Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

Bóta Gábor
184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az aljasság természetrajza

Felizgatta az embereket az Eszenyi Enikő által ifj. Vidnyánszky Attilával a főszerepben, a Vígszínházban rendezett Hamlet. Sokan kérdezték a véleményemet róla, telefonon, Facebookon, személyesen, olyanok, akik látták, és olyanok szintén, akik nem. Heves beszédtémává lett egy színházi produkció, pró és kontra bőven vannak róla vélemények, rövid idő alatt rajongói lettek és bősz ellenzői.

Az előadásban, ahogy természetesen Shakespeare művében is, bőven van gyúanyag, és abban ugyancsak, ahogyan ifj. Vidnyánszky játssza. Nem az állandóan búval bélelt, örökösen filozofáló, cselekedni alig-alig képes Hamletet adja, hanem egy nyughatatlan, energiától duzzadó, hiperaktív fiatalt, aki küzd és küzd, és mindehhez még esze is van, talpraesetten ügyes is, ennek dacára elbukik, mert akkora az ádáz ellenerő.

Fotó:Dömölky Dániel

A kiugróan tehetséges ifjú színész remek a szerepben. Felindultságában benyargalássza a színpadot, csaknem a szó szoros értelmében falra mászik, függeszkedik, magasról leugrik, akrobatikázik, de ez nem tűnik öncélúnak, hiszen az őrületes idegfeszültségéből fakad. És mindehhez annak is igencsak ereje van, amit kiejt a száján. Súlyt tud adni a Forgách András által fordított ütős szavaknak. Szédületes karizmája van, és ettől mintha olykor már-már némi esély mutatkozna rá, hogy magányos gerilla harcosként komoly sebeket ejthet a megátalkodott hatalmi, elnyomó gépezeten. Megvan a tétje, hogy netalántán nem bukik el, nem csupán pusztába kiáltott szó, ami elhagyja az ajkát, ettől tétje lesz mindennek.

A harc pedig permanens, ahogy ugye pici országunkban látjuk, és, ha esetleg csitulna, mesterségesen is gerjesztik ezt azok, akiknek érdekükben áll. Eszenyi még egy jókora katonai dzsipet is behoz a színpadra, belőle hosszan kinyúló, messzire hordó, rémisztő fegyverrel, hogy szemléltesse a permanens háborúskodást. Laertes ezen gördül be a deszkákra, és igencsak elrettentően néz, Orosz Ákos megszemélyesítésében, aki kiválóan megformál egy olyan embert, akit csapás ér csapás után, rútul megölték apját, Poloniust, és nemsokára hideglelősen rondán hal meg a húga, Ophelia is.

A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.

Antal Csaba ugyancsak hideg képzetet keltő, némiképp börtönre is emlékeztető, monstruózus fém rácsszerkezetet tervezett fő díszletelemként, ami különböző mozgásokra képes, ha úgy tetszik, maga a megelevenedett elnyomógépezet. És hát elnyomásból, hazugságból, hátba döfésből, gyűlöletből itt akad bőven, nem véletlenül a félelem, sőt a rettegés az úr. Ebben a közegben lúdbőröztetően hat, amikor az az egy szál színész, aki a szokásos trupp helyet érkezik, mondani kezdi József Attila Levegőt! című versét. Például ezt a részt:

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.

Fotó: Dömölky Dániel

Emlékezetes alakítás Feusztbaum Béláé, Poloniusként találó képet fest a mindenkori talpnyalókról, gerinchajlítókról, akikből mind több és több van. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera ugyancsak telibe találnak sírásókként, a nép józan paraszti eszét, és nyersen őszinte szókimondását testesítik meg. Börcsök Enkő Gertrudként egyértelműen eljegyezte magát az aljassággal, és maga is elaljasult, miközben szereti Hamletet és az ő érdekében próbál lavírozni. Csapó Attila és Zoltán Áron Rosencrantz és Guildensternként a képmutató szolgalelkűség megtestesítői. A Király Dániel által játszott jólelkű Horatio cselekvésképtelen. Tán ezért marad életben, senkinek nem érdeke megölni őt.

Végkifejletként, Fortinbrasként Gilicze Márta jön a színpadra, szűk kosztümös, merev hivatalnokra emlékeztet. Olyan karizmatikusnak kellene lennie, mint a sírásókat játszóknak ahhoz, hogy valami értelme legyen annak, hogy ő is nő. De nem elég kemény, nem elég lidérces ahhoz, hogy azt érezzük, ami esetleg a szándék, hogy még undokabbul részvétlenebb hatalom következik. Ha pedig ennyire jellegtelenül semmilyen, amilyennek mutatja magát, pillanatokon belül elsöprik, és utána akkor mi van? Az előadás befejezésével nem vagyok kibékülve. Egyébként pedig igen erőteljesnek tartom az érezhetően óriási energia és szellemi befektetéssel készült produkciót, és örülök annak, hogy ennyire fontossá, az átlagon felülinél sokkal többeket megmozgató beszédtémává tudott válni.

Galla: Az előadó-művészet a feleségem

Galla Miklósnak Különbusz Kristóf, avagy száz csónak is egy a vége címmel jelenik meg novemberben új könyve, a festményeiből pedig kiállítás nyílt Miskolcon, a Művészetek Házában. És persze továbbra is tart abszurd humorú előadóesteket.

Régebben a Holló Színház és a L’art pour l’art Társulat keretében léptél fel, már régóta önállósítottad magad, saját estjeid vannak és több művészeti ágat is meg akarsz hódítani. Eddig is voltak könyveid, most novemberben új jelenik meg, és egy ideje festesz is már, kiállításod nyílt. Ez azt jelenti, hogy egyik műfaj sem elégít ki igazán vagy Wagnernek érzed magad és totális összművészetre törekszel
– Hát inkább az utóbbi. Az előadó-művészet a feleségem, a festészet pedig a szeretőm, de mind a kettőbe szerelmes vagyok. Nem tudnék egyik nélkül sem élni.

– Sokáig éltél festészet nélkül.
– Igen, de most már nem tudnék. Hat éve derült ki, hogy én szeretnék festeni.

– Ez hogyan derült ki?
– A homlokomra csaptam, hogy úristen, hát nekem festeni kell. Egyik pillanatról a másikra egészen egyszerűen eszembe jutott minden előzmény nélkül.

– És ha már eszedbe jutott, akkor már tudsz is festeni?
– Éreztem, tudtam rögtön, hogy nonfiguratív absztraktokat fogok festeni.

– Amúgy tudnál embert, portrét is? Ehhez nyilván előtanulmányok, például anatómiai ismeretek szükségesek.
– Ezt nem próbáltam, de nem is ambicionálom. Ezeket már a régi nagyok megrajzolták, megfestették és ma már lehet fotózni is. Az absztrakt lényege, hogy új látványt hozzunk létre, ami eddig még nem volt.

Az absztrakt területén is kipróbáltak már mindent.
– Igen, de mégis ezen a területen még lehet újat kitalálni, végtelennek érzem a lehetőségeket.

– Szerinted te milyen újat találtál ki?
– Új idomokat kreálok, amik eddig soha sehol nem voltak.

– Ezt segíti a humorista mivoltod?
– Igen, mert egy játékos embernek a játékosságából fakad az, hogy humorizálni tud, és absztraktokat fest. A játék mindennek a közös vezérfonala, hiszen játszik a zenész, játszik a színész és az én esetemben játszik a festő is, színekkel, idomokkal. Nekem nagyon optimista hangulatúak a festményeim, egy művészettörténész igen találóan azt mondta, hogy rend van a képeimen. Ez rímel arra, amit én gondolok, hogy minden festménnyel új életet kezdek és be is tudom fejezni, de nem úgy, hogy meghalok, hanem úgy, hogy lekerekítem, kész a mű, ott rend van.

Benned is rend van?
– Ha mondjuk készül egy jó kép, akkor két napig az életminőségem megjavul. Tehát kihatással van a hangulatomra.

– Amikor önálló estet tartasz, akkor is rend van?
– Persze, ha önálló estem van, az olyan, mint a vízen járás. Imádok közönség előtt szerepelni, teljesen laza vagyok és stresszmentes, semmi lámpalázam nincs, alig várom, hogy kiléphessek a színpadra. Abszolút laza vagyok a technikusokkal is, őket sem stresszeltetem.

– Miközben te eléggé stresszes vagy.
– A magánéletben vannak stresszeim, van amikor feszült vagyok és nagyon kreatívan tudok aggódni is, szorongani is.

– Az mit jelent, hogy kreatívan?
– Hogy szinte mindenből problémát csinálok és idegesíteni tudnak a dolgok, ha nem úgy történnek, ahogy én elképzelem. De a színpadon minden-minden eltűnik.

– Amúgy bezárkózós pasas vagy, egyedül élsz, nem is nagyon szereted, ha felhívnak, először e-mailen kell bejelentkezni, és akkor te telefonálsz. Különös, hogy már a fellépés előtt laza leszel, oldott a technikusokkal, attól lazulsz el, amitől más szorongani szokott.
– Igen, ez érdekes, én így vagyok bekötve. Ez végül is nagy adomány a sorstól, mert hiszen ebből élek. Az előadó-művészetre van olyan igény, hogy fizetnek is érte. De nem csak prózai, humoros önálló estjeim vannak, hanem koncertem is, amin énekelek. Számítógépből jönnek a zenei alapok, élőben énekelek rájuk és úgymond viccesen táncolok. Október 13-án az ELLÁTóházban is lesz egy ilyen koncertem.

– Mi az az ELLÁTÓház?
– A Dob utcában van, a bulinegyed kellős közepén. Az egy olyan terület, ahol például a stand-up komikusok nem tudnak velem versenyezni, mert ők nem énekelnek, én viszont egy olyan pali vagyok, aki énekel is. 

– Az estjeiden nincsenek aktualitások, mert az angol abszurd humornak, amihez leginkább kötődsz, ez a természete. Miközben tudom, hogy újságolvasó és híradó néző ember vagy.
– Magánemberként érdekel a politika, részben a politikának a showbiznisz vetülete. Például nagyon szeretem a jó szónokokat, akik nem azért jók, mert egy marketingszakember felkészítette őket, hanem, mert a szívükben és a lelkükben rend van. John F. Kennedy, Bill Clinton, Tony Blair és Barack Obama jutnak eszembe, mint legjobb szónokok. Ajándék a sorstól, hogy az ő beszédeiket eredeti nyelven élvezhetem. De nem épül bele a műsoromba aktuálpolitika.

– A világban előforduló abszurditások valamennyire azért csak beleépülnek, például amikor egy szónokot parodizálsz, akkor ehhez nyilván felhasználod, akiket láttál, hallottál.
– A helyzet az, hogy engem a közönség elhelyezett egy bizonyos fiókba, úgyis lehet mondani, hogy be vagyok skatulyázva, de ez egy olyan skatulya, amit én boldogan vállalok.

– De milyen skatulya?
– Az, hogy Galla Miki egy infantilis, abszurd előadó, és ha mi elmegyünk őt meghallgatni, mondjuk egy prózai önálló estre, akkor azért tesszük, hogy legyen egy hely, ahol nincs szó politikáról. Teljesen a földtől elrugaszkodott poénokat vagy infantilis sztorikat várnak el tőlem, és úgy érzem, ha hirtelen nekiállnék politizálni, akkor lezuhannék a közönségem szemében egy bizonyos piedesztálról. Ezek kortalan és univerzális poénok, emiatt tudom előadni azt most is, amit négy éve.

– Egy bizonyos időszakban, amikor az angol abszurd humor nálunk felfedezésszámba ment, szinte a csapból is te folytál. Most annak, aki látni akar, nagyon keresgélnie kell a neten, mert nincs egyetlen színház sem, ahol mondjuk havonta kétszer rendszeresen fellépsz, ahogy tévéműsorod sincs. Egy normál néző számára kissé eltűntél.
– Én nem érzem, hogy el lennék tűnve. A Spíler tévében hetente van egy két perces rovatom, bejelentkezem webkamerán. Ezen a csatornán adják az angol focimeccseket és ott keddenként van egy műsor, Britannia, egy hét a szigeten címmel. A dolgozószobámban, a számítógép fölött van egy webkamera és azzal Skype-on napközben fölveszik az öt-hat poént velem, ami valamilyen módon kapcsolódik az elsőosztályú angol labdarúgó meccsekhez. A Fókusz pedig öt perces riportot csinált velem a kiállítás megnyitómon, az utána tartott önálló estembe is beleforgattak. És van egy saját Facebook oldalam, ezen huszonnyolcezer a rajongóm, oda mindig megírom, ha valami aktualitás adódik. Ezen mindenki rögtön minden információhoz hozzájut velem kapcsolatban. Újabban járok a Rádiókabaréba is, egyszer már voltam és most megyek megint, valószínűnek tartom, hogy a szilveszteriből sem fognak kihagyni.

– Tudom, hogy egy vesszőhibától vagy egyetlen rag elírásától is szinte idegbajos bírsz lenni.
– Mániákusan precíz vagyok és főleg helyesírási dolgokban, vagy amit én helyesírásnak gondolok, ami nem feltétlenül egyezik a Magyar Tudományos Akadémia álláspontjával. Az az álláspontom, ha nem vagyunk analfabéták, akkor húsz másodpercig se legyünk azok. Ne legyen ott hibás mondat azzal, hogy „Miki ne izgulj, majd azt kijavítjuk”. Amíg tényleg ki nem javítják és el nem küldik, addig feszült vagyok.

– Ez azt jelenti, hogy nálad otthon is tüchtig rend van?
– Nem, elég nagy rendetlenség van, ezt kompenzálom azzal, hogy a képeimen rend van.

– Mi lesz az új könyvedben?
– Az első fele szóviccekből áll. Minden szóvicc különböző betűtípussal van szedve, hogy ezzel is érzékeltessük, nem összefüggő dolgokról van szó. Kis ábrák is kapcsolódnak a szóviccekhez. Nagyon észnél kell lenni a tördelésnél, ezért úgy érzem, hogy a könyvvel kapcsolatban a munka dandárja még hátra van. A kötet második részében az előző önálló estemből, amit egyébként még játszom, azok a szövegek olvashatóak, amelyekről azt éreztem, hogy nyomtatásban is megállják a helyüket. Ezek tulajdonképpen vicces önéletrajzi elemekből állnak a gyerek- és fiatalkoromból. Jelenetek is találhatók a könyvben és dalszövegek szintén, tulajdonképpen a három éve megjelent önéletrajzi kötetem folytatása is benne van, és nagy örömömre húsz festményemet színesben kinyomtatják benne.

– A könyv után mi következik?
– Támogatást kaptam arra, hogy a régi dalaimat újrahangszerelve felvegyük és ebből készüljön egy lemez. Már akad olyan szám, amit meghangszereltek, de a nagyja még hátravan, ez a munka eltart legalább februárig.

Rómeó és Júlia a maffiaháborúban

Maffiaháborúban, gyűlölettől sistergő, ádázul elvadult légkörben próbál egymásé lenni a Fővárosi Nagycirkuszban a két halhatatlan hősszerelmes, Rómeó és Júlia.

Fotó: Urbán Ádám

Júlia kötélen mutatja meg magát először, szép lírai száma van. Rómeó, ha dühös, nem falra mászik, hanem rúdra, ahogy többen is, ott kakaskodni, versengeni is lehet. Uray Péter főleg artistaképzősökkel megvalósított ütős produkciója

a cirkuszt, a színházat, a táncot hozza közös nevezőre, hathatós harmóniában.

Júlia a légből hosszú gyolcson hempergeti le magát a magasból az őt a földön háton fekve epedve váró Rómeójához. Mercutio gurtniba kapaszkodva, a levegőben haldoklik, ez gyönyörű és megrendítő.

Fotó: Urbán Ádám

Egy hatalmas karika a sírbolt bejárata. A halál angyala a levegőben lengedezve emeli a légbe holtukban is a szerelmeseket, felmagasztosulnak általa.

Ötlet ötlet hátán, de ezek nem mennek a közlendő rovására.

Fotó: Urbán Ádám

Pazar az összmunka, ahogy mindenki egyszerre a színpadon van, és áldozatosan játszik tömeget is, hogy aztán ő emelkedjen ki a sorból. Zömében a Baross Imre Artistaképző Intézet növendékei, de mindenképpen harsogóan fiatalok. Ihletetten, lelkesülten, akár felhevülten közvetítik Shakespeare-t a maguk műfajának lehetőségeit a végtelenségig kitágítva, Uray Péter fantáziadús, erőteljes rendezésében.

Fotó: Urbán Ádám

Szerelmi jelenet a trapézon régen elképzelhetetlen volt, ma már cirkuszi közhely sóvárgó tekintettel összeölelkezve lengedezni a légben. Na, de egész darabot előadni, ráadásul magát Shakespeare-t, a Rómeó és Júliát, ez vakmerő vagányságnak tűnik. De a méltán világhíres, a Trafóban többször óriási sikerrel megfordult Cirkus Cirkör is megcsinálta, meg Schilling Árpád is rendezett úgy, ahogy összefüggő darabot fiatal francia artistákkal, akik ezt el is játszották a Fővárosi Nagycirkuszban is, ahol Fekete Péter rendezésében a Ludas Matyi is porondra került.

Az artistaképzősök Rómeó&Júlia címen adják elő az ismert történetet.

Valószínűleg nem véletlen, hogy az és kötőszót kivették a címből, ezzel utalnak arra, hogy ez mégiscsak egészen más, mint az eredeti.

Fotó: Urbán Ádám

Egyáltalán nem beszélnek benne. De mondjuk egyáltalán nem beszélnek a Magyar Állami Operaházban, Seregi László remekmívű koreográfiájában, azonban az ő esetében nyilvánvaló, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, csaknem egy az egyben, Shakespeare-t akarta átültetni a tánc nyelvére.

Fotó: Urbán Ádám

A fiatalok viszont egy hetven perces verziót játszanak. Akrobatikus elemeket használnak leginkább, de

az úgynevezett fizikai színház, a kortárs tánc, a pantomim eszköztárából is elcsennek ezt-azt.

És ami a leginkább értékelhető, hogy beleplántálják a produkcióba szívüket-lelküket, nagy energiájukat, szerelemre való képességüket, csalódottságukat, haragjukat, ha kell, akár agressziójukat. Érezhetően megérinti őket a történet. Odaadják magukat neki.

Fotó: Urbán Ádám

Ez a verzió maffiák harcaként ábrázolja a közismert történetet. Székekből, asztalokból áll a díszlet jelentős része, ezekből kerekedik például verekedésre alkalmas csehó, de a báli jelenethez semmi más nem szükséges, mint a mozgékony, ruganyos testek. Uray nem szépfiú Rómeót, és “Napra lehet nézni, de rá nem” típusúan gyönyörű Júliát választott. Nem akarta szuperhősöknek mutatni őket.

Olyanoknak látszanak, mint bármelyikünk,

hiszen szerelmes akárki lehet. Ugyanakkor hajlékonyak, és a szemükben ott van az a tűz és láz, az a zsigerből jövő érzés és indulat, ami kell.

Fotó: Urbán Ádám

A produkciót már láttam a kisvárdai színházi fesztiválon, egy cirkuszi sátorban. Azóta még inkább összeérett, eltűntek belőle bizonyos esetlegességek, setesutaságok, de a lázas hevület megmaradt, és élő zenekar is közreműködik. Kisvárdán este láttam, felnőtt közönséggel, melynek tagjai jókora ovációval fogadták a produkciót.

Fotó: Urbán Ádám

Most délutáni előadást néztem meg, amin leginkább középiskolások voltak jelen. Az elején kicsit nyüzsögtek, de aztán igencsak magukkal ragadta őket a játék. Ami után

sokak számára drogprevenció is következett.

De nem az akár unalomba fulladó, mindenáron elrettenteni akaró, a kábítószerek tömkelegét úgy felsoroló, hogy az akár népszerűsítésnek is hathasson, és a dílerek malmára is hajthassa a vizet. Hiszen a drog nagy üzlet, és bizony még a gyógyítással foglalkozó orvosoknak is lehet az.

Fotó: Urbán Ádám

Marosi Antalt, aki az előadást tartja, a Fővárosi Nagycirkusz sajtófőnökeként ismertem meg. Nem tudtam, hogy komoly rendőrségi múltja van – a rádiós múltján kívül –, még a gyilkossági csoportnál is dolgozott, de újságíróként foglalkozott a mentők, a tűzoltók, a katasztrófavédelem munkájával. Szóval sokat látott, és ezt izgalmasan, akár vaskosan, nyersen, el is tudja mesélni.

Egyáltalán nem tanár uras vagy doktor bácsis, egy érdekes fazon az életből, aki szemléletesen képes elmesélni, hogy például milyen volt, amikor télvíz idején, fiatal lányt találtak egy szál bugyiban, egy kapualjban, totálisan belőve.

A legfontosabb azonban, hogy Dr. Balogh Sándor kivetített ábráit is használva,

érzékletesen bemutatja, hogy a kábítószer rövid idő alatt milyen visszafordíthatatlan roncsolást végez az agyban.

Tényeket sorol pattogósan egymás után, miközben személyes húrokat is penget, mesél például arról, amikor volt felesége gyerekkel, bútorokkal elköltözött otthonról. Ekkor gödörbe került, de arra figyelmeztet,hogy ilyenkor nem muszáj ajzószerekhez nyúlni, a bajban valahogyan mindig lehet találni valakit, barátot, szülőt, egy tanárt, aki segít.

Fotó: Urbán Ádám

Pikírt humorral megjegyzi, hogy száz tanárból csak akad egy, aki normális. Erre persze vevők a fiatalok, de a mellettem ülő tanárnő szintén elmosolyodik. Marosi leköti a figyelmet, megnyeri a hallgatóságot, az általa képviselt ügynek és magának is.

Átható tekintet

Monomániás Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész, a Nemzet Művésze, ötven éve kitartó kíváncsisággal rögzíti szinte ugyanazt, és mégis fenemód változatos amit csinál. Ez a makkegészségesnek tűnő, csillogó és igencsak nyitott szemű ember a nyáron volt 80 éves. Ebből az alkalomból a Magyar Nemzeti Galériában, Baki Péter kurátor és Jerger Krisztina társkurátor rendezésében, nyílt impozáns, 150 munkát bemutató kiállítás. A képek közül Korniss az első alkotást 1967-ben, az utolsót idén készítette, tehát 50 esztendőt ölel fel a tárlat. 

Frissen pingált szoba, 1969. A Várfok galéria jóvoltából

Néhány képhez odaragadok. Olyan részletességgel bámulom őket, mintha festmények lennének. Kidolgozottságuk is annyira igényes, és olyan mélyre látnak.

Megörökítenek valami igen fontosat a múltból, miközben átívelnek a jelenbe.

Akár egyetlen képen is folyamat látszik. Például azon, amelyiken középkorú parasztházaspár ücsörög a tornácon, az asszony népviseletben, fejkendősen, a férfi fehér ingesen, kalpagosan. Mondhatni, hogy ők ketten a megtestesült múlt, miközben fölöttük jókora, náluk tán nagyobb tányérantenna látszik, ami a korszerű jelen. De csipketerítők, népi szőttesek, falusi viseletű, girlandosan bekeretezett családi fotók társaságában az otthoni szegletben, ott van egy hatalmas, csaknem életnagyságú, Michael Jackson kép. Jelmezben, sztáröltözékben, bodorított hajjal, jelképként egy nyilvánvalóan egészen más világból, mégis eszményképnek választva. Tán a feltörekvés, a siker vágyálma ő, a jólété, az elismertségé.

A kolozsvári születésű Korniss nagy ismerője Erdélynek, és még azokat az asszonyokat is gondosan figyelő tekintettel megmutatja, akik Magyarországra jönnek onnan házakhoz munkát vállalni, főzni, mosni, takarítani, időseket gondozni. Az utcán is jól felismerhetőek, népviseletük kirí a tömegből, munka közben is ezt hordják. Egyikük például partvissal, lapáttal a kezében néz szembe a kamerával, csillogó-villogó, modern kőpadlón állva. Mögötte számítógépen dolgozó nő, körülötte antik szekrény, tévé, modern dívány, patinás szőnyeg. Az idősíkok összekeverednek egyetlen lakásban, ahogy sokunk életében, a megfogható tárgyakban ugyanúgy, mint a lelkünkben, a személyiségünkben, amiben ki tudja mi van akár ükapánk génjeiből, és mi van abból, ami éppen a minap hatott ránk. És mindez ott látható egyetlen képen, bőven van min dilemmáznunk!

Betlehemesek a szántóföldön, 2011. A Várfok galéria jóvoltából

Kornissnak átható a tekintete. Barátságokat köt, kapcsolatokat tart, szinte társsá szegődik, akár évtizedek után is visszamegy azokhoz, akiket megszeretett, és megmutatja, honnan hová jutottak.

A szeretet, azt hiszem kulcsszó. Ő nem külső megfigyelő, mint egy szemfüles fotóriporter, hanem nyilvánvalóan együttlétezik azokkal, akiket megörökít,

akár náluk lakik, velük eszik, hosszú-hosszú diskurzusokat folytat. Skarbit András életét például több mint egy évtizedig, lépten-nyomon végigkísérte. És ezzel jelképezte azon meglehetősen sokak sorsát, akiknek nem jut munka falun, és városra kénytelenek ingázni. Sokak sorsa általában nehezen átélhető, de, ha egy ember közel kerül hozzánk, az jóval megrendítőbb lehet. A több részből álló sorozaton először tömeget látunk hidegen ködös hajnalon, pályaudvaron vonatra várakozni. Ebből a tömegből nagyítódik ki egy markáns, barázdált arc, melynek tulajdonosa kinéz a vonatablakon. Különböző években látjuk őt, például rémesen összezsúfolódva a vasúti kocsiban a többiekkel, vagy éppen halálosan kimerülten, fejét hátrahajtva, aludni. És aztán megfigyelhetjük mindenféle helyzetben. Városban gödröt ásni, sőt, bodega mellett, járdán, aszfalton, néhány fahasábból álló tűzön, térdre ereszkedve szalonnát sütni.

Szénaforgató lány pihenőben , 1974. A Várfok Galéria jóvoltából

Ami az otthoni kertjében természetes lenne, itt kissé anakronisztikus, a falusi és a városi szokások ütköznek. Látjuk egyébként falujában is, gyönyörű ahogy leguggolva, kicsattanó örömmel várja az úttesten a felé rohanó unokáját, vagy megoldott nadrágban, veteményesében foglalatoskodva, felszabadultan belenevet a kamerába. Néha nincs is rajta a fotókon, mégis az ő életformájával szembesülünk. Döbbenetesek a munkásszállón lévő, lelakatolt, hűtés nélküli, fém ételszekrények 1982-ből, ahogy a tartalmuk is az, ugyanis a belsejükre is ráközelít a kamera. Jobbára kenyér, hagyma, szalonna, esetleg kolbász, pálinka, egymásra hányva. Finoman fogalmazva sem változatos és egészséges. András családját is megismerjük, disznótoron éppúgy, mint karácsonykor. Azóta ő és azután a felesége is, meghaltak. Az utolsó kép a szomorúan elhagyott, lakatlan, lepukkanóban lévő, családi ház.

Lehetetlen mindenről beszámolni. Szép a Debrecenben tartott betlehemes fesztiválról készített sorozat, izgalmasak a táncházban, bálon készültek. Mindegyiket mély-mély humánum hatja át. Korniss ezen a tárlaton hathatós ízelítőt ad nagy művészetéből.

Tarján Tamás halálára

Egyetlen papírfecni sem volt Tarján Tamásnál júliusban, Gyulán, amikor már nyolcadik alkalommal vezette az Irodalmi Humorfesztivált. Tizenkét író jött pedig a színpadra, de ő fejből tudta, ki mit olvas fel, a szövegekről, az alkotóikról egyaránt lenyűgöző mennyiségű ismerettel rendelkezett, és szokása szerint áradt belőle a szó.

Kissé hadarva beszélt, ahogy általában, hiszen szinte mindig sokat akart egy szuszra elmondani. Szakszerű ismeretanyagot és személyes dolgokat egyaránt, úgy közölt temérdek mindent, hogy szórakoztató volt, képes volt poentírozni, nevetést fakasztani a publikumból, miközben lázas szenvedéllyel terjesztette az ismereteket. Tudós volt, a budapesti bölcsészkar egyetemi tanára, de igazán nem zárkózott be az elefántcsonttornyába, nem is volt neki olyan, mert ahol csak lehetősége nyílt,  terjesztette a kultúrát.

Szerintem széles e hazában

annyi könyvbemutatót senki nem tartott, mint ő,

nekem is vagy öt kötetemet mutatta be. Könyvhét idején már-már pendlizett, mint a haknizó színész, vagy egy helyen bemutatott több kötetet is. Kritikáiban akár metsző élességgel, és persze pontossággal fogalmazott, könyvpremiereken jobbára dicsért, igencsak felkeltette az érdeklődést, de ezt azért úgy tudta tenni, hogy finoman megfogalmazta a kifogásait, egyáltalán nem hozsannázott. Szerkesztőként pedig végtelenül, zavarba ejtően precíz volt, tanúsíthatom, hiszen szerkesztette is könyvemet.

A Gutenberg galaxis szerelmese volt, nehezen szokta a számítógépet, hosszú ideig ellenállt neki,

amikor már szinte mindenki elektronikus úton küldözgette a kéziratokat, neki még papíralapon, kinyomtatva kellett vinni,

hogy azon aztán rossz helyre tett vesszőt ugyanúgy sasszemmel kiszúrjon, mint senki más által észre nem vett apró tárgyi tévedést. Jellemző a precizitására, hogy miközben egy premieren a színház előcsarnokában táskájából előhúzva, ajándékozta nekem tizedik színikritika kötetét, és ott rögtön kedves szavakkal dedikálta, és nem ám csak annyit írt, hogy „barátsággal”, arra is gondja volt, hogy kijavítsa a kiadó hibáját, a megjelenés 2012-es évszámát, 13-asra.

Könyveinek száma közelít a harminchoz, köztük persze sok az irodalmi tárgyú, hiszen a színház mellett, azért mégiscsak ez volt az első számú szenvedélye, hivatása.

Irodalomtörténeti munkát éppúgy írt, mint könyvkritikákat, esszéket, monográfiát, vagy akár szellemes rejtvényeket is.

De szóban, katedrán, pódiumon, legalább olyan karizmatikus volt, mint írásban. Ezért is foglalkoztatta valaha sokat a rádió, a televízió. Felfoghatatlan, hogy ezt a lenyűgöző tudású embert miért rúgták ki az egyetemről, szégyenszemre miért csak óraadóként, akár ingyen, járhatott vissza tanítani. Nem húzott pedig se ide, se oda, nem politizált különösebben.

Nyáron, ott Gyulán, beszéltem vele utoljára. Meghívtam a tévéműsoromba, azt mondta ez nagy megtiszteltetés, de neki elvették minden lehetőségét a médiában, ezért az elektronikus sajtóban nem kíván többet szerepelni. Most sajnos végképp kiiratkozott az életünkből. Lidérces, hogy éppen halálhírének napján jött postán az Óbudai Társaskör októberi programja, melyben huszonhatodikára, Bálint András Arany János estjét hirdetik. És az is ott áll nyomtatásban, hogy „Bevezetőt mond: Tarján Tamás. Sokunknak fáj, hogy már nem lehet ott.

Dés László: Gyenge a magyar civil kurázsi

Dés László, Kossuth-díjas zeneszerző, muzsikus, a Vígszínházban bemutatott, A Pál utcai fiúk musical változatáért kapta a legjobb színházi zene díját a színikritikusoktól. Azt mondja, ebben a több mint száz évvel ezelőtti történetben, például az einstandolásban, a vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, sok minden benne van abból, amiben ma is részünk van.

– A Színikritikusdíj átadó gáláján elmondtad, hogy ez a már kevés szakmai díjak egyike. Huszonegy éve kaptad meg utoljára, A dzsungel könyve zenéjéért. Azt mondtad, hogy dolgozni kell érte keményen. Miért van szerinted kevés szakmai díj?

– Azért valószínűleg, amiért vékony a magyar civil réteg, gyenge a magyar civil kurázsi, amiért kevés a magyar mecénás. Még nem alakult ki az a jómódban élő kulturált polgári réteg, amelyiknek fontos már, hogy kortárs magyar képeket vegyen, támogassa a színházat, a képzőművészetet, a zenét, díjakat alapítson, és ezt aztán kitartóan végig is vigye, és hogy egyáltalán fontos neki a színvonalas kultúra. Hogy az életének elengedhetetlenül fontos része legyen. Azért kevés a valódi szakmai díj, amiért nincs még négyszáz éves gyepünk, mint az angoloknak. Hogy nem tudott kialakulni a megfelelő civil gondolkodás és öntudat, abban benne van már az, hogy a Horthy korszak sem volt egy nagy kultúrmecénás és demokrata, valljuk be őszintén, a gazdag zsidó polgárság volt az inkább, akiket legfőképpen érdekelt a művészetben a progresszivitás, a modernitás, az hogy menjen előre, ne ismételje önmagát. Gondoljunk csak a Baumgarten díjra, vagy Hatvany Lajosra. Ezt aztán ’38-tól elkezdve, a háború utánra is átnyúlva, a szocializmus évei alatt végképp sikerült szétrombolni. Úgyhogy sok-sok évtizedes hiátus keletkezett ezen a területen. Hogy a megfelelő egyensúly helyreálljon, arra a rendszerváltozás után sem volt különösebb törekvés a kormányzatok részéről. Ezért, ha a civil élet területén valami, mint a Színikritikusdíj már létezik több évtizede, az komolyan értékelendő!

-Manapság éppen azt éljük át, hogy a humán kultúrának nincs sok renoméja, akár az oktatásban is kevésbé fontosnak minősítik, közben pedig egy felmérés szerint az utóbbi nyolc évben mégis két millióval nőtt a színházlátogatók száma.

-A színház az a különleges műfaj, ami semmilyen módon nem pótolható, nem digitalizálható, nem másolható, nem lehet sokszorosítani.

– Előadások felvételét lehet sokszorosítani, csak ha valaki tévén, számítógépen néz színházat, az nagyon nem ugyanaz, mintha ott ülne a helyszínen, hiszen a színháznak éppen az a lényege, hogy egy légtérben kell lenni a művészekkel. Ennek ellenére mégiscsak igen fontosnak tartanám, hogy jóval több színházi közvetítés legyen.

– Igen, én is így gondolom, de akármilyen jó minőségben veszik fel az előadásokat, nagyon nehéz azt visszaadni, amit a színházban megtapasztal, érez a néző. Valami mindig elvész, akár a produkció lényege. Ellentétben a filmmel, ami arra van kitalálva, hogy egy vásznon vagy egy jó minőségű tévén nézzük, a színház valahogy meghal, eltompul, szürkül a képernyőn. Éppen azért, mert az egy élő műfaj. A gyerekeknél, a fiataloknál látszik igazán a színház semmivel nem pótolható hatása. Ők ma már, tudjuk jól, pár évesen kezelik a tableteket, az okos telefonokat, elképesztő videó-játékokat játszanak, minden sebesen változik, robban és zuhan, fantasztikus a látvány. És akkor elmennek egy színházba, vegyük például A dzsungel könyvének előadását a Pesti Színházban, ami nem egy kis színház, de maga a színpad az csaknem olyan, mint egy szoba, még zsinórpadlás sincs. Tehát leginkább eszköztelenül, puritánul lehet előadásokat csinálni, ahogy A dzsungel könyvét is, amiben alig van díszlet, és ami van, az két felvonáson keresztül nem változik.

– Miközben a gyerekek hozzá vannak szokva a szuper látványhoz.

– Erről van szó és mégis azok a gyerekek, akik fapofával nézik a fantasy horrorfilmeket a tableten, beülnek A dzsungel könyvére és elképesztő hatással van rájuk az, hogy a színészek különböző állatokat, akik természetesen emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, megjelenítenek, például egy kígyót Méhes László örökbecsű előadásában.

– Ő még mindig játssza ezt a szerepet?

– Sose volt más, ez a szerep soha nem volt lekettőzve, ezerkétszázszor játszotta el, ilyen még Amerikában sincs, mert ott is hármas szereposztások vannak musicalek esetében. A gyerekek magukon kívül vannak az izgalomtól, a meghatottságtól, az izgalomtól, a félelemtől, úgy átélik az előadást, ahogyan soha nem tudnak átélni egy videó-játékot.

– A videó-játékokon legyilkolnak akár több száz embert, és ez nyilván olyan nagyon mélyen azért nem érinti meg őket, miközben azt tudom, hogy ha A dzsungel könyvében meghal a Reviczky Gábor által alakított Balu, akkor ezen vannak, akik kiborulnak, többször előfordult, hogy bizonyos gyerekeket be kellett vinni a színfalak mögé és megmutatni, hogy de hát valójában nem is halt meg.

– Ez sokszor előfordult, meg kellett mutatni Reviczkyt a zokogó, kétségbeesett gyerekeknek. Hát pontosan erről van szó, rengeteg mesterséges robotkatona halála átélhetetlen, felfoghatatlan, érdektelen, egy ember halála viszont, amit hitelesen, hatásosan ábrázolnak valamilyen műalkotásban, akár hetekig hatással lehet ránk.

-A dzsungel könyve, miközben egy mese, azért arról is szól, hogy dzsungel törvények uralkodnak a világban, igen, van aki meghal, vagy aki öreg, azt ki lehet golyózni, aki gyenge, azt el lehet tiporni. Ez mennyire jön le a produkcióból?

– A nagy kamaszok már nyilván differenciáltabban látják és értik ezt a darabot, de a kicsik inkább csak érzik ezeket a dolgokat. Az nagyon érdekes, hogy nincs kimondva, hogy Balu meghal, de van egy dala, amiben elbúcsúzik, és azt mondja, hogy elmegy. A gyerekek mégis pontosan tudják, hogy mi következik azután, hogy ő fáradtan elmegy a semmibe. Tehát ezt a metaforikus beszédet és játékot pontosan értik és ez fantasztikus. Hogy aztán a halál tényével mit kezdenek, azt nem tudom, de őszintén szólva ezzel mi felnőttek sem nagyon tudunk mit kezdeni. Nem, vagy nagyon nehezen tudunk róla beszélni. Szerintem itt tettenérhető a színház pótolhatatlansága, hogy miközben tönkrement a videó és a DVD ipar, miközben a mozik alig tudják becsalogatni az embereket, miközben ahelyett, hogy elmenne valaki koncertre, már megnézi inkább a Youtubeon, és már a hagyományos könyv helyett e-könyv is van, a színházba viszont el kell menni, az előadást meg kell nézni.

– Elképesztő sikere lett A Pál utcai fiúk musical változatának. Szerinted miért? Mit sikerült ebben úgy eltalálni, hogy ekkorát robbanjon? Elsülhetett volna ez fordítva is, hogy ki a fenét érdekel már egy régi Molnár Ferenc kisregény?

– Így van, gondolhatták volna azt a nézők, hogy ez egy régi történet elavult eszmékkel, magatartásformákkal. Amúgy pont ellenkezőleg van, mint ahogy sokan elképzelik, hogy ugyan kérem, a Dés-Geszti szerzőpáros, ha az ismert sztori, A Pál utcai fiúk musical változatát megcsinálja, akkor ez csak siker lehet. Ebből a több, mint száz éve megírt regényből filmek, színpadi adaptációk készültek, köztük nagyon tehetségesek, Török Sándornak van egy remek színpadi verziója. A színházi variációk közül egyik sem lett olyan kiugró siker, amire máig emlékszünk. A mostani az első ilyen siker, tehát nem evidens ez. Ez sok jó döntés sorozatán múlott. Nagyon örültem annak, hogy Marton László rendező pont arra gondolt, amire én, ne játsszák gyerekek, ne játsszák nők. Játsszák fiatalemberek, akiknek még elhisszük, hogy bennük van az ehhez szükséges fiatalos energia, lelkesedés, kamaszos hév, ugyanakkor már tudnak profi módon játszani, és tudomásul vesszük, hogy ők a Pál utcai fiúk. Azt hiszem, hogy ez az első öt percben eldől. Azzal igen nagy gondban voltam, hogy milyen zenei nyelvet válasszak, hogyan induljak el. És rájöttem, hogy ezt az egyszerű, puritán történetet nem szabad agyonhangszerelni, agyoncizellálni. Úgy döntöttem, hogy gitárokra, dobra alapozok és kész.

– Akadt is, aki kifogásolta, ez annyira egyszerű zene, hogy azért ennél többet kinézett volna belőled.

– Igen, hát jó, tessék utánam csinálni. Éppen hogy erről van szó, adekvát döntéseket kell hozni. Két fontos dolognak kell megfelelni, hogy a zene „rajta” legyen a történeten, amit el akarunk mondani, és hogy szóljon a ma közönségéhez. És ha ehhez éppen nem bonyolult harmónia világ szükségeltetik, akkor nem szabad erőltetni. Mert hamis lesz, amit a zene sugall.

– A végkicsengést áthangszereltétek, hiszen a regényben az áruló Gerébnek megbocsátanak, visszaveszik a csapatba. Azért írtátok ezt át úgy, hogy nem veszik őt vissza, mert azt érzitek, hogy manapság akkora árulásokat követnek el, hogy ezt már lehetetlen megbocsátani?

– Így van, ezt a mai keményebb világra hangszereltük át, ahhoz képest, ami a 19. század végén volt, hiszen akkor játszódik a történetet, Molnár Ferenc gyerekkorának idején. Az eredeti regényben tizennégy évesek a Pál utcai fiúk. Ők még könnyebben megbocsátanak, a nagyobb srácok már kevéssé.

– Te miket nem tudsz mostanában megbocsátani?

– Hát nézd, van egy garnitúra, amelyik tudatosan, kitartóan, permanensen tönkreteszi az országot. Ez megbocsáthatatlan.

– Ez így elég általános, konkrétan mire gondolsz?

– Mondjam például az oktatást? Az maga a normális jövő záloga. Nem véletlenül ment el innen most már hatszázezer ember, ebből legalább négyszázezer fiatal. Ők azért mentek el, mert saját maguknak és különösen a gyerekeiknek élhetőbb, jobb jövőt akarnak. Nincs olyan területe a mindennapi életnek, ahol ne találkoznánk ezzel a rombolással.

– Tudsz olyan művet írni, amiben benne van az, amit ezzel kapcsolatban érzel?

– Igen, részint A Pál utcai fiúkban is benne van. Például az einstandolásban, vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, a gittegyletes szarakodásban. De most készülök egy nagy munkára, amiben reményeim szerint sok minden benne lesz ebből, holott egy 19. századi történet.

– Mi lesz ez?

– Nem árulom el. Mert még el se kezdtem írni, csak gondolatban foglalkozom vele, nem akarom elpénecolni a témát.

A Színikritikusdíjat szerintem kaphattad volna a Tennessee Williams darabból, A vágy villamosából írt, az Erkel Színházban bemutatott balettért is, csak azt valószínűleg sokkal kevesebb kolléga látta.

– Igen, és gondolom, kevesebb kritikusnak van hozzá affinitása, mert ez egy másik műfaj.

– Ennek egyébként sokkal bonyolultabb a zenéje, mint A Pál utca fiúké. Annyira nagy zenekar szükséges hozzá, hogy nem is játsszák élőben. Miközben áradoztál arról, hogy a színháznak élőnek kell lennie, szerintem a színházban a zenének is, ha fontos szerepe van, annak kell lennie. Inkább legyen sokkal kisebb zenekar. Engem, miközben nagyon tetszik amit komponáltál, zavar, hogy egy balett esetében magnóról halljuk a zenét.

– Engem is. Nem is a zenekar nagysága az igazi probléma, hanem a több műfajúság. A történet az én zenei elképzelésemben úgy kívánta, hogy legyen egy jazz kamarazenekar, ami azt jelenti, hogy egy jazzbőgősnek, dobosnak, ütőhangszeresnek, zongoristának, trombitásnak, szaxofonosnak, jazzcimbalmosnak ott kellene lennie a zenekari árokban. Aztán úgy éreztem, hogy a nagy New Orleans-i utcajelenetekhez szükségem van egy big-bandre is. Ez már plusz húsz fő, jó ebből a húszból vonjuk le az előbb felsorolt ritmusszekciót, mert az ugyanaz. De ezenkívül szükségem volt egy rendes nagyméretű szimfonikus zenekarra, és emellett még egy kortárs kamarazenei világra. Plusz van benne többféle énekhang is. Nem csak azért lett volna élőben megvalósíthatatlan, mert ennyi ember nem fér be egy zenekari árokba és borzasztóan bonyolult lett volna a hangosítás, hanem mert ennyi jó muzsikust nem tudsz lekötni egy próba- illetve előadássorozatra. Ez lehet, hogy az én hibám.
– Igen, erre azt lehet mondani, hogy oldd meg úgy a zenét, hogy élőben előadható legyen.

– Így viszont rendkívül sokszínű és plasztikus a zene, majd remélem, hogy megjelenik egy szvit ebből lemezen. Mivel vannak szép számmal reminiszcenciák, azaz ismétlődő motívumok, így a teljes anyagból lehet egy hatvan perces szvitet szerkeszteni. Azért ebből remélem, majd kiderül, hogy semmilyen zenei döntés nem volt véletlen.

Parádés epizódalakítások

Szidják a kritikusokat rendesen, meg jó néhány színész el is mondja, hogy ő aztán nem olvas kritikát, de valahogyan a Színikritikusdíj-átadóra mindig sok jeles művész összejön, immár 38. alkalommal, ezúttal a Budapest Bábszínházban. Kossuth-díjasokból is igen nagy volt a népsűrűség, ahogy ifjú tehetségekből szintén.

És tény ami tény, ezt a díjat valóban olyanok adják, akik rengeteg előadást látnak, minimum egy évadban kilencvenet, de többen bizony kétszáz körül is járunk. Vagyis van összehasonlítási alapunk, tán mércénk is. És amikor a díjak jelentős részét finoman fogalmazva sem szakmai alapon ítélik oda, akkor ez azért felértékelődik, amiről Dés László beszélt is, aki a kirobbanó sikerű A Pál utcai fiúk előadásának zenéjéért, a legjobb színházi zene kategóriájában szinte biztos befutó volt. Egy ilyen díjátadón, aminek rendszerint meglehetősen jó hangulata szokott lenni, a kritikusok és a művészek nem tűnnek ellentétes szekértáboroknak.

Fotó: Tóth Berta

Idén a Momentán Társulat volt az alapvető hangulatfelelős, tagjainak igencsak érzékük van az improvizációhoz, amibe bevonják a publikumot is. A legszebb az volt, amikor a kiváló dramaturgnak, nagyszerű embernek, Radnóti Zsuzsának, szerenádot adtak, miután megkapta az Életmű-díjat. De úgy, hogy a közönséget kérdezték, kinek, milyen tulajdonsága jut eszébe Radnótinak, akit az est rendezője, Göttinger Pál próbált is kicsit beszéltetni, ami nem ment könnyen, mert közismert szerénysége miatt jókora zavarban volt a nagy ünnepléstől. A Momentum tagjai ezeket a szavakat építették be leleményesen, kedves humorral a szerenádjukba.

Fotó: Tóth Berta

Az egész díjátadót Csőre Gábor színész vezette, de úgy, hogy ki sem jött a színpadra, csak a hangja volt jelen, azt játszotta, hogy ő tulajdonképpen el sem tudott jönni, de így is rengeteg mindenre reagált, és számtalanszor megnevettetett bennünket. Jó ötlet, hogy ezúttal háttéremberek adták át a díjakat, például súgó, ügyelő, rendezőasszisztens, jelmeztárvezető, így érződött, hogy ők is milyen szorosan a színházhoz tartoznak.

A legjobb előadás a miskolci Kivilágos kivirradtig lett, elképesztő társulati összmunkával, egyszerre 24 színész bámulatosan összehangolt színpadi jelenlétével, Rusznyák Gábor invenciózus rendezésével. Székely Kriszta két díjat is bezsebelt, a Kamrában színpadra állított Kaukázusi krétakör előadásáért a legjobb rendezésért, és ő lett a legígéretesebb pályakezdő is. Azért a második díj átvételénél már igencsak meghatódott, nehezen jöttek ki szavak a száján. Keresztes Tamás legjobb férfi főszereplőként jóféle iróniával abból csinált egészen pofás magánszámot, hogy sportot űzött belőle, hogy az Egy őrült naplója előadását, amiben egyedül áll a Jurányi deszkáin, ki mindenkinek köszönheti. Csomós Mari nehezen ment fel a színpadra, küzdött a lépcsőkkel, de utána kivirult, amikor a mikrofonhoz ért, és frappánsakat mondott.

Fotó: Tóth Berta

Lehetne még hosszan sorolni, ki mindenki, hogyan vette át a díját, mert ez kicsit embermustra is, ha úgy tetszik, egy díjátadás és egy díj átvétele, egy-egy epizódalakítás.

Megnézhető ki hogyan reagál arra, hogy nyert, mit mond magáról, a szakmáról, a kollégákról, akár néhány pillanatba ilyenkor belesűrűsödhet az egész személyiség, hasonlóképpen, ahogy a jó portréfotókba.

Utána pedig jön a borozás, pogácsázás melletti hosszú diskurzus, a Budapest Bábszínház nyáron otthonosabbá tett, megújult előterében. Aki ebbe belecsöppen, akár képzelheti azt is, hogy egységes a szakma, baráti a viszony. Közben persze dehogy, de akkor, éppen, ott, jól éreztük magunkat.

Rémesen jó

Nem lehet mindent felsorolni. Aki nem akarja homokba dugni a fejét, mer szembe nézni a borzalmakkal, de fogékony a szépségre is, annak igencsak érdemes megnéznie a World Press Photo tárlatát.

Sok a rémes kép a World Press Foto kiállításán a Néprajzi Múzeumban, amit persze nem a minőségre értek. Jelentős részük attól olyan iszonyatos, hogy a fotó nagyon is jól mutat be valamit, ami szörnyű. A Vezető hír egyedi 1. díjas munkájáról, amit Jamas Taraquai készített, amikor meglátom, az első pillanatban elkapom a fejemet. Aztán tudatosan kényszerítem magam, hogy aprólékosan végig nézzem azt, amitől menekültem volna. Nem, nem lehet homokba dugni a fejünket, muszáj szembesülni az otromba, de a szép valósággal is, ez a tárlat éppen erre való.

A borzadályos kép Pakisztánba visz el minket, ahol kétszáz ügyvéd és újságíró tiltakozott amiatt, hogy aznap lelőtték a Beludzsisztáni Ügyvédi Kamara elnökét. Közöttük pedig öngyilkos merénylő robbantott, hetven halálos áldozat, és több mint száz sebesült lett a borzasztó végeredmény.

A tisztaság jelképei, a gondosan vasalt fehér ingek a vértől vörösen átnedvesedtek. A halottak különböző pozitúrákban fekszenek a földön,

És vannak túlélők, akad, aki csak a kezét nyújtja felfelé segélykérően, más próbál felállni, és többen is támogatják, akad, aki fölé hajolnak, nem tudni él-e vagy holt. És még bámészkodók is vannak, ők csak ácsorognak.

Híradókban, mozgóképeken sok hasonlót látunk, és esetleg unott megszokással vacsorázunk tovább, eltöprengek azon, hogy egyetlen kép miért hat erősebben, sokkolóan. Valószínűleg azért, mert nem rohan tovább a kamera újabb mozgalmas barbárságot keresni a hatásvadászat jegyében. A fotón van idő alaposan megnézni az arcokat, látni a meglepettséget vagy a fájdalmat a halál pillanatában, vagy éppen a vérrel teli túlélő tekintetén, még azt is találgatni lehet, hogy milyen emberek lehettek ők, illetve lehetnek, akik túlélték.

A Vezető hír sorozat kategóriában az 1. díjas Burhan Ozbillici szintén hátborzongató eseményt örökített meg, azt,

ahogy Andrej Karlov orosz nagykövetet éppen egy fotókiállítás megnyitóján lelövi egy szolgálaton kívüli török rendőr,

aki az első képen még nyugodtan ácsorog a megnyitó beszédét tartó diplomata mögött. Aztán látjuk úgy is, hogy a leterített áldozata mellette fekszik, ő pedig szétterpesztett lábbal áll, bal kezét felemeli, az ujjával az ég irányába mutat, másik, leeresztett kezében a pisztoly, és ordít. De olyan is van, amikor kifelé fordítja a fegyvert a képből, feltehetően pont a látogatókra, és velük együtt a fotósra, akinek vele szemben kellett lennie. Hogy ez a kép, hogy készülhetett el, hogyan mert ekkor exponálni, azt fel nem foghatom. Mindenesetre a hivatástudat és hivatásimádat csúcsa.

Természetesen sok kép szól a bevándorlókról. Engem leginkább az rendített meg, amikor a nagy tengert látjuk, és középen egy kis pontot, egy a végtelenségben eltörpülő embert, mentőmellényben háttal feküdni a vízen. A képaláírásából tudjuk, hogy már halott.

Bombatámadás után kórházban kezelt gyerekeket is kell nézni, és ez aztán igencsak hideglelős.

A Korunk kérdései első díjasánál, Jonathan Bachman fotójánál szerencsére valószínűleg nincs életveszély. Kommandós sorfalat látunk teljesen beöltözött hekusokkal, totális harci készültségben, ebből válik ki két rendőr, és néz farkasszemet, a velük szemben dekkoló, fekete bőrű fiatal nővel, aki fölöttébb nyugodtan, mintha a béke nagykövete lenne, állja a tekintetüket. Nagy szemekkel, behatóan néz vissza rájuk. Iesha Evens Louisiana állam fővárosának rendőrkapitánysága előtt így tiltakozik, mert két fehér rendőr a földre teperve, közelről lőtt le egy fekete férfit. Evans szép, ahogy ott áll lecövekelve, látszik rajta az elszántság, a civil kurázsi megtestesülése. Letartóztatták, de még aznap este kiengedték.

Nem akarom tovább sorolni a borzalmakat, pedig lenne még mit bőven. Vannak szép sportképek, arról, hogy milyen nekirugaszkodásra, erőfeszítésre, akaratra képes az ember.

Megcsodálhatunk gyönyörű természetfotókat, kedves panda macikat, akár szeretkezés közben is, ugyanakkor megszemlélhetjük a természet rongálását, az állatok pusztítását.

Az az orrszarvú, aminek értékesítés céljából lefűrészelték a szarvát, és ott fekszik véres hullája a pusztaságban, döbbenetes. De gyönyörű a sok színes lepke a fehér havon, ez aztán tényleg festői!

Nem lehet mindent felsorolni. Aki nem akarja homokba dugni a fejét, mer szembe nézni a borzalmakkal, de fogékony a szépségre is, annak igencsak érdemes megnéznie a World Press Photo tárlatát.

Karaktergyilkosság

Ma karaktergyilkosságnak neveznénk, ami az 50-60 évek gyönyörű, tehetséges színésznőjével, Bara Margittal történt, aki a legenda szerint alig, hogy átjött Kolozsvárról, már egy óra múlva filmszerepet kínált neki Ranódy László, Szakadék című alkotásában, méghozzá Sinkovits Imre oldalán. Már Kolozsváron is játszott főszerepeket, Magyarországon pedig vagy 10 évig le se jött a vászonról. Ranódy is többször dolgozott még vele, de a jelentős rendezők közül sokan, Keleti Márton, Kovács András, Marton Endre, Fejér Tamás, Herskó János, Makk Károly ugyancsak kínáltak neki fontos feladatokat, és ráadásul a Nemzeti Színháznak is ünnepelt színésznője.

Aztán hirtelen tört meg a meredeken felfelé ívelő, mesésnek tűnő karrier. Többek között azzal vádolták,

hagyta, hogy csokoládéval bevont meztelen testét főelvtársak nyalogassák.

Koholt vádakkal félreállították. Annyira rossz hírbe hozták, hogy akár utána köptek az emberek az utcán, és felháborodottan szidalmazták. Both Béla, a Nemzeti igazgatója, feltehetően felsőbb utasításra, útilaput kötött a talpára. Bár aztán kapott szerződést a József Attila Színházba, de ott már félreállították, filmszerepei elfogytak. Középkorúan úgy döntött, hogy elege volt a megaláztatásokból, és végleg ott hagyta a pályát. Az ő lúdbőröztető története nagyjából ismert, Kocsis L. Mihály könyv formájában is megírta.

De Ónody Lajos, akivel leginkább hírbe hozták, akit tán nem is ismert, aki kellő ügybuzgalommal az orgiákat szervezte a főelvtársaknak, hogy kicsit hadd lazulhassanak el, hiszen annyira feszülten felelősségteljes munkát végeznek szegények, nem ennyire közismert személyiség manapság. Most Odze György Sorstöröttek címmel, krimi izgalmassággal, megírta kettőjük történetét, amit a Noran Libro Kiadó jelentetett meg. A könyv formája regény, bár nyilvánvalóan tényeken alapszik, valós nevekkel, valós eseményeket kapunk, de azért irodalmi formába öntve.

Odze műve olvastatja magát. Sodróak a mondatai, örvényszerűen, szinte menthetetlenül belesodornak bennünket a régvolt, de napjaink valóságával is sokban hasonlatos, ha akarjuk, ha nem, valamelyest áthallásos történetbe. Hiszen óhatatlanul is

a hatalom, a manipuláció, a rágalmazás természetrajzáról van szó,

annak módszertanáról, hogyan kell valakit kellő alapossággal befeketíteni, és a csúcsról a mélybe taszítani. E tekintetben pedig megegyezett a két ember sorsa, és hasonlóan rút históriákat manapság is találhatunk szép számmal, már csak azért is, mert többeknek igencsak gondjuk van arra, hogy visszakísértsen a múlt.

Ónody feltehetően üzleti zseni volt,

aki amikor az ország borzalmasan zárt volt, már akkor állandó útlevéllel rendelkezett, és meglehetősen sűrűn utazgatott a világban. Amit tapasztalt, mohón hazahozta, ügyes rafinériával itthoni viszonyokra alkalmazta, tágította a lehetőségeket, lehetetlen körülmények között, hiánygazdálkodás idején, elfogadható vendéglátást csinált. Ő alapította például a szép emlékezetű Mézes Mackót, ahol ugyanolyan jó volt a kaszinó tojás, a francia saláta, vagy a somlói galuska. Volt esze hozzá, hogy fontos embereket házhoz szállított hidegtálakkal kenyerezzen le. Tudta, hogyan kell okosan korrumpálni a cél és a feljebbjutás érdekében. Ha az volt az igény, és hát nem egyszer és nem kétszer az volt, a finom falatok mellé mindenre kapható táncoslányokat is felszolgált, akadt amelyik egyetlen éjszaka hat derék pártkatonának is hathatósan a kedvében járt.

Ónody ott szúrta el, hogy nem elégedett meg azzal, hogy kegyelt üzletember legyen, a politikai csúcsokat is meg akarta hódítani. De ezen a területen már megálljt parancsoltak neki, elüldözték onnan is, ahol igazán királynak érezhette magát. És vele együtt letaszították a művészet trónjáról Bara Margitot, aki meg tán nem akart megfelelni bizonyos elvárásoknak. Két párhuzamos történet, ami nem is annyira a végtelenben találkozik. És sok tekintetben emlékeztet mai ronda történetekre.

Hajrá, előre!

A test és a lélek kizsigerelésével, meg némi csalással, a csúcsra lehet jutni, mondjuk az olimpiai dobogó legfelsőbb fokára. Ehhez meg kell alkudni, akár a saját elveinkkel, hazudni kell, háttérbe szorítani a partnerünket, feladni mindent, és akkor ott állhatunk legeslegfelül, hősökként tekintenek ránk. Lesz pénzünk, hírnevünk, de ott lesz bennünk a rettegés attól, hogy valaki mégiscsak talál valami szabálytalanságot, ha a doppingvizsgálat nem is mutatott ki semmit, akkor is csak megneszelhető valami svindli, és hullhatunk a porba íziben, oda a hú, de nagy dicsőségünk.

Fotó: Orlai Produkció

Karikírozom persze, de leginkább erről regél Jonathan Maitland Tagadj, tagadj, tagadj! című darabja, amit a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt, mutattak be, Szabó Máté rendezésében. A sport körüli őrületről, tébolyult szenvedélyről beszél, arról, hogy sokan az életüket adnák azért, és ezt felmérés is bizonyítja, hogy az ő dicsőségükre szólaljon meg hazájuk himnusza. Hogy ott legyenek fent, fent, legfelül. Ami a mi hősünk, egy rövidtávfutónő esetében, akár egy századmásodpercen is múlhat, hogy ő nyargal-e be ennyivel előbb a célba, amit esetleg már nem is látunk, csak a célfotó mutatja ki. És ezért a nagy felhajtás! Ezért kell gyötrődni, szenvedni, akár a kínok kínját kiállni, pokoli sok nehezen elviselhető, lélekölően monoton tevékenységet folytatni, azért a kis pöttömnyi időkülönbségért!

Fotó: Orlai Produkció

És már régestelen régóta nem lehetünk biztosak a verseny tisztaságában. Nem tudhatjuk, hogy ahogyan az érdeklődés is mesterségesen felturbózott, úgy nem mesterségesen felturbózott-e az a test is, ami ezt a bravúrt végrehajtja. Bár a Lovas Rozi által játszott főhősnőnk azt mondja, hogy ez legalább tiszta sor, az mérhető, hogy valaki előbb sprintel be a másiknál. Ha viszont valaki például Oscar-díjat kap, szavazás alapján nyer, és hát ugye ízlések és pofonok, ez már vitatható. Mondja ezt ő, aki tudja, hogy rafinált módon génmanipulálációt hajtottak rajta végre, amivel abszolút átlépett egy határt. Olyan határt, amire nincs még szabály, mert új eljárásról van szó, így nem is büntethető, mert ami ugye nem ütközik törvénybe, szabályba, az nem megtorolható. Csak hát morálisan totálisan megengedhetetlen, meg nem tudni még hosszútávon milyen veszélyes, adódik is némi vérzés, látásprobléma, és ebből fakadó rémület, de kicsire nem adunk, hajrá előre!

Jonathan Maitland izgalmas, fontos kérdéseket, bizonyos tekintetben létkérdéseket tesz fel, és ezzel nem csupán a sportról szól. Hiszen az, hogy valaki átlép-e egy megengedhetetlen határt, vagy sem, már általános kérdés. Ahogy az is, hogy ezt manipuláció, erőteljes ráhatás, netán zsarolás kényszerétől megtörve teszi-e. Ugyanakkor problémának érzem a darabban, hogy szinte alig van benne cselekvés, ezért az előadásban sem nagyon, azonkívül, hogy néhány szépen kivitelezett, pantomim jellegű futóverseny imitációt látunk.

Fotó: Orlai Produkció

Leginkább szócsata folyik, mondhatnám azt is, hogy ez lényegében egy vitadráma, ami kétségtelenül érdekes, hiszen kiélezett szituációkról vitatkoznak a szereplők, és ettől fel is hevülnek kellőképpen, ami gyakran izgalmas. De szinte törvényszerűen le-leül a produkció időnként, szerencsés lenne, ha több lenne a játszható momentum.

Lovas Rozi remek a lelkét az ördögnek, azaz az edzőjének eladó, mindenáron hatalmas karriert befutni akaró sprinter szerepében. A totális magabiztosságot, és a teljes kétségbeesést, elanyátlanodást, meg a számító rafinériát, és a már-már butaságnak vehető naivitást képes egyik pillanatról a másikra váltogatni.  Ullmann Mónika olyan edzőt testesít meg, aki számára már teljesen természetes, hogy a győzelemhez csalni kell, és hát valószínűleg nem csak a sportban, hanem máshol is. Eljátszik egy csökönyös, megkérgesedett, alamuszi nőt, aki látszólag kedvesen cseveg, miközben, ha kell, abszolút kész a hátba döfésre. Nagy Dániel Viktor az a volt férj, akire a nagy versenylázban nem maradt idő, és tán ezért is, újságíróként akár képes vastagon volt felesége ellen írni. Sztarenki Dóra a feljelentő vetélytárs, aki lehet, hogy tisztán versenyzik, mégis immorális. Ficzere Béla az a vizsgálóbíró, aki bár kilát a szabályok mögül, de mégis csak azok szerint cselekedhet, azaz tehetetlen.

Szóval a rossz nem nyeri el méltó büntetését, jó pedig talán már nincs is. Meglehetősen nyugtalanító!

FRISS HÍREK

Brit választ...

Kérdezni tud...

Kovács Zoltán

Tovább görög...

A Trump-váda...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK