Kezdőlap Szerzők Írta Sikorsky

Sikorsky

93 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Miért a magyarok Európa lázadói?

Sikorsky
-
0
Miért a magyarok Európa lázadói?

Szlovákiában már egy ideje sokat foglalkoznak azzal, hogy Magyarország az Európai Uniótól több kritikát kap, mint dicséretet. A szlovák elemzőket és kommentátorokat gyakran foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon miért is „lázadozik” Budapest Brüsszel ellen? Mik azok az érzékeny témák, amelyek az állandó vita tárgyát képzik az Európai Unió és Magyarország közötti vitákban? 

Lucia Rusnáková a Hospodárske noviny napilapban közölt elemzésében Zuzana Gabrižovával, az Euractiv portál főszerkesztőjével közösen öt olyan kérdésre próbáltak meg választ találni, amelyek szerintük lefedik a Magyarország és az Európai Unió közötti legnagyobb ellentéteket.

  1. Hogyan áll hozzá a magyar kormány a kvótákhoz és a migrációhoz?

Orbán Viktor magyar miniszerelnök már számtalan fórumon hangsúlyozta, hogy  a migráció drasztikus következményekkel fog járni Magyarországra nézve. Az Európai Unió Bírósága szeptember elején elutasította az uniós kvótarendszerről szóló magyar-szlovák keresetet. Habár eredetileg 120 000 menekültet kellett volna szétosztani az EU-ban, mindössze 27 000-et sikerült, mivel a bíróság szerint nincs együttműködés a tagállamok között.

Ugyanakkor a Rusnáková rámutatott arra, hogy Budapestet tették meg bűnbakká és kvótarendszer ellenségévé. Orbán továbbra is élénken harcolt a bírósági döntés ellen, miközben Robert Fico szlovák kormányfő elfogadta azt, igaz, ő sem ért vele egyet. Az EU migrációs biztosa, Dimitris Avramopoulos figyelmeztette nemcsak ezt a két országot, hanem Csehországot és Lengyelországot is, hogy ők is bíróság elé kerülhetnek, ha nem változtatnak a magatartásukon.

Gabrižová  úgy látta, hogy a magyar miniszterelnököt még ez sem hatotta meg, s továbbra is a migráció negatív következményeiről beszélt és az uniós intézményeket kritizálta, valamint elutasította a „kevert társadalmak létrehozását”. Ez a xenofóbia azonban a jövő évi magyarországi választások kampányának a része. Rusnáková ebben a részben kitért még az Eurostat felmérése is: az EU-ban a menedékkérelmek elutasítása terén Magyarország áll az első helyen.

2017 júniusában már csak 255 személy kért menedékjogot, miközben tavaly júniusban még 4745-an.

  1. Miképp gyakorol nyomást Orbán a civil szervezetekre?

A civil szervezetek jelentik a második nagy ellentétet Budapest és Brüsszel között. Idén júniustól ugyanis a magyar kormány szigorúbb törvényeket vezetett be: az a Magyarországon tevékenykedő civil szervezetnek, amely évenként több mint 23 000 eurónyi (7,2 millió forintnyi) támogatást kap külföldről, köteles regisztráltatnia magát.

Ezenfelül az interneten vagy a sajtóban a magyar állampolgárok tudomására kell hozni, hogy kik támogatják őket. Ha ezt nem teszik meg, akkor akár ki is utasíthatják őket az országból. A kritikusok és az Európai Bizottság szerint a magyar kormány így akarja kontroll alatt tartani az egész civil szektort. Emiatt Brüsszel szintén eljárást indított Budapest ellen, de a kritikákra a magyar kormány továbbra sem reagál.

Gabrižová közölte, hogy amennyiben Magyarország a következő egy hónap során sem fog érdemben válaszolni,

akkor eljárás indulhat Magyarország ellen és ez a sokkal keményebb retorziót jelenti.

Az Amnesty International üdvözölte az EB fellépését egy „olyan törvénnyel kapcsolatban, amely szembe megy az európai joggal.” Rusnáková pedig azt jegyezte meg, hogy az AI továbbra sem tartja be az új magyar jogszabályt.

  1. Milyen problémái vannak Orbánnak a Közép-európai Egyetemmel (CEU-val)? 

A szlovák elemző szerző elemzésének harmadik fő területét a Közép-európai Egyetem (CEU) képezte. A magyar kormány mindenben Soros Györgyöt amerikai milliárdost hibáztatja, miközben ő a felsőoktatási intézmény legnagyobb szponzora. A CEU elleni támadások tavasszal vették kezdetüket, és nem sokkal később elfogadták az új felsőoktatási törvényt, amely előírja, hogy a külföldi egyetemeknek egy kampusszal kell rendelkezniük, illetve a magyar kormánnyal egy együttműködési szerződést kell kötniük.

A CEU-nak viszont nincs anyaintézménye az Egyesült Államokban, így nagy az esélye, hogy el kellene hagynia az országot. A magyar kormány lépése több tízezres tüntetéseket idézett elő az országban, valamint rengeteg bírálatot váltott ki a nemzetközi szervezetek részéről. Rusnáková azt írta, hogy a CEU számára a kiutat jelentheti az amerikai a New York-i Bard College-dzsal kötött együttműködési memorandum.

Ugyanakkor Palkovics László magyar államtitkár azt nyilatkozta, hogy nem elég, ha együttműködési memorandumot írtak alá a felek, és ezért még korántsem biztos az egyetem jövőbeli helyzete. A Soros elleni harc második fő eleme az országszerte kirakott plakátok és médiában szereplő reklámok, valamint a következő nemzeti konzultáció. Budapest ugyanis minden eszközzel meg akarja akadályozni, hogy „Soros nevesen a végén”.

  1. A visegrádi együttműködés jelenti az alternatívát?

A magyar kormány előszeretettel azt kommunikálja, hogy

„az EU felől érkező keményebb fellépés a V4-ek közötti szoros együttműködést hozza magával”.

Továbbá ezt bizonyítja szerintük az uniós belügyminiszterek október eleji közös nyilatkozata, amelyben továbbra is ellenezték a migránskvótákat és helyette a határvédelmet helyezték előtérben.

Azonban Gabrižová úgy vélte, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke közvetítő szerepet tölt be a V4-nek és a nyugati tagállamok között, és mindent megtesz azért, hogy az EU-ban egységessé váljon a migrációs politika. Magyarországot és Lengyelországot igyekszik elszigetelni, ezért is nyit Csehország és Szlovákia felé. Ugyanakkor ezen a téren nagyon szorítja az EB-t az idő: Európa politikai térképét jelenleg átrajzolás alatt van, elég csak az osztrák választások eredményére gondolni.

  1. Továbbra is szövetségesek maradnak a magyarok-szlovákok?

Budapest és Pozsony együtt harcol a kettős minőségű élelmiszerek ellen, vagyis Fico és Orbán igyekszik véget vetni annak a gyakorlatnak, hogy a külföldi élelmiszervállalatok ugyanazon márkák esetében a gyengébb minőségű áruikat dobják a kelet-közép-európai országok piacaira. Ezzel párhuzamosan együttműködnek a környezetvédelem terén – létezik egy közös nemzeti park projekt – és a magyar diplomácia támogatja azt is, hogy az Európai Gyógyszerügynökséget Londonból a szlovák fővárosba költöztessék át. Vajon akkor mostantól Magyarország és Szlovákia „elválaszthatatlan partnerek” lettek? -tették fel a kérdést az elemzésben.

Gabrižová válasza erre az, hogy

1993 óta soha nem vOLT OLYAN JÓ A MAGYAR-SZLOVÁK VISZONY, MINT MOST

Fico uniós ambícióihoz a gyomron át vezet az út

Sikorsky
-
0
Fico uniós ambícióihoz a gyomron át vezet az út

Miközben a magyar média viszonylag mérsékelten foglalkozott a pénteki  Egyenlő minőségű termékeket mindenkinek című konferenciával, addig a szlovák média és kormány kiemelt figyelmet szentelt a rendezvénynek. Vajon mi ennek az oka? Miért élvez ez a téma ekkora figyelmet a szlovák kormány és lakosság részéről? 

Az északi szomszédunknál már évekkel ezelőtt felfigyeltek az eltérő minőségű élelmiszerek problémájára. A Szlovák Fogyasztók Szövetsége 2011-ben kutatásokat végzett nyolc európai országban, amely során összehasonlították a Coca-Colát, Milkát, Kotányit, Nescafé Goldot, Jacobs Krönungot és Tchibo Espressót. Kiderült, hogy csupán a Milka csokoládé mutatott azonos minőséget az összes országban, és a legnagyobb minőségbeli különbséget a Kotányi borsnál tapasztalták.

Az élelmiszer-vállalatok (többé-kevésbé) elismerték, hogy eltérő és olcsóbb összetevőkből állnak azok az áruk, amelyeket a kelet-közép-európai piacokra dobnak, de ez szerintük nem feltétlenül jelent minőségbeli különbséget. Később a máltai származású John Dalli, az egykori uniós egészségügyi és fogyasztóvédelemért felelős biztos igyekezett megnyugtatni az uniós állampolgárokat, hogy

az alacsonyabb minőségű élelmiszerekről szóló híresztelések „alaptalanok” és „nincs szó ilyen gyakorlatról”.

Csakhogy Szlovákiában korántsem hagyták annyiban a dolgot. 2014 óta a szlovák média számos esetben mérte össze a szlovák boltokban árult élelmiszereket az osztrákokéval. Például a sárgabarack konzervnél megegyezett a két összehasonlított áru címkézése és tömege, ennek ellenére a szlovákban lévő sárgabarackok kisebbek, eltérő színűek és ízűek voltak.

Az azonos márkájú „biocitromok” esetében a Szlovákiában vásároltak már két nap után megpenészedettek, miközben az Ausztriában megvettek egy hétig nem mutatták a romlás jeleit.

A szomszéd kajája mindig olcsóbb 

A szlovák fogyasztókat azért érinti olyan érzékenyen a téma, mert amióta 2008-ban bevezették az eurót,  az élelmiszerek terén zajlott a leggyorsabb árnövekedés. A határ melletti területeken ezért számít évek óta gyakori jelenségnek, hogy szlovákok nagy tömegekben járnak át vásárolni a cseh, a lengyel, a magyar, de nem ritkán még az osztrák boltokba is.

2014-2016 között az országok közötti árkülönbségek élelmiszereknél  mintegy 10 százalékosak, az alkohol- és dohánytermékek esetében 17 százalékosak voltak, de nem számított meglepőnek a harmincszázalékos differencia sem. A „bevásárlóturizmus”  nemcsak az ünnepnapokon lendült fel, hanem akkor is, amikor az eurót nem használó államok valutája jelentősen meggyengült a közös európai pénznemhez képest.

Ez a folyamat azonban azzal járt, hogy az elköltött pénz a Szlovákiával szomszédos országok államkasszáiba vándorolt. A szlovák boltok polcain egyre inkább csökkent a hazai termékek aránya, ami negatívan érintette a szlovák mezőgazdaságot és élelmiszeripart:

2015-re 60%-al csökkent a szlovák üzletekben a boltok polcain található szlovákiai termékek aránya.

A szlovák kormány elsősorban a szigorú szabályokat okolta, de az üzletláncok szerint ennek hátterében a magas árak, a megváltozott fogyasztói szokások, illetve nem ritkán az eltérő minőségű élelmiszerek álltak. A helyzet már tömeges munkahelyek megszűnésével fenyegetett, miközben valóságos kereskedelmi háború zajlott az üzletek és a beszállítók között, illetve Pozsony is egyre nagyobb nyomás alá került a hazai élelmiszeripar részéről, hogy tegyen valamit az ügy érdekében.

Váratlan lehetőségek

Épp ezért a szlovák kormány számára a lehető legjobbkor jöttek a kettős élelmiszer-minőséggel kapcsolatos viták, amelyek nem kizárólag Szlovákiát érintették.

Robert Fico szinte azonnal a zászlajára tűzte az eltérő minőségű élelmiszerek ellen folytatott harcot. Nem titkolt célja volt, hogy a témát felhasználva legyen az „elégedetlen államok fő szószólója” és az Európai Unió és a visegrádi négyek közötti tárgyalások megkerülhetetlen tényezője.

„Nem akarjuk, hogy ugyanolyan áron, ugyanolyan márkanév alatt adjanak el eltérő minőségű termékeket. Ez óriási siker Szlovákia számára, hogy ez a kérdés a nemzetközi asztalra került”

– fogalmazott a szlovák kormányfő, aki már úgy képzelte, hogy nemcsak Brüsszel és a kelet-közép-európai országok között fog közvetíteni, hanem egyben az EU és a balti, illetve balkáni országok között is. Fico ilyenfajta ambícióit csak növelte, hogy 2017-re az Európai Unió vezetői egyre többször tekintenek rá úgy, mint egy megbízható partnerre, aki hajlandó feladni a korábbi euroszkeptikus álláspontját és szorosan együttműködik az uniós intézményekkel.

Tehát amennyiben az eltérő minőségű élelmiszerekről volt szó, a szlovák kormány a gazdasági érdekeken túl, szem előtt tartva Pozsony „regionális vezető szerepének kivívását” a térségünkben, nem spórolt az erőforrásokkal és a pénzzel. Eurómilliókkal járultak hozzá újabb kutatásokhoz és tanulmányokhoz. 2017. februárjában 22 fajta, az osztrák és a szlovák piacon egyaránt árusított termékeket vizsgálták meg. Ebből tíz áru – alkoholmentes italok, halak, sajtok vagy a tea – esetében jelentős eltérések mutatkoztak.

A konferencián ilyenfajta illusztrációkat osztogattak. „Nemet a kettős termékekre”. 
A kép forrása: SME.

A felméréseken túl intenzív diplomáciai nyomásgyakorlás vette kezdetét. Nyáron Robert Fico megfenyegette az Európai Uniót: Ha Brüsszel őszig nem tesz előrelépést ez ügyben, Szlovákia egyoldalú intézkedéseket tesz, például csak a hazai termékeket szolgálnak majd fel a kórházakban, iskolákban vagy a közintézményekben.

A következő lépés pedig valószínűleg az lehet, amikor kizárólag a jó minőségű hazai élelmiszerek használatát fogják engedélyezni a szlovák boltokban.

Sőt, ebben az esetben nem riadnak vissza egy népszavazás megtartásától sem.

Épp ezért a szlovák vezetést elégedettséggel töltötte el, amikor Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke az Unió helyzetéről szóló szeptemberi értékelőjében említést tett az eltérő minőségű árukról és felszólította az uniós intézményeket, hogy vessenek véget ennek a kettős mércének.

„Nem lehetnek másodrangú fogyasztók, a szlovákok nem érdemelnek kevesebb halat a halrudacskában, a magyarok nem érdemelnek kevesebb húst a húsételekben, ahogyan a csehek sem lehet kevesebb kakaó a CSOKOLÁDÉIKBAN”.

Ugyanakkor ez az öröm nem tartott sokáig, mert Pozsony számára csalódást okozott, hogy  az Európai Bizottság mindössze iránymutatásokat adott ki, de az élelmiszertörvényeken már nem volt hajlandó változtatni. Ezek az iránymutatások is csupán az „téves reklámozás végét” vagy „több etikusságot” irányozták elő.

Viszont a szlovákoknál komoly kétségek fogalmazódtak meg: a termékleírások már eddig is sok információt tartalmaztak, az átlagfogyasztó számára alig voltak érthetőek, valamint hiába sorolták fel az összetevőket, korántsem volt biztos, hogy valóban azokat tartalmazta az adott termék.

A V4-ek miniszterelnökei a kettős termékminőség gyakorlatának megszűntetéséért tartott uniós találkozón Pozsonyban.
MTI Fotó: Illyés Tibor

A szlovák hatóságok szerint bár hasznosak ezek az irányelvek, a bevezetésük már problémákba ütköztek. Ugyan lehetővé teszik a kereset benyújtását vagy a gyanús termék esetében a különleges vizsgálatot, még nem tudni, hogy pontosan mely szervek az illetékesek, vagy melyik bírósághoz kell fordulni.

Felmérés felmérés hátán

A szlovák kormány elégedetlenségét csak tovább növelték azok az újabb kutatások, amelyek az elmúlt hetekben láttak napvilágot. A szlovák agrártárca tájékoztatása szerint összesen 33 típusú ausztriai és szlovák terméket vizsgáltak meg: a halaktól kezdve a pékárukon át egészen a fagylaltokig bezárólag. 16 termék esetében jelentősebb különbségekre bukkantak, mint például a sonkánál alacsonyabb hústartalom mellé több só párosult, vagy kiderült, hogy spórolnak a pizzára való feltételekkel is.

Baloldali szöveg: Minőségibb és olcsóbb. Jobboldali szöveg: Másodrendű és drágább. A kép forrása: SME.

A szlovákokkal párhuzamosan a csehek 21 élelmiszermárkát hasonítottak össze, és 11 esetben találtak lényeges eltérést, többek között a ketchup, a pizza és a spagetti esetében. Ráadásul szintén a napokban került nyilvánosságra az Eurostat adatai alapján készített elemzés, amiből ismét az derült ki, hogy a kelet-közép-európai országok közül Szlovákiában a legdrágábbak az élelmiszerek.

„Csehországban és magyarországon átlagosan 9 százalékkal olcsóbb a termék, de Lengyelország esetében akár 30 százalékos különbséget is megfigyeltünk”

– olvasható a felmérésben.

Nesze semmi, fogd meg jól

Kétségtelen, hogy az október 13-i konferencián a szlovák házigazda igencsak aktív volt és nagy bejelentéseket tett.

„Európában nem lehetnek másodosztályú fogyasztók, a kettős termékminőség gyakorlatára összeurópai megoldást kell találni”

– szögezte le Robert Fico szlovák miniszterelnök a nyitóbeszédében.

Olvasva a V4-ek kormányfőinek és miniszterelnökeinek megnyilatkozásait egyelőre úgy tűnhet, hogy csupán elvi megállapodások születtek. Ugyanúgy egyelőre azt sem tudni, hogy a konferencián hozott elveket a visegrádi négyek át tudják-e ültetni a gyakorlatba. Az pedig mindenképp a jövő zenéje, hogy vajon siker koronázza-e a visegrádi négyek erőfeszítését, vagyis a multinacionális vállalatok a nyugati és keleti piacokon azonos minőségű termékeket fognak forgalmazni.

Ám egy dolog biztosnak tűnik: Fico tovább növelte presztízsét az Európai Unióban és büszkén hirdetheti, hogy a visegrádi négyeknek Pozsony vezetésével  „sikerült mozgásba lendíteni az uniós fogaskerekeket”.

Az USA faképnél hagyja az UNESCO-t?

Sikorsky
-
0
Az USA faképnél hagyja az UNESCO-t?

Az Egyesült Államok azt tervezi, hogy kilép az Egyesült Nemzetek Szervezetének kulturális és oktatási ügynökségéből, az UNESCO-ból. A döntés hátterében anyagi okok állhatnak, valamint közrejátszhat az Izrael és a nemzetközi szervezet közötti ellentét. 

Három különböző amerikai diplomáciai forrás arról számolt be a Reuters hírügynökségnek, hogy napokon belül kiléphet az Egyesült Államok UNESCO-ból.

„Még nem formális, de igaz”

– nyilatkozta a neve elhallgatását kérő diplomata. Az UNESCO egyelőre nem reagált a híresztelésekre.

Csütörtök reggel a Foreign Policy magazin cikke szerint az amerikai döntés bejelentésére azután kerül sor,hogy pénteken egy új igazgatót neveznek ki az 58 főt számláló UNESCO Végrehajtó Tanácsa élére. Öt jelölt között dől el a verseny, akik közül a katari Hamád al-Kavari diplomata és egykori kultuszminiszter legesélyesebb a győzelemre. Neki a hétfőn tartott első fordulóban sikerült 20 szavazatot begyűjtenie. Utána következik Audrey Azoulay egykori francia kulturális miniszter, akire 13-an adták le a voksukat.

Az amerikai külpolitikai lap úgy vélte, hogy a döntés hátterében anyagi okok állnak. Donald Trump amerikai elnök eddig is kemény szavakkal illette az ENSZ-et, annak intézményeit és politikáját. Például azt mondta: az Egyesült Államok csak egyike a 193 tagországnak, de

egyedül állja az ENSZ költségvetésének 22 százalékát és a békefenntartók költségeinek 30 százalékát, ami szerinte méltánytalan.

Washington évenként 80 millió dollárt fizet be az UNESCO-nak és ő az ötödik legnagyobb pénzügyi támogatója a szervezetnek.

A cikkben a másik lehetséges indokként az Izrael és az UNESCO közötti ellentéteket jelölték meg, mivel az Egyesült Államok szintén tiltakozni szokott a közel-keleti országot hátrányosan érintő döntések ellen. A kulturális szervezetben az elmúlt hetekben két Izrael-ellenes határozatról készültek szavazni: az egyik Jeruzsálem szent helyeire vonatkozott, a másik pedig a hatnapos háború során elfoglalt területek jogi státuszát határozta volna meg. Azonban ezt a szavazást nemzetközi nyomásra a Végrehajtó Tanács elhalasztotta. Ezzel párhuzamosan az izraeli diplomáciának a katari al-Kavari személyével kapcsolatban komoly kifogásai vannak.

„Rossz hírek ezek a szervezet és Izrael számára”

– jelentette ki a hétfői UNESCO szavazás első fordulójának hírére Carmel Shama-Hacohen, Izrael UNESCO nagykövete.

A Párizsban működő szervezet 1946 óta kezdte meg a működését. Azóta nem most először fordulna elő, hogy az Egyesült Államok felfüggesztené a pénzügyi támogatást az UNESCO-nak: 1984 és 2003 között bojkottot hirdetett meg az akkori, szerinte elfogadhatatlan működési mechanizmus és a „harmadik világ ideológiájának” térnyerése miatt. Legutoljára 2011-ben függesztette fel a befizetést, így tiltakozva a Palesztin Hatóság felvétele ellen.

A hullámok átcsaptak a horvátországi Krk-sziget felett is

Sikorsky
-
0
A hullámok átcsaptak a horvátországi Krk-sziget felett is

Október elejétől az Adriai-tengeren fekvő Krk-szigete már nemcsak arról híres, hogy egy közkedvelt üdülőhely Horvátországban: ugyanis a Pentagon már hónapok óta a sziget kis repülőterét használja fel arra, hogy a volt szocialista országok fegyvereit titokban elvigye a közel-keleti szövetségeseinek.  

Tovább terjednek annak a fegyvereladási üzletnek a hullámai, amely még szeptember végén robbant ki Csehországban: a helyi tényfeltáró újságírók alapos nyomozás során kiderítették, hogy a cseh fegyvergyártók 2015-től 69,3 millió értékben szállítottak fegyvereket a Közel-Keletre, amelyet aztán valamelyik Bassár el-Aszad szíriai elnök és az Iszlám Állam (ISIS) ellen harcoló csoportoknak adtak oda. A dolog pikantériáját az adta, hogy Prága eredetileg azokat a fegyvereket az Egyesült Államoknak adta el, de a Pentagon meghamisította a hivatalos dokumentumokat, és így azok végül nem az amerikai hadseregnél kötöttek ki.

Zágrábból szeretettel 

A botrány begyűrűzött most Horvátországba is. A Balkan Investigative Reporting Network (BIRN) tényfeltáró újságírók október 3-i publikált cikkükből kiderült, hogy Krk-szigete a  legfontosabb logisztikai bázisa a közel-keleti térségbe irányuló fegyverexportnak, és nemcsak Horvátország, hanem más balkáni ország is ezen keresztül szállít hadianyagot. Mindezt Washington tudtával és közbenjárásával, sőt, a hivatalos dokumentumokból  maga a Pentagon „tüntette el a nyomokat”.

A helyiek számára feltűnt, hogy április óta jelentősen megnövekedett a légi forgalom és többé nem csak az utasszállító repülőgépek, hanem rendszeresen érkeznek a reptérre nagy és zajos, amerikai típusú teherszállító gépek. Az újságírók a nyomozás során 14 „nem azonosított, katonai eszközöket szállító” gépet figyeltek meg. A hivatalos iratok szerint a fegyverek végső felhasználója az amerikai hadsereg. Az amerikaiak az Alan Agencytől, egy horvát állami kézben lévő fegyvergyártó cégtől vásároltak meg a hadianyagot. A horvát vállalat április óta 12,4 millió dollár értékben adott el jugoszláv/szovjet típusú fegyvereket az Egyesült Államoknak.

Viszont akárcsak a cseh fegyvervásárlási botrány esetében, ezek nem érkeztek meg amerikai területre. Az igaz, hogy egy amerikai légibázisra szállították le őket, csak éppen  a Perzsa-öböl mellett fekvő Katarban: Dohától, az ország fővárosától nem messze fekvő Al Udeid támaszponton pakolták ki a horvát és más balkáni államtól összevásárolt hadieszközöket.

Katar ugyanis hivatalosan nem számít vevőnek, ahogyan „papíron” nem részese annak a programnak sem, amely során az Iszlám Állam (ISIS) ellen harcoló fegyvereseket képzik ki. Továbbá a katari hadsereg elsősorban nyugati – amerikai, brit, francia – fegyvereket használ, nem pedig az egykori keleti tömb országainak hadieszközeit. Ezért ezeket a fegyvereket a nyugati országok és a szunnita arab monarchiák által szponzorált csoportoknak – Líbiától kezdve Jemen és Szírián át, egészen Iraki bzárólag – adták oda. Sőt, a BIRN rámutatott arra is, hogy Kuvait szintén úti célként szerepelt, amely a szíriai „mérsékelt felkelők” egyik fő kiképzője és fegyverellátója.

Továbbá az is kiderült a logisztikai feladatokat elvégző azerbajdzsáni Silk Way nevű légitársaság kiszivárogtatott dokumentumokból, hogy nemcsak Horvátország, hanem más balkáni ország, mint például Bulgária, szintén Krk szigetén „csomagolta át” az eladott lőszereket. A 16 millió dollár értékű bolgár lőszereket és töltényt ebben az esetben is Washington vásárolta fel és eredetileg ezeket Németországon keresztül szállították volna le az arab kuncsaftoknak. Csakhogy idővel a német hatóságok véget vetettek ennek a gyakorlatnak: 2016-ban keltezett e-mailek szerint a németek „túlságosan érzékennyé” váltak a balkáni országok felől érkező hadianyagok miatt, mert szerintük azokból nagy valószínűséggel a szélsőséges iszlamista csoportok is részesülnek, amelyek könnyen nyugati célpontok és állampolgárok ellen használhatják fel azokat. Berlin tiltakozása miatt Washington végül Horvátországba, és azon belül is a Krkben lévő repülőtérre irányította át a forgalmat.

A BIRN kérdéseire sem az Alan Agency és sem a Pentagon nem válaszolt. Ugyan Zágráb elismerte, hogy az Egyesült Államok fontos partnere Horvátországnak és a két ország katonai terén szorosan együttműködik egymással, de arról már nem beszélt, hogy ténylegesen kinek is adtak el fegyvereket. Ivica Nekic, a horvát fegyverexporttal és -importtal megbízott ügynökség tagadta, hogy Szíriába vagy más, konfliktusba süppedt országba vittek volna fegyvert. Továbbá ők csak törvényes fegyverüzletben vettek részt és az amerikai partner ezen a téren minden vita felül áll.

Nem először, nem utoljára… 

Ez már nem az első eset, hogy Horvátország ilyenfajta botrányokba keveredik. 2012 telén szaúdi felségjelű gépek repültek Zágrábból Jordániába, ahol felszerelték az országban brit-francia tisztek által kiképzett szíriai fegyveres csoportokat. A BIRN  az Organised Crime and Corruption Reporting Project (OCCRP) együttműködve egy közös nyomozást végzett, amely során kiderítették, hogy nyolc európai ország 2012 óta 1,2 milliárd euró értékben szállítottak fegyvereket a térségbe.

Ezek között pedig Horvátország volt az élen: több mint 300 euró millió értékben adott el fegyvereket Szaúd-Arábiának (126 millió), Jordániának (44 milliót) és a maradékot Egyesült Arab Emírségeknek, Kuvaitnak és Törökországnak szétosztva. Ez több mint 6000 tonnányi hadianyag, amely elsősorban kézifegyvereket és könnyű tüzérségi eszközöket jelentet.

Horvátország csak 2016 februárja és szeptembere között 2600 volt jugoszláv/szovjet és új gyártmányú rakétát, lőszert, illetve töltényt szállított le a Közel-Keletre. A világ a horvát fegyverek felbukkanásáról és szerepéről a szíriai és az iraki háborúkban legelőször nem az oknyomozó újságírókon keresztül szerezhetett tudomást: a szíriai fegyveres csoportok a közösségi médiába felrakott képeiken vagy videóikon gyakran pózoltak olyan horvát fegyverekkel, mint a RBG-6-os gránátvető vagy RAK-12-es rakétavető.

Palesztin kiegyezés: Illúzió vagy valóság?

Sikorsky
-
0
Palesztin kiegyezés: Illúzió vagy valóság?

Figyelve a palesztin Fatah és Hamász közeledését, még korai beszélni egyfajta „történelmi összeborulásról”, mégis kétségtelen, hogy ez az esemény komoly előrelépéssel kecsegtet az izraeli-palesztin békefolyamatok számára. Azonban tekintettel a két szervezet közötti korábbi megállapodásainak sorsára, vajon valóban hosszú életű lesz-e mostani egységkormány?  És mit szól ehhez Izrael, különösen a Netanjahu-kormány? 

Amikor a gázai Hamász szeptemberben bejelentette, hogy nemcsak hajlandó megállapodni a ciszjordániai Fatahhal, hanem lemond a szükséges irányításról is, akkor több médium is szenzációs hírként tálalta a dolgot. Ugyanakkor a háttérben már régóta számítani lehetett arra, hogy valami komoly változás van készülőben. A terrorszervezet döntése ugyanis egy hosszú, évekig tartó folyamat végeredménye volt, mintsem egy hirtelen jött ötlet a vezető tagok részéről. A Hamász 2017-re

politikai, gazdasági és katonai szempontból is a kimerülés határára került.

Az elmúlt hónapokban pedig már inkább a fennmaradásért, semmint Izrael ellen harcolt. A szervezet politikai vezetése egyszerűen oda jutott, hogy vagy kiegyeznek az örök riválisnak számító Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság elnökével és egységkormányt hoznak létre a Fatahhal, vagy vállalják a totális gazdasági és politikai összeomlást.

Se veled, se nélküled…

Természetesen még korai arról beszélni, vajon a Hamász vezetése tényleg komolyan gondolja-e „kapitulációt”, vagy be fogja-e tartani az ígéreteit. Nem idén volt az első eset, hogy a gázai terrorszervezet a ciszjordániai politikai vezetéssel egyezett meg. 2014-ben Iszmail Haníje – a Hamász akkori vezetője, aki 2017-ben visszakerült a szervezet élére – bejelentette a palesztinok megosztottságának végét és közölte, hogy öt héten belül közös kormányt hoznak létre Abbásszal. Akkor is úgy tűnt, hogy

2007 után szintén valósággá vált a „palesztin egység”. 

Ugyanakkor ez nem tartott sokáig, hiszen a két szervezet azonnal összevitatkozott a hatalmi és a választási kérdéseken, a közös jelöltek személyén, a fegyveres erőik sorsán, az anyagi forrásokon és a közigazgatási ügyeken. Ezért aztán 2015-ben felbomlott az egységkormány, és a Hamász és Fatah ismét külön utakon kezdett el járni.

A 2014-es egységkormány létrehozásáról szóló megállapodás aláírása. A kép forrása: Wikimedia.

Ugyanakkor mi változott 2015-höz képest, hogy most a gázai terrorszervezet mégis komolyan gondolja a Fatahhal való együttműködést?

Pechszériában 

Izraeli tüzérség lövi a gázai állásokat a 2014-es hadműveletek idején. A kép forrása: Wikimedia.

Először is a 2014-ben Izrael által indított „Erős Szikla” szárazföldi és légi hadművelet súlyos veszteségeket okozott a Hamásznak. Hiába szerveztek donorkonferenciákat, csupán pár ország támogatta ténylegesen a gázai felújításokat és annak a kevés pénznek is, amit kaptak, legtöbbször

a felső vezetésben uralkodó korrupciónak köszönhetően nyoma veszett.

Emiatt a gázaiak felé érkező szimpátia folyamatosan elapadt, ahogyan a terrorszervezet a hatalom megtartása terén egyre nagyobb nehézségekbe ütközött.

Például, amikor úgy tűnt, hogy küszöbön áll a harmadik intifáda 2015-ben vagy 2017-ben, vagy

egymás után zajlottak a különböző késeléses és gázolós merényletek Izraelben,

a Hamász egyértelműen az események után futott, nem pedig ő alakította őket. Gondot jelentett, hogy a terrorszervezetben egyre nagyobbá váltak az ellentétek a katonai szárny –  pl. az Ezzeddín el-Kasszám Brigádok – és a politikai vezetés között, ami már szakadással fenyegetett. Más problémák is felütötték a fejüket: nem tudták a közalkalmazottaikat kifizetni, rendszeresek voltak az áram és ivóvíz-kimaradások, 50-55 százalékra ugrott a munkanélküliség és az izraeli blokád miatt továbbra is kevés áru – például építőanyag – érkezett be a gázai területekre.

Ezzel párhuzamosan az is tetézte a terrorszervezet problémáját, hogy az általa uralt Gázában a régi-új szervezetek aktivizálták magukat. A radikális palesztinok „csalódtak” a Hamászban, ezért egyre többen fordultak a még szélsőségesebb csoportok felé. Ennek következtében az Iszlám Államnak szintén sikerült megvetnie a lábát a térségben. Sőt, 2015-től folyamatosan erősödött a Hamász rovására: annyira, hogy nem egyszer nyílt összecsapások törtek ki a felek között, mert a dzsihadisták úgy vélték, hogy a

Hamasz túlságosan engedékeny Izraellel szemben és megbukott az iszlám állam megteremtésére tett kísérlete.

Az Iszlám Dzsihád harcosai. Ők lettek az ISIS legfontosabb szövetségesei és a Hamász legnagyobb kihívói Gázában. A kép forrása: Pinterest

Ebben a vádban volt némi igazság. 2015-től ugyanis katari közvetítéssel egyeztetések zajlottak a Hamász és az izraeli vezetés között. Mindkét fél ugyanis közös ellenségnek tartotta az ISIS-hez hasonló szervezeteket, ezért egy

lehetséges tűzszünetről tárgyaltak,

amit hivatalosan ugyan nem sikerült elérni, de azóta a Hamász politikai vezetése által szervezett és indított támadások száma jelentősen lecsökkent.

Nyugati nyitás és lecserélt szponzorok 

Izraeli katonák egy gázai övezetbe tartó alagutat szemlélnek. 2013 óta gyakran az egyiptomi haderővel közösen robbantották be.A kép forrása: Wikimedia

A Hamásznak nemcsak belső problémákkal kellett szembenéznie. 2013-ra elvesztette a két korábbi legjelentősebb szövetségesét, vagyis Bassár el-Aszadot és a libanoni Hezbollah nevű síita szervezetet. Mindkettőt azért, mert a damaszkuszi kormányzat ellen harcoló szunnita, gyakran szélsőséges iszlamista csoportok oldalára állt. Ennek következtében

a korábbi fő szponzornak számító Irán is csökkentette a Hamásznak nyújtott támogatását.

Ugyanúgy a terrorszervezetet nehezen érintette, amikor Egyiptomban Mohamed Murszi iszlamista elnök és a Muszlim Testvériség megbukott. A helyébe lépő katonai kormányzat felrobbantotta az Egyiptomból a Gáza övezetbe vezető 1200 csempészalagutat és szintén kiutasították a tagjait az országból, valamint felszámolták a jelenlétét az országban.

Ezért a Hamász kapkodva próbált meg külföldi támogatókat szerezni: „dobták” Iránt, mégpedig annak régióbeli riválisáért, Szaúd-Arábiáért. 2015-ben Háled Mesaal az egykori szaúdi uralkodóval találkozott, és nyíltan Rijád mellé állt az olyan kérdésekben, mint a jemeni háború, ezzel jobban magára haragítva Teheránt. Ugyanakkor ez nem érdekelte őket, mert a

szaúdi pénzekben reménykedtek,

amit megadtak nekik. Igaz a szaúdiak nagy árat kértek érte: kötelezték a Hamászt, hogy engedjen az Izrael-ellenes álláspontjából, szakítsa meg az iráni kapcsolatait és fokozatosan távolodjon el a Muszlim Testvériségtől, amit Szaúd-Arábiában 2014-ben terrorista szervezetnek minősítettek és betiltottak.

Ennek a politikának és az Öböl-menti szunnita monarchiák közvetítésének gyümölcse 2017-ben kezdett beérni. Az egyik jele az volt, hogy a terrorszervezet kiegészítette az alapító okiratát, vagyis

már nem Izrael állam megsemmisítését jelölte meg elsődleges prioritásának,

hanem az 1967-es hatnapos háború előtti határok elfogadását. (Ami természetesen az izraeli vezetésnek ugyanúgy elfogadhatatlan).

Új időszámításban reménykedve

Mindezen külső és belső tényezők következtében korántsem véletlen, hogy a Hamászban úgy véljék: a mozgalom számára az egyetlen menekülőutat a ciszjordániai elittel való (újra)megállapodás jelenti. Már csak azért is volt sürgető a számukra, mert Abbász bejelentette, hogy többé nem fizeti ki a gázai övezet villanyszámláit, miközben Rijád azzal fenyegetőzött, hogyha a Hamász továbbra is akadályt gördít az Egyiptom vezette palesztin-palesztin tárgyalások elé, akkor elbúcsúzhat a további segélyektől.

Ezért október 4-én,

közel három év után a Hamász és Fatah közös  kormányülést tartott.

Ezen részt vett Háled Favzi tábornok, az egyiptomi felderítés feje, aki nagy szerepet játszott a palesztin közeledésben, ezzel szimbolizálva Kairó nélkülözhetetlen szerepét  a megállapodásban. A Hamász beleegyezett abba, hogy minden politikai, gazdasági és közigazgatási ügyét Rámi Hamdalláh palesztin miniszterelnök vezette kormány felügyelete alá helyezni. Egyedül a Hamász fegyveres szárnya az, amely önálló egységként továbbra is fennmaradhat, illetve a gázai övezetben ők látnák el a rendőri, védelmi feladatokat.

Öröm és üröm 

A nemzetközi közösség mély elégedettséggel fogadta a bejelentés hírét. Egyiptom és Törökország üdvözölte, Szaúd-Arábia újabb pénzügyi támogatásokat ígért. Az Egyesült Államok szintén kifejezte örömét a palesztin egységkormány létrehozásában, de

kötelezik őket arra, hogy ismerjék el Izraelt.

Ráadásul Washingtonban úgy tekintenek erre a megállapodásra, mint ami majd kikövezi az utat egy izraeli-palesztin békeszerződés előtt.

Csakhogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és kormánya számára a legrosszabbkor jött a Hamász-Fatah megállapodás híre. Hiszen szeptemberben a folyamatos korrupciós botrányok hullámai már nemcsak a minisztereit érték el, hanem a családtagjait is. A szíriai háború még borzolja a kedélyeket az országban, hiszen izraeliek szinte havi rendszerességgel intéznek légicsapásokat szíriai célpontok ellen, miközben a libanoni Hezbollah akciói miatt is egyre gyakrabban fáj az izraeli katonai és politikai vezetés feje.

Netanjahu a miniszterelnök az október 4-i találkozó hírére kijelentette, hogy

„Izrael csak akkor hajlandó a valamennyi palesztin szervezetet képviselő kormánnyal tárgyalni, ha a Hamász lefegyverzi fegyveres szárnyát, szakít Iránnal és elismeri Izrael államot”.

Számukra ugyanis gondot jelent, hogy a palesztin egységkormány létrehozásával tovább gyöngülhet az izraeli kormány azon érvelését, miszerint a másik oldalon nincs tárgyalópartner. Ez belpolitikailag téren az izraeli ellenzék megerősödését hozhatja magával, akik továbbra is a tárgyalások vagy akár a kétállami megoldás hívei. Ugyanúgy ezek a csoportok rámutatnak arra, hogy a Hamász már évek óta „csak árnyéka” önmagának, és azért is szükséges a palesztin megegyezés melletti izraeli kiállás, mert ellenkező esetben az ISIS és a hozzá hasonló szélsőséges csoportok erősödnének meg igazán.

Ugyanakkor a Likud kormánypárt és az izraeli jobboldal továbbra sem hajlandó egyezkedni. Például Avigdor Liberman védelmi miniszter szerint azért, mert mostantól a Hamász és a Fatah

„A libanoni-modellt fogja megvalósítani, ahol a civil és a kormányzati szolgálatokat Bejrút adja, de a biztonságiakat a Hezbollah látja el.”

Amennyiben az izraeli kormány most elutasítja a palesztin egységkormánnyal való tárgyalásokat, azzal nemcsak belpolitikailag, hanem külpolitikai téren is nehéz helyzetbe hozhatja magát.  Donald Trump amerikai elnök nem titkolt célja, hogy az Egyesült Államok „tető alá hozza az évszázad megállapodását, vagyis az izraeli-palesztin békét”.

Azonban nemrég az az amerikai elnök úgy fogalmazott: Netanjahu ezen a téren „sokkal problémásabb”, mint Abbász. Amennyiben Trump továbbra is meg akarja valósítani a közel-keleti békéről szőtt elképzelését, azzal lényegében visszahozza azokat az Barack Obama elnök alatti időket, amikor az amerikai-izraeli kapcsolatok számtalan nehézséggel küszködtek.

Trump és Netanjahu találkozója 2017. május 23-án. Vajon a palesztinokkal kapcsolatos véleménykülönbség jelenti az első komoly repedéseket a két politikus „barátságában”? A kép forrása: Wikimedia.

Ugyanúgy, ha Izrael folytatja az elutasító magatartását, akkor azzal

könnyen semmissé teheti azokat az eredményeket, amelyeket az arab országokkal való kapcsolatok javítása terén sikerült elérnie.

Nyílt titok ugyanis, hogy egyes szunnita arab államok a háttérben gazdaságilag és katonailag is együttműködnek Izraellel. Egyiptom és Izrael között még soha nem volt ilyen jó a viszony, hiszen nagyon intenzív biztonságpolitikai kooperáció zajlik a felek között. Az Öböl-menti monarchiák pedig idén olyan ajánlatot tettek Izraelnek, miszerint feloldanának minden kereskedelmi megszorítást az országgal szemben, és akár diplomáciai képviseletet nyitnának Izraelben, de cserébe ők állítsák le a telepek építését és folytassák a tárgyalásokat a palesztinokkal.

Quo vadis? 

Mindenezek tükrében tehát még nagyon

korai egyértelmű hosszan tartó sikerről beszélni,

hiszen még kérdéses, hogy a Hamász-Fatah megállapodása mennyire fogja kiállni az idő próbáját. Ezzel együtt Izrael hozzáállása és reakció szintén kulcsszerepet játszanak a palesztin egységkormány jövőbeli működésében. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az évek óta a káoszba, válságokba és fegyveres konfliktusba süppedt Közel-Keleten végre felcsillant egy apró reménysugár.

Tettetett másság? – Kiutasítással néz szembe több tucat meleg menekült Hollandiában

Sikorsky
-
0
Tettetett másság? – Kiutasítással néz szembe több tucat meleg menekült Hollandiában

Hollandia világszerte ismert az LGBT kisebbség iránti toleranciájáról, illetve a közel-keleti menekültek befogadásáról. Éppen ezért kissé furán veszi ki magát az a szituáció, amely az utóbbi időben a közel-keleti meleg menekültek menedékjoga körül alakult ki. 

Welkomstcultuurból jeles?

Zaman egy 26 éves menekült, aki elsősorban azért hagyta el Irakot, mert évek óta bántalmazták és bírálták őt a „mássága” miatt, nemcsak idegenek, hanem a családja részéről is. Az iraki férfi 2015-ben a balkáni migrációs útvonalon keresztül jutott el Hollandiába, amely világszerte híres és ismert a Leszbikusok, Melegek, Biszexuálisok és Transzneműek (LGBT) iránti toleranciájáról. Úgy vélte, hogy ebben a nyugat-európai országban már nyíltan vállalhatja homoszexualitását és nem kell többé aggódnia a kormányzati vagy környezetéből érkező támadások miatt.

Most azonban Zaman azzal szembesült, hogy a holland hatóságok ki akarják őt utasítani az országból. A Holland Bevándorlási Hivatal (IND) ugyanis kétszer elutasította a menedékjogi kérelmét , mivel szerintük az iraki férfi

„nem úgy beszél a homoszexualitásról, ahogyan kellene”.

Az IND komoly kritikákat fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy az illető valóban az LGBT közösség tagja-e?  Ugyanis szerintük a férfi élettörténete csupán „fedősztori”, hogy ő minél előbb megkapja a holland menedékjogot. Ugyanakkor Zaman a holland élettársával, készített 150 fényképpel és üzenettel igyekezett bizonyítani a másságát. Ezzel párhuzamosan 12 levelet is bemutatott a bíróság előtt, amit a szomszédok, barátok, és NGO-k írtak, megerősítve Zaman homoszexualitását.

Azonban az IND lesöpörte az asztalról az érveket és

az iraki férfi november áll utoljára bíróság elé, ahol a menekült státuszáról fognak dönteni.

Amennyiben most sem sikerül meggyőznie a holland igazságszolgáltatást, akkor Irakba deportálják, ami az iraki férfi szerint egyenértékű lesz a halálos ítéletével.

Korántsem precedens 

Ez a történet lehetne egyszeri eset is, azonban a Middle East Eye cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy ez sajnos növekvő tendencia nemcsak Hollandia, hanem Nagy-Britannia, Németország, de még Ausztrália esetében is. Habár az IND nem vezet pontos statisztikákat a közel-keleti LGBT menekültekről, az ügyvédek és a nemzetközi szervezetek szerint csak ebben az évben

már 90-re emelkedett a Zamanhoz hasonló esetek száma,

amely leginkább meleg férfiak esetében fordul elő.

Ez már feltűnt néhány helyi emberjogi szervezetnek is, és az elmúlt hónapban többször tüntettek a holland parlament előtt.

„A menekültek abban reménykedtek, hogy egy biztonságos országba érkeztek,

ahol nagy Pride fesztiválok vannak, tele van toleranciával és tiszteletben tartják az LGBT-jogokat, aztán mégis ezt kapták” – nyilatkozta Sandro Kortekaas, az LGBT menekülteket támogató szervezet igazgatója a holland hatóságok gyakorlatával kapcsolatban. Hozzátette, hogy az esetek 95 százalékában egyáltalán nem áll fenn annak a lehetősége, hogy a menekült csak tetti a szexuális orientáltságát, mivel élettársi vagy házas kapcsolatban van a partnerével, számos dokumentummal, fényképpel és videofelvétellel tudja bizonyítani az állítását.

Az aktivisták arra is felhívták a figyelmet, hogy

a közel-keleti LGBT-tagok az otthoni üldöztetéseik és az európaitól eltérő felfogás miatt nagyon nehezen beszélnek az érzéseikről.

Ezért is szokták rendőri kihallgatásnak érezni azt, amikor az IND alkalmazottai meginterjúvolják őket a menedékkérelmük alatt. Elsősorban iráni, marokkói, pakisztáni és ugandai LGBT tagoknál volt megfigyelhető a nagy bezárkózottság, de ehhez hozzájárult az is, hogy a kellő oktatás hiányában igazából nem tudták rendesen kifejezni magukat.

A holland hatóságok pedig nemcsak nem mutatnak semmiféle türelmet a civilizációs különbségek iránt, hanem gyakran úgy tűnik, hogy nincsenek is tisztában az ottani helyzettel. Például Ahmad, egy vak iráni biszexuális menekült arról számolt be, hogy miután iráni rendőrség egy razzia után leleplezte „másságát”, nem tért vissza Hollandiából, ugyanis otthon halál várna rá. Ennek ellenére neki is kétszer utasították el a menekült kérelmét, sőt, az egyik bíró megkérdezte tőle:

„ha biszexuális, AKKOR IRÁNBAN miért nem ment több LGBT Rendezvényre?”

Az holland esetek már felkeltették az Európai Unió Bírósága figyelmét, miután 2013-ban az ún. „XYZ-ügyben” Sierra Leone-i, szenegáli és ugandai melegeket utasítottak ki az országból. Akkor és azután is a konzekvenciát vonták le, hogy nehéz bebizonyítani egy menekült állítását azzal kapcsolatban, hogy az eltérő szexuális orientáltságából fakadó represszió miatt hagyta el a hazáját. A „melegkártya kijátszásával” ugyanis könnyebb volt megkapni a menedékjogot, ezért többen vallották magukat LGBT tagnak, de aztán később kiderült, hogy átverték a hatóságokat. „Valószínűleg eddig tartott az IND türelme, mivel ezek az esetek csak diszkreditálták az igazi LGBT menekülteket” – jelentette ki Brian Lit holland ügyvéd.

Veszélyes coming outolás 

Az afrikai és a közel-keleti országok közül

csak pár államban nem büntetik azt, ha valaki nyíltan vállalja másságát, 

de még ezekben az országokban is számolnia kell a verbális vagy a fizikai erőszakkal, miközben a családtagok részéről elkövetett becsületgyilkosságok sem ritkaságok.

Afrika 60 országából 32-ben büntetik a homoszexualitást valamilyen formában. A Dél-Afrikai Köztársaság az egyetlen olyan afrikai ország, ahol ezen a téren teljes a jogegyenlőség, de az utóbbi években dekriminalizálták Csádban, Madagaszkáron és Namíbiában. A többi államban viszont több éves börtönnel – vagy akár halállal – büntetik, ha valakiről kiderül, hogy az LGBT közösség tagja.

A Közel-Keleten rosszabb a helyzet. Izraelben van teljes jogegyenlőség, valamint Törökországban, bár az Erdoğan-kormányzat az utóbbi időben keményen fel szokott lépni a rendezvényeik ellen, elég csak júliusi isztambuli Pride rendezvény szétverésére gondolni. Bahrainban, Jordániában, Libanonban jogilag törvényes a férfi homoszexualitás, Jemenben, Iránban, Szaúd-Arábiában halálra ítélik őket. Az Iszlám Állam (ISIS) a homoszexuális vagy annak vélt egyéneket házak tetejéről taszítja le, és amennyiben a zuhanás nem végzett velük, akkor az összegyűlt tömeggel kövezik őket halálra.

A meleg menedékkérőkkel kapcsolatos bírósági eljárásról itt is olvashat.

Vissza a múltba: A spanyol demokrácia sötét napja

Sikorsky
-
0
Vissza a múltba: A spanyol demokrácia sötét napja

Az egész világot bejárták azok a felvételek és fényképek, amelyek az október 1-jén tartott Katalónia függetlenségéről szóló népszavazáson készültek. A spanyol hatóságok által elkövetett atrocitások, valamint Mariano Rajoy miniszterelnök hozzáállása a referendumhoz általános döbbenetet váltottak ki Spanyolországon belül és kívül egyaránt. Habár még továbbra is élénk vita zajlik a népszavazás jogosságáról, mostanában a vita egy teljesen más irányba indult el: vajon nem került-e komoly válságba a spanyol demokrácia?

A spanyol demokrácia hajnala…

Spanyolország a történelemben egészen a XX. század második feléig várni kellett arra, hogy az ibériai országban megszilárduljon a demokrácia intézménye. Addig ugyanis a rövid időszakoktól eltekintve, mint az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháború előtti évek, az országban monarchia, katonai diktatúra és fasiszta berendezkedés működött. Épp ezért Francisco Franco tábornok 1975-ben bekövetkezett halála után sem volt biztos, hogy egy demokratikus Spanyolország realitás vagy megvalósítatlan álom, mivel a régi rendszer hívei, leginkább az egykori tábornok elkötelezett követőiből szerveződő falangisták, előbb-utóbb átveszik majd hatalmat.

Épp ezért nem sokat kellett várni arra, hogy a spanyol rendszer átessen az első komoly tűzkeresztségen. 1981. február 23.-án a spanyol parlamentben a jobbközép Leopoldo Calvo Sotelo beiktatásáról és kormányprogramjáról tartottak szavazást. Az egész világ élőben láthatta, ahogyan a Guardía Civil (a spanyol katonai csendőrség) 200 tagja lerohanta a parlamentet, kizavarta az őröket, a képviselők egy részét túszul ejtették, másik részét pedig elkergették. A katonai akciót Antonio Tejero Molino ezredes vezette, de az egész puccs fő szervezője Alfonso Armada védelmi miniszter volt. Valenciában hadiállapotot hirdetettek, de több tartományban is kijárási tilalmat rendeltek el. Aznap este a spanyol társadalom és a világ lélegzetvisszafojtva várta az események további alakulását.

Az F-23-as hadműveletnek keresztelt akció célja egyértelműen a kormány leváltása és a falangista hatalomátvétel volt. A szervezők szerint János Károly (Juan Carlos) király által kinevezett korábbi kormányok, függetlenül attól, hogy bal vagy jobboldaliak voltak-e, csak rontottak az ország helyzetén: a gazdasági problémákat nem oldották meg, a baszk terrorista szervezettel, az ETA-val sikertelen harcot vívtak, napról-napra csökkent a befolyásuk. A spanyol tartományoknak való nagyobb autonómia biztosítása szintén komoly ellenérzéseket váltott ki a falangisták körében: nemrég derült ki, hogy Tejero a puccs előtti egyik levelében azt írta, hogy nem szabad nagyobb önrendelkezést adni Katalóniának, mert azzal csak Spanyolország felbomlását segítik elő, mivel a katalánok független államot akarnak majd.

Ügyelve a szimbólumok fontosságára János Károly egyenruhában jelenti be, hogy elítéli a puccsot. A kép forrása: Youtube.

Csakhogy a demokrácia váratlan győzelmet aratott. A puccsisták rossz szervezése miatt, az egységek között alig volt kommunikáció, teljesen irányítatlanul zajlott az államcsíny, s nem is sikerült maguk mellé állítani a hadsereg nagy részét. János Károly spanyol király  éjszakai élő tv-adásban elítélte a puccsot és a spanyol demokratizálódás mellett foglalt állást. Ebből kifolyólag az akció kudarcra ítéltetett: Tejero megadta magát és a katonai rendőrök elhagyták az épületet. A fő szervezőket harminchárom évnyi börtönbüntetésre ítélték, de komolyabb tisztogatásokra nem került sor, mivel Madrid különösen ügyelt arra, hogy a jogállamiság és az emberi jogok kereteit ne lépje túl a retorziók során.

…a spanyol demokrácia zenitre ér…

Spanyolország és a nyugati világ egyként lélegzett fel: a spanyol demokrácia átvészelte a megpróbáltatásokat, és a hatalomátvételi kísérleteket a „nyugati demokrácia szellemiségéhez” megfelelően kezelte. A nyolcvanas években zajló spanyol demokratizálódást a NATO és az Európai Unió szintén pozitívnak ítélte, és a geopolitika-gazdasági okokon kívül Madrid politikai és ideológiai okokból is „érdemessé” vált arra, hogy a nyolcvanas évek második felére mindkét szervezet teljes jogú tagjává váljon. A spanyol – és ezzel párhuzamosan a portugál – demokratizálódás sokáig mintaként szolgált azon országok számára, amelyek több évtizednyi diktatúra után (függetlenül annak színezetétől) egy sokkal liberálisabb rendszert akartak bevezetni és csatlakozni szerettek volna a nyugati integrációs szervezetekhez. Tehát miután a kelet-közép-európai országok kiszakadtak a keleti tömbből és összeomlott a szocialista rendszer, a „spanyol tapasztalatokat” egyfajta követendő példaként állították eléjük.

Spanyolországban a mindennapi élet részét képzik a sztrájkok. A kép forrása: Wikimedia.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt húsz-harminc évben ne lettek volna mélypontok: kormányválságok, bal és jobboldali politikusok korrupciós botrányai, uniós támogatásokkal való visszaélés, diplomáciai viták, pénzügyi krízis, munkanélküliség növekedése, tüntetések és súlyos összecsapások a rendőrséggel. Ezek „megszokott” (de korántsem elfogadható) dolgok egy demokrácia történetében, de sohasem alakult ki olyan válság, amely közvetlenül magára a spanyol demokrácia intézményére jelentette volna veszélyt.

Ugyanúgy a mediterrán ország demokráciájának „érettségét” látták abban is, ahogyan az elmúlt évtizedekben a spanyol állam a terrorizmus ellen harcolt. Miközben a Franco-éra utolsó éveiben és az 1980-as években szinte mindennapossá váltak az összecsapások Baszkföldön, az ETA terrorista szervezet által elkövetett merényletek és a hatóságok erőszakos és véres fellépései, addig 1990-től fokozatos javulás következett be ezen a téren. A madridi kormányzat egyre inkább kiszélesítette az autonómiát és a tárgyalóasztal mellett próbált megegyezni az ETA-val. A lassú, de hatékony és türelmes politikának a gyümölcse 2006-ra érett meg, amikor az ETA vezetése fegyverszünetet jelentett be. Ezután a szervezet passzivitásba vonult és 2017 márciusában felszámolta utolsó titkos fegyverraktárait, és bejelentette megszűnését. Ezt pedig a spanyol kormány úgy értelmezte, mint

„demokrácia győzelmét a terrorizmus felett”.

Ugyanúgy sok elemző követendőnek ítélte azt is, ahogyan az elmúlt években Madrid a bevándorlás kérdését és az iszlamista terrorizmust kezelte. 2004. március 11-én az al-Kaida végrehajtotta a legnagyobb európai merényletét, amely során 191 ember vesztette életét és 1800-an megsérültek. Akkoriban elterjedt, hogy az Spanyolországban – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – emberi jogokat háttérbe szorító intézkedések veszik kezdetüket, sokkal keményebb fellépés várható az ibériai országban élő muszlimok ellen, csökkentik a bevándorlást és növelik a rendőrség, illetve a titkosszolgálat jogköreit.

Azonban nem így történt. A spanyol kormányok ismét helyén kezelték a történteket és nem estek túlzásokba, nem voltak központilag végrehajtott muszlim vagy bevándorló-ellenes intézkedések. Ez viszont nem jelentette azt, hogy a spanyol hatóságok tétlenek maradtak volna vagy alábecsülték volna az ebben rejlő veszélyt: Wágner Péter az egyik cikkében rámutatott arra, hogy tizenhárom éven át egyetlen dzsihadista terrortámadás sem történt Spanyolországban, miközben több merényletet meghiúsítottak: 2013 és 2016 között 200 embert tartóztattak le, akik terrorcselekményt készültek végrehajtani az ország területén.

Kétségtelen, hogy a 2017-ben augusztusában végrehajtott spanyol támadássorozatok, mint a barcelonai ámokfutás, amelyben 13-an vesztették életüket, sokkolta a spanyol lakosságot, államot és egyben az egész világot. Spanyolországban, akárcsak Franciaországba, Nagy-Britanniában vagy más nyugati országban, szintén fellángolt a vita az iszlamizmusról, a bevándorlásról és a muszlimok helyzetéről. Habár igaz, mindössze másfél hónap telt a terrortámadások óta, mégsem tűnik úgy, hogy a spanyol kormány szignifikánsan változtatni készülne a korábbi politikáján, a terrorizmus elleni harcában, vagy másképp állna hozzá a bevándorláshoz való kérdéshez. Ugyanúgy nem volt jele annak sem, hogy a spanyol rendőrség ezek után sokkal erőszakosabban lépne fel, teljesen figyelmen kívül hagyva az emberi jogokat, amelyekre különösen ügyelt. Ismét csak azt lehetett hallani, hogy a spanyol demokrácia már van annyira erős, hogy képes ezeket a kihívásokat megfelelően kezelni és továbbra sem fenyeget annak összeomlása.

… és alkonya?

Pont ezen példák tükrében érthetetlen a spanyol hatóságok és kormányzatok hétvégi viselkedése. Igazuk van azoknak, akik arról beszélnek, hogy 1981 óta nem volt ekkora válság a spanyol demokráciában. A világ október 1-jén olyan eseményeknek lehetett a tanúja, amelyek nem Nyugat-Európában számítanak megszokott jelenségnek, hanem például  Egyiptomban, miután  2013-ban szétverték a Muszlim Testvériség tüntetéseit. A feltartott kezű demonstrálókat verő, az időseket cipelő, a nők haját tépő, a katalóniai szavazati irodákat ostromló és az újságírókat „szemkilövető” rendőrök akcióival volt tele a nemzetközi média és a szociális közösség.

Csak néhány felvétel október 1-jéről.

Természetesen nem lehet kizárólag csak az egyik oldalt vádolni a kialakult helyzetért, hiszen a katalán nacionalisták túlfűtött érzelmei vagy a helyi populista politikusok hatalmi játszmái szintén hozzájárultak az összecsapásokhoz. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy az egész referendum mennyire ment szembe a spanyol alkotmánnyal vagy a nemzetközi joggal, nem elegendő magyarázat a spanyol rendőrök fellépésére és Rajoy reakcióira. Ezzel ugyanis komoly csorba esett a spanyol demokrácia hírnevén: már fogják  Spanyolországot emlegetni,  mint az európai demokratikus átalakulások mintaképe. Sőt, sokan – többek közt a cseh jobboldali politikusok – már arról beszéltek, hogy Madrid – Budapesthez és Varsóhoz hasonlóan – egy csapásra az Európai Unió fekete báránya lett és spanyol demokrácia már ugyanolyan uniós bírálatokat érdemel, mint a lengyel vagy a magyar.

Egyelőre még túl frissek az események, és nem tudni, hogy az október 1-jei események miképp fognak lecsapódni a jövőben. Egyelőre a nemzetközi közösség és az Európai Unió még mindig nehezen bírja megemészteni a történteket, és a harag sem hűlt ki teljesen a katalánok körében. Sok szakértő és újságíró megjegyezte, hogy a 90 százaléknyi igen annak köszönhető, hogy nagyon sokan dühből és „csak azért is alapon” adták le a voksukat a független Katalónia mellett. Annak ellenére, hogy a katalán lakosság mindössze 42 százaléka járult az urnához, vasárnap óta egy új fejezet kezdődött nemcsak a katalánok, hanem Spanyolország történelmében.

Egy olyan folyamat vette kezdetét, amely kimenetele még nem látható, de sejthető: ha Madrid nem kezeli helyén a dolgot, akkor annak nemcsak a spanyol állam integritása, hanem demokratikussága láthatja a kárát. A hatóságok agresszív cselekedetükkel megalapozzák egy helyi „katalán ETA” létrejöttét, amely akár fegyveresen is harcot hirdethet az önállóságért (Korábbi és napjaink példái is bizonyították, hogy nem kell a többség támogatása egy terrorcsoport létrejöttéhez, hanem elég hozzá egy csalódott, dühös és erőszakos megoldást előnybe részesítő csoport).

Ráadásul figyelembe véve a népszavazással párhuzamosan a Baszkföldön zajló szimpátia tüntetéseket és nyilatkozatokat, korántsem elképzelhetetlen, hogy a baszk ETA ismét felveszi a harcot a spanyol kormánnyal, amelyet már a katalóniai események után nem tart demokratikusnak és „nosztalgiázva a régi szép időkre” együtt szállnak szembe a „spanyol autokráciával, hadsereggel és fasizmussal”. A legrosszabb forgatókönyvet pedig az jelentené, hogy a spanyolokban megdől a demokráciába vetett hitük és egy pillanat alatt semmisé válhatnak az elmúlt harminc év eredményei. Ez pedig kétségkívül az hozhatja magával, hogy a hadsereg egyes tagjai vagy a régi rendszer hívei újra akcióba lendülnek a „spanyol állam védelme érdekében”, ahogyan egykoron Franco az 1936-os puccsát magyarázta a világ előtt.

Éppen ezért bizonyos, hogy a mostani történéseket a falangisták és az egykori 1981-es puccskísérlet végrehajtói (már, akik életben maradtak) szemlélték a legnagyobb kárörömmel és jópár üveg vörösbort kibontottak az elégedettségükben. Hiszen ők előre megmondták: ez lesz a spanyol demokratizálódás és a nagyobb autonómia biztosításának a vége. Remélhetőleg a spanyol kormány most már bölcsebb lesz és nem hagyja, hogy az alábbi mondás valósággá váljon: „Se repite la historia”.

Szlovák elemző: Szijjártó Péter miatt indult rosszul a magyar diplomácia őszi szezonja

Sikorsky
-
0
Szlovák elemző: Szijjártó Péter miatt indult rosszul a magyar diplomácia őszi szezonja

Miközben a Orbán Viktor a magyar külpolitika sikerként aposztrofálta, hogy lezárult a a holland-magyar konfliktus és visszatérhet a magyar nagykövet Hollandiába, addig az elmúlt hetekben Budapest más komolyabb eredménnyel nem büszkélkedhet. Sőt, pont ellenkezőleg: a szeptember különösen kudarccal teli hónap volt Budapest számára, amelynek elsődleges oka Szijjártó Péter személye. 

Legalábbis így vélte Robert Škopec szlovák külpolitikai elemző a Pravda oldalán megjelent elemzésében.  Szerinte Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter számára másról sem szólt az idei ENSZ Közgyűlés, mint lobbizásról a határon túli magyar kisebbség védelme érdekében, elsősorban Romániában és Ukrajnában. Azonban minden ilyen jellegű próbálkozás egyértelműen kudarccal végződött: Petro Porosenko ukrán elnök habozás nélkül aláírta a nyelvtörvényt, valamint a román hatóságok továbbra sem engedik a tanítás folytatását a marosvásárhelyi katolikus gimnáziumban.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség már nem is a magyar kormányhoz fordul segítségért, hanem inkább az olyan nemzetközi szervezetekhez, mint az Európai Tanács vagy a Velencei Bizottság. A marosvásárhelyi gimnázium esetében pedig még telefonos beszélgetésre is sor került Orbán Viktor és Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke között. Ebben a román politikus arról biztosította a magyar miniszterelnököt, hogy a a pártja és a román kormány mindent megtesz a marosvásárhelyi gimnázium újra megnyitásáért.

Elhibázott lépés

Csakhogy Škopec úgy vélte, hogy Budapest egy súlyos hibát követett el akkor, amikor Szijjártó Péter kijelentette:Magyarország megakadályozza Románia felvételét az OECD-be, pedig korábban a román kormány ígéretet tett arra, hogy megoldja a problémát. Ez az elhamarkodott lépés nagyon sok komplikációhoz vezethet a közeljövőben, amely komoly következményekkel járhat a Magyarországgal fenntartott kapcsolatokra. A kelet-balkáni országban már így is eléggé nagy politikai zavar, és a magyar külgazdasági és külügyminiszter mondatai rosszul csapódhatnak le a román választásokkor.

Škopecnek az a véleménye, hogy az egész probléma

Szijjártó Péter fiatalságából és nem éppen elegendő diplomáciai tapasztalatokból fakadt

Sőt, ezután azt írja, hogy az előző magyar külügyminiszter, Martonyi János nem követett el volna ilyen „amatőr hibát”.

Qui prodest? 

Škopec ezután viszont azt a kérdést tette fel, hogy a magyar külügyminiszter Romániával és Ukrajnával kapcsolatos reakciói valójában kinek az érdekeit szolgálja? Mi van akkor, ha Szijjártó látszólagos tapasztalatlansága és elhamarkodottnak tűnő reakciója valójában tudatos döntés eredménye volt, amelynek nem is biztos, hogy az Orbán-kormány az értelmi szerzője. Mert a szakértő szerint az ilyen fajta magyar reakciókból elsősorban nem a magyar kormány profitál, hanem egy másik ország: Oroszország.

Škopec úgy véli, hogy a magyar diplomácia egyáltalán nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Bukarest és Kijev is az Egyesült Államok két legfontosabb szövetségese – Lengyelország után – Kelet-Európában. Washington ugyanis egyáltalán nem ítélte el, hanem egyenesen támogatásáról biztosította az ukrán kormányt, ahogyan Romániával is egyre szorosabbra fűzi kapcsolatokat, elsősorban biztonságpolitikai téren.

Csakhogy ez a két ország nagyon rossz viszonyban van Moszkvával, miközben jelenleg a magyar-orosz kapcsolatok nagyon jók. Ezért Škopec azt alábbi következtetést vonja le: az Egyesült Államok Romániával és Ukrajnával kapcsolatos enyhe reakciói lényegében nyomásgyakorlást jelentenek Magyarországra, hogy az Orbán-kormány hagyjon fel – vagy legalábbis mérsékelje – az Oroszországgal való „barátságát”.

Szakértő: Veszélyes precedenst teremthet a „Krexit”

Sikorsky
-
0
Szakértő: Veszélyes precedenst teremthet a „Krexit”

Rendkívül megoszlanak vélemények arról, hogy miképp fog végződni a hétfőn tartott kurd népszavazás. A Független Hírügynökség a témával kapcsolatban megkérdezte Dr. Wagner Péter a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját, akinek szakterülete a Közel-Kelet, Közép-Ázsia a NATO és a biztonságpolitika. 

 

Történelmi jelentőségűnek gondolja-e a szeptember 25-i kurd népszavazást függetlenül attól, hogy mi lesz annak a kimenetele? 

A kurd népszavazás mindenképpen történelmi esemény, mert manapság már ritkán születnek államok, és még ritkább, hogy egy békés népszavazáson akarják ezt megszerezni, nem pedig háborúval.

Az iraki kurd közösség több évtizede küzd a minél nagyobb önállóságért, az központi iraki hatalom pedig egyre kevésbé képes magához kötni a kurdokat.

Elképzelhető, hogy az iraki kormány – akár fegyveresen is – megakadályozza a népszavazását megtartását?

Magát a referendumot nem tudja megakadályozni, hiszen képtelen lenne Kurdisztán megszállására, talán vitatott hovatartozású területeken, ahova a kurdok 2014 után vonultak be (lásd a Fühü előző elemzését) lenne képes erre. Egy ilyen akció valószínűleg komoly áldozatokkal járna mindkét oldalon. Ám kérdés, hogy Irak a szembenállásnak ebben a szakaszában meg meri-e lépni a katonai opciót: az iraki hadsereg az elmúlt két év harcaiban jelentősen meggyengült, de egyben sok tapasztalatot is szerzett. Egyelőre nem tudjuk az iraki haderő sikerei mennyiben köszönhetőek a bagdadi kormánynak, vagy ezk mennyire az amerikai légierő légicsapásainak és a több ezer amerikai katonai tanácsadó folyamatos jelenlétének az eredménye. Az USA valószínűleg nem támogatna egy ilyen egyoldalú lépést, azaz az iraki hadseregnek és rendőrségnek egyedül kellene szembeszállnia a kurdokkal.

Hajlandó lenne-e Bagdad „elengedni” Erbílt, ha igenek győznek?

Eddig sem akarta elengedni, pont ez mutatja Bagdad gyengeségét, hogy képtelen megakadályozni a folyamatot.

Mi az Európai Unió és az Egyesült Államok hozzáállása a kérdéshez?

Mind az EU, mind az USA ellenzi az Kurdisztán egyoldalú lépéseit és ezt már többször nyilvánosan elmondták. Egyébként napjainkig, Izrael kivételével nincs olyan ország, amely támogatná a népszavazást. Ez ellenkezés oka az, hogy a világ nagyhatalmai, beleértve ide Oroszországot, vagy Kínát is:

nem szeretik az új államok megszületését, mert veszélyes precedenst teremthet.

Ez nem is elsősorban nyugati probléma, ahol ma már egységes nemzetállamok vannak, hanem inkább máshol jelent gondot. Gondoljunk csak Peking érzékenységére Tibet vagy ujgurok kapcsán, vagy Oroszország több tucatnyi, száznyi etnikai csoportjára, akik közül a csecsenek függetlenségi törekvései a világ előtt is ismertek. Minden egyes, a kurdokéhoz hasonló sikeres önállósodás – illetve azok nemzetközi elismerése – veszélyes precedenst teremthet.

Szeptember 27-én (szerdán) a Külügyi és Külgazdasági Intézetben  „Iraki Kurdisztán a függetlenségi népszavazás után” című kerekasztal-beszélgetést tartanak, amelyen Wágner Péter és más közel-keleti szakértők bővebben elemzik és kiértékelik majd a kurdisztáni referendumot.

A magyar nyelvű rendezvény nyilvános, de előzetes regisztráció szükséges:
http://kki.hu/hu/esemenyek/iraki-kurdisztan-a-fuggetlensegi-nepszavazas-utan/24

Facebook-elérhetősége:

https://www.facebook.com/events/1160461717431243/?acontext=%7B%22ref%22%3A%2222%22%2C%22feed_story_type%22%3A%2222%22%2C%22action_history%22%3A%22null%22%7D&pnref=story

A Krexit küszöbén? A közelgő kurdisztáni népszavazás történelmi előzményei

Sikorsky
-
0
A Krexit küszöbén? A közelgő kurdisztáni népszavazás történelmi előzményei

Miközben a nemzetközi média egy részének a figyelme a katalánok függetlenségi népszavazás körüli botrányok köré összpontosul, addig a másik fele a „Krexitet”, vagyis a szeptember 25-én megtartott észak-iraki kurd területen lezajló referendum lehetséges kimenetelét és következményei próbálja meg felmérni. A Független Hírügynökség szintén így tesz és az elemzésünk első részében a kurdok történetét és az önálló államiságért vívott hosszú harcát mutatjuk be.

A kurd a legnagyobb olyan népcsoport a világon, amely nem egy államban él, hanem szét van szóródva több közel-keleti országban. Pontos számukat nem tudni, a különböző becslések 36 és 40 millió közé teszik őket. Körülbelül tizenegy millió él Törökországban (az ottani népesség majdnem egy negyede), öt-hat millióan Irán területén, négymillióan Irakban, Szíriában pedig 1 és 1,5 millió között lehet a létszámuk. Jelentős kurd diaszpórák vannak Azerbajdzsánban, Európában (főleg Németország), az Egyesült Államokban, Grúziában és  Örményországban.

A kurd nacionalisták által elképzelt Nagy-Kurdisztán. A kép forrása: Wikimedia.

Évezredes népcsoport 

A kurdokat a történészek az asszírokat kr.e. előtt 612-ben legyőző médek leszármazottainak tartják. Nyelvük az iráni nyelvcsalád északnyugati ágához tartozik. Kezdetben a zoroasztriánus vallást követték, majd az iszlám megjelenésével – többségében szunnita – muszlimokká váltak. A Kurdisztánnak nevezett terület később a perzsák és az oszmánok folyamatos ütközőzónája lett, vagyis hol az egyik, hol a másik uralkodott felettük, miközben ők számos kisebb kurd fejedelemséget hoztak létre, amelyek egymással is harcoltak. Végül Isztambul felügyelete alá kerültek, és évszázadokig nem volt komolyabb konfliktus a két csoport között.

Az Oszmán-Török Birodalom felbomlása azonban megcsillantotta számukra a lehetőséget, hogy egy önálló államot hozzanak létre. Ebben erősítette őket a 1920-as sévresi békeszerződés, amely nemzetközileg elismerte a kurd népnek az autonómiához vagy akár függetlenséghez való jogát. Abban az évtizedben több kurd állam is létrejött, de ezek egyrészt bábállamok voltak (mint például a britek Kurdisztán Királysága Irakban), másrészt pedig nem tudták megtartani a függetlenségüket. A Musztafa Kemál Atatürk által újjáalakult Török Köztársaság ugyanis elfoglalta a kurd területeket, majd az 1923-as lausannei békeszerződés értelmében az Oszmán Birodalom utódállamai (Törökország, Szíria, Irak) és Irán osztozott meg Kurdisztánon.

Ebbe természetesen a kurdok nem nyugodtak bele, a két világháború között legalább három nagy és több kisebb kurd felkelés robbant ki, amelyeknek áldozatait kétszázötvenezer és egymillió közé teszik. A kurd nyelvhasználatot korlátozták vagy betiltották, értelmiségieket üldözték és minden autonómiára vonatkozó tervezetüket lesöpörték az asztalról.

Barzani, aki a mai napig a kurdok ikonja és legnagyobb mítosza.

A második világháború után ismét lehetőségük volt egy önálló állam létrehozására. Ezúttal viszont nem a nemzetközi közösség, hanem Sztálin támogatta a kurdok célkitűzését.  1941-ben Nagy-Britannia és a Szovjetunió közösen megszállta Iránt, hogy egyrészt közvetlen utánpótlási vonalat létesítsenek egymás között, másrészt pedig hogy elejét vegyék egy németbarát fordulatnak, esetleg megszállásnak. 1946-ban, szovjet támogatással az iráni kurdok politikai szervezete, a Kurd Demokrata Párt, kikiáltotta a Mahábádi Köztársaságot, amelynek Musztafa Barzani lett az első államfője.

Ugyanakkor Sztálin csak azért támogatta az önálló Kurdisztánt, mert így akart borsot törni a britek orra alá, és úgy vélte, hogy a kurd függetlenség megadásával kiszoríthatja Londont nemcsak Iránból, hanem végső soron az egész Közel-és Közép-Kelet térségéből. Csakhogy közben nyugati nyomására Moszkva szerződést kötött Teheránnal az iráni szuverenitás tiszteletben tartásáról és a szovjet csapatkivonulásról. Mivel elvesztették a Szovjetunió támogatását, az iráni hadsereg 1947 elejére elfoglalta a Mahábádi Köztársaságot, kivégezte a függetlenségi kormány tagjainak nagy részét, Musztafa Barzani pedig külföldre menekült. A négy közel-keleti országban élő nagyobb kurd közösségek számára ezután az elnyomás és az üldözés időszaka következett, amely néha enyhült, néha pedig rendkívül intenzív volt. Önálló kurd állam vagy államalakulat azóta sem létezett, és napjainkra  – ahogyan a mostani népszavazás mutatja – egyedül csak Irakban került elérhető közelségbe. Azonban nagyon hosszú és kemény út vezetett idáig.

Folyamatos elnyomás

Az 1958-as iraki forradalmat követő pár évben a kommunista Kurd Demokrata Párt (KDP) együttműködött a hatalomra kerülő iraki Szabad Tisztekkel, helyet kaptak a parlamentben, és együtt verték le a nacionalista lázadásokat (közte az 1959-es moszuli felkelést), miközben Barzani menedékjogot kapott. Csakhogy 1961-re kiújultak a harcok az iraki kormány és a kurdok között, mivel Kasszem tábornok nem teljesítette a kurdoknak tett korábbi ígéreteit. Azonban az 1963-as bukása után a későbbi iraki kormányok sem váltották valóra a kurdok követeléseit, és ezért folyamatosan hadban álltak Bagdaddal. Habár végül majd egy évtizednyi harc után 1970-ben megkapták a korlátozott autonómiát, örömük nem tartott sokáig.

1979-ben ugyanis Szaddám Huszein lett Irak köztársasági elnöke és teljhatalmú ura, aki azonnal erőszakos arabosításba, deportálásába és a kurdok kiterjedt üldöztetésébe kezdett. Az iraki-iráni háború idején a mindkét országban zajló – egyik oldalról az iraki kormány, a másik oldalról az iráni vezetés által támogatott – kurd felkeléseket kegyetlenül leverték. 1988 óta tartó hadjárat során több mint 2000 kurd települést tettek a földdel  egyenlővé, az áldozatok száma meghaladta a 100 000 főt.

A kurdok elleni hadműveletek  alatt Szaddám végrehajtotta a világtörténelem egyik legnagyobb vegyi támadását Halabdzsa városa ellen 1988-ban, amely során 5000-8000, többségükben civilek, vesztették az életüket. A kép forrása: The Kurdish Observer.

Az Öböl-háború (1991) alatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) 688-as határozatának köszönhetően a kurdok felett repülés tilalmi övezetet hoztak létre: a 36. szélességi foktól északra sikerült távozásra késztetni az iraki haderőt, a légicsapások leálltak és folyamatosan érkeztek a humanitárius és pénzügyi segélyek a kurdok lakta térségbe. Ekkor már megjelentek a kurd autonómia első csírái, vagyis demokratikus választásokat tartottak a régióban, amelyen két kurd párt erősödött meg igazán: a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) és a Maszúd Barzani – Musztafa Barzani fia – vezette Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP). Azonban ezek a szervezetek nemcsak az iraki kormánnyal, hanem gyakran egymással is harcoltak, és az 1998-as területi és hatalmi felosztásig lényegében polgárháborút vívtak egymással.

 

Fény az alagút végén?

Maszúd Barzani: A kép forrása: Kurdistan Regional Goverment.org

A kurdok helyzetében jelentős javulás 2003-ban, Szaddám bukását követően állt be. A két rivális kurd párt – legalábbis papíron – egyesült. A 2005-ös iraki alkotmány elismerte a kurd régió autonómiáját, amely komoly jogosítványokat kapott Bagdadtól. A kurdok központja Erbíl lett, ahol felállították a  kurd regionális parlamentet, 111 képviselővel. Kurdisztán elnöke pedig Maszúd Barzani lett.

 

Ugyanakkor a kurdoknak 2007-től ismét komoly problémákkal kellett szembenézniük. Először is kedvezőtlenül érintette őket, hogy a szomszédos Törökországban a Kurd Munkáspárt (PKK) terrorakciói miatt légicsapásokat hajtottak végre az észak-iraki területeken és Ankara Erbílt okolta, hogy támogatja és menedéket nyújt a fegyvereseknek. A feszültséget csak tovább növelte, hogy Irakban kiújult a szektariánus ellentét a síiták és a szunniták között, ami miatt a kurdok úgy érezték, hogy az ő közösségüket is szétfeszítik a vallási ellentétek (ez azonban nem történt meg). Mind közül azonban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a korábbi rivalizálás ismét felütötte a fejét a kurd közösségen belül. Ezúttal viszont nem (csak) a két régi párt folytatott hatalmi harcot egymással, hanem újabb szereplők is megjelentek, mint a 2009-ben alakult Goran nevű ellenzéki mozgalom, amely nyíltan követelte Barzani lemondását.

A mindent átható korrupció, a belharcok,  a csökkenő külföldi támogatás következtében súlyos pénzügyi és gazdasági válságba süppedtek az észak-iraki kurd területek. Negatívan hatott a helyi gazdaságra az is, hogy a bagdadi kormányzat sokáig nem adta át a kurdoknak a vitatott területeken fekvő Kirkuk és más olajmezők kitermelési jogát, így az ebből származó bevétel az iraki kormány kincstárába került. Emellett az elmúlt harminc évben a kurd lakosság száma több mint a kétszeresére emelkedett, ma már negyven százalékuk 20 évnél fiatalabb, akik nehezen találnak munkát Kurdisztánban.

Váratlan lehetőség

Bármilyen furcsának is tűnhet, az Iszlám Állam terrorista szervezet (ISIS) 2014 óta tartó ámokfutása és iraki terjeszkedése a kurdok számára néhány nem várt pozitívummal járt:  a korábbi belső ellentétek a háttérbe kerültek, mivel a terrorista szervezet elleni harcra koncentrált minden fontosabb kurd mozgalom. Ehhez megnyerték az akkori bagdadi kormány támogatását és a világ közvéleményének a szimpátiáját. Az észak-iraki kurd autonóm régió hadserege, a mintegy 200 ezer főt számláló pesmergák (jelentése harcosok) fegyvereket kaptak a nyugati országokból, sőt, nem egyszer amerikai és európai állampolgárok csatlakoztak önkéntesként a kurdokhoz.

Egy pesmerga harcos a kurd zászló előtt. A kép forrása: flickr

2015 elején már nemcsak sikeresen védekeztek az ISIS támadásaival szemben, ellentámadásba is lendültek: közel megduplázták az ellenőrzésük alatt lévő területek nagyságát, elfoglalva Tuz-Hurmatiot, a kőolajban gazdag Kirkutot, valamint Ninive és Dijála tartományok egy részét. Egy idő után már az ISIS is csökkentette az észak-iraki kurd települések elleni támadások számát (Szíriában viszont növelte), és emiatt a menekültek is százezrével érkeztek a pesmergák által ellenőrzött területekre.

A kialakult helyzet Barzáninak szintén kedvezett. 2015-ben hiába járt le a mandátuma, nem mondott le a hatalomról. Ráadásul az ISIS elleni harcra hivatkozva kibővítették a jogköreit, többek közt megkapta azt is, hogy a közeljövőben bármiféle jogi korlátozás nélkül hirdethet meg népszavazást. Családtagjait és politikai szövetségeseit ültette a legfontosabb politikai és gazdasági pozíciókba, ahogyan például a 2016 óta tartó egészségügyi és a szociális rendszer erőteljes privatizációja során történt.

Az ellenzéki pártokat (pl. Goran) nem engedték fellépni az erbíli törvényhozásban. Barzani azt is elérte, hogy 2015 októberétől ne hívják össze a kurdisztáni törvényhozást, és a következő parlamenti ülésre egészen 2017. szeptember 15-ig kellett várni. Azonban most is csak arra használta az alkalmat, hogy a képviselők megerősítsék a népszavazás időpontját. Barzáni a referendummal óriásit kockáztatott, hiszen ha kudarccal végződik, akkor abba belebukhat nemcsak ő, hanem a teljes KDP-PUK koalíció.

Tehát a történelmi előzményeket tekintve korántsem egy új jelenségről van szó, hiszen a független és hosszú ideig működőképes Kurdisztán létrejötte egy régi álom beteljesülését jelentené, amiért megér nagy rizikót vállalni. Ám még ha szeptember 25-én győznek is az igenek, vajon  Irak vagy a nemzetközi közösség mennyire törődik bele Kurdisztán megalakulásába? Ennek megválaszolásához egy szakértő segítségét fogjuk igénybe venni.

1...789108. oldal a 10-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség