Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

Hazugok, zsarolók, csalók

Kérem, olyan jól élünk, mint még soha, és ez nem szóbeszéd, ez már hivatalos. Mármint hivatalos szóbeszéd, az a mi hibánk, hogy nem tapasztaljuk a már-már elviselhetetlen jólétet, sőt, mintha jelentősen hígulna a pénz, emelkednének az árak, a bérektől teljesen elszakadva – de mit tehetünk, a Magyar Nemzetnél ezt mondják a számok.

Sőt.

Sőt, az anyagi helyzetünkről a Hír TV már azzal a címmel számolt be – a Magyar Nemzetre hivatkozva – miszerint:

„A lakosság nem tud mit kezdeni a felhalmozódó vagyonnal”

Erre csakis egy magyarázat létezik: a népesség nagyobbik része nem tartozik a lakossághoz, ugyanis szerintem igen kevesen élnek ebben a kis drótoktól öleltben, akik ne tudnának mit kezdeni némi vagyonnal. Ha jobban megnézzük a számokat, persze kiviláglik, miről van szó.

Arról, hogy a múlt év végére 53 788 milliárd forintra nőtt a háztartások pénzügyi vagyona, ami 1212 milliárd forintos emelkedés az előző negyedévhez képest, éves alapon pedig 4420 milliárd a gyarapodás. Ezt nem én mondom, hanem a Magyar Nemzet, ők is a Magyar Nemzeti Bank adatközlésére hivatkoznak. Ezek így csillagászati számok, de ha úgy fejezzük ki, hogy a lakossági megtakarítás egy negyedév alatt a teljesnek az 1/44-ed részével nőtt, mindjárt a helyére kerül minden. Mert hát hányszor is van meg 53 788-ban az 1212? Na, ugye. De még az éves növekedés sem több 1/12-nél. Szó sincs arról, hogy arannyal patkolnánk a lovainkat, vagy papírbankókkal gyújtanánk szivarra. Egyszerűen csak némi, átlagosnál valamivel magasabb megtakarítás-növekményről van szó, amit nyugodtan írhatunk pár jobban sikerült üzlet strómanjainak számlájára – aminthogy azokra is van írva.

Kár. Pedig már kezdtem olajsejknek és/vagy nagyhercegnek érezni magamat, esetleg maharadzsának. Akkor egyelőre nem rendelem meg a Tadzs Mahal terveit sem a Mészáros valamelyik cégétől. Pedig már úgy elterveztem.

Szóval, a számokat értem, azokat csak át kell gondolni, hogy lássuk, miről van szó, de az nem megy a fejembe, mit ünnepel ezen ilyen hurráoptimista címmel a Hír TV? Mondjuk nem is velük van bajom, hogy úgy mondjam, nekik muszáj, hanem azokkal volt, van és lesz, akik ezt elhiszik. És fennen állítják is, minden fórumon. Akik inkább hisznek a propagandának, mint a szemüknek vagy a gyomruknak. Rajtuk kéne segíteni, csak hát pont rajtuk nem lehet.

De azért lehet abban valami, hogy egyesek jól élnek és tényleg marhaságokra költik a pénzüket. Vagy nem is élnek olyan jól, de ettől még marhaságokra költenek… Most olvasom a 444-en, miszerint:

„Dombrádi Katalin álnéven álprofilt hoztak létre, rávettek egy férfit, hogy intim fotókat küldjön, majd azokkal zsarolták.

Zsarolás miatt emeltek vádat Keszthelyen egy nyírségi pár ellen, mert egy zalai férfitól több mint egymillió forintot zsaroltak ki azzal fenyegetőzve, hogy nyilvánosságra hozzák az általa küldött szexképeket – közölte a Zala Megyei Főügyészség.

Egy 39 éves nyíregyházi férfi és 48 éves nyírbogdányi élettársa 2017 augusztusában hamis fényképek felhasználásával, Dombrádi Katalin álnéven álprofilt hozott létre egy internetes szexoldalon, majd kapcsolatba léptek egy zalaszentgróti férfival, akivel a nyírbogdányi nő beszélt telefonon, a szöveges üzeneteket pedig a nyíregyházi férfi telefonján bonyolították.

A szinte napi beszélgetések, üzenetváltások során a nyírségi pár rávette a zalai férfit, hogy küldjön magáról intim fényképeket. A pár ezután különböző indokokkal pénzt kért a férfitól, aki először erre nem volt hajlandó. Zsarolói ezért fenyegető üzeneteket küldtek neki azzal, hogy a fényképeket elküldik az ismerőseinek.

A sértett nem egészen négy hónap alatt 52 alkalommal utalt 2000 és 80 ezer forint közötti összegeket, de öt esetben mobiltelefon-egyenleg feltöltésére is rákényszerítették. Összesen több mint 1,1 millió forintot csalt ki a zsaroló pár a férfitól, aki 2018 januárjában rendőrségi feljelentést tett.”

Mindezt az összeget miért fizette ki a megzsarolt? Hogy ne lássák, miszerint van neki másodlagos nemi jellege? Vagy, hogy ne lássák, milyen? Nyilván csakis az lehet a háttérben, hogy családos férfi az illető, és a feleségétől tartott. Hát, az már biztos, hogy ha valaki szereti, nem az eszéért habarodott bele… de lám, egymillió forintot így is ki lehet dobni az ablakon, ráadásul még öröme sem volt benne – hiszen csak fényképek cseréltek helyet.

De ha megfordítjuk a dolgot, lám csak: milyen könnyen lehet egy milliót keresni! Ilyen könnyű még sosem volt.

Egymilliót… Bagatell! Háromszáz millió, az már láthatóbb összeg.

Ennyit akart lehúzni valaki egy felszámolás alatt álló cégtől, méghozzá csalhatatlan módszerrel: ugyanis Tállai Andrásra, a NAV elnökére hivatkozott. Arról van szó, hogy a felszámolás alatt álló cég adó-visszaigénylésre nyújtott be kérelmet a NAV-hoz. A kérelem teljesítése előtt a NAV ellenőrizte a céget, és jelentős fizetési kötelezettséget állapított meg adóhiány, bírság és pótlék jogcímén. A tájékoztatás szerint a 46 éves vádlott felvette a kapcsolatot a cég egyik tulajdonosával, akivel 2016. március elsején találkozott Budapesten. A férfi a találkozón valótlanul azt állította magáról, hogy az adóhatóság elnökének „jobbkeze”, és el tudja intézni, hogy a felszámolás alatt álló cég fizetési kötelezettségét töröljék, és az adó-visszaigénylést jóváhagyják, ezért pedig 300 millió forintot kért.

Márpedig ennyije nem volt a cégtulajdonosnak, nem is fizetett. Az már csak a hosszadalmas eljárás egy későbbi szakaszában derült ki, hogy a mostani vádlottnak semmi köze nincs sem Tállaihoz, sem a jobbkezéhez, sem egyéb testrészéhez – szimpla csaló.

Ha kevesebbet kér, valószínűleg meg is kapja, és a cég is megkapta volna ettől függetlenül a bírságait.

De legyünk realisták: ha nekem valaki azt mondja, hogy a Tállai kér tőlem háromszáz milliót, én elhittem volna.

Miért, maguk nem?

Nahát… és miért nem?

Nem olyannak ismerik?

Hát így élünk mi itt, ebben a tejjel-mézzel folyó kis Kánaánban a Duna-Tisza közén: hazudunk, zsarolunk, csalunk.

Soha még ilyen jól nem éltünk.

Bár – ez is hazugság. Sőt, csalás is. Öncsalás.

A hazugság ellen – Déli kávé Szele Tamással

Hát, kérem, nehéz idők járnak, még nehezebbek jönnek, amint elnézem, a déli kávéra ma még jut hab, de később már ki tudja, lesz-e. Közelednek az uniós választások, és most – a korábbiakkal ellentétben – tétjük is van. A magyar kormány számára épp úgy, mint az Unió számára. Más kérdés, hogy a magyar kormány meg kívánná változtatni az Uniót, melyhez az utóbbinak semmi kedve.

És hát ismerjük azt a régi, aljasul hazug idézetet, mely szerint szerelemben és háborúban mindent szabad. Magyarország elhálta már a mézesheteit az Unióval, ettől még szeretni lehetne, ha már a tagjai vagyunk, de sajnos mostani pártunk és kormányunk mintegy kilenc éve háborúzik vele. Változó intenzitással, de mindig az ő pénzükön, szerelemnek nyoma sincs, azonban az Unió most kezdi egyáltalán észrevenni ezt a háborút, most is abból, hogy a magyar kormány azt hiszi, neki mindent szabad.

Például hazudni is.

Azzal kezdődött az egész, hogy közzétették az új „tájékoztató plakát” tervét, a falragaszon Soros György és Jean-Claude Juncker látható egymás mellé montírozva, a szövege pedig a következő:

„Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel!
Be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát.
Gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait.
Migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást.”

Ja, hogy egy szó sem igaz ebből?

Hát mióta hír az minálunk, hogy a kormány hazudik? Mondták ők már azt is, hogy Brüsszel gyarmatosítani akar minket, azt is, hogy a Norvég Királyság megtámadta Magyarországot, az is ugyanennyire volt igaz.

Most csak az a baj, hogy a többivel ellentétben ezt Brüsszelben észrevették. Elérte az ingerküszöböt. Éspedig több okból is: egyrészt, alig pár napja járt Budapesten Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke, amiről lapunk be is számolt, másrészt Manfred Weber is elmélázott a Fidesz szerepéről az Európai Néppártban, ő nemrég még arra jutott, hogy bent kell tartani őket, ne gyengítsük az Uniót a mostani, válságos helyzetében. De kétségtelen, hogy mostanság az átlagosnál több figyelem összpontosul Budapestre.

Most át kellett volna gondolni a plakátkampányt. Is.

Az történt ugyanis, hogy az Európai Bizottság, ez a szelíd óriás, akit a magyar kormány hülyének, de legalábbis mulyának néz, hiszen eddig válaszreakció nélkül hagyta magát csipkedni, engedte, hogy szívják a vérét, most véletlenül odanézett, és meglátta a szemtelenül orrát szurkáló szúnyogot. Le nem ütötte, mert vigyáz a saját orrára, de válaszolt.

Éspedig ezt

„A magyar kormány kampányára válaszolva:

– Itt nincsenek „ők” – csak az Európai Unió, és az asztalnál ott ül Magyarország is.
– Az EU támogatja, nem gyengíti a tagállamok határvédelmét.
– Az EU nem tervezi ún. humanitárius vízumok bevezetését.
– A tagállamok döntenek arról, milyen mértékben kívánják elfogadni a jogszerű migrációt.

Önnek is joga van tudni, mi a TÉNY, és mi a FIKCIÓ.”

A Facebook-oldalukra kitettek egy válaszplakátot is, ami jó ötlet, bár tették volna korábban. Sőt, bár tennék ki minden sarokra ők is, a Soros-Juncker plakát mellé – csak hát nem tehetik, ugyanis kis hazánkban a teljes hirdetési piac és minden plakáthely kormányközeli kezekben van, nem kapnak ők egy négyzetcentiméter hirdetési felületet sem. (Különben: ez a monopólium nem ellentétes pár uniós irányelvvel? Ja, de…)

Egyébként is általános a felháborodás a nyílt hazugság miatt. Jean-Claude Juncker, úgy is, mint érintett, első megdöbbenésében csak annyit mondott:

„A hazugságok ellen nem lehet mit tenni”

de azután – a Die Presse tudósítása szerint – mégis kitért pár részletre. Elég fontos részletekre, ami azt illeti.

Elsősorban is arra, hogy Orbánnak nincs helye az Európai Néppártban, mert semmiképpen sem képviseli a kereszténydemokrata értékeket. Hozzátette, hogy semmi közös nincs benne és Orbánban. Az Európai Néppárt csúcsjelöltjére utalva megjegyezte azt is, hogy

„Manfred Weber barátom is fel fogja tenni magának a kérdést, hogy szüksége van-e erre a hangra”.

A májusi EP-választások után ugyanis Webernek van a legnagyobb esélye, hogy ő legyen az Európai Bizottság új elnöke. Bár Weber még a minap békülékenyen mondta, hogy meg kell tűrni a Fideszt a pártcsoport kebelén belül, a felsőbb jó érdekében – nos, nem biztos, hogy ezt ebben a pillanatban is így gondolja.

Juncker elismételte egy októberi kijelentését is, miszerint a Fidesznek ki kellene lépnie a jobbközép Európai Néppártból. Sőt, megszólalt Joseph Daul, a Néppárt elnöke is. Ő a kampány állításait „hamisnak, félrevezetőnek és nem tényeken alapulónak” nevezte.

„Erősen kifogásolom Magyarország támadásait és alaptalan összeesküvés-elméleteit Juncker elnök ellen, aki igaz kereszténydemokrata és valódi európai vezető. Egy vezető, aki küzdött az európai egységért, szolidaritásért és virágzásért, amely az egész EU-nak, benne Magyarországnak is nagy hasznára vált. Szeretném emlékeztetni Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy a brüsszeli döntéseket, a bevándorlásról szólóakat is, közösen hozza az uniós tagországokat tömörítő tanács és az Európai Parlament, s mindkettőben ott vannak Magyarország képviselői is” – írta Daul a Twitteren.

Frans Timmermansnak sem kellett sokat gondolkodnia ahhoz, hogy ironikusan és nyomdakészen fogalmazzon:

„Szinte Monty Python-szerű abszurd a magyar kormányzat újabb tájékoztató kampánya, az abban szereplő állításoknak nincs semmi közük a valósághoz, az igazsághoz. Eléggé ironikus, hogy aznap, amikor a tanács megvitatja a dezinformáció elleni közös harc ügyét, az egyik EU-tagállam kormányának hivatalos honlapjára felkerül egy fénykép a bizottság elnökéről egy magánszeméllyel, olyan állításokkal, amelyeknek semmi közük a valósághoz. Ha nem lenne ilyen komoly az ügy, akkor jó vicc lenne. bárki láthatta, aki követte az eseményeket, hogy az Európai Bizottság éjt nappallá téve a külső határok megerősítésén dolgozott, ahogy arról sincs szó, hogy vízumokat adnának ki menedékkérők millióknak, ez nem is a az EB hatásköre.

Csodálatos lenne, ha Magyarország úgy döntene, hogy bevezeti a humanitárius vízumokat, de ennek nincs köze hozzánk, kizárólagos tagállami kompetencia.
Tudják, a politika, az politika, időnként becsomagolják az igazságot vagy rosszabbként tüntetik fel, azonban ez már teljesen más univerzumba tartozik”.

Hát, ezt se nekem mondták… A magyar kormány hatalmas stratégiai hibát követett el, és nem vagyok arról meggyőződve, hogy nem volt-é ez szándékos. Ugyanis egyszerre veszett össze az Európai Parlamenten belüli barátaival és ellenségeivel, szándékosan, nyílt hazugság útján, tudván tudhatta volna, hogy ebből orbitális méretű botrány lesz.

Lehet, hogy tudta is, és ez egy provokáció

Azt a legendát hivatott erősíteni, miszerint nekünk Európában csak ellenségeink vannak, barátunk egy sem, azokat orosz és ázsiai földön kell keresni – épp ezért még véletlenül se voksoljon a magyar szavazó másra az EP-választásokon, mint a kormány jelöltjére, mert lám, mennyire nem szeretnek minket Brüsszelben.

Ezt a gondolatmenetet sikeresen cáfolná az Európai Bizottság ellenplakátjának utolsó mondata:

„Önnek is joga van tudni, mi a TÉNY, és mi a FIKCIÓ.”

ha ez a választás arról szólna, hogy ki beszél igazat és ki nem. Azonban a magyar választások már régóta nem erről szólnak: ha így lenne, egyetlen dologban biztos vagyok, és ez az, hogy nem Orbán Viktornak hívnák a miniszterelnököt. Hogy ezzel szemben mi volna a neve, azt ki-ki döntse el magának, de ha a tisztesség magyar földön szempont volna, Orbán már nagyon régóta szóba sem kerülhetne.

Elképzelhető, miszerint a nyílt konfrontáció azt a célt szolgálja, hogy a Fidesz egy, a választások után esetleg megerősödő új, szélsőjobboldali EP-frakció élére kerüljön, bár szerintem ehhez az AfD-nek és Salvininek is lenne pár szava. De ez amúgy is csak a választások után dől el. Ha erről van szó, ennél ön- és országgyilkosabb kamikaze-akciót rég láttam.

Ej, száz szónak is egy a vége.

Polgártársak, itt a magyar kormány a mi nevünkben vész össze Európával.

A mi engedélyünk vagy megkérdezésünk nélkül.

A fejünk fölött intézi a sorsunkat, de még a gyermekeink, unokáink sorsát is.

Én csak egyet kérdeznék: hagyjuk mi ezt?

Ha hagyjuk, nem szóltam.

Ha nem hagyjuk: májusban lesz a szavazás, kifejezhetjük a magyar választók valódi véleményét.

Lehet, hogy ez a plakátterv nagyon improduktív lesz. Lehet, hogy ezzel lövi lábon magát és európai ambícióit Orbán Viktor.

Meg az is lehet, hogy nem.

Rajtunk áll.

Stadionok világa – Déli kávé Szele Tamással

Hát kérem, e mellett a kávé mellett be kell ismernünk, hogy nem telik el nap meglepetés nélkül. Ma pár sporttal kapcsolatos történetről lesz szó, melyekből a legfőbb tanulság az, hogy a kormány igenis képes tanulni a tapasztalataiból – csak legfeljebb semmi kedve hozzá. És még ha le is vonja a következtetéseket, abban sincs köszönet.

Az általánosan világos tény például, hogy annyi futballstadionra, amennyi nálunk épült, száz év alatt se volna szükségünk. Ha ehhez hozzávesszük a magyar labdarúgás jelenlegi, rémálomszerű állapotát, elmondhatjuk, hogy a befektetés teljesen és tökéletesen felesleges volt, csak éppen elkerülhetetlen. Nem azért volt elkerülhetetlen, mert ezek a létesítmények annyira kellenének, hanem azért, mert nagyon jó üzlet megépíteni őket. Jövedelmező. Jól lehet keresni a tervezésükkel, építésükkel, majd jól lehet az átépítésükkel is, mert egyikben sem lehet nemzetközi mérkőzéseket játszani, mindegyiket gondosan elméretezték – sebaj, szükség és igény esetén az építő cég segít a gondon, bontunk, építünk megint, jó pénzért!

Mindeközben a labdarúgósport eredményei olyanok, amilyenek. Inkább nem is részletezném őket, nem akarom kínozni a valódi sportbarátokat.

Tehát, agyontámogattuk a focit (most az egyesületek, klubok támogatásáról nem beszéltem), építettünk nekik sok szépet, nem hálálták meg. Kilenc év alatt sem javult a színvonal.

Az illetékesek levonták a megfelelő következtetést, de ez nem az, hogy ezentúl nem lapátoljuk ki az ablakon a pénzt értelmetlenül – a számukra megfelelő következtetés az, hogy más sportágakba is bele kell ölni számolatlanul a milliárdokat.

wikipedia

Nem csak a fociba.

Az épülni készülő atlétikai stadion ügyeivel már foglalkoztam lapunk hasábjain, a Velodrommal és a Fradivárossal is – most lássuk az UTE jégcsarnokát!

Igen szép lesz, nem is kétlem, ennyiért már lehet is szép. Csak kicsit furán épül: ugyanis – mint az Átlátszó megtudta – a ZÁÉV az eredetileg tervezettnél kétszer drágábban, nettó 2,1 milliárd forint helyett 4,6 milliárdért húzza fel a létesítményt.

Az igény már régen felmerült, mint Dr. Zsigmond Barna Pál a Jégkorong Szakosztály elnöke is elmondta az UTE hivatalos honlapján, tavaly december 12-én:

„Az UTE Jégkorong Szakosztálya kinőtte a Megyeri úti jégcsarnokot. Az ország egyik legeredményesebb jégkorongszakosztályánál annyira sok a gyerek, hogy nem lehet már megfelelő mennyiségű edzésidőt biztosítani egy jégpályán. Elengedhetetlen, hogy legyen egy második jégpályánk, mert egyszerűen nem tudunk fejlődni, a csapatoknak nincsen elég jégidejük. Az új pálya a XXI. századnak megfelelő edzőpálya lesz, komoly infrastruktúrával, öltözőkkel, modern helyiségekkel. Ami azonban újdonság, hogy a jégkorong mellett lesz egy curling pálya is, hiszen Magyarországon ezt a sportágat is egyre többen űzik. Reményeink szerint 2020-ban birtokba vehetjük az új létesítményt, ami egy nagyon stabil és kiszámítható munkát tesz lehetővé számunkra!”

Rendben, a szándék nemes, méltányolandó. De hogy ment fel a jégcsarnok ára menet közben? Úgy hogy előirányozták rá a 2,1 milliárdot, megpályáztatták, és, mint az uniós közbeszerzési értesítő, a TED legfrissebb számából megtudhatjuk: öt ajánlat érkezett a munkára, a nyertes a ZÁÉV Zrt. lett. Ez eddig érthető. Az nem érthető, hogy miért kétszer annyiért, mint eredetileg tervezték?

Talán azért, mert január hónap folyamán a ZÁÉV Zrt. és építőipari tevékenységet folytató leányvállalatai Mészáros Lőrinc érdekeltségeivé váltak. Minek következtében jelentős áremelést eszközöltek a már aláírt szerződéseik esetében is, mert egy Mészáros-cég már nem lehet olcsójános, az nem dolgozhat fityingekért: például Zalaegerszeg új fedett uszodáját a becsült 5,6 milliárd forint helyett 8,8 milliárdért húzzák fel.

Szép ez, csak kissé szomorú. Mintha kérnék egy kávét, és mire lefő, felmenne az ára: azért ilyen rövid idő alatt ennyit csak nem romlott a forint!

Tetszik látni, létesítményt fejleszteni így kell. Hogy mindenki jól járjon. Jaj, bocsánat, most csak a kivitelező járt jól… de Magyarországon így kell, sőt, így kötelező.

Nos, de ne ragadjunk le a jégcsarnoknál. Ott van például a tenisz.

Az tán csak nem kerül sok pénzbe?

Csak de. Mint hivatalosan bejelentették: a kormány szeretné, ha Magyarországon valósulna meg 2019–2023 között a Hungarian Grand Prix WTA International női szabadtéri tenisztorna. Ha ezt sikerül elnyerni, négy éven át évi 900 000 dollárt (azaz kb. 250 millió forintot) szánnának rá. A helyszín a Budapest III. kerület, Királyok útja 105. alatt található Római Teniszakadémia lenne.

Azért az is egymilliárd a végén, akárhogy számolom. De ez még csak a kezdete a kiadásoknak: a rendelet szerint Kásler Miklós miniszternek emellett tárgyalnia kell az ATP World Tour férfi tenisztorna magyarországi megrendezésének megvalósítása érdekében is. A 2019. évi ATP 250 férfi tenisztornát a XI. kerület, Kánai út 2. szám alatt található Sport11 Sport-, Szabadidő- és Rendezvényközpontban tartanák meg, az ehhez szükséges fejlesztésekre az Emberi Erőforrások Minisztériumának saját költségvetéséből 370 millió forintot kell átcsoportosítania.

Az is pénzecske, nem mondom: és még lesz költség?

Hogyne lenne!

Létesítményt is kéne fejleszteni, mert nálunk nincsen a nemzetközi versenyek követelményeinek (WTA, ATP) megfelelő teniszstadion, így eddig is ideiglenes helyszíneken bonyolítottuk le az ilyen nemzetközi versenyeket, bizonyára most is mobil lelátók kerülnek a fönt említett létesítményekhez. (HVG)

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is lesz teniszstadion: törvény már van rá, éspedig tavaly hozták, az a címe, hogy „a Budapesten megrendezendő Hungarian Open ATP World Tour tenisztorna megvalósításához szükséges létesítményfejlesztésről”. Eszerint a teniszstadion a Margitszigeten kéne megépüljön, tavaly már ki is vágták a fákat a megcélzott területen, csak azóta sem történt semmi.

Fogadjunk, hogy nemsokára fog.

Arra nem fogadnék nagyobb összegben, hogy pont a ZÁÉV fogja építeni, de hát van Mészáros barátunknak más építkezési cége is, akad nála a sifonérban minden, takarékos ember az, van annak, aki el nem issza.

És a már meglévő létesítményekkel mi lesz? Sportesemény híján mit tartanak majd bennük? Bálás ruhavásárt?

Azt is lehet, de első a kultúra.

Indul a „Sportlétesítmények a kultúra szolgálatában” program!

Ennek célja a meghatározás szerint:

„a hazai sportlétesítmények és a nemzeti kultúra összekapcsolása, ezáltal a magyar történelmi és irodalmi örökséget bemutató nagyprodukciók létrehozása érdekében.”

Költségvetése idén 10 milliárd, a következő években folyamatosan évi több mint 7 milliárd forint. Hogy igen szép lesz, abban nem kételkedem, azt nem értem, miket fognak előadni?

Romániában, Ceausescu idejében volt valami hasonló, akkor és ott egyfajta ultranacionalista rockzenével haknizott a Flacara Irodalmi Kör nevű kultúrbrigád, de ahol csak felléptek, kötelező volt a helyi iskolák kórusainak is énekelni, amely tanulóknak nem volt hangja, azok tömegjeleneteket adtak elő a pályán, kissé észak-koreai stílusban, a közönséget pedig kötelezték a megtekintésre, nem ritkán egyenesen a munkahelyükről vitték őket „művelődni”, ha tetszett nekik, ha nem. Az volt ennek a programsorozatnak a címe, hogy „Megéneklünk, Románia”.

Aztán addig énekelték meg, hogy a végén Ceausescunak is alaposan elhúzták a nótáját, ha nem is hegedűn, hanem davajgitáron.

Szóval, lehet éppen ilyen politikai propagandaműsorokkal is haknizni majd a meglévő stadionokban, ha már focizni amúgy sem érdemes bennük – nincs ki játsszon. Aki van, az nem futballt játszik, mert ezt nem nevezném annak. Mondom, lehet éppen ál-kultúrműsorokat is tartani a sportlétesítményekben, ha mér felépültek drága pénzen, csak az ilyennek egyszer már lett rossz vége, és nem is messze tőlünk.

Akkor már jobb a kirakodóvásár.

Ha már használni kell valamire azokat a stadionokat.

Manehivi Magyarországon

Kérem, messzi földről fogok ma mesélni, mert Vanuatu messze van tőlünk, a távoli Melanéziában fekszik – de azért, majd meg tetszenek látni, csak nagyon hasonlatosak mihozzánk az ottani bennszülöttek. Az emberi természet mindenhol egyforma, csak az intézményrendszer tér el itt-ott, az különbözik. Nem is kérdés, hogy mi sem vagyunk különbek a jó melanézeknél.

Vagy ők nem különben minálunk, esetleg egyikünk sem a Deákné vásznánál.

Vanuatu szigetét régebben Új-Hebridáknak hívták, mármint az angol és francia gyarmatosítók, mert az őslakosság mindig is úgy nevezte, ahogy épp nekik tetszett. Márpedig elég sokféleképpen nevezték, mert itt a legmagasabb az egy főre eső nyelvek száma a világon. Több száz helyi nyelv él, emiatt a hivatalos nyelv az angol, a pidgin-angol, amit itt biszlamának hívnak és a francia. A 252 763 lakosú ország két dologról világhíres, az első nekünk nagyon fog tetszeni, és ez az adótörvénye. Mely szerint Vanuatu területén nincs jövedelemadó, forrásadó, nyereségadó, örökösödési adó vagy árfolyam szabályozás. Ezért aztán sok hajótársaság működteti hajóit vanuatui jelzésekkel, az adókedvezmények és a kedvező munkaügyi törvények miatt.

Trópusi paradicsom, ráadásul adóparadicsom is – mi kellhet még a földi halandónak?

A cargo.

Az nagyon fontos.

Szóval az a helyzet, hogy mi innen, Európából vagy Amerikából paradicsomnak látjuk ezeket a helyeket, és a mi fogalmaink (meg vagyoni helyzetünk) szerint azok is, de az ottaniak meg a mi világunkat látják paradicsomnak és minket irigyelnek. Ezen az se sokat segítene, ha kollektíve helyet cserélnénk, mert pár éven belül mindkét fél újra elégedetlen volna: a helyünkkel ugyanis a gondjainkat is elcserélnénk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a felmérések szerint Vanuatu a világ egyik legboldogabb országa.

Főleg azért, mert időszámításunk előtt 2000-től a második világháborúig nem történt náluk semmi. 1606-ban „felfedezték” őket, bár a saját szempontjukból ők már fel voltak fedezve, 1774-ben Cook kapitány rávezette a szigetcsoportot a térképre, 1788-ban a közeli Vanikoro szigetén elfogyasztották a balvégzetű La Pérouse-expedíciót, vacsorára, és végül 1887-ben született egyezmény arról, hogy a szigetcsoport Franciaország és Nagy-Britannia kondomíniuma, mely fölött a hatalmat a két ország haditengerészetének tisztjeiből alakult bizottság gyakorolta. Megindult egy lagymatag gyarmatosítás, létesült pár kopraültetvény, közben a lakosságot tizedelték a külföldről érkező járványok – nem szándékosan fertőzték meg őket a kolonisták, hiszen akkor ki dolgozott volna a földeken? De így is eléggé pesszimistán nézhettek az Új-Hebridák melanézei a jövőbe a huszadik század hajnalán.

Ebben a hangulatban jelent meg – amint azt a Lemil.blog leírja – a cargo vallás a negyvenes években. Vanuatu, az Isten háta mögötti szigetvilág hirtelen fontos lett, ha nem is a Fennvalónak (bár, ki tudja?), hanem először a japán császári hadseregnek, aztán az amerikai haditengerészetnek. A Csendes-óceánon nagyon fontosak voltak a megfelelő helyen lévő szigetek, nem is annyira a gazdagságuk miatt, hanem, mert rájuk lehetett légitámaszpontokat telepíteni. Elsüllyeszthetetlen anyahajók voltak, azért is kellett megvívni például a hihetetlenül véres csatát Iwo Jimáért, mert az onnan felszálló B-24-esek már a japán főszigetet is képesek voltak bombázni.

Ekkortájt élt egy szerény, kétkezi próféta Vanuatun, bizonyos Manehivi

A helyi főisten, Keraperamun képviseletében látta el hitbéli cikkekkel a híveit. Eleinte Manehivi azt tanította, hogy majd el fognak menni a fehérek, és a szigetlakókra hagyják minden földi vagyonukat, de a nagy Keraperamun azt mondta neki, hogy csak akkor történik ez meg, ha a szigetek lakói nem fogadják el egyelőre sem a javakat, sem az európai oktatást, és a férfiak mind péniszüket takaró kis seprűt viselnek. Láttam már nehezebben betartható hitbéli parancsolatokat is – hanem egyszer csak Manehivi újra beszélt Keraperamunnal, aki ezúttal azt mondta neki, hogy vissza az egész, tessék csak mindent elfogadni a fehérektől, mert ezek ajándékok az ősöktől, csak velük küldték el – sőt, John Frum néven meg is szállta Manehivi testét az egyszerűség kedvéért.

Talán azért lett John Frum a neve, mert a katonák így mutatkoztak be: „I’m John, from America”. No, a japánokkal amúgy is ellenséges bennszülöttek (hiszen a japán hadsereg kicsit sem a humanizmusáról volt híres) és az amerikai egységek között azonnal kitört a barátkozás, a katonák adtak a melanézeknek mindent, konzervtől és készruhától gyógyszerig, kóláig, cigarettáig, azok meg köszönték szépen, és segítettek nekik repülőtereket, támaszpontokat építeni a két munkás kezükkel. Máig boldogan élne mindenki, ha véget nem ér a háború. De véget ért, a sok Johnny hazamasírozott, és tényleg csak annyit tudtak mondani búcsúzóul, hogy „egyszer majd visszajövünk”.

A melanézek meg ott maradtak a sok, már megszokott luxusholmi és főként gyógyszer nélkül.

A hadseregek azért teljesen nem hagyták el a térséget, időnként visszajöttek körülnézni a biztonság kedvéért, így esett, hogy a negyvenes évek végén egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette… mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.

A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! Az ősök küldték és Keraperamun! Akkor tudta meg a világ, hogy a cargo-vallás – mert így nevezték el Manehivi tanítását – hívei ál-repülőtereket építenek minden lehetséges helyre, hogy visszacsalogassák a sok földi jót, amit régebben a katonák a szállítmányokkal, vagyis a „cargoval” kaptak.

Várták a segítséget, szó szerint az égből, és időnként még jött is

Főleg, mikor bajba jutott gépeknek kellett landolni ezeken a kényszerrepülőtérnek tökéletesen megfelelő kifutókon. Egy idő után az ausztrál haditengerészet térképeire is felkerültek. Sőt, a rendben tartásukért – mert bizony jól jöttek néha – még visznek is ajándékokat, cargót a helybélieknek. Egyszóval, fennmaradt a kultusz.

Szigorúan vanuatui szempontból ez egy vallási sikertörténet (még akkor is, ha tudjuk, hogy a szigetcsoport lakossága körében minden cargo dacára a vezető vallás a kereszténység. 31,1%-a a lakosságnak presbiteriánus. Ezt követi az anglikán 13,4%-kal, a katolikus 13,1%-kal és az adventisták 10%-kal. De a maradék cargo-hívek – azért így is majdnem minden negyedik állampolgár – úgy érezhetik, hogy Manehivinek igaza volt, és a hatalmas Keraperamun főisten betartotta az ígéretét.

Az valószínű, hogy nagyon komolyan nem gondolja ezt senki sem, hiszen ha csak Keraperamunra bíznák a dolgokat és várnák a csodát, nem alakították volna a szigetet mintegy mellesleg offshore adóparadicsommá, szóval nem buta emberek a melanézek. Ne nevessünk rajtuk, ne mondjuk, hogy primitív, kőköri bennszülöttek.

Mi sem vagyunk különbek

Csak a mi varázslónkat miniszterelnöknek hívják, mi az Európai Unióból kapjuk a cargót, míg kapjuk, és nálunk is sokan köszöngetik a magyar Manehivinek és Keraperamunnak a kapott javakat – pedig hát a cargóhoz és annak eredetéhez édeskevés közük van.

A mi Manehivink is szélhámos, csak nincs ilyen szép neve, és még nem követeli meg, hogy seprűvel takarjuk el férfidíszünket.

Viszont bármikor eszébe juthat ez is, én nem csodálkoznék rajta.

Nem tudom, kik is a primitívebbek. Talán egyik fél sem az – de nem kéne megfeledkeznünk arról, hogy a cargo nem az Égből jön, nincs ingyen és nem az Ősök küldik.

Európa lelke – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, beszélnünk kell, méghozzá fontos dologról, és mi sem természetesebb Pesten, mint az, hogy a fontos dolgokat kávé mellett beszéljük meg. Ne tessenek félni, nem veszélyes, semmi komoly: csak az életünkről van szó, meg a demokráciánkról, de ennél komolyabb dolgok nem forognak veszélyben. Igen, az uniós választásokra gondolok.

Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke Budapesten járt, a Magyar Szocialista Párt kongresszusára érkezett, és ha már itt van, interjút adott az Euronewsnak. Készült vele egy másik, azóta közepes vihart kiváltó beszélgetés is egy szélsőjobboldali orgánum számára, már ha azt lehet beszélgetésnek nevezni, de ez egy másik, még folyamatban lévő történet, amiről akkor fogunk beszámolni, ha véget ért – most lássuk, mit mondott Timmermans az Euronewsnak?

A legkomolyabb gondolat az interjú végén hangzik el.

„A szocialistáknak meg kell érteniük, hogy ez a választás Európa lelkéről szól. Ha rosszul sikerül, az nagyon sok dolognak árthat, ha viszont jól, annak igazán pozitív következményei lehetnek.”

Hát bizony, nem kevés a tétje ennek a választásnak

Lényegében véve most, májusban dől el, lehet-e Európában illiberális államot építeni, fenntartani, illetve érdemes-e – és ez azért fontos, mert a magyarhoz hasonló, ellenőrizetlen hatalomgyakorlás elterjedése a kontinensen az Unió mostani formájának a végét is jelentheti. Ezt Timmermans nagyon jól tudja, egy pillanatra sem felejti és eszünkbe is idézi.

„A tendenciák egy autoriter rendszer irányába mutatnak. Ő (Orbán Viktor) ezt illiberális demokráciának hívja, de ez csak egy szépítő kifejezés a Putyin-féle irányított demokráciára. Szerintem az Európai Unió olyan tagállamokat érdemel, amelyekben a demokrácia nyitott és szabad. Ahol a hatalmon lévők tisztelik az ellenzéket és a politikai ellenfeleket nem ellenségként, csak ellenfélként kezelik. Ahol azt is elfogadhatónak tartják a kormánypártok, hogy egyszer majd elveszíthetnek egy választást, és nincs semmi szégyen az ellenzéki politizálásban. Ahol a média szabadságát is tisztelik, és nem próbálják meg irányításuk alá vonni. Ezekben a kérdésekben van némi aggodalmam Magyarországgal kapcsolatban.”

Ezt körülbelül az élhető demokrácia meghatározása is, szabatosan, ékes szavakkal. Timmermans valódi politikus, diplomatikusan fogalmaz: „némi aggodalmat” említ, de mondjuk Manfred Weber, a Néppárt frakcióvezetője a müncheni nemzetbiztonsági kérdéseket körüljáró éves konferencián már élesebben és pontosabban fogalmazott Magyarország és Orbán Viktor szerepéről az Unióban.

„Nem jár különleges elbánás Budapestnek, de csak akkor tudjuk érvényre juttatni értékeinket, ha párbeszédet folytatunk azokról. Tiszteletben kell tartanunk a magyarországi választások eredményét. Orbánt megválasztották. David Cameron kivezette a konzervatívokat a Néppártból, és meg is kaptuk érte a Brexitet. Az én legnagyobb félelmem, hogy ha most megosztjuk Európát, a végén megosztjuk az Uniót is.”

Tehát itt a gond: egy esetleges második kilépés, egy „Huxit” nem csak a mi magyarországi életünket tenné pokollá, de olyan önállósodási, kilépési hullámot is elindíthatna, ami az Unió felbomlásával járhatna. Ezért tartja Weber Orbánt a Néppártban: még mindig jobb, ha a fedélzeten van, szem előtt, mintha fúrogatná a hajó fenekét. Az Unió jelenlegi, válságos helyzetében mindenre, mindenkire ügyelni kell. De térjünk vissza Timmermanshoz.

„- Hogyan írná le Orbán Viktor rendszerét?

– Ez az ő saját rendszere, amelyet kifejezetten a magyar viszonyokra szabott. Nem igazán lehet más rezsimekhez hasonlítani. A média állami ellenőrzése viszont ugyanazt jelenti magyarul, mint angolul vagy hollandul. Azt gondolom, hogy a politikai ellenfelek ellenségként kezelése, és állandó támadása nem használ a demokráciának, de egyes politikusoknak úgy kellenek az ellenségek, mint a normális embereknek a levegő.”

Igen, és ez már hatalomtechnikai kérdés

Persze, nem lett volna szabad hagyni, hogy a helyzet idáig fajuljon, de mentse az Uniót és intézményrendszerét, hogy mindez idáig senkinek eszébe sem jutott, miszerint lesz olyan tagállam, ami látványosan felrúgja a demokráciák tulajdonképpen hallgatólagos, mert általánosan sehol meg nem fogalmazott etikai kódexét – de lett. Az érdekes kérdés, hogy lehet-e demokrácia egy illiberális társadalom, nevezhető-e annak, de pillanatnyilag fontosabb az, hogy megelőzzük a választásokon ennek az eszmerendszernek a megerősödését, tovaterjedését.

És a szélsőjobboldal befolyásának is gátat kell szabni

Timmermans világosan fogalmaz:

„Az Európai Néppárt mindig is kacérkodott a szélsőjobboldallal, és ez nagyon megnehezíti számunkra a közös munkát. Most megvárjuk, hogy az európai szavazók kifejezzék akaratukat, aztán megnézzük, mit jelent ez a parlamentre nézve, és csak ezt követően kezdünk el támogatást keresni egy szociálisan érzékenyebb, szabadabb, igazságosabb Európa kialakításához. És akárhonnan jön majd ez a támogatás, azt el fogjuk fogadni. Kivéve a szélsőjobboldalt, velük semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó egyezkedni. És hogy miért? Azért, mert máshogy gondolkozunk az emberiségről, az emberi lényekről, és az ő szerepükről a társadalomban. Európa nem marad életben az idegengyűlölet és az antiszemitizmus diétáján. Ez megölné Európát, és ezért én soha nem fogok együttműködni a szélsőjobboldallal.”

No igen, de nevezhető a Fidesz szélsőjobboldalinak?

Ez még Budapesten is komoly vitákat kavar, elvileg egymással egyetértő ellenzékiek között is.

„Szerintem a Fidesz egy sajátos jelenség, de azt látom, hogy időnként flörtöl olyanokkal, akik a szélsőjobboldalhoz tartoznak. És azt is, hogy a párt tagjai xenofób üzeneteket fogalmaznak meg. Azt nem gondolom, hogy a Fidesz tábora egyetért ezekkel a gondolatokkal. Szerintem ők büszke magyarok, akiket félrevezetett a kormány. Elhitette velük, hogy mindenhol ellenségek vannak. Hiszek benne, hogy az a legfontosabb dolog, amit tehetünk a magyar társadalomért, hogy megszabadítjuk az idegenektől való rettegéstől. Ez ugyanis nem erőssé, hanem gyengévé teszi Magyarországot. Az ország akkor lehet erős, ha felhagy azzal a gondolattal, hogy a hátarain kívül mindenki fenyegetést jelent rá. Ennek az ellenkezője igaz.”

Igen, szóval… hogy is mondjam csak, a Fidesz pontosan addig hajlandó engedni a szélsőjobbnak, amíg haszna van belőle, és akkor támad rá, amikor az jár nagyobb haszonnal. Ugyanis ezt a pártot nem ideálok és alapelvek vezérlik, hanem a pragmatizmus, a haszonelvűség.

Nem kívánom senki véleményét befolyásolni, csak a magamét mondom el:

Timmermansnak igaza van, ez a választás tényleg Európa lelkéről szól.

Csak látszólagos, hogy csupán néhány EP-hely sorsa forog kockán, a valóságban olyan folyamatok zajlanak az Unióban is és rajta kívül is, amelyek a legnagyobb aggodalomra adnak okot. Az orosz térnyerés hihetetlenül komoly gond Európa számára, Kína gazdaságának lassuló növekedése, Trump gazdasági háborúja a világ többi része ellen szintén, a Venezuelában esetleg kialakuló háborús válsággóc még riasztóbb: ebben a helyzetben Európa egyszerűen nem engedheti meg magának sem a gyengülést, sem az esetleges széthullást.

Szedjük össze magunkat – és mindenki szavazzon lelkiismerete szerint.

Valóban Európa a tét.

Ezt ne feledjük.

Nem írunk, nem olvasunk – Déli kávé Szele Tamással

Hát, kesernyés lesz ez a mai dupla, annyit mondhatok: az jut eszembe, így fecserészés közben, mi is a dolga az újságírónak? Mint a neve is mutatja: az, hogy írja az újságot, híreket találjon, válogassa ki, mi a fontos, mert a Manyika néni kandúrmacskájának nyávogása kevésbé az, mint mondjuk egy áremelés – és az, hogy ne hazudjon, ne is lopjon. Az nagyon fontos.

Az olvasónak meg értelemszerűen az a dolga, hogy olvasson. Illetve nem dolga, hiszen nem ezért fizetik: az olvasó, mikor épp nem olvas, épp olyan privát polgár, mint a sajtómunkás, mikor nem ír. Ez jó esetben viszonylag világos.

Most két esetről fogok mesélni, az egyikben az olvasók nem olvastak, a másikban az író nem írt. Ami azt mutatja, hogy vannak bizonyos anomáliák a szakma környékén. De az sem megoldás, hogy napalmmal bombázzuk le, aki tévedett…

Az első eset sajátos, ám érthető. Az Index egyik munkatársa kapott egy fényképet. Sok minden szokott lenni fényképeken, ezen most az volt, hogy a Bátor Tábor irodája előtt állt egy nagy Audi, TABOR–1 rendszámmal. Olvasó küldte be, azt kérdezte, hogy lehet-e köze a karitatív szervezetnek ehhez a kissé drága géperejű járműhöz.

Persze, hogy nem volt!

A Bátor Tábor egy példamutató, csodálatos jótékonysági szervezet, adna Isten ezerennyit, egy alapítvány, ők maguk így határozzák meg magukat:

„A Bátor Tábor Alapítvány élményterápiás táborokat szervez súlyos, krónikus betegséggel élő gyermekek és családjaik számára. A programok célja a gyermekek önbizalmának növelése, önmagukba vetett hitük megerősítése. Ezzel támogatjuk gyógyulásukat és elősegítjük beilleszkedésüket a hétköznapokba.

Közhasznú alapítványként működünk, programjaink ingyenesek a résztvevők számára. Működésünk költségeit magánemberek és vállalatok felajánlásaiból fedezzük.”

Persze, hogy nem vesznek Audikat. Minden lépésük átlátható.

De ezt senki nem is állította.

Indexes kolléga tisztességgel felhívta őket, ők becsületesen megmondták, hogy semmi közük a batárhoz, kolléga közben még dolgozott az ügyön, kiderült, hogy teljes és tökéletes véletlen egybeeséssel van dolgunk: valóban létezik egy ilyen magánrendszám, és hát véletlenül a kocsi aznap tényleg a Reiter Ferenc utcában parkolt egy kicsit. Szimpla, félreérthető helyzet volt, ami tisztázódott is.

És a kolléga ezt írta meg, így.

Világosan megmondta, hogy a kocsinak nincs köze az alapítványhoz, ez csak véletlen egybeesés volt. A Sorsnak néha nagyon hülye viccei vannak, én is láttam már a BOND-007 rendszámot a Körúton, mégsem gondoltam, hogy Őfelsége Ügynöke vezeti a kocsit. Van ilyen, azért az életünknek nem minden mozzanata törvényszerű, sőt, nem mondanám logikusnak sem a világ dolgait. Leírta az Index, szépen, pontosan, hogy nem, ez nem az alapítvány kocsija.

Azonban olyan ciklon kerekedett belőle a közösségi oldalakon, hogy az még egy cirkálót is felkapott volna és megpörgeti a kéménye körül.

De idézzük az Indexes kollégát, Rovó Attilát!

„Ebből egy olyan posztot írtam, amit végig kell olvasni az utolsó betűig, mert a végén a lényeg, és amit megpróbáltam érdekessé írni, hogy ne egyetlen buta mondatból álljon, miszerint „FIGYELEM, EZ NEM A BÁTOR TÁBOR AUDIJA”. Amiben szándékaim szerint semmi irónia, cinizmus, célozgatás, tudatalattira ható sunyi sugalmazás nem volt, csak egy érdekes véletlen rögzítése. Amiről álmomban sem gondoltam, hogy aláásná egy ilyen segítő munkába, régóta működő szervezetbe vetett bizalmat. (…)

Nagyon durva „hoppá-élmény” volt, hogy rengetegen végigolvasás nélkül, első benyomásra értelmezték a dolgokat: látták a fotót, a címet, tehát én azt írtam, de minimum sugalltam, hogy az Audi a Bátor Táboré. Ennyi volt, ami átment. Hogy nem olvasták el, azt onnan tudom például, hogy kaptam olyan levelet, hogy miért a Bátor Tábor megkérdezése nélkül posztoltam, illetve láttam a kommenteket, hogy „igazán utánajárhatott volna, mielőtt megírja”.

Másrészt nagyon sokan hátsó szándékot feltételeztek. Mert – idézek egy olvasóval való levelezésem második köréből – „nem úgy tűnt, hogy ez egy érdekes és véletlen parkolásról szólt”. Egy másik: „miért nem hittem el, hogy ha azt mondják, hogy nem az ő autójuk?” És mert – figyelem! – olvassak Facebook-kommenteket, és majd rájövök.

Harmadrészt sokkoló volt azzal szembesülni, hogy egy ilyen ártatlannak szánt cikkről hány ember gondolja azt, hogy végleg kicsinálja szerencsétlen Bátor Tábort. „A kérdésfeltevése már elég, hogy nagyon-nagyon sok emberben kétséget ébresszen a BT tisztességes működése felől”, a cikk „a Tábornak vélhetően számokban kifejezhető károkat” okozott, írták nekem olvasók.”

És ez nagyon elkeserítő. Mert azt mutatja, hogy nem olvassák el az emberek, ami oda van írva. Napi keserve az online újságírónak, hogy bizony sokan küldik el az édes mamájába, mert csak az írás címét és az illusztrációt nézik – még az az enyhébb eset, mikor reklamálnak, hogy „miért nem erről vagy amarról írt?” „De hiszen erről-amarról szól az írás, tessék elolvasni!” „Miért, van írás is?” Igen, a kedves közönség jelentős része nem tudja, hogy ha rákattint a címre, akkor meg fog jelenni egy írás… Azt már nem mondom, mikor a képet kifogásolják, a témaválasztást vagy egyszerűen csak az a baj, hogy élünk. Az mindennapos. De hogy valakit azért támadjanak, méghozzá sokan, és tanult emberek, aminek az ellenkezőjét tette…

Tessék mondani, mikor szoktunk le az olvasásról?

Mikor felejtettük el ezt a tudományt?

Hát ilyen az, mikor az olvasó nem olvas.

Most lássuk azt, milyen, mikor az író nem ír?

Az is cifra. Történt pedig, hogy 2018. február 23-án a Mediaworksnél dolgozó bizonyos Szilvási Zsuzsa írt egy cikket a szoljon.hu-ra, amiben Mészáros János fotóriporter képével illusztrálva beszámolt arról, miszerint: „Áldatlan a helyzet a járhatatlanul saras utcák miatt Túrkevén.” Mondjuk szerintem az utcák nem sarasak, hanem sárosak, de van itt ennél nagyobb baj is. Mint a Comment:com észrevette, az írás tökéletesen szövegazonos az e hét csütörtöki, a mezőtúri sárhelyzetről beszámoló tudósítással, amit bizony ugyanaz a szerző követett el, de legalább az idei írás tartalmaz egy hivatkozást is a tavalyira, mely szó szerint azonos vele, hátha valaki szeretné kétszer elolvasni ugyanazt (kivéve a helységneveket).

Ilyenkor a sajtómunkás leül Babilon vizeinél, és sír kínjában.

Mert olyan van, tényleg van, hogy ha saját magunktól idézünk, azt nem is biztos, hogy feltüntetjük – ha már egyszer megírtam valamikor, hogy mondjuk milyen a burmai hegyi törzsek szokásrendszere, és ez azóta nem változott, azt a bekezdést átemeli az ember, nem lopott, nem plagizált, másodszor is csak ugyanazt tudná írni. De hát bekezdést lehet, egész írást nem! Arról már nem is szólva, milyen különös véletlen, miszerint a mezőtúri és a túrkevei interjúalanyok szó szerint ugyanúgy fogalmaznak, mintha csak összebeszéltek volna…

Szóval, ezt hívjuk buktának. A munkát nem lehet megúszni, itt bizony a kollegina hazudott, a második anyagra ki sem ment, abban bízott, hogy senki sem fogja észrevenni. Egy-két bekezdést talán nem is vettek volna észre, de ez túl nagy kamu volt ahhoz, hogy átcsússzon.

Lett is következménye, ami szintén elszomorító

Szintén a Comment:com számol be róla:

„Nevének elhallgatását kérő informátorunk szerint péntek reggel megjelent egy HR-es a szolnoki Új Néplapnál, behívta az újságírónőt a főszerkesztő Király Ernőhöz, aki ott helyben felmondott neki. Utána behívták az egyik szerkesztőt (a nevét forrásunk nem árulta el), és közölték vele, hogy mivel aznap (a nyomtatott lapok átfutási ideje miatt ez február 13-ra értendő) ő volt a szerkesztő, az ő sara, hogy ez a cikk megjelent nyomtatásban és kikerült az online felületre is (és okozott nagy kárt a cégnek), így két lehetősége van, vagy közös megegyezéssel távozik vagy ki van rúgva. A szerkesztő a közös megegyezés mellett döntött.”

A kollegina kirúgását értem, vele mást nem is nagyon lehetett volna tenni. Olyan ez, mintha a boltos vizezné a tejet, kocsmáros a bort, aki hírt hamisít, azt bizony ebrúdon kell kivezetni a laptól. De a szegény szerkesztőt szívemből szánom. A HR-es talán nem tudja, mennyi írást olvas el csak naponta is egy szerkesztő, mennyi szöveget kell naponta átnyálazzon, betűről betűre, kijavítania az elütéseket, hibákat, tévedéseket… Igen, talán emlékezhetett volna esztendő távlatából is – ha egyáltalán ő szerkesztette volna. De nem szerkesztette, mert a nyomtatott Új Néplapot és az online szoljon.hu-t külön szerkesztőség készíti, neki semmi köze nincs az online tartalomhoz.

Elbocsátás? A mai világban, mikor alig van munka?

A kétkezi sajtómunkás esetét nem vitatom, de szegény szerkesztőt most nagyon megmérték…

Hát, tetszik látni, ilyen az, mikor az olvasó nem olvas, az író nem ír.

Mi lesz ebből, kérem, mi lesz a magyar sajtóból?

Diadalmenet mezítláb – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávé mellett elmereng az ember a lassan szálló, illatos gőzben, míg kavargatja az életadó nedvet… Az antik Róma jut eszembe, az Örök Város, hatalma teljében, a ragyogó diadalmenetek, az imperator harci kocsija, amin egy rabszolga arany koszorút tart a győztes vezér feje fölé, és közben – Tertullianus szerint – azt suttogja a fülébe állandóan: „Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)

Róma antik, nálunk meg dúlnak a brigantik, a krónikástól azt várják, hogy aranykoszorút tartson a fejük fölé, erre én nem vagyok hajlandó: de szívesen a fülükbe suttogom, amit kell, hogy el ne felejtsék, ők is emberek, halandók, és esendőek is. Például Németh Szilárd praetor olyan esendő, hogy a minapi interjújában, melyet a Magyar Nemzetnek adott kissé elszakadt az igazságtól is.

Már a cím is érdekes, kissé aggasztó:

„Ha szükséges, több ezer katona indulhat a határra”

Hát ne legyen szükséges, különben meg elindulhatnak ha ez elengedhetetlen, azt nem mondja, hogy meg is érkeznek, sőt azt sem mit fognak ott művelni. Mussolini serege jut eszembe, a híres „nyolcmillió bajonett”, amivel a második világháború kezdetéig komoly nagyhatalom látszatát keltette (főleg a nem kifejezetten felfegyverzett abesszinek elleni hódítás után), csak mikor komoly szükség lett volna rájuk, kiderült, hogy a nyolcmillió bajonett még tán megvan, de hiányzik a tizenhatmillió bakancs hozzá… De lássuk, mit mond nekünk ez az érzékeny lelkű klasszika-filológus, aki oly büszke görög-latin kultúrájára!

„– Hol tart a Zrínyi 2026 program megvalósítása?

– A program két pilléren nyugszik, az emberin és a műszaki-technikain. A legfontosabb a katona, a magyar honvéd. Nem mindegy, hogy milyen katonákból áll a sereg. A polgárok azt várják el a katonáktól, hogy legyenek szellemileg, lelkileg, fizikailag felkészítettek, hazájukat szeretők, esküjükhöz hűek. A toborzás szempontjából az sem mindegy, hogy milyen anyagi megbecsülést, munkakörülményeket, életpályát tud kínálni a honvédség a hivatásos, az önkéntes tartalékos és a szerződéses tagjainak. A változás dinamikáját jól példázza, hogy 2010-ben mindössze 17 fő tartalékos katonája volt az országnak a mostani több mint nyolcezer-kétszázzal szemben.”

Hogyne, kérem. Ezt a számot úgy sikerült elérni, hogy sokfelé a közmunkásokat kötelezték arra, hogy jelentkezzenek, de olyanról is hallottunk már, hogy a helyi Fidesz-csoport delegált egy tagot tartalékosnak, mert hibádzott a létszám, kellett a statisztikába. Így már nem is olyan nehéz elérni akármilyen hatalmas állományt. És fegyverrel hogy állunk, domine spectabilis?

„– Említette a kézifegyverek hazai gyártását. Hol tart a magyar hadiipar újjáépítése?

– Emlékeztetnem kell: 2010-ben szó szerint egyetlenegy darab magyar gyártású töltényt sem tudtunk volna adni a katonáinknak! Az egykor kiemelkedő, még a szocializmusban is exportképes magyar hadiipart teljesen padlóra vitték az elvtársak. Most ezen a téren is léptünk egyet előre: tavaly év végén a honvédség egyes alakulatait már magyar fegyvergyárban összeszerelt 10 ezer darab kézifegyverrel láttuk el. Tavaly a kiskunfélegyházi fegyvergyár licenc alapján kezdte meg a honvédség és a rendvédelmi erők számára gépkarabélyok, géppisztolyok és pisztolyok gyártását. A világ legmodernebb kézifegyvereit gyártó cseh Ceska Zbrojovka gyárral kötöttünk szerződést. Azt is szem előtt tartjuk, hogy a hadsereg fejlesztéséből a magyar gazdaság is profitáljon, és új munkahelyek jöjjenek létre. Nemcsak összeszerelésről van szó, hanem idén az év derekától már a teljes gyártási folyamat itthon zajlik. Exportjogot is vettünk a cseh partnertől, a hazai ellátáson túl a külpiacokon is megjelenünk a termékekkel. A fegyverek mellett azok NATO-kompatibilis lőszereit is itthon fogjuk előállítani.”

A gyártósorok még nem érkeztek meg

Khm, khm. Itt azért vitatnék pár állítást. A Ceska Zbrojovkával kötött szerződést nem, az igaz – de nem lettünk a fegyverpiac cápái. Még ugyan ebihalnak is kicsik vagyunk. A Napi.hu február nyolcadiki száma szerint el sem indult a termelés a kiskunfélegyházi fegyvergyárban, ugyanis a szükséges gyártósorok nem érkeztek meg és a fogadó üzem infrastruktúrája sem alkalmas még a termelés beindításához. Simicskó István korábbi honvédelmi miniszter tavaly márciusban azt jelentette be, hogy a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó HM Arzenál Zrt. gyárában cseh licensz alapján első lépésben a fegyverek összeszerelése indul meg, majd 2019. januártól a teljes gyártás Magyarországon lesz. Benkő Tibor jelenlegi honvédelmi miniszter évértékelő értekezletén február 5-én viszont már óvatosabban fogalmazott: szerinte valamikor idén kezdődhet meg a gyártás.

De nincs megfelelő szakember, hiányzik a munkáskéz is

Pillanatnyilag fegyvergyártás nem, csak fegyver-összeszerelés zajlik az üzemben. Ebből származik az a tízezer tavaly decemberben a Magyar Honvédségnek átadott fegyver. A cseh licenc alapján készült P-07 és P-09 típusú pisztolyok, BREN 2 típusú gépkarabélyok és SCORPION EVO 3 típusú géppisztolyok első darabjait elsőként a katonai rendészek vehették kézbe, de elvileg minden katonai alakulatot ezekkel szerelnének fel.

Azért az nem mindegy, hogy gyártjuk vagy összerakjuk, ugyanis ilyen alapon mondhatnánk azt is, hogy az Audi magyar autó.

A haditechnikai beszerzések ügye meg… szóval nem mindegy, hogy azt mondom, Csabika, hozzál gyulait vagy Gyuluska, hozzál csabait. És ha ezek után akármelyik srác véreshurkával jön haza, akkor beszélhetünk honvédségi megoldásról. A beszerzéseink olyanok, mint a besztercei kékszilva: azért piros, mert még zöld. Ennél udvariasabban nem tudom körülírni, miszerint sok esetben távolról sem azt vettük meg, amire szükség lett volna. Akkor lennék a legboldogabb, ha egyáltalán nem volna szükség sem fegyverre, sem hadseregre, csak a világ jelenlegi állapotában ezt még a Vatikán sem engedheti meg magának – sajnos kell a Honvédség, de akkor legalább csinálnánk jól…

Ott vannak rögtön a Légierő beszerzései. Amint Németh mondja:

„Az elmúlt évben beszereztünk két darab A319-es, 128 főt szállítani képes csapatszállító repülőgépet, szintén két darab Falcon 7X többcélú közepes szállító repülőgépet. Felújított harci és szállító helikopterek is érkeztek Magyarországra. Már megkötöttük a szerződést az Airbusszal húsz H–145M könnyű- és 16 darab H–225M közepes, többcélú helikopter megvásárlására.”

Az A319-esek utasszállító gépek, pillanatnyilag kormánygépnek használják őket. Ez nem is akkora anomália, mint hinné az ember: az öreg Antonov-26-os, ami korábban a kormánygép feladatait ellátta, szintén a Légierőhöz tartozott, csak azt már alig engedik leszállni valahol, olyan magas az orosz hajtóművek zajszintje. De mondom, azt is kölcsön kapta a mindenkori kormány, ha kellett és ha kérte. Mondjuk egy gépet kettővel leváltani… tényleg valószínű, hogy honvédségi célokra is fogják használni őket.

Kettővel még csak-csak, de néggyel? Mert idetartozik ám a két Dassault Falcon 7X is, ami Némethnél „többcélú közepes szállító repülőgép”. Így mondjuk katonául azt, hogy semmire sem jó, ha netán lőnek rá, maximum menekülni. Ez a gép ugyanis minden besorolás szerint „business jet”, ára 53,8 millió dollár. 12-16 embert szállíthat, hatótávolsága nyolc utassal körülbelül 12 ezer kilométer, vagyis kis utasszállítóhoz képest elég messzire el tud jutni. De harci bevetésre teljes átalakítás nélkül alkalmatlan és teljes átalakítással is. Ez maximum futárgép lehetne, de arra a célra azért tudnék mondani sokkal olcsóbb típusokat is. Viszont luxusgépnek, kormánygépnek ideális: kényelmes, elegáns, gyors. Hogy mihez kezdünk majd velük, nem tudom – de sejtem.

A H-145M meghatározása szerint „könnyű többcélú helikopter” és az is: a gyár a propektusában ugyan alaposan kitér a hozzá kapható HForce fegyverrendszerre, mellyel harci bevetésekre is alkalmassá lehet tenni, de azért ez alapvetően egy felderítő-mentő helikopter volna. A nála nagyobb, nehezebb H-225M már csapatszállító és evakuációs feladatokra is alkalmas – hát értem én, értem, hogy ez volt a boltban, és talán nem is baj, hogy a közeljövőben kiváló mentőhelikopterei lesznek a Légierőnek, sőt, természeti katasztrófák esetén akár evakuációkra is használhatóak, ennek legalább van értelme is, csak ne gondoljuk, hogy a most beszerzett forgószárnyas egységeink felérnek egy-egy Apache vagy Hind harci helikopterrel.

A harckocsikra csak annyiban térnék ki, hogy való igaz, beszereztük a Leopardokat, be még az önjáró lövegeket is, de kiképzett legénység ezekre optimális esetben is csak bizonyos idő elteltével lehet, addig karban kell őket tartani szépen és vigyázni rájuk. Ha az oroszok elkezdenék nagy szériában gyártani az Armata T-14-est, akkor bizony eléggé elavultnak számítanának, de a hosszú ideje fejlesztés alatt álló, már-már legendás orosz „szuperharckocsi” egyelőre csak kis szériában készül, és főként moszkvai parádék céljára használják, ugyanis bődületesen drága.

A légvédelmi rakétarendszer beszerzése meg… egyelőre, Pompeo külügyminiszter látogatása óta teljesen ellentmondásos hírek keringenek, vagy amerikait veszünk, vagy nem, így még irányárat sem lehet mondani. Vagy drága lesz, vagy drágább, lehet még esetleg nagyon drága is.

De tegyük fel végre a legfontosabb kérdést: mi végre ez a sok szép pattantyú?

Mit mond erre Németh vezér?

„Jelenleg a technikai és a jogi határzár segítségével távol tudjuk tartani a bevándorlók tömegeit határainktól, de ha a helyzet azt kívánja, akkor több ezer katonát tudunk azonnal a határra vezényelni. Az éberség azért is indokolt, mivel, mint már említettem, a brüsszeli és hazai bevándorláspárti erők a legkevésbé sem tettek le arról, hogy teljesítsék a Soros-tervben foglaltakat: afrikai és közel-keleti milliók beáramoltatása, a külső határok kinyitása, kötelező kvóta alkalmazása, az európai adózók megcsapolása.”

Értem. Azok ellen a fáradt, rongyos civil menekülők ellen, akik többnyire maguktól elkerülik hazánkat. Ennek így sok értelme van. Valamint civil szervezetek és Soros ellen.

Leoparddal.

Ágyúval, verébre. Németh úr, én értem, hogy fegyverbeszerzés közben nagyon sok pénzecske leesik, de próbáljanak legalább valami elfogadhatót hazudni, olyant, ami reálisabbnak tűnik.

Nem tudok a feje fölé arany koszorút tartani, nincs is miért, meg félek, ellopnák azt is. De hadd juttassam eszébe Mussolini hiányzó tizenhatmillió bakancsát, ugyanis nem ártott volna némi pénzt a honvédekre is költeni.

És hadd figyelmeztessem most, mikor büszkén tartja diadalmenetét a régi római szokás szerint:

„Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)

Bálint gazda és a Párt

Tulajdonképpen egyszerű az eset. Tulajdonképpen nem is történt semmi, ugyanis azt nem nevezhetjük történésnek, hogy Bálint György nem lett a XVI. kerület díszpolgára, annak alkalmából, hogy századik életéve felé ballag. A hír a dologban inkább az, ahogyan nem lett. Az bizony sokat elmond erről a kis drótoktól öleltről, amiben élünk…

Egyszóval, az esetet Mizsei László XVI. kerületi LMP-s képviselő tette közzé a Facebookon, onnan tudunk róla – ha közzé nem teszi, elsikkad. Bálint Györgyöt, mindenki kedves és szeretett Bálint gazdáját a kerületi önkormányzat fideszes többsége újfent nem nevezte ki díszpolgárrá, mert… de adjuk át a szót magának a hírnöknek, lássuk a Facebook-bejegyzést!

„A 12 engesztelhetetlen, avagy: párfegyelem mindenek felett!

A tegnapi képviselő-testületi ülésen újra bebizonyosodott, hogy első a pártfegyelem, második a józan ész. Vagy harmadik, sokadik, a lényeg az, hogy a rektális izmok jól működjenek. Többszöri jelölés után a testület fideszes többsége ismét elkaszálta Bálint György kertészmérnök díszpolgárságát, ahogy eddig is, egységesen, tömbben szavazva. Ha valakit ők nem akarnak, az nagyon nem akarják. Így volt ez szegény Lantos Tóni bácsival is, aki nagyon várta, hogy megkapja, de még halála után, posztumusz sem engedték. Bálint gazda idén 100 éves. Megért már egy-s mást, ezt is túl fogja élni, de rá mindig fognak emlékezni a kerületben, míg ezek a percemberek emlékét elfújja a szél, kicsinyességükkel, pitiánerségükkel, képmutató viselkedésükkel együtt. Tőlük függetlenül nekem Bálint gazda az év XVI kerületi díszpolgára!”

Hát ez bizony rút aljasság volt, de vajon így van-e?

Így bizony. Adataink szerint 327 kerületi polgár nevében adták volt be a leszavazott előterjesztést. De ha ez nem lenne elég, a bejegyzés alatt kialakult vitában Vincze Ágnes, szintén kerületi, ám fidelitasos képviselő el is árulja magát:

„Laci szerintem nagyon gyorsan vegyél vissza a lendületből és vegyél vissza a sértegetésből. Ez ilyen ballib sajátosság, hogy ha valami nem a kedved szerint alakul akkor egyből sértegetsz másokat. Ősszel nyerj többséggel az LMPvel választást és akkor majd az lesz a díszpolgár akit csak szeretnél.”

Pillanat. Ezek szerint a javasolt személy érdemei nem számítanak? Csak az, hogy ki javasolta? Ó, dehogynem számítanak. Idézzük tovább Vincze úrasszony veretes szavait!

„Soha nem szavazok ballib múltú emberre. Értsd MSZMP MSZP SZDSZ.”

Azért én megkérdezném a szüleimet, mielőtt ilyent leírok, még lehet, hogy vagy ők, vagy a nagyszüleim valamelyike volt párttag annak idején…

„Ha pitiség, ha nem, én sem szdszes múlttal, sem szocialista múlttal nem támogatok senkit díszpolgárnak. Ez van. Lehet kiakadni meg személyeskedni ebben a döntésemben az sem hatna meg ha 110 éves lenne Bálint György. Egyébként a ballib pártok nagyvonalúságától mentsen meg mindenkit a jó isten. Remélem, ezzel lezárhatjuk ezt a témát.”

Akkor mégis számít, mit tett a díszpolgárnak jelölt személy: a korábbi párttagságát gondosan figyelik.

Azt, hogy közben mennyit tett a magyar mezőgazdaságért, milyen kiváló, szerethető ember volt, hogy megjárta a koncentrációs táborok poklát, hogy egy testvérét kivéve az egész családját meggyilkolták, hogy az ötvenes években internálással fenyegették és elvették a földjét, hogy ebből a hátrányos helyzetből indulva is képes volt csodát művelni, és kedves, jóindulatú, tudós ember maradt, nem keseredett meg – az nem számít.

Az mind smafu.

Az számít, hogy 1994. június 1-jén belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe és később tagja lett az országos tanácsnak. 1994–1998 között országgyűlési képviselő volt. 2009-ben kilépett az SZDSZ-ből, alapító tagként részt vett a Szabadelvű Polgári Egyesület (SZPE) megalapításában.

Az nagy bűn, hetedíziglen sem feledhető.

Kérném tisztelettel, csak annyit kérdeznék, hogy amennyiben így mennek tovább a dolgok és mindenféle percemberkék hozhatnak ilyen súlyú döntéseket ilyen indoklásokkal, hogyan tetszenek elképzelni, hogy valaha a büdös életben ezen, avagy más kormányzat uralma alatt bár, de egyszer normális, emberi életet fogunk élni?

Mert így képtelenség.

Ez a legsötétebb ötvenes évek világa, itt nem számít az érdem, a tudás, itt a pártvonal határoz meg mindent.

Itt haldoklik a Tudományos Akadémia, és ha nem tapsikolnak hozzá az akadémikusok, majd kineveznek helyettük másokat tudósnak. Ha olyan a helyzet, kineveznek akár egy lovat is az Akadémia elnökének.

Még amíg egyáltalán van Akadémia.

De minek az a sok okosság, nem ér az semmit, a Párt számít.

Mellesleg, az sem zavarta a tisztelt képviselőtestületet, hogy Bálint gazda a kerületnek ugyan nem, de Budapestnek bizony díszpolgára, 2009 óta. A kerület pedig Budapesten fekszik, így az a különös helyzet állt elő, hogy Bálint György díszpolgár is meg nem is. Esetleg körben mindenhol az, az összes többi kerületben, csak otthon nem.

Vagy hogy van ez.

Remélem, hogy neki, aki egész életében kertészkedett, csak nem fog gondot okozni, hogy lerázza a csizmája sarkáról azt a kis trágyát, ami a bokájáig sem ér fel.

Erkölcsi magaslatok – Déli kávé Szele Tamással

Erkölcsről, morálról mindig szép és fennkölt dolog beszélni, még kávézás közben is. Vannak a morálnak magaslatai, kérem, voltak római hősök, tántoríthatatlan bölcsek, kitartó igazságkeresők, megannyi példakép. Meg vannak politikusok, akik megmondják, mi is az a morál és ki felsőbbrendű. Sőt, ezt egészen komolyan is gondolják. Ne tessenek röhögni.

Mert azt elképzelni sem bírom, hogy Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter viccelt volna, mikor a Magyar Hírlapban tegnap azt nyilatkozta:

„Remélem, hogy a jó újságírók a jobboldalon dolgoznak. Az biztos, hogy ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Mondja még egyszer, Sajókám, magának káprázatos a humora, még ha tagadja is! „Morális fölényt”? Tessék már mondani, mire fel? Ahhoz is külön féléves szeminárium kéne a kormánysajtó munkatársainak, hogy körülbelül elmagyarázzák nekik a morál fogalmát!

Na jó, lássuk, hogyan jutott idáig az interjú. A tisztelt kollegina ugyanis azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést – érzésem szerint némi osztályharcos éllel – hogy:

„–  Magyar Narancsot, Figyelőt, Népszavát és Magyar Hírlapot is találtam a minisztériumba járatott sajtótermékek között. Ezek szerint ön mindkét oldalról szívesen tájékozódik?

–  Ez régen így volt, de töredelmesen be kell vallanom, hogy mostanában – mivel kevesebb időm van, mint bármikor korábban – nem olvasok rendszeresen lapokat.”

Mégsem vallhatja be, hogy szokott újságot olvasni

A lelkes agitátor írásában feljelentheti, és hát buktatott már nagy embereket a Magyar Idők is: akkor már inkább mondjunk valami szépet a kormánymédiáról, míg meg nem orrolnak.

A másik lehetőség rosszabb, mármint az, ha tényleg így is gondolja, ahogy mondja.

Belátom, sosem fogok eljutni egy Stefka István vagy egy Pilhál György, esetleg egy Bayer erkölcsi szintjére, már csak azért sem, mert ez lehetetlen volna, ellenkezne a természet megszokott törvényeivel, ugyanis nem fel kéne ehhez nőnöm, hanem le. De azért akkor is, ezt a sztahanovi kultúrbrigádot morális fölénnyel vádolni… jó erős épületben folyhatott a beszélgetés, nem szakadt le a plafon. Még akkor sem, mikor a miniszterelnökséget vezető miniszter elkezdte részletezni.

„Egy-egy erősebb megjegyzés a mi oldalunkról is elhangzik, viszont az a kocsmai stílus, amely az ellenzék részéről általánossá vált, nálunk nem szokás. Még ha valaki nem is feltétlenül híve a kormánypártoknak, de meghallgatja mondjuk a miniszterelnök évértékelő beszédét, nem nehéz belátnia, hogy van egy világos eszmei alapokon nyugvó kormányzás, egyértelmű célokkal, értékrenddel és ennek megfelelően meghozott döntésekkel.”

Nos, kérem: meghallgattam, volt hozzá pechem, és az a nézetem – minden kocsmai modor mellőzésével – hogy őszintén aggódom a kormányfő mentális állapota miatt. Szerintem nem ártana specialistához vinni, ha még nem késő, ugyanis teljesen elszakadt a valóságtól. De ha már az erős megjegyzéseknél tartunk, szabadjon jeleznem, miszerint ezekből és a kötőszavakat kivéve szinte csak ezekből áll Bayer Zsolt terjedelmes életműve, akit a magyar trágárság megújítójaként fog majd ünnepelni a kései utókor, mármint ha el nem felejtik érdemei szerint teljesen és tökéletesen. Nem egy-egy erősebb megjegyzésről van szó, hanem kötetekről.

Nézzük az erkölcsi fölényt

De ne kukacoskodjunk, önöknél ez a fentebb stíl. Hanem hát vegyük szépen elő a kormánymédiát, sosem késő tanulni, nézzük meg a ma reggeli lapokat, tanuljak már egy kis erkölcsi fölényt.

Azt írja például a 888-ban a mértékletességéről és finom, kissé franciás stílusáról ismert Szentesi Zöldi László „A malacbanda végnapjai” címmel, miszerint:

„Elegendő csak X.-re, Y.-ra és Z.-re gondolni, akiknek politikai nanométerrel segítették a világra kerülésüket a sorozatgyártáskor.”

Bocsánat, a politikusok nevét betűkkel helyettesítettem, ugyanis, habár sokra magam sem becsülöm őket, pontosan tudom, hogy a becsületsértés továbbadása híresztelés útján bűnrészesség, és pereskedjen a Szentesi Zöldi, én most kihagyom ezt a mulatságot. A mondat viszont önmagában is megmutatja a morális fölényt. A nanométert még értelmezni kéne, az ugyanis egy fogalom, egy mértékegység, a méter milliárdodrésze, nem egy eszköz, a gyakorlati dolgokban kissé járatlan szerző bizonyára a mikrométercsavarra gondolhatott, ami viszont különös lenne egy szülőszobában, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon, de ne követeljünk lehetetlent: még gondoljon is valamire? Nem elég, ha ír?

Ugyanabból a lapból:

„Sivalkodik egy svéd miniszter, amiért a magyar kormány magyar gyerekeket akar”.

Még szerencse, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt ezzel a stílusművészettel. Hát hogyan nézne ki, ha azt írnám:

„Egy magyar miniszter a kormánysajtó morális fölényéről sivalkodik”?

Jó, vegyünk másik lapot, ezzel nem volt szerencséje. A Magyar Nemzetben az ezer vihart látott Pilhál György mesél 2015 zűrzavaros nyaráról.

„Egy öttagú iraki család nyolc hónapja van bezárva a tompai tranzitzónába – sikong a Magyar Helsinki Bizottság.”

Biztos, hogy sikong az a bizottság? És tessék mondani, ha nem tetszik majd maguknak valamelyik döntésük, az ENSZ Biztonsági Tanácsa is sikongani fog? Vagy inkább sivalkodni, esetleg ajvékolni? Nem bírnak maguk szabadulni ettől a kifejezésrendszertől, uram. De lássuk a tapasztalt mocsári hajós további gondolatait.

„Emlékszem, 2015 nyarán a jogvédők azon háborogtak, hogy Józsefváros polgármestere azzal állt elő: a hívatlan vendégek feldúlták a frissen felújított II. János Pál pápa teret. „Sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak. (…) De meg fogjuk védeni a közvagyont és a józsefvárosiak biztonságát.” Helsinkiék szerint Kocsis Máté kijelentése „felzaklatta a kerületben tábort verő bevándorlókat”, akiknek arcáról ezek után egy csapásra eltűnt a korábbi jókedv. (Ettől kezdve már a megbántottak keserűségével gyújtogattak és késeltek a parkban…)”

Hát, történetesen két saroknyira lakom a helyszíntől, sőt, 2015 nyarán is itt laktam. Sajnálom, baj van: nem volt késelés. Nem volt gyújtogatás sem. Némi felfordulás volt, de nem nagyobb, mint egy rockfesztivál esetében lett volna és össze sem hasonlítanám a kényelmetlenséget azzal, amit a tér rendezése okozott. Természetesen lehet, hogy tévedek, engem akkor halálra késeltek, a bérházat is porig égették és én most a Pokolból írogatok, de ezt a lehetőséget felettébb valószínűtlennek találnám.

A másik lehetőség azonban az, hogy Pilhál hazudik és rágalmaz. De ezt fel sem tételezném arról, aki önmagában morális fölényben van.

Jó, ez most így sikerült neki. Menjünk át az Origóra. Azt írja ott bizonyos Márkos Imre Örs, miszerint:

„A hazai balliberális pártok és az általuk kitartott fake news média után az internacionalista baloldal, illetve a sajtóorgánumaik is frontális támadást indítottak Magyarország és a magyar kormány ellen…”

Ugyan, kérem, hol van még november negyedike, mely dátum – ha nem méltóztatna emlékezni – bizonyos szovjet megszállásról nevezetes? Akárhogyan fülelek itt a Baross téren, sehogy sem hallom a harckocsik motorjának robaját, márpedig testvéri tankok nélkül Magyarország elleni frontális támadás elképzelhetetlen. Pedig mintha mégsem lennénk hadiállapotban… de aki morálisan fölényben van, biztos jobban látja. A piedesztáljáról.

Akkor olvassunk Demokratát! A címlapon aranyos kisgyerek mosolyog, a szalagcím:

„New York államban a szülés pillanatáig lehet abortuszt végezni! Vigyázzunk rájuk, mert a sátán megérkezett!”

És senki sem szólt a Jaggernek? Pedig ő sátánilag érdekelt volna – legalább a Bulgakovot tessék értesíteni… Ja, ő meg meghalt már. De mit mond a cikkajánló?

„Január végén örömünnepet tarthattak New Yorkban a demokraták, feministák és állatvédők. Az ünneplés oka: az állam törvényhozása úgy döntött, az anya a szülés pillanatáig eldöntheti, megtartja, vagy abortálja a gyermekét. A rettenetes törvényváltozás várhatóan új lendületet ad az orvosi kutatásoknak is, az intézeteknek nem kell megküzdeniük az állatkísérletek ellen harcoló állatvédőkkel.”

Nos, kérem: mindebből egy szó sem igaz

Annyi történt, hogy egy új törvény szerint a 24. hét után is sor kerülhet az abortuszra, ha az anya egészsége veszélybe kerül, vagy ha a magzat nem életképes. Illetve még a törvény sem új, már évek óta meghozták, ám az eddigi republikánus többség nem engedte érvénybe léptetni. De ha nekem nem hisz, íme az eredeti szövege:

„Abortions are illegal if they’re performed after the first 24 weeks of pregnancy, unless the fetus isn’t viable or the abortion is necessary to protect the mother’s health.”

Nem jön, hogy elhiggyem, uram, de a Demokrata hazudik, mint a vízfolyás.

Zárszóként: azt elhiszem, hogy ön szerint „ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Tudom, bennem van a hiba.

De valahogy képtelen vagyok lenőni önökhöz.

Szóljon, ha erkölcsi magaslatuk elérte a bolygó középpontját.

Nyelvi készségek – Déli kávé Szele Tamással

Pincér, egy habos capuccinót, ma könnyedebb témáról beszélgetünk, az illik hozzá. Tegnap már elkezdtük kivesézni az orbáni családtámogató programot, annyi azért már látszik, hogy olyan az, mint az úszómedence: aki fejest ugrik belé, nézze meg előtte, mi van benne. Ma viszont lássuk a hozzá tartozó nyelvoktatási ötletet, mert az is kiváltképpen hasznosnak tűnik.

A miniszterelnök szó szerint azt mondta:

„Minden középiskolás a 9. és a 11. tanév nyarán kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehet részt a kormány költségén.”

Ez mutat akkora nagylelkűségre, mint amikor Horn Gyula megígérte, hogy minden honi nyugdíjas ingyen utazhat minden magyar állami tulajdonú járművön, és csak reggel jött rá, mikor már kialudta az estét, hogy az akkoriban még létező Malév is állami tulajdonban van. Tehát a nyugdíjasok teljesen ingyen utazgathatnak mondjuk Pekingtől Londonig, ha betartja (nem lett volna ingyen, a reptéri illetéket akkor is ki kell fizetni – de nagyon olcsó lett volna). Gyorsan fájós fejéhez is kapott, és az első adandó alkalommal módosította az ígéretét.

Hát ez is valami olyasmi. Lássuk csak, hány középiskolás van egyáltalán Magyarországon?

A statisztikai adatok szerint a 2018/2019. tanévben gimnáziumokban 187,6 ezren, szakgimnáziumokban 152,7 ezren, szakközépiskolákban 68,9 ezren, szakiskolákban 4,9 ezren, készségfejlesztő iskolában 2,3 ezren tanulnak. Ez potom 416,4 ezer fő.

Négyszáztizenhatezer négyszáz.

Körülbelül ennyi külföldi úttal kell tehát számolnunk, mármint idén nem, de jövőre már mindenképp, mert Orbán Viktor még sohasem hazudott, tehát most is betartja a szavát.

Pöttyet költségesnek tűnik.

Habár Kásler miniszter harmad ennyivel számol, szerinte – mint azt az MTI-nek nyilatkozta – évente 140 ezer diákot érint és 90 milliárd forintba kerülhet a 9. és a 11. évfolyamra járó tanulók kétszer kéthetes külföldi nyelvi kurzusa. Jó, velem lehet beszélni. Ugyan nem értem, miért zárják ki a tanulók kétharmadát ebből a káprázatos szamárságból, mert szerintem mindegyikük élvezné, de legyen 140 ezer. Lássuk a további részleteket, mert a kilencven milliárd sem villamospénz.

„Kásler Miklós azt mondta: a kétszer kéthetes, nyelvi környezetben tanulás reális lehetőséget biztosít a diákoknak arra, hogy használható nyelvtudásra tegyenek szert. A miniszter kitért arra: felmérések szerint 2017-ben Magyarországon az emberek 45 százaléka beszélt egy idegen nyelvet a saját megítélése szerint, míg 10 évvel korábban ez az arány 25 százalék volt. Az elmúlt tíz évben tehát javult a magyar emberek idegennyelv-ismerete, azonban még mindig messze elmarad a környező országokban élőkétől. Megjegyezte: a magyar nyelv egyedülálló, nincsenek rokon nyelvek a környezetünkben, ezért nekünk az idegen nyelvek elsajátítása nagy nehézséget okoz.
A nyelvoktatással foglalkozó szakemberek úgy látják, hogy a nyelvtanulás folyamán a 9. és 11. évfolyamon célszerű nyelvi környezetben gyakorlatot szerezni. Ez alapján született a kormány döntése a kétszer kéthetes kurzusról – tette hozzá Kásler Miklós.
Bódis József, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) oktatásért felelős államtitkára elmondta: a program részleteit még nem dolgozták ki, de pályázati rendszert terveznek, amelyben csoportos iskolai és egyéni pályázásra is lesz majd lehetőség.
Közölte: az iskolai csoportok kiutazásánál szempont, hogy a diákokat családoknál szállásolják el, hogy minél több lehetőségük legyen idegen nyelven kommunikálni.
Az államtitkár beszélt arról is: a program eredményességéhez az is szükséges, hogy „az itthon folyó nyelvi képzéseket tartalmilag, módszertanilag olyan helyzetbe hozzák, hogy a gyerekek kellő felkészültséggel tudják kihasználni a kétszer kéthetes” kurzust.
Mint mondta, a középfokú nyelvvizsga megszerzéséhez nagyjából 900 óra nyelvtanulás szükséges, ezt a diákok a közoktatásban megkapják, „mégis el vagyunk maradva az európai átlagtól”. Az eredmények javításához tehát nem az óraszámot, hanem a tanulás hatékonyságát kell növelni, és ebben óriási felelőssége van az idegen nyelvet tanító tanároknak.

A program, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök vasárnapi évértékelő beszédében jelentett be, a 2020/2021-es tanévtől indul a kiosztott háttéranyag szerint.” (MTI)

Kásler, maga bohém, maga javíthatatlan optimista! Hol vagyunk mi a 45 százalékos idegennyelv-ismerettől, maga kis naiv… Édes úr, Budapest közepén megváltóként ünnepli az embert az angolul beszélő turista, ha elmagyarázzuk neki érthetően, hol a hetes busz megállója és hogyan tud jegyet venni rá, mert az azért nem is olyan egyszerű. Az egy dolog, hogy az iskolában tanítanak idegen nyelveket, és nem is vitatom, hogy a nyelvi környezet sokat lendít az eredményen, elvégre ha nem értik, amit mondunk, addig kell mondjuk, míg nem leszünk érthetőek. És ez nyelvi környezetben az igazi. Ennek a célszerűségét nem is vitatom.

Azonban van egy kis gond. Azt is mondják maguk ott fent a misztériumban – egy ilyen vallásos ember, mint ön, nem minisztériumot, hanem egyenesen misztériumot kell vezessen – hogy a tanulókat családoknál kívánják elszállásolni.

Jó ötlet, ehhez már csak körülbelül 140 ezer családot kell találni, akik erre hajlandóak.

Persze mostanság elég nagy a nyugati magyar emigráció, és egy másik MTI hír szerint:

„Tömeges igény leginkább az angolra, a franciára és a németre alakult ki Magyarországon, de vannak olyanok, akik Máltára mennének vagy Pekingbe, s remélhetőleg a környező országok is kedvelt célállomások lesznek.”

Hát nem tudom. Angliában, Franciaországban és Németországban az őslakosság nem fog kapkodni a mostani, épp maguk által keltett, migrációhisztériás időkben a cserediákokért (ne feledjük: náluk mi is migránsok vagyunk), különben is, ez esetben felvetődik annak a kötelezettsége, hogy mi is fogadjuk az ő gyermekeiket, de nehezen hinném, hogy Nyugaton ennyi srác akarna pont magyarul tanulni. Marad a magyar emigráció kihasználása.

Ők talán – mondom, talán – tudnának pár tanulót fogadni, habár nem mindegyikük körülményei rózsásak, és akkor még finoman fogalmaztam, azonban ennyit biztos nem. Meg aztán… szóval, volt nekem egyszer még a kilencvenes években egy beosztottam, nevét fedje jótékony homály, legyen csak Attila. A Kurír külpolitikai rovata számára gyűjtöttük az angol és német nyelvű híreket, az internet előtti korszakban, tehát a tévéadásokból. Videomagnóra vettük, lefordítottuk, kemény munka volt, de így is frissebbek tudtunk lenni, mint az MTI.

No, egy napon jött hozzánk egy új srác, valakinek volt a valakije. Rágtam a bajszomat rovatvezetőként, de csak nem küldhettem el, meg hát emberhiánnyal is küszködtünk: felvettem. Állítólag angolul tudott volna, egy évet élt Ausztráliában. Az volt az első követelése, hogy mivel ő lelkésznek tanul, attól a pillanattól kezdve tilos a káromkodás az irodában.

Sajtó, káromkodás nélkül!

Azért ez nem volt egyszerű.

– Jó, Attila, nem káromkodunk, de itt ez a hír, én most kimegyek sörözni, egy óra múlva visszajövök, addigra írd meg, nem vészes, elég tíz sorban.

Mikor visszaértem, Attila még mindig az üres papírt bámulta.

– Miért nem írtad meg?
– Nem értem.
– Hogyhogy nem érted, tudsz angolul, egyszerű a szöveg is!
– De akkor sem értem.
– Egy évet töltöttél Ausztráliában!
– Igen, de egy színmagyar vallási gyülekezet vendégeként…

Szóval, ilyen nyelvtudás lesz abból, ha valaki magyar környezetben tölti az idejét külföldön.

A szomszédos országokban tán akadna szállás, ha ennyi nem is, de nem biztos, hogy önöknek szívügye, miszerint a magyar ifjúság románul vagy szlovákul tanuljon nyelvi környezetben. Arról már nem is szólva, hogy mondjuk Gyergyóban vagy Székelyudvarhelyen a román nyelvi környezetet is nagyítóval kéne keresni.

Vegyük azonban az egyéni pályázatokat. Azt mondja, akad, aki Máltára vagy Pekingbe menne. A máltai nyelvet nem beszélem (bár sajátos, az egyetlen sémi nyelv, amit latin betűkkel írunk), viszont a kínaival van némi tapasztalatom.

Hát, Pekingben nem két hét, de két hónap is kevés ahhoz, hogy az ember egyáltalán eligazodjon a négy hangsúly és a négy hangmagasság között, inkább jó egy évbe telik, mire megérti az utcai árus, hogy mit akarunk tőle… és akkor még csak a mandarint tanultuk meg, azt is alig. Szecsuánban, Sanghajban azzal semmire sem megyünk.

Nem beszéltünk még az útiköltségekről, nem beszéltünk még az ellátásról, zsebpénzről.

Nehezen kivitelezhetőnek látom én ezt a programot, van olyan értelmes, mint Horn Gyuláé volt…

Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan fognak kihátrálni belőle?

Mert hogy ki fognak, az halálbiztos.

Orbán Viktor legalább néha meggondolhatná, mit beszél, mielőtt kimondja.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK