igaz, annak is sikerül, aki velem ellenkező nézeteket vall. Mármost tény, hogy kisebb pártokat nagyon jól szervezett nagyobb pártok képesek volnának letörölni ebben a rendszerben a választási térképről, de ehhez az kéne, hogy valóban sok legyen a szavazójuk és azok legyenek nagyon fegyelmezettek. Másfelől viszont olyan, gyávaságból, közömbösségből eddig otthon maradó rétegek is elmennének szavazni, akiket a politika iránti ellenszenv mozgat, tehát átalakulna a végletekig eldurvult politikai élet és mindenki elkezdene viselkedni, hogy ne váljon vállalhatatlanná a dühös választók előtt – akik kicserépszavazhatnák még a listáról is, ha eléggé haragszanak mondjuk a nyugdíjpénztárak, a Liget, a CEU, az MTA, Paks kettő, a belgrádi vasút vagy bármi miatt.

Persze, ezt az ötletet soha és sehol nem fogják bevezetni, annak dacára, hogy a Janecek-kísérlet sikerrel járt New Yorkban: túl jó a módszer.

Nincs politikus, akinek érdekében állna egy igazságos rendszer kialakítása.

Különben nem csak Janecek pedzegette ezt a dolgot (igaz, nagyon másként, 6-4 arányú igen-nem voksolási lehetőséggel, önkormányzati ügyekben).

Hanem Robert Sheckley, a sci-fi mestere is.

Erről szól talán legjobb írása, a Tranai.

Nála a Bolygó Elnökének a nyakában függ egy hatalmas pecsét, ekrazitból, és ha bizonyos mennyiségűnél több választópolgár nemtetszését vívta ki a vezető, melyet rádiójelekkel tudnak közölni, egészen egyszerűen felrobban.

Kiváló megoldás ez is.

Akkor legyen ez a rendszer neve.

Mondom, köszönetnyilvánításokat, készpénzt, értéktárgyakat és nagyobb értékű kötvényeket azért elfogadok, ha valakiben túlteng a hála érzése.

De szobrot nem.

Azt könnyű felrobbantani.

Focimese – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-05-03

0

Kisasszony, Latte Macchiatót kérek, ma olyan olaszos a hangulatom, itt járt Salvini is… illetve, látják, hogy ott, a szomszéd asztalnál mennyire fülel az az ember? Akkor beszéljünk inkább a fociról, ne mondhassák ránk, hogy politizálunk. Arról én már nem tehetek, hogy nálunk a fociból is politika lett – meg komoly üzlet. Nem szerencsés, mikor így alakulnak a dolgok.

Pedig ez a fociügy talán még a Salvinit is érdekelte volna, olyan, mint egy valódi maffiatörténet, egy igazi, olaszos krimi. És nagyon benne van, hogy miért beteg a magyar futball.

Egyszer volt, hol nem van egy valamikor NB I-es, most NB II-es csapat, a Balmazújvárosi FC. Ez a csapat még az NB I-es időkben elmondhatta magáról, hogy a vetélytársaihoz képest viszonylag alacsony a költségvetése, az NB I-be is először 2017-ben jutottak fel, de akkor aztán eltökélték, hogy ott maradnak, kerül, amibe kerül. Szerződtettek légiósokat, de az nem sokat segített: idény után visszaestek a másodosztályba. Harakirit szerencsére senki sem követett el, próbáltak visszajutni, csak hát egyre több lett körülöttük a botrány.

A dolog akkor került bele az országos napilapokba, mikor kiderült, hogy a játékosokat szállodába kell költöztetni a korábbi önkormányzati bérleményeikből. Mi is írtunk az esetről – hogy is volt?

„Épp a minap kelt híre, hogy az NB II.-es Balmazújváros játékosait kilakoltatták. Nocsak, mondanánk, megszorult a csapat? Nem, a csapat nem szorult meg, csak éppen a játékosok lakásai hivatalosan szociális bérlakások voltak. Azért voltak azok, mert annak nyilvánították őket. Most valamit elszerveztek – Balmazújvárosban, anélkül hogy részletezném, mert elég bonyolult az ügy, de a városi- és a sportvezetés egyik korrupciós botrányból a másikba evickél – és egy uniós felújítási program miatt el kellett hagyják a lakásokat, míg rendbe nem teszik azokat.

Utána viszont helyi, pályakezdő fiataloknak kellene kiadni a már felújított szociális bérlakásokat – nincs kétségem, hogy a csapat játékosai így vagy úgy pályakezdőnek minősülnek majd, ha másképp nem, azért, mert minden mérkőzést a pályán kezdenek.

Fiatalnak meg mindenképpen mondhatjuk őket, hiszen nem öregek.

Addig is a Pötyi szállóban helyezték el őket, én a magam részéről elég kényelmesnek nevezném a körülményeket, laktam már magam is ilyen helyen és meg voltam elégedve.

Hát akkor hol a baj? Mindenkinek van hol laknia, senki sem fázik.

Csak ott, hogy a szociális bérlakásoknak köze se lehetne a focicsapat támogatásához. Az a Balmazújváros Sport Kft. dolga lenne. Ami azonban össze van fonódva a korábban fideszes városvezetéssel, városi tulajdonú is – a balmazújvárosi profi futballcsapatot működtető cég legutolsó nyilvános, 2017-es üzleti beszámolója szerint a 39 főt foglalkoztató sportvállalkozásnál az átlagos havi nettó jövedelem meghaladta a félmillió forintot. Egyszóval úgy lettek rászorulók a játékosok, hogy az egyszerűség kedvéért annak minősítették őket.”

Van ez így, kérem, sőt, van ez még ígyebbül is, mint látni fogjuk. Ugyanis a csapat alapvető anyagi gondjait az okozta, miszerint tavaly áprilisban öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték a Fidesz által támogatott független polgármestert, Veres Margitot hivatali vesztegetés elfogadásának bűntette miatt.

Mit művelt, mit nem, meg nem vagyok mondhatója, azért van a bíróság, hogy ők ítéljenek – de elítélték, bizonyára okkal. Mármost a csapat tulajdonosa az önkormányzat, illetve a Balmazújváros Sport Kft.-t birtokolja, a klub vezetője pedig Tiba István fideszes országgyűlési képviselő volt sokáig. Azonban az új, független polgármester, Hegedűs Péter viszont már nem volt hajlandó akkora pénzeket osztani a csapatnak a városi költségvetésből, amekkorákat kértek – kell a pénz másra, ezer helye van. Ráadásul a csapat is már csak másodosztályú. De hát mennyit is kértek?

Korábban 50 milliós támogatást kaptak évente a várostól, a legutóbbi igényük 374 millió forint volt.

Azért ez az összegecske már szabad szemmel is majdnem látható.

És ami a legszebb: azért kértek ennyivel többet, mert a klubelnök-képviselő Tiba István szerint az NB I-ből történt kiesés miatt elvesztették a szponzorokat. Az így kieső összeget kellett volna a város pótolja.

A 444 szerint:

„Amikor még NBI-es volt a Balmazújváros, a klub büdzséjének 75 százalékát (!) az MLSZ központi támogatása tette ki, míg a maradék 25-öt a város és a kisebb szponzorok biztosították. Ez NBI-es szinten nagyon kevés volt, veszteségnek viszont sok. Hogy milyen profizmus van a balmazújvárosi csapatnál: Tiba azt is mondta az Indexnek, hogy senki nem volt felkészülve arra, hogy a csapat kieshet az NB I-ből, ezért nem készítettek alternatív üzleti tervet, amiben a kieséssel számoltak.”

Ezen a ponton omlott össze Tiba képviselő és adott annak idején egy elhamarkodott interjút tavaly a DigiSportnak, melyben közölte: az a csapat lehet NB I-es, amelyiknek van NB I-es múltja, gazdag szponzora és megfelelő politikai támogatója – ő, mint egyszerű országgyűlési képviselő, ehhez már kevés is. A város nem adott több pénzt, így a csapat a magyar kormányhoz fordult segítségért.

És a kormány rendeletet hozott, miszerint az Emberi Erőforrások Minisztériumának százmillió forintos állami támogatást kell folyósítania a balmazújvárosi foci számára. Jobban mondva, a helyi sportéletet kell támogassák ezzel az összeggel. Itt van, nem csalás, nem ámítás, megjelent a Magyar Közlönyben is.

Hát, ez a pénz tán már csak elég volt nekik?

Dehogy volt. Tegnap derült ki, hogy a Balmazújvárosi FC szekerének már az NB II-ből is kifelé áll a rúdja, éspedig azért, mert 196 millió forint hiányzik a számlájukról. Tegnap a következő közlemény jelent meg a klubot működtető cég Facebook-oldalán.

„HIVATALOS KÖZLEMÉNY:

Klubunk első körben nem kapta meg a 2019-2020. évre szóló licencengedélyt! Ahhoz , hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség megadja az engedélyt, – amely eddig minden évben gördülékenyen zajlott – szükség van a képviselő testület pozitív döntésére az alábbi levélben megfogalmazottak tekintetében !

Bízunk benne , hogy csak a csapaton fog múlni a jövő évi NB II-es tagságunk!

#HajráÚjváros”

A csatolt levélben meg azt kérik a várostól, hogy apportként adja át a cég részére a stadionnak azt a részét, ami még nem a Balmazújváros Sport Kft-é. Így értékben valóban le lehetne nullázni a hiányt, csak hát

érdekes lenne a csapat éves költségvetése és NB II-es helyezése kedvéért lemondani egy ilyen értékes ingatlan tulajdonrészéről… több is, mint érdekes, valódi hűtlen kezelés volna.

Márpedig ma éjfélig ennek el kell dőlnie, így vagy úgy.

Ebből a történetből az a tanulság, hogy a magyar focihoz igazából nem kell labda. Nem kellenének még játékosok sem. Stadionok és klubok kellenek, meg szponzorok és politikusok, de játékra semmi szükség. Ha egy klub helyezése a fentiekben vázolt anyagiak és ügyletek függvénye, akkor le se kéne játszani a mérkőzéseket, amúgy sincs közönség: akkor elég volna, ha a szponzorok és a politikusok leülnének egy fehér asztalhoz, és egymás között eldöntenék az eredményt, mondjuk rablóultival, hogy stílszerű legyek.

Azt továbbra sem értem, miért hívjuk ezt a játékot labdarúgásnak, hiszen a játéknak van benne a legkevesebb szerepe, sőt, azt sem látom, hol van ebben a sport – de ilyen a támogatott magyar foci.

Ilyen lett.

Kell támogatni a sportot, hogyne kéne, de azért ennyivel mégsem – és ha lehetne, nem ártana focizni is néha.

Csak hát – minek tennék?

Látják, ha ezt a Salvini hallotta volna, menten azt mondaná: Magyarországot azonnal és feltűnés nélkül lehetne Szicíliához csatolni.

A legtöbb helyen észre sem vennék, hogy változott valami.

Hol késik az a Cattani felügyelő?

Orbán Viktor látomásai – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-05-02

0

Orbán Viktor látomásai – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, kávét kérek, konyakkal. Sok konyakkal. Kevés kávét. Nekem zokog a lelkem, halk, moll melódiák zengenek benne, meg égnek kis rőzse-dalok. Hagyjon most a szódabikarbónával, nem a gyomrom ég, hanem a rőzse-dalok, kérem, nekem mindjárt megszakad a szívem, úgy sajnálom ezt a mi hősies miniszterelnökünket, azt a drága embert… Igen, ma az elfoglalt Orbán Viktorról lesz szó.

A nagyon elfoglaltról. Ez az ember, kérem, sosem alszik, sosem pihen – Néró császárról jegyezte fel Suetonius, hogy naponta csak három órát aludt, és azt is sokallta, mondjuk meg is látszott azokon, amiket művelt – de Orbán szerintem sohasem alszik, sohasem pihen, ő csak utazik, mint egy Odüsszeusz, soha meg nem áll. Nem lesz ennek jó vége.

Össze fog omlani, ezért sajnálom én őt annyira, összeomlik majd a terhek alatt, pihenés, kikapcsolódás híján – már most is látszanak a jelei ennek. És akkor velünk mi lesz?

Ahogy ismerem magunkat, egész jól fogunk élni.

De egyelőre még tartja magát, bár kapkod. Ma, ugyebár, fogadja Salvinit (ennek előkészítéseképpen jelent meg tegnap vele egy nagyinterjú a La Stampában, mindjárt elő is vesszük), holnap utazik Varsóba, megünnepelni Lengyelország uniós csatlakozásának évfordulóját. Tessék mondani, volt valami hivatalos ünnepség de legalább megemlékezés Magyarország csatlakozásának évfordulója alkalmából tegnap? Vagy az csak a lengyeleknél ünnep, nálunk nem? Elárulom a megfejtést: a miénket is Varsóban ünnepli. De utána, május tizenharmadikán jön az apoteózis, a megistenülés, kilenc év – meg még amennyivel több – munkájának gyümölcse, ugyanis azon a napon, a kora délutáni órákban fogadja őt Donald Trump, az Egyesült Államok Elnöke, és ez alkalommal nem a Twitteren ereszkedik szóba vele, hanem Washingtonban.

A találkozó szűk körben zajlik majd. A napirenden az energiabiztonság, a védelmi együttműködés, a kétoldalú kapcsolatok és a regionális biztonsági kérdések szerepelnek.

Én azért vinnék magammal pelenkát, ugyanis az energiabiztonság is, a védelmi együttműködés is azt jelenti, hogy lazítsuk a kapcsolatokat Moszkvával, míg jól van dolgunk, csak ezt diplomáciai nyelven így mondják.

Hát, nem csoda, ha azt sem tudja, hol áll a feje.

Hiszen nemrég érkezett Kínából, ahol minden eddiginél sikeresebb nép- és pávatánc-bemutatóval szórakoztatta a nagyérdeműt, nem kis honoráriumért, kapott érte egy egész vasútvonalat, amit ráér akkor kifizetnünk, mikor már csődbe mentünk.

Nem is csoda, ha kissé szétszórt – én pusztán hálából és szeretetből még ennél is sokkal jobban szétszórnám, de hát nem vagyok én gyalogsági akna.

No, akkor lássuk abból az említett La Stampa-interjúból, hogyan is gondolkodik ez a magát világsztárnak képzelő, állandóan turnézó kis vasúti szakértő, ez az országos, sőt, európai főbakter. Lássuk, miket beszél, abból sokkal többet értünk meg belőle, mint a spekulációkból.

A felvezetés irodalmi igényű, hangulatfestő, hiába, az olasz lapoknál még szakma ez a miénk…

„Orbán Viktor, az ember, aki át akarja rajzolni az EU hatalmi térképét, pontosan érkezik a volt karmelita kolostor könyvtártermébe, Magyarország miniszterelnöki irodája, a szobája két ajtónyira jobbra van.”

Akkor azért nem nagy csoda, hogy ezen a távon nem késik.

„Budáról, a Dunától Nyugatra emelkedő dombról tekint le a fővárosra, és amikor elmagyarázza nekünk, hogy egész Budapestet felújították, „szétbombázták, de újjáépítettük”, identitással áthatott, patrióta büszkeség sugárzik belőle.”

Tessék? Tényleg szétbombázták, de nem te építetted újjá, hanem a nagyszüleink nemzedéke. Csínján azzal a többes szám első személlyel, uracskám!

„Aztán kortyint egyet a teából, mielőtt felidézné első olaszországi találkozását Berlusconival, aki akkor már a politikai pályára aspirált, míg ő, Orbán akkor, 1993 novemberében még csak egy szépreményű, fiatal képviselő volt. Milanellóba ment, a Lovag ajándéka a Capello társaságában elköltött vacsora volt meg a kézrázás Van Basten-nel.

– Silvio be akart szállni a politikába, és azt akarta, magyarázzam el neki, milyen is a mozgalmam felépítése. Azt mondta: Viktor, neked kell megcsinálnod!”

Akkor most számoljunk kicsit. Orbán Viktor 1993-ban épp, hogy túl volt a székház-ügyön, a szerződést január 11-én írták alá, a sajtó május 25-én szerzett róla tudomást, a Fideszen belül eruptív átalakulások zajlottak, rengett a föld, alapítók jöttek-mentek a pártba, pártból (főleg mentek, elfele), Orbánnak nem nagyon lehetett novemberben világos elképzelése arról, mihez kezd, bár húzhatott már jobbra. Ellenben Berlusconi a Forza Italiával csak 1994 márciusában indult a választásokon, még a pártot is összesen három hónappal azelőtt januárban alapította, szóval 1993 novemberében ő egyelőre kívül állt a politikán – Orbán itt nem állít kevesebbet, mint azt: ő indította el Berlusconi politikai karrierjét. Csak remélhetjük, hogy Silvio mester két ungabunga között nem néz bele a La Stampába, mert vége lesz a szép idillnek, a legendás férfibarátságnak.

Sőt, lehet, hogy már vége is van.

„A legjobb barátom még mindig Berlusconi, nagy ember, korszakos. De Salvini szerepe most fontosabb.”

Persze, hogy fontosabb: nem Berlusconi jön ma Pestre, hanem Salvini. Miért jön?

„Nekünk az az érdekünk, hogy Salvinival jó viszonyt alakítsunk ki. Az emberek itt sorstársnak látják őt, mi ketten sorsközösségben vagyunk, mindketten támadásokat szenvedünk el. Ő az a hős, aki elsőként állította meg a tengeren keresztüli migrációt, mi a szárazföldön tettük ezt.”

Hogyne, persze, azzal a drótkerítéssel, ami alig pár tíz kilométer hosszú. Védműnek nem nevezném. Mondjuk szükség sincs rá. De ez a legenda része. Meg is kell mutatni – micsoda nagytakarítás lehet most a déli határon!

„Úgy fogadom őt, mint az olasz kormány miniszterét, miniszterelnök-helyettesét, de nem csupán kétoldalú témákról fogunk beszélni, hanem pártügyekről is. És elmegyünk Röszkére a szerbiai határra is, hogy megnézhesse, hogyan védjük mi a határt.”

Akkor nem tévedünk nagyot, ha a röszkei kirándulást szükséges rossznak tekintjük és fontosabbnak látjuk a pártügyeket.

„- Salvini azt szeretné, hogy az Európai Néppárt lépjen szövetségre vele az európai választás után. És Ön?

– Mondjuk úgy, hogy a néppárt most egy öngyilkosságra készül. Össze akarja kötni magát a baloldallal, hogy aztán így, együtt süllyedjünk el. Az igazság az, hogy sikertelenek vagyunk, egyre kevesebb néppárti miniszterelnök van Európában, és a képviselői mandátumunk is kevesebb lesz.

– De hát a pártját, a Fideszt nem függesztette fel a néppárt? Nem a kizárás ítélete vár Önre?

– Ítéletre az Európai Néppárt vár, mégpedig a választókéra. Én szeretném, ha a pártszövetségünk elkerülné ezt az öngyilkos sorsot.”

Akkor ezek szerint a Fidesz fel sincs függesztve? De, fel van, csak remélhetőleg a választók – Orbán szerint – kiszavazzák a Néppártot az EP-ből, sőt, ha lehet, az írott történelemből is, kifejezetten Vitya kedvéért. Azért erre nagy összegben nem fogadnék, sőt, a Néppárt választási kudarcára sem, de legalább most betekintést nyerhettünk a jövő egyik Origo-vezércikkébe. Mindenképpen győzni fog a Fidesz: ha a Néppárt nyer, azért (hiszen még tagja, ha felfüggesztve is), ha nem ők nyernek, akkor meg azért. Valaki itt nem képes veszíteni – és nem a szó jó értelmében. Mi a megoldás?

„Ne kössük össze magunkat a baloldallal, keressünk egy másik utat, az európai jobboldallal való együttműködés útját! Nem tudjuk, Salvini milyen formációt tud majd létrehozni, de reméljük, hogy egy erőset sikerül. A néppártnak együtt kell működnie az európai jobboldallal. Én nem csinálok titkot abból, hogy én ezt a vonalat támogatom. Később majd meglátjuk, milyen lesz ennek a partnerségnek a formája, de azt nagyon szeretném, hogy az Önök miniszterelnök-helyettese együttműködjön az Európai Néppárttal. A kulcsszerepet ebben persze a Forza Italiának kell játszania, hiszen Berlusconi pártja tartozik az EPP-be. Tehát ez olasz belügy.”

Rúgjunk fel tehát minden eddigi szabályt, szövetséget, Viktorka rossz kedvében van – és ha nem sikerül, akkor olasz belügy, ha sikerül, európai győzelem.

Az itt következő migrációs tirádát engedelmükkel kihagyom, de mi lesz Európával?

„Én három Európáról beszélek, három különböző dimenzióról. Ma három Európánk van, de úgy teszünk, mintha csak egy lenne.”

Úgy már rúgtam be, miniszterelnök uram, hogy kettőt láttam, de úgy még soha, hogy hármat is – maga rendkívüli képességekkel megáldott ember, annyit mondhatok. De meg is magyarázza!

„Az első a pénz Európája, az eurózóna, aztán ott van a biztonság Európája, vagyis a schengeni térség országai, a harmadik a közös piac Európája. Ezek egymástól különbözőek. Fontos, hogy mindenki maga döntse el, melyik csoportba vagy csoportokba akar tartozni. Akik az eurózónában vannak, azok a politikai unió irányába haladnak, ez az ő döntésük, de mi nem tartunk velük. Ami fontos, hogy mindenki legyen benne a közös piacban. Így tudunk később egy vonzó ajánlatot tenni Nagy-Britanniának vagy akár Törökországnak.”

Abszolút nem zavarja, hogy ezek nem külön halmazok, hanem átfedik egymást?

Nem. És azt hiszi, hogy ha ő nem érti, mi sem fogjuk.

Sajnos fogy a terjedelem, már csak egy kérdésre jut hely, és ez az Izraellel ápolt viszony.

„A kormányom az antiszemitizmussal szemben zéró toleranciát folytat. 20 évvel ezelőtt, még az első kormányom idején bevezettük a holokauszt emléknapot az iskolákban. Felújítottuk a zsinagógákat, rendbe hoztuk a romos zsidó temetőket, nagy zsidó közösségünk van, keresztények és zsidók jól élnek együtt. Európa legnagyobb zsinagógája egy kőhajításra van a budapesti bazilikától.”

Emlékeim szerint a két épület az előző kormányok és rendszerek idejében ugyanakkora távolságban feküdt egymástól, sőt, ez így volt még Orbán Viktor születése előtt is, akármilyen zavaró, hogy ezt a földrajzi tényt nem tekinthetjük a NER vívmányának.

Folytatnám, de nem volna értelme: szellemi összeomlást látunk, régebben sem a magyar miniszterelnök volt a legélesebb kés a fiókban, de ez az egocentrikus, monomániás, csőlátású ember sok mindenre volna alkalmas, mely munkakörök közül most egy sem jut eszembe, csak éppen Magyarország miniszterelnökének nem.

És ő megy Washingtonba tárgyalni Trump elnökkel.

Bár lehetséges, hogy Trumppal sok közös vonást fedeznek majd fel egymásban és barátok lesznek.

De azt nem tudom, hogy ennek majd örülhetünk-e.

A Hivatal titka

Szele Tamás

-

2019-05-02

0

Vannak ezen a világon megfejthetetlen rejtélyek. Senki sem tudja, mire volt jó Stonhenge, senki sem sejti a Nazca-vonalak eredeti célját, és senki sem képes megoldani a rejtélyt: mi az Isten csodájával foglalkozott négy évig a Központi Adatfeldolgozó Zrt. nevű állami cég? Stonhenge-ből és a Nazca-vonalakból legalább a Däniken meggazdagodott, de ebből senki sem fog.

Nem fog, ugyanis még egy perui fennsíkon is könnyebb ásatásokat végezni, mint a magyar kormány adatai között: be kéne érjük annyival, hogy a Központi Adatfeldolgozó Zrt.-t megalapították négy éve, hárommilliárd forintból, valamit művelt, aztán néhány napja felszámolás alá került. Előtte viszont gondosan stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetté nyilvánították valószínűleg annak érdekében, hogy a felszámolást a kormányzati felügyelet alá tartozó Nemzeti Reorganizációs Nonprofit Kft. végezhesse.

Ha viszont az végzi, akkor a nyilvánosság végképp nem fog megtudni semmit arról, igazából mi a jófenével foglalkozott ez a cég éveken keresztül.

Akkor az nagyobb titok marad, mint Dzsingisz kán sírjának helye vagy a Loch Ness-i szörny lumbágója.

Volt, dolgozott és eltávozott az élők köréből. Ne kíváncsiskodjunk.

De mégis, hátha ki lehet valamit deríteni róla – valamennyit a Népszava megtudott, más információk a világhálón végzett keresgélések folyamán derültek ki, de hogy igazából mi volt a dolguk, abban azért senki sem lehet biztos.

A cég neve alapján én valami nagy, általános állami adatkombinátra gondolnék, olyanra, amit az uniós elvek szigorúan tiltanak, amiben benne van minden adat az állampolgárról, születésétől halálig, az ingméretétől kezdve az oltásokig és a csendháborításokig – igen, pont ezt tiltja, de nagyon a GDPR, habár ahol már ilyent létrehoznak, ott afelől is gondoskodnak, hogy kellőképpen titokban maradjon a működése.

A magam részéről még a most kiépülő és egységesülő köztéri kamera-rendszer adatkezelésére is gondoltam volna, bár az azért jóval többe fájna, mint három milliárd: de elvileg ahhoz sem volt köze.

Elvileg ugyanis ez egy olyan cég lett volna, ami „hozzájárul az energiaellátás biztonságához és hatékonyságához, mi több, „választ ad a hazai közműszektor évtizedes problémáira”. A KAF feladatául szabták, hogy átláthatóbbá és egységessé tegye a közműcégek egymás közötti elszámolását, illetve pontos adatcserét és megbízható műszaki és fogyasztási információkat ígértek. Kilátásba helyezték a fogyasztás, a készletek és a hálózat összehangolását is.” (Népszava)

Magyarul, összekötötték volna a villany-, víz- és gázfogyasztás összes adatát, hogy optimalizálják. És egyúttal a közműcégek közötti konfliktusoknak is véget vetettek volna.

Ami nagyon szép és nemes gondolat, csak éppen a közműcégek között nem voltak konfliktusok. Sőt, ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a már alapításkor is létező Magyar Energetikai és Közmű-Szabályozási Hivatal. Akkor erre nem kell másik – de mire szolgált a KAF? Volt, aki azt gondolta, majd átvenné az állami kézben lévő áram-, illetve a Mol tulajdonolta gázrendszer-irányítást. Ezt azonban cáfolták. Akadtak, akik „okos mérők” telepítését várták, megint mások az ipari fogyasztók segítőjeként tekintettek rá.

Semmi sem történt ezen a fronton. De semmi.

Akkor, mondjanak bármit is az alapításáról, ez a cég kicsit sem foglalkozott energetikával. De valami fontos munkát végezhetett mégis, mert először Seszták Miklós akkori nemzeti fejlesztési miniszter hatáskörébe tartozott, aztán átkerült Lázár Jánoshoz, végül Bártfai-Mager Andrea akkori postaügyért és nemzeti pénzügyi szolgáltatásokért felelős kormánybiztos vette át, aki azonban csak a kormányfőnek volt köteles jelenteni a hatáskörébe tartozó ügyekről. A mostani joggyakorló pedig a – Bártfai-Mager Andreához már vagyonminiszterként tartozó – Magyar Nemzeti Vagyonkezelő.

Hát, most már ugyan gyakorolhatja a felszámolás jogát, illetve… illetve, akár az újraindításét is, a Nemzeti Reorganizációs Nonprofit Kft. révén.

És valamit mégis dolgoztak! Dolgoztak, mert az igazgató 2016-ban például 34 millió forint fizetést kapott, „Az állományi létszám 2016-ban 40 fő volt, a bérköltség 600 millió forintra rúgott. 2017 végére 17-en maradtak, akik 327 millióba kerültek.”

Azért volt egy átlagbérük.

Egészen pontosan 19,23 millió forint évente.

Havi 1,6 millió.

Ennyit az ember még bruttóban is elfogad.

Viszont könyvelt bevételük nem volt, csak kiadásuk: 2015-ben 462 milliós, 2016-ban 1,26 milliárdos, 2017-ben pedig 912 milliós veszteséget hoztak össze. Ez okozhatta, hogy tavaly novemberben az adóhivatal, idén januárban pedig egy közjegyző indított végrehajtást a társaságnál. Április elején pedig a bíróság elrendelte a cég felszámolását is.

Most meg lám, vége a dalnak.

Az még rendben van, hogy vége, de meg tudná mondani valaki, hogy miről szólt? Mert, hogy nem energetikáról, az majdnem biztos.

Léteznek persze olyan kormányzati feladatok is, amiknek szerves része az adatkezelés és -nyilvántartás, ráadásul könyvelhető bevételt nem hoznak, nem is hozhatnak, mi több, mindenképpen központi irányítás alatt kell dolgozzanak.

Ilyen például a hírszerzés vagy az elhárítás.

Csakhogy mivel fogalmunk sincs, mivel foglalkozott a Központi Adatfeldolgozó Zrt., azt sem állíthatjuk, hogy ez lett volna a feladata, mert erre sincs bizonyítékunk.

Azért a székházát és az adatbázisát meg kéne hagyni, hátha kiássák pár ezer év múlva a régészek és ők rájönnek.

Bár, ahogy elnézem… ezek a mostaniak nem képesek megtalálni a nyitját még Stonehenge-nek sem.

Szóval, ez reménytelen.

Örök titok marad.

Szele Tamás

Ebből én is azt értettem, más is, hogy 98 millió euróról van szó, ami forintban valamivel kevesebb, mint harmincmilliárd.

De hogyan jött elő most a paksi hitel, mikor mindenki a kínaival van elfoglalva? Hát úgy, hogy szépen és főleg csendben elkezdtek problémák lenni vele.

Fontos azt is megjegyeznünk, hogy a szerződés felülvizsgálata csak a törlesztés ütemezésére terjed ki, a kamatfizetésre nem.

Egyszóval: ez kiszivárgott.

Akkor, kérem, nagy a baj

mi belementünk egy tízmilliárd eurós, vagyis háromezer milliárd forintos hitel felvételébe, aminek már a kamatai is csillagászati összeget jelentenek, eléggé előnytelenek a feltételei,

Ha valaki így megsért egy országot, utána annak az országnak a miniszterelnöke nem szavazhatja őt meg. (…) Ezt a demokrácia és az erkölcs szabályai is tiltják, és ebben egyetértünk Weber úrral: nem lenne helyes, ha a magyarok szavazataival lenne bizottsági elnök.”

Semmiképpen sem „a magyarokról” vagy a magyar népről beszélt.

A jelek arra mutatnak tehát, hogy az EP-választásokig nem lép ki a Fidesz az Európai Néppártól, azonban utána nagy valószínűséggel megteszi ezt a lépést, és nem kizárt, hogy a Salvini-féle populista szövetség frakciójához csatlakozik a párt uniós képviselőcsoportja.

Orbán Viktor tehát hadat üzent Manfred Webernek is.

Eredetileg az egyik cél az volt, hogy a lelkes horgász horgászokkal találjon kapcsolatot, a lelkes focirajongó a csapatának kedvelőivel, a vasútmodellező más vasútmodellezőkkel.

No, szóval ott tartottunk, hogy a Facebook nem csak közösségi oldal, hanem világméretű hirdetési felület is. Ha valaki jól megfizeti, a hirdetése eljut minden megcélzott felhasználóhoz. És – rajtuk kívül senkihez sem. Innentől kezdve pénz és célzás kérdése minden.

Teljes a siker. Ahogy a HVG írja:

Az a gond, hogy bárki bekerülhet bárkiknek a célkeresztjébe, csak az illető csapatnak legyen elég pénze megfizetni a hirdetést és elég esze megfelelően paraméterezni a célcsoportot.

Attól, hogy a tantállal bajok vannak, még nem a számítástechnika a felelős, nem szabad róla lemondani. Fürdővízzel együtt gyereket nem öntünk ki. Afrika bajait egyelőre nem fogjuk megoldani, de ha elvetnénk ezt az átkosnak hitt technológiát, tetszik tudni, mi lenne belőle?

segélyhívásra, valamint wifi-használatra alkalmas készüléket egy hajléktalannak adta, hogy ne legyen magányos. Hiszen ha másra nem is, de e-mailezésre és Facebookra alkalmas így is a kütyü.

De milyen hely ez a London? Emberek járkálnak benne, az utcán, földig ér a lábuk és nem mindegyik fehér.

Már csak azért sem, mert Londonban és általában a brit szigeteken soha nem volt ritka látvány a színes bőrű ember. Soha nem volt kuriózum. Akkor tartsunk most egy kis történelemórát.

Összefoglalva: a világosabb bőrű bevándorlók sötét bőrű őslakosságot találtak a szigeteken. Akkor most ki kinek az elődje?

Csak ezt Ákos mester nem tudja. Sőt, azt sem tudja, hogy neki magának is vannak afrikai ősei.

Értem én, hogy a kormány kedvéért kellett ennek a szövegnek bekerülnie egy különben semleges turnévideóba, de hát aki már Angliában van, az nyugodtak kiszállhatna a kormány alfeléből, még akkor is, ha később hazajön.

Erre összesen két logikus magyarázat kínálkozik. Meglehet, mindkettő helytálló.

Az energiabiztonság azt jelenti, hogy ne vegyünk annyi orosz földgázt és olajat, vegyünk helyette amerikai palagázt.

De mi a csodát vegyünk tőlük?

Akkor ezt kipipálhatjuk – marad lehetőségként az F-22 vagy F-35 vadászbombázók vásárlása.

Tehát láthatjuk: a harci repülőgépek vásárlása nem csak annyiból áll, hogy megvesszük a madarat, a lőszert és a kerozint, azoknak megfelelő környezetet, infrastruktúrát, hangárt, repülőteret, alkatrész-utánpótlást, általában hátteret kell biztosítani.

Summázva: Oroszországnak már tartozunk Paks 2 miatt, Kínának a Budapest-Belgrád vasútvonal miatt, most az Egyesült Államoknak is fogunk tartozni az F35-ösök miatt.

No jó, akkor térjünk a tárgyra: hogy lehetne ebből a válságban kínlódó világból működő demokráciát csinálni?

Nem nagyobbakra, mint a mostani rendszer, és nem is lenne igazságtalanabb, viszont legalább árnyalná a választás eredményét.

Rossz a rendszer?

Hogy nézne ki ez a gyakorlatban?

Nincs politikus, akinek érdekében állna egy igazságos rendszer kialakítása.

Utána viszont helyi, pályakezdő fiataloknak kellene kiadni a már felújított szociális bérlakásokat – nincs kétségem, hogy a csapat játékosai így vagy úgy pályakezdőnek minősülnek majd, ha másképp nem, azért, mert minden mérkőzést a pályán kezdenek.

Korábban 50 milliós támogatást kaptak évente a várostól, a legutóbbi igényük 374 millió forint volt.

érdekes lenne a csapat éves költségvetése és NB II-es helyezése kedvéért lemondani egy ilyen értékes ingatlan tulajdonrészéről… több is, mint érdekes, valódi hűtlen kezelés volna.

Kell támogatni a sportot, hogyne kéne, de azért ennyivel mégsem – és ha lehetne, nem ártana focizni is néha.

Hát, nem csoda, ha azt sem tudja, hol áll a feje.

Rúgjunk fel tehát minden eddigi szabályt, szövetséget, Viktorka rossz kedvében van – és ha nem sikerül, akkor olasz belügy, ha sikerül, európai győzelem.

Abszolút nem zavarja, hogy ezek nem külön halmazok, hanem átfedik egymást?

Akkor az nagyobb titok marad, mint Dzsingisz kán sírjának helye vagy a Loch Ness-i szörny lumbágója.

Magyarul, összekötötték volna a villany-, víz- és gázfogyasztás összes adatát, hogy optimalizálják. És egyúttal a közműcégek közötti konfliktusoknak is véget vetettek volna.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA