Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

Bóta Gábor
184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Felhevült testek

A felhevültnél is felhevültebb testeket, tébolyult iramban rohanó, forgó, egymásnak csapódó táncosokat, a szó szoros és átvitt értelmében lemeztelenedő embereket, végzetes elkeseredést, megsemmisülést, és újjáéledést látunk a Frenák Pál Társulat legújabb produkciójában, a HIR-O címűben, a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában.

 

A cím persze Hirosimára utal, az ott ledobott atombombára, a totális megsemmisülésre, és arra, hogy ez hetedíziglen hat, nem lehet felejteni, a trauma öröklődik és öröklődik a sokadik generációra, felsebzett lelkeket, zaklatott embereket, állandó feszültséget von maga után. Ahogy Frenák produkciói is, amik szinte kivétel nélkül tébolyultan felfokozott intenzitásúak. Azt követelik a táncosoktól, mint például legutóbb a Magyar Állami Operaházban A fából faragott királyfi előadása, hogy szinte a zsigereiket tegyék közszemlére, és jóformán köpjék ki a tüdejüket. De ez persze csak az alap, erre jön még rá a művészi teljesítmény, a hitelesség, a magas hőfokú jelenlét.

Fotó: Frenák Pál Társulat

A mostani esetben ráadásul Gryllus Ábris és Farkas Mihály zenéje is fülrepesztően hangos, disszonánsan fájdalmas hangorkán dózisokból áll, melyek szinte szaggatják, tépik a fület, az elviselhetetlenségig fokozzák a hangerőt és a vágtázó tempót, segélykiáltás, sőt, üvöltés benyomását keltik. A produkció szusszanásnyi időt sem enged a nézőknek sem. Ritkán látni, hogy a közönség minden tagjának tekintete ennyire a színpadra szegeződik, nincs székzörgetés, köhécselés, feszült a figyelem, hiszen ami a színpadon történik, már-már egész pályás letámadás.

Frenáknál rendre van valami meghatározó kellék, ami egyben akár a fődíszletelem is, mint például a Fiúkban a több kötél, vagy a Birdie-ben egy monstruózus fémszerkezet. Ezúttal, a japán tematikának megfelelően, jókora bambuszrudakról van szó. Ezek sok funkciósak, hirtelen leeresztve őket, sűrű erdőt képezhetnek, melyen keresztül mégis zaklatottan, űzötten, egymás útját is keresztezve, hihetetlen tempóban nyargalnak végig a szereplők. De válhat a bambusz szinte táncpartnerré is, forog-pörög vele a szereplő, szerelmesen magához szorítja, vagy éppen eltaszítja, jóformán veszekszik, pöröl vele, vagy akár társaként kezeli. Netán röpül vele a légben, tán mint tömeghalált hozó bombázó, esetleg mint magasba törő, nagyra vágyó ember, aki Frenáknál visszatérő momentumként elrugaszkodik a földtől.

Fotó: Frenák Pál Társulat

A produkció egyik ihletője Alain Resnais gyönyörűen megrendítő, emlékezetes filmje, a Szerelmem, Hirosima, meg még jó néhány film, és egész Japán, ahová Frenák monomániásan vissza-visszajár. Mondhatjuk, ez az ő Mekkája, ahol a tradíció nyomán, csaknem jelen vannak még a múlt századok hagyományai, a lelassult, meditatív élettempó, a bámulatos nyugodtság, és ez ötvöződik a felpörgetett tempóval, zaklatottsággal, ahogy a felfokozott rendmánia a káosszal. Az ellentétek izgalmas országa. És ez tükröződik a produkcióban is, ami azért, bár igen ritkán, de mégiscsak lelassul, némileg elcsendesedik, bensőségessé válik, majd ismét a földbe döngöl.

Megszokhattuk, hogy a táncosok nincsenek agyon öltöztetve, a férfiak általában a szokásos alsónadrágtól oly nagyon nem is különböző szerelésükben vannak, a nők nem különösebben leplezik a felsőtestüket. De az egyik jelenetben valamennyien díszes kimonókat viselnek, ekkor merevek és kimért mozdulatúak, hasonlatosak a panoptikumok halott figuráihoz. Ha úgy tetszik, ők a némiképp megelevenedő emlékek, lidércesen fenyegetőek, de eltöprengésre is késztetnek. Aztán megint következik a hangos, fület és szívet tépő zaklatottság.

A világítás szürkés, félhomályos, borongós fénynyalábok pásztázzák a teret, gyakran nyomasztó hatást keltve. Frenáknál soha nincsenek konkrét történetek, csak ugródeszkának használja a témát. Érzetek, hangulatok vannak inkább, a testek élőképekké kikerekedő, mívesen festői elhelyezése a térben, meg mozgás, mozgás és megint csak mozgás, ami aztán újabb és újabb látomásokat, tobzódó vizualitást eredményez.

A táncosok, Erdélyi Zsombor, Esterházy Fanni, Golubkovics Gergő, Halász Gábor, Kiss Rebeka, Lőrinc Katalin, Lőrinc Emma, Mauer Milán, Rácz Réka, Rovó Virág, Szabó Levente, Taba Benjámin, Várnagy Kristóf áldozatos, odaadó, energiát nem kímélő jelenlétükkel hitelesítik az erőteljes, sokszor mellbevágó produkciót.

Szegények és gazdagok

Szulák Andrea szerencsétlen sorsú, de bűnös anyaként, két megölt, lelőtt gyermekét siratja az előadás végén, és annyira a szerepe hatása alá kerül, hogy a tapsnál sem tud még kicsit sem mosolyogni. Mélyen megrendült az előadás után, és ez a megrendültség látszik a nézők jelentős részén is, ezt váltotta ki belőlük a Vértestvérek című musical a Turay Ida Színházban.

 

Szulák nem a tőle leginkább megszokott, vérbő, túlmozgásos, széles gesztikulációjú, kirobbanó személyiségű figurát adja. Halk és visszafogott, egy szegény anya, több gyerekkel, aki, hogy eltartsa őket, takarítani jár, például olyan házaspárhoz, akiknek nem lehet gyerekük. Ő viszont ikreket vár, tudja, hogy nem lenne képes eltartani még két fiút, ezért titokban megállapodik az asszonnyal, hogy egyiküket ő neveli fel, lényegében eladja a gyermekét. Ez az ősfőbűn, ami aztán tragédiához vezet, mint egy görög végzetdrámában.

A két srác nem tudhatja, hogy testvérek, tiltják is őket egymástól, mégis, ösztönösen is vonzva egymást, már hétévesen összebarátkoznak, elválaszthatatlanul. Egyikük csóró marad, kuli melós, majd munkanélküli, rablásra adja a fejét, börtönbe kerül, gyógyszerfüggő lesz, majd saját testvérére is fegyvert fog. Ekkor a rendőrök is lőnek. Közös haláluk előtt közvetlenül üvölti ki magából Mrs. Johnstone, a totálisan kétségbeesett, föléjük roskadó anya, a nagy titkot, hogy ők testvérek.

Willy Russell melodrámába hajló musicalje hatalmas siker volt külhonban is, hozzánk már több mint harminc éve „gyűrűzött be” a Pécsi Nemzeti Színházban landolva. Akkori dramaturgja, Böhm György most a rendezője. Úgy tűnik, nem szabadul a darabtól, hiszen aztán a Budapesti Kamaraszínházban is dramaturgi segédkezet nyújtott hozzá, Szegvári Menyhért rendezésében, aki amúgy már Pécsett is színpadra vitte. Vagy öt éve pedig Böhm a József Attila Színházban rendezte, több a mostanival azonos szereplővel.

Russell tán Mark Twaintől csente el a Koldus és királyfi alapötletét. Bemutatva azt, hogy ugyanazon adottságú két fiú sorsát, ha egészen különböző körülmények közé kerülnek, mennyire teljesen ellentétesen alakíthatja a társadalom. Hiszen Mickey földönfutó, depressziós páriává válik, Edward pedig menő körülmények között élő, trendi egyetemre járó sors kegyeltjévé. Amikor nagyon szétnyílik a társadalmi olló, és lesznek irigyelt szuper gazdagok, meg kitaszított nincstelenek, ahogy éppen mostanság nálunk, ütőssé válhat ez a darab.

Tévedések elkerülése végett, Böhm rendezése közel sem lázítóan forradalmi, inkább korrekten üzembiztos, gyakran inkább kellemes, mint ütős, helyes jelenetek váltják egymást, a gyerkőckor különböző stációit taglalva, ahogy ezeket már felnőttek eléggé rájátszva az infantilitásra, mókásan, olykor hercigeskedve, időnként az ízléshatáron mozogva, jópofán, kedvvel adják. Néha ripacskodnak, máskor kifejezetten helyesek, lendülete van a produkciónak, elejétől végéig nagyon veszi a közönség.

A dalok előadásakor az aznapi lendületnek, hangulatnak csak mérsékelten lehet tere, ugyanis magnóról szól a zene, amit én kimondottan zenés darabok esetében ki nem állhatok. Számomra egy három tagú zenekar is jobb, mint a magnóról szóló nagy létszámú, mert ugyebár, és ezzel igazán nem árulok el nagy titkot, hogy a színház lényege éppen az, hogy élő. Persze tudom, magánszínház, létezni kell, spórolni kell. Meg aztán nem csak magánszínház skótoskodik ezen.

Az egyáltalán nem zavar, hogy nincs csilli-villi díszlet, amit Bátonyi György tervezett, inkább jelzésszerű, Darvasi Ilona jelmezeiben viszont van anyag. A színház patinásan, jó ízléssel helyrehozott, de ettől még a színpadtechnika kezdetleges, ez sem zavar. A fő erősség kétségtelenül Szulák, és rajta kívül Csengeri Attila, aki afféle sátáni, de, ha úgy tetszik, brechti narrátorként kommentál, elmesél, megjósol eseményeket, mondhatnák akár a végzet hidegen lidérces megtestesítőjének. Mindkettőjük áradó, képzett, kifejező hangja megkérdőjelezhetetlen. Az egyik fiú Sövegjártó Áron, ő mellesleg már Sopronban játszotta Mickeyt, akinek a szegénység, a totális kiszolgáltatottság és kikészülés jut osztályrészül. A másik, Kurkó J. Kristóf megszemélyesítésében, irigyelten jómódú lesz, és mégsem sokkal boldogabb. Állják a sarat, bemutatják a felcseperedés folyamatát, és közben humoruk is van. Szilvási Judit az a kedves lány, akibe mindketten belehabarodnak. Nyírő Bea, Nagy Gábor, eléggé megíratlanul sematikus szerepükben a gazdag szülők. Boros Zoltán erősen középkorúan, pattogó nikkelbolhaként, ugrabugráló kölyköt domborít, groteszkbe fordulóan. Néhány temperamentumos ifjú lendületesen körbetáncolja a főbb szereplőket.

A produkció kicsivel több, mint egy éves. Kerestem az interneten, hogy jelent-e meg róla érdemben, értékelő írás. Semmit nem találtam. Most ezért írok róla. Nem gondolom színházi remekműnek. De azt sem, hogy azért, mert a Turay közel sincs a szakmai érdeklődés fősodrában, említésre sem méltó.

Vágy a megbékélésre

Annyira szabadok akarnak lenni a leigázott zsidók Verdi Nabucco című, áradó zenéjű, szertelenül lendületes, fiatalkori operájában, hogy már az előadást követő taps után, ebben a műfajban teljesen szokatlanul, minden szereplő, a szólisták is, megismétlik a kórusukat, ami lényegében a szabadság himnusza. Az Erkel Színházban a zsúfolt nézőtér bátrabb tagjai, velük dúdolják, éneklik a slágerszerűen ismert, szárnyaló dallamokat.

 

Amikor már nagyon változást várnak az emberek, elegük van a rabigából, a szétesőben lévő ország káoszából, egységet szeretnének, kiegyezést, megbékélést, igencsak szívhez szóló lehet a Nabucco. Verdi is akkor írta, amikor Olaszország rossz, káosszal teli állapotban volt, maga is a legcudarabb magánéleti időszakában, meghalt két gyermeke, és nem sokkal utána a felesége. Ráadásul egy sikert követően, még egy bukáson is túl volt a Milánói Scalaban. Örökre abba akarta hagyni az operaírást. De a direktor, Bartolomeo Merelli nem hagyta annyiban, jó érzékkel nyúzta, nyaggatta, minden tiltakozása ellenére zsebébe nyomta a kor jelesének, Temistocle Solera vérforralóan szép szövegkönyvét, azt kiáltozta, hogy zenésítsd meg, zenésíts meg!, majd a szó szoros értelmében kitaszigálta Verdit az irodájából, és belülről bezárta az ajtót, hogy ne lehessen semmi apelláta.

A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.

És hát ebben a történetben aztán van minden, egy nép teljes kiirtására is adódik szándék, de testvér és apa ellen fordulás szintén adódik, tobzódik a gyűlölet, ugyanakkor ezzel párhuzamosan nagy az igény a nyugalomra, a kiegyezésre, a végre békében élésre.

Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.

Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.

Sikerült a félelmet úrrá tenni

Szikszai Rémusz, aki a rendezéseiben sokat foglalkozik a hatalom természetrajzával, úgy gondolja, nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók. Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból. Véleménye szerint az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceaușescu rendszerre.

 

Szinte monomániásan rendezel az eldurvult, vad, embertelen világról különböző produkciókat. Ez, gondolom, nem véletlen.

Minden olyan dolog felé húz az érdeklődésem, ahol embereket elnyomnak, kiszolgáltatottá teszik őket, amikor ember ember fölött rendelkezik. Foglalkoztat a kiszolgáltatottság, az elesettek helyzete, a szegénység, és minden hasonló problémakör.

Lehetséges ez az érdeklődésed a partiumi származásod miatt, hogy ott esetleg nagyobb dózist kaptál megaláztatásból, kiszolgáltatottságból?

Nem hiszem, hogy ez helyspecifikus lenne, ott soha, senki nem bántott a származásom vagy a nemzetiségem miatt. Valószínűbb, hogy ennek az érdeklődésnek inkább ahhoz van köze, hogy a Ceausescu korszakban nőttem fel, és elég közelről láttam az államapparátus elnyomását. Kölyökként, fiatalemberként volt szerencsém megtapasztalni az elnyomó rendszert.

Bodor Johanna koreográfus -,aki könyvet írt egykori erdélyi tapasztalatairól – úgy nyilatkozott, hogy most nálunk hasonló dolgoktól fél, mint valaha ott akkoriban.

Én félni nem félek, de egyértelmű, hogy van hasonlóság. Elsősorban a propagandagépezetben. Az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceausescu rendszerre.

Az is hasonlít, hogy ezt beveszi az emberek jó része?

Nem tudom. Annak idején mi ezt úgy éltük meg, mint nyílt és pofátlan hazugságot, ami az arcunkba tolul, de senki nem mert vele szembeszállni, miközben esetleg otthon titokban hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Nem úgy néztünk egymásra, hogy az egyikünk elhiszi a kormánypropagandát, a másik meg nem. Mindenki tudta, hogy hazugság. Amikor azt nyilatkozták, hogy dübörög a gazdaság és ötezer kilogramm búzát arattak hektáronként a Román Szocialista Köztárság minden megyéjében, Ceausescu elvtárs fantasztikus javaslatainak és iránymutatásának köszönhetően, akkor ezen mindenki röhögött a bajusza alatt. Aztán már nem röhögött senki, hanem egyre szomorúbb lett, mert mindenki tudta, hogy közben üresen konganak a boltok, hideg van a távfűtött lakásokban, nincs benzin.

Szembesültek az emberek a napi valósággal, miközben a propagandagépezet valami mást nyomott.

Ahogy most a propagandagépezet dübörög, abban egyértelmű a hasonlóság az akkor történtekkel.

De most hasonló propagandát miért vesznek be az emberek?

Nem tudom erre a választ, értetlenül állok ezzel a jelenséggel szemben. Sikerült a félelmet úrrá tenni, lehet ijesztgetni az embereket a migránsoktól kezdve Soros Györgyön át a brüsszeli veszedelemig mindenféle marhaságokkal. Miközben nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók, és ez szerintem vidéken még durvább.

Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból.

Az emberek igyekeznek nem elveszíteni a munkahelyeiket, tolják, mint süket a csengőt a kis munkájukat. Közben vagy tudomást szereznek a valóságról vagy valamiben hinni akarnak. Szociológiai felmérések vagy talán azok sem tudnák kideríteni, mi az oka annak, hogy a populizmus ilyen gyökeret tud ereszteni és ilyen táptalajra talál. Nem tudom elképzelni, emberek hogyan jutnak odáig, hogy összehívnak egy falugyűlést, hogy az a pár menekült, akik a magyar állam oltalma alatt állnak hivatalosan, nem üdülhet néhány napot egy magánpanzióban. Nem tudom, hogy ehhez kinek van köze, mert ha nekem van egy panzióm, ott az üdül, aki kifizeti, vagy akit én meghívok. Ehhez senkinek semmi köze. Egyszer csak közüggyé válik valami, ami nem is lehetne az.

Ezeknek az őcsényi embereknek a jó részén látszott, hogy tényleg ennyire felhergelten félnek. Féltik a saját gyerekeiket vagy akár magukat.

Ezért ijesztő ez az egész.

Lehet érezni: a gépezetnek sikerül elérnie, hogy úgy működjenek az emberek, ahogyan a kormánypropaganda elvárja.

Ez már-már közel volt a lincshangulathoz.

Valószínűleg igen. Egy felvétel mást ad vissza, mint a valóság, de nagyon durva volt és az is durva, ami a következménye lett, hogy nem mentek, nem mehettek azok az emberek üdülni. Még egyszer mondom, olyanokról beszélünk, akik hivatalosan a magyar állam oltalma alatt állnak. Mit jelent ez az oltalom? Hogyan védte őket az állam? Erre nem lehet azt mondania hivatalos tisztséget betöltő embernek, hogy nagyon helyes, hogy a falubeliek így cselekedtek. A hatvanas évek Amerikájában a Nemzeti Gárda kordonjai között mentek be a fekete bőrű gyerekek az iskolákba. A kordonon kívül meg őrjöngtek a helyi fehér fajvédők. Ott az állam felelősséget vállalt az elesettekért.

Ez ellen lehet valamit tenni? Az általad most a Radnóti Színházban rendezett Ádám almái félig-meddig erről is szól. Van benne egy jóságos pap, aki hisz abban, hogy a földöntúli jóságával pozitív irányba lehet befolyásolni bűnös embereket, miközben neonácik is megjelennek.

Az Ádám almáiban ez bonyolultabb, mert fel van építve egy egész hazugság légvár, a pap élete elég rendesen meg van nyomorítva és próbál erről nem tudomást venni. Bizonyos értelemben nem vesz tudomást a valóságról, kiépít egy másik világot, ami egy idegen számára a teljes káosz. Másik kérdés, hogy kit nevezünk normálisnak, hogy mi normális? Ki egészséges lelkületű és ki nem az: ha valaki nem bír a fogyatékos gyermekére fogyatékosként tekinteni és elrugaszkodik a valóságtól miért kevésbé normális mint az öltönyös jóképű menedzser aki éjszaka gyerekpornót néz vagy a feleségét veri. Mert ő kevésbé tud boldogulni a „normálisak” világában?

Járható út, hogy némiképp bezárkózva sokan megpróbálnak maguknak mikroklímákat kialakítani?

Nem hiszem. Mert az atomizál. Nyilvánvalóan egy nagy közösségben kellene részt venni, amihez az embernek mind kevésbé van kedve. Egyre kevésbé találjuk a közös hangot a többiekkel, mert mindenki más-más árnyalatban látja ugyanazt a valóságot. Mást tart belőle fontosnak.

A sokszínűség adná az egységünket, mégsem vagyunk képesek egymást olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk.

Az Ádám almái nekem arról szól, hogy nagyon kevés energiát fektetünk abba, hogy megértsük a másikat. Ha a nemrég kirobbant zaklatási ügyre gondolok, akkor azt tapasztalom, hogy olyan sokféle és szélsőséges reakciók érkeztek rá mondjuk az fb-n, amelyek önmagukban, jelenségként is ijesztőek. Azt gondolom, mondják el a lányok, hogy mi történt velük, mondják el az áldozatok azt, ha ilyen eset előfordult és azt is gondolom, erre nem lehet azt kommentelni, hogy miért ül be valaki egy kocsiba. Ez nincs rendben. Az sincs rendben, hogy egy ilyen ügyből másodpercek alatt lincshangulat lesz. Aki ilyesmit követett el, az vállalja érte a felelősséget, akivel ez megtörtént és tud beszélni róla, az beszéljen, valamilyen szinten tisztuljon meg ez a világ. Az viszont, hogy azonnal akasztófát állítunk, az a másik véglet.

Ettől kezdve ez karaktergyilkosság eszköze is lehet. Bárkire, akár rád is, rá lehet fogni, hogy ezt csináltad. És te se tudod bizonyítani, hogy nem történt meg, de az illető sem, hogy megtörtént.

Igen, de mégsem valószínű, hogy valaki kitalálja, hogy ő ezt csinálta. Valószínűleg Marton László vissza akar vonulni egy időre, nem hiszem, hogy kedve van most emberek előtt megjelenni, nem lehet rá úgy nézni, mint néhány héttel ezelőtt.

De szerintem nincs rendben, hogy valaki teljes életműve ripsz-ropsz lenullázódik.

Igen, valószínűleg nincs rendben. De ez a dolgok összekeveréséből következik.

Ha én ellopok egy kabátot, arra nem mentség, hogy amúgy rendes ember vagyok és jó apa.

Ahogy erre a történetre sem lehet azt a választ adni, hogy akkor vegyék le A Pál utcai fiúkat műsorról. A közéletben például volt a vak komondoros eset, azóta is emlegetem, hogy egy politikusnak ezt hogyan lehet megúszni. Ez egy patriarchális ország, amiben az, hogy kiszólnak egy autóból a csinos csajok után, okénak számít. Nem oké.

Némiképp a Rendezés című produkciód nem szól erről? Nem előlegezted meg vele ezt a témát, ráadásul pont a Vígszínházban?

Nem. Bartis Attila színdarabjában viszony van egy rendező és egy fiatal színésznő között, de az nem egy erőszakos viszony, mind a ketten akarnak valamit egymástól. A Rendezésben valaki megír egy színdarabot a múltról és pont a leglényegesebb dolgot „felejti” ki belőle, az igazságot önmagával kapcsolatban, hogy besúgó volt. Aznap este amikor kipattant a botrány, éppen ez az előadás volt műsoron. Biztos, hogy a véletlen folytán volt ennek pikantériája. De nem előlegeztem meg semmit.

Azt is tapasztaljuk, hogy a múltat részint felül akarják írni, másrészt vissza akarnak hozni belőle és ideálként elénk tárni olyasmiket, amik inkább dermesztőek.

Most a közéletre gondolsz?

Igen.

Hát a politika mindenképpen ezt csinálja. Ez sajnos nem csak magyar jelenség, azt látom, hogy Törökországtól az Egyesült Államokig, Oroszországtól Magyarországig, elég szép kis paletta van ebből megint. Volt egy időszak, amikor inkább csak múltidőben tudtunk beszélni kisebb-nagyobb zsarnokokról, például Mozambikig kellett menni egy zsarnokért, vagy Észak Koreáig, de most megint előjöttek azok az urak, akik a saját kezükbe vonják az irányítást, és központosítanak.

A Budapest Bábszínházban Shakespeare remekművét, A vihart rendezed az évad végén. Ebben a főszereplő, Prospero, bár időnként szokták kedves bácsiként ábrázolni, ugyancsak egy diktátor.

A maga módján igen. Már az is megkérdőjelezhető, milyen vezető az, aki elvonul a szobájába és átadja a hatalmat az öccsének, legalábbis névlegesen. A könyvei közé merül és nem törődik azzal, amivel törődnie kéne. Aztán amikor száműzik a szigetre, ott már kézben tart, manipulál mindenkit. Nem szándékozom jóságos bácsinak ábrázolni őt, ebben egyetértünk Fodor Tamással, aki játszani fogja.

Ő rendezőként szintén sokat foglalkozott a hatalom természetrajzával.

Igen, sokat is beszélgettem már vele Prosperoról. A bábszínházat rendkívül alkalmasnak tartom arra, hogy benépesítsünk egy szigetet.

Szép Ernő Emberszag című művének az előadásához is alkalmazol embernagyságú bábokat, ők személyesítik meg a zsidókat, a vészkorszak idején kiszolgáltatottakat.

A párnaember előadásában is használok bábokat, érdekel, hogyan működik a különböző bábtechnikák szimbiózisa. Várom is nagyon.

Egyik produkció után rögtön a másikba mész, mert az Ádám almái bemutatója után azonnal rendezni kezdted Az oroszlán télen előadását a Belvárosi Színházban.

Egy James Goldman nevű amerikai szerző színdarabjáról van szó, amiből híres film is készült. Ez családtörténet, II. Henrik angol király, valamint Aquitániai Eleonóra különös házasságáról szól, amiből például Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is született.

Végül is, ez is egy hatalmi történet.

Egyértelműen az, nagyhatalmi játszma, egy családi karácsony Chinon várában, 1183-ban, ahol az a tét, ki lesz a következő király. És ez öt percenként változik. Ha jól csináljuk majd, hatalmas krimi, amiben az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy mire megy ki a játék. Hatalmasok egymás között eldöntik a világ sorsát az elkövetkezendő száz évre. Egy család, apuka, anyuka, három fiú, plusz a francia király és az unokahúga.

Szerelmek, ármánykodások és kisebb-nagyobb koalíciók, amelyek tartanak két-három percig, sőt néha még tízig is.

Az újnáci és a földöntúli jóság

A földöntúli jóság és a nagyon is földi gonoszság találkozik az Ádám almái című produkcióban, a Radnóti Színházban. Egy az elaljasult világról tudomást sem venni akaró pap és egy Hitler fotót a szobája falára példaképként kitűző újnáci ütközik meg egymással, Anders Thomas Jensen Ádám almái című erőteljes darabjában, aminek témája híres filmként is közismert.

 

Horogkeresztet tetováltatott Adam a tar koponyájára, így nézetei napnál világosabbak. Pál András megszemélyesítésében árad belőle az agresszió. A nézése is dermesztő, a hanghordozása brutálisan fenyegető, fensőbbségtudat süt a lényéből, és bár börtön utáni közmunkára, ha úgy tetszik, javító-nevelő tevékenységre érkezett, rögvest érzékelteti, kár vele próbálkozni, ő aztán nem lesz hajlandó változni kicsit sem. Keresztülnéz azokon a társain is, akik hasonló célból vannak itt.

A László Zsolt megformálta pap, Ivan viszont arról nem vesz tudomást, hogy betoppant maga a megtestesült gonosz. Közvetlen, barátságos módon beszél hozzá, biztatóan meleg pillantásokkal veszi körbe, úgy kezeli, mintha régi barátok lennének. Rideg elutasítás a válasz. Sőt otromba, dühös ütés, amitől elered az orra vére. De ő mintha mi sem történt volna, rendületlenül közeledő, mosolygósan kedves, nem is érzékeli a brutalitást, folyamatosan árad belőle a jóság.

A tűz és víz találkozásának feszültsége van. Vibrál körülöttük a levegő. Ezt pedig igencsak érzik a többiek is. Az egykori teniszező, az alkoholistává lett, lecsúszott Gunnar, Schneider Zoltán megszemélyesítésében. A menekült Khalid, Rusznák András megformálásában, aki bosszúból benzinkutat rabolni jár, mert úgy gondolja, hogy a multik miatt kényszerült elhagyni a hazáját. Sarah, a gyermeket váró alkoholista nő, akit Radnay Csilla játszik, jól érzékeltetve a bűntudatot a piálásai miatt. Bálint András alakításában a nappal is pizsamásan flangáló, totálisan szétesett, egykori fasiszta őr, Paul, akit kísért a múlt.

Fotó: Dömölky Dániel

Kis társadalmi körkép, amiben senki nincs igazán megbékélve magával, mindenkinek feldúlt a lelke, de azért a papból örökkön örökké kisugárzó jónak, a totális naivsággal társuló, pozitív életszemléletnek gyógyító hatása van. A darab fő dilemmája, hogy elszánt, tántoríthatatlan jóra vágyással, a rossz tudatunkból való kizárásával, negligálásával, cselekvő humánummal, lehet-e változtatni a rútul elfajzott világon, vagy mindez csak falra hányt borsó, sőt ostobaság, végtelen kiszolgáltatottságot eredményez, mert a támadó agresszivitásra muszáj keményen válaszolni. Az újnácik pedig a darab szerint is egyre többen lesznek, jönnek és jönnek, Kelemen József adja gyilkos indulatú, riasztóan merev arcú vezérüket.

Már amikor a Hitler kép kikerül a szoba falára, és ezen inkább nevetünk, mint a hideg futkos a hátunkon, rögtön megérezzük, hogy ez közel sem realisztikus, hanem groteszk játék. Egymással ötvöződik a grandiózusan félelmetes és a röhejesen pitiáner, és ezt Szikszai Rémusz rendezőként igencsak jól elénk tárja. Megmutatja, hogy kínunkban már csak röhögni tudunk, de azért jelzi azt is, hogy az őrülettel határos elszántsággal, bámulatosan erős hittel, esetleg, csodával határos módon, netán a szilárdnak gondolt falakat is kicsit odébb lehet tolni, és valamicskét változtatni is lehet, ha csak egy emberen, hát akkor egyen.

Fotó: Dömölky Dániel

Amikor nagy a reménytelenség, mint sok tekintetben nálunk, egy ilyen történet erőteljesen hat, ahogy ezt a Paczolay Béla által rendezett remek pécsi előadás is bizonyította. Az újnáci fokozatosan a pap barátjává lesz, akinek akkora a hite, hogy a golyó sem fog rajta. Emiatt a Gazsó György által megszemélyesített cinikus orvos ott hagyja a kórházat, mert azt mondja, akinek meg kel halnia, haljon meg, ne élvezze a napfényt a kertben. Csomós Mari ősöregasszonyként néz végig bizonyos jeleneteket. Látszik rajta, hogy hatalmas élettapasztalatával már nem lepődik meg semmin. De egyszer hangsúlyosan megszólal, bibliai példázatot mond. Az egész darab hajaz Jób történetére. Az Öregasszony pedig tán Isten, aki lehet, hogy maga is sok mindent elrontott, tán ezért ekkora az emberiség szenvedéstörténete. De hát van némi fény az alagút végén, hiszen a pap barátjává lett a valamikori újnáci. Igaz, hogy az egykori haverjai jönnek csőstül, de most már legalább a pap nincs egyedül, ketten vannak ellenük. Mellbevágó, amikor legvégül a Baltazár Színház fogyatékkal élő színészei bejönnek a színpadra, és énekelni kezdenek az Örömódából. Ezekkel a kiszolgáltatott, de mégis kedvvel teli, elesetten is energikus emberekkel kezd foglalkozni a két barát.
Van hitük, van lendületük, tán jövő is van.

Déryné módjára járom az országot

Koltai Róbert új produkcióban, a Batangban, új színházi helyen, a Hungarikum pódiumon játszik. Még dédelget filmterveket, hiszen 9 filmjének, csak a mozikban 2,3 millió nézője volt. Azon meglepődött, hogy amikor Vámos Miklóssal benyújtottak egy forgatókönyvtervet, az első lehetőséget sem adták meg számukra, pedig tudható, hogy azért már mindketten letettek valamit az asztalra.

Szirtes Balázzsal már játszottál együtt és rendezted is őt a Lulu előadásában…

És Veszprémben, A gondnokban is együtt dolgoztunk, ő alakította Kiss Pista egykori szerepét, akivel még a főiskolán játszottam együtt Pinter darabjában. Szirtes csodálatos volt a produkcióban, egészen picit a mostani figura emlékeztet arra, akit Veszprémben alakítottam, mert az akit most megformál is egy kicsit agya beteg. Nagyon nagy belső élete van, nem mond ki dolgokat és ha beszél, annak különös jelentősége van.

Tulajdonképpen akkor logikus volt, hogy Szirtessel együtt mutattok be valamit?

Semmi sem feltéten logikus, mert a darabot tulajdonképpen Gaál Ildi hozta, és ő rendezte. Ildi odaadta nekem, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk valahol bemutatni. Nyáron csináltam néhány estet, amit az Esztrád Színház égisze alatt játszottunk. Így találkoztam az igazgatójával, Bezzegh Zoltánnal és szóba került, hogy lenne esetleg egy kétszereplős darab, amit Ildi rendezne. Erre, a legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy ennél jobbat nem mondhattam, mert nekik most pontosan egy ilyen két szereplős darabra lenne szükségük.

A címbéli Batang egy távoli sziget…

Igen, talán Indonézián túl, talán innen, talán nincs is. Itt van egy idősödő ember, aki igazán jól tud beszélgetni a kitömött papagájával. Egy szenilis valakiről van szó, jócskán elindult a demencia felé. Tényleg hiszi azt, hogy élő az a papagáj, meg tud vele beszélni dolgokat. Közben Batangról álmodozik, mert képzeletében tengerész volt. De közben erről szó sincs, ő egy könyvelő volt, ahogy a darab végén kiderül. Ebbe az idillbe becsönget egy fiatalember, akinek tulajdonképpen csak azért nem kell börtönbe vonulnia, mert enyhítettek az ítéletén, börtön helyett szociális munkát kell végeznie. Emiatt nem börtönre, hanem szociális munkára ítélik. Szerepem szerint énhozzám érkezik erre a szociális munkára. Mint a tűz meg a víz, úgy illünk össze, miközben kiderül róla, hogy ő se százas. Végül már jól megértik egymást és az öreg elindul az ő képzeletbeli Batangja felé.

Olyan helyen mutattátok be a produkciót, ahol eddig még nem játszottak színházat.

Revük voltak ott, hungarikum show-k külföldieknek.

Ez a Gerbeud Cukrászda felett van.

– A cukrászda fölött az első emeleten van egy díszterem, ahol régebben is rendeztek fogadásokat. Ezt most megvette az Esztrád Színház. Hungarikum Pódium néven ez az első színielőadás. Érdekes, hogy Franciaországból nem sokára hazahoznak egy kamiont, ami színházi kamion. Nyolcvan személyes nézőterű, 4×5 méteres színpadot lehet belőle varázsolni egy gombnyomásra. A kamionban benne van a díszlet is. Eddig négy előadás volt a Hungarikum Pódiumon a Batangból, sírnak rajta a nézők, és kicsit mosolyognak is.

Pesten most azonkívül, hogy Haumann Péter helyett játszol A mi osztályunk előadásában a Kamrában, nem is nagyon vagy rendszeresen látható.

Azért már egy éve játszom Haumann helyett. És Thália is befogadott két előadást is, amelyeket rendeztem és színészként is jelen voltam bennük.

Nagyon régóta nem kötődsz igazán pesti színházhoz. Ez nem zavar?

Egyáltalán nem, mert nekem bejött a szabadúszás, például a József Attila Színházban tizennyolc év óta megy a Balfácánt vacsorára előadása.

De már csak havi egy-két alkalommal.

Nem bírnak több előadást egyeztetni, mert szanaszét van mindenki. Négy évig Szombathelyen nagyon jó dolgokat csináltam. Játszottam, rendeztem. Nemhogy nem vagyok elégedetlen, hanem totál elégedett vagyok. Azzal pedig pláne, hogy a Katona Kamrájában már egy éve lépek fel. Járom az országot, a Körúti Színházban rengeteget játszom, ezeknek a produkcióknak a jó részét rendeztem is. Tömegesen nézik az emberek, imádják, én meg vállalom, hogy Déryné módjára járom az országot. Ez is színház. Mindegy, hogy a Kaposvári Csiky Gergely, a Katona József Színház vagy a Körúti Színház jó esőadásairól van-e szó. Csak hát a Körúti Színház vidéki előadásaira nem jut el senki a szakmából. Egyébként, ha a Batangban játszott szerepem lenne az utolsó az életemben, akkor is nyugodtan mennék az eltávozott barátaim után.

A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházhoz is kötődsz. A Képzelt beteg címszerepét játszod.

Budapesten a RaM Colosseumban is többször játszottuk a Képzelt beteget, totálisan telt ház előtt, Bozó Andreával, Gyuriska Jánossal, aki az ország egyik legjobb színésze, ezt állítom. Bozó Andreával pedig megengedjük magunknak azt, hogy sokat rögtönözzünk, és Molière odafönt mosolyog.

Szóval akkor te most vándorszínész lettél?

Hát én mindig az voltam. Egy pillanatra nem állapodtam meg, amikor Pesten voltam, akkor sem. Most, amikor már a színészek egy jelentős része szabadúszó, már teljesen rendben van ez így. Csak a lustábbja nem nagyon vállal ilyesmit.

Nem vágysz már társulathoz? Nem érzed azt, hogy valamiből esetleg kiszorultál?

Mostanában egyáltalán nem érzek ilyesmit. Engem a négy év Szombathely, most a Batang és A mi osztályunk abszolút helyretesz. Sokan nem hiszik el, de magánszínházban is lehet jót csinálni. Például rendeztem most egy remek vígjátékot Ivancsics Ilona színtársulatánál, a Színházkomédiát. Szirtes Balázs abban akkorát játszik, hogy leszakad az ég. Rossz színészt játszik, zseniálisan. De abban az előadásban mindenki jó, Farkasházy Rékára valósággal meglepett.

Filmet csinálni már nem is szeretnél?

Még nem mondtam le róla teljesen.

Van terved és azzal már próbáltál pályázni, házalni?

Így konkrétan nem, de szó van dolgokról. Viszont ha azt mondom, hogy A vállalkozó című darabból, amit hatan játszottunk Babarczy László rendezésében, már öten meghaltak és csak én élek, akkor olyan baromi nagy filmterveim nem lehetnek, amikor három év jó esetben egy filmnek a gondolattól a moziig való eljutása. Most az van, hogy beleszólnak a forgatókönyvbe és ezt szinte mindenki elfogadja. Nekem eddig 2,3 millió nézője volt a kilenc filmemnek, és mégis beleszólnak, pedig ha Vámos Miklóssal közösen beadunk egy forgatókönyvet, akkor tudható, hogy már mindketten letettünk valamit az asztalra.

De hát erre azt lehetne mondani, hogy neked nyilván bejárásod van Andy Vajnához, akitől igencsak sok függhet a támogatás terén, hiszen A miniszter félrelép című filmnek, aminek ő volt a producere, te voltál az egyik főszereplője.

Nem, nem lehet ilyet mondani. Ha én jelentkeznék nála, akkor nem rúgna ki, de a film óta nincs semmilyen viszonyunk.

A miniszter félrelép forgatása óta nem is beszéltetek?

Beszéltünk, de mindenkinek azt mondja, hogy ő egy szavazat, nem szól bele.

Gondolod, hogy ez tényleg így van?

Nem gondolok semmit, biztos, súlya van, de ott van öt ember és ha erről most részletesen írnál, akkor elintéznénk, hogy soha többé ne legyen filmem. Ő tényleg nem szól bele, legfeljebb megérzik, hogy mit akar. Egy évvel ezelőtt volt egy nekiiramodásunk, akkor egyáltalán nem lepett meg, ami történt. Hogyha a második fordulóban kidobják azt, amit már egy kicsit komolyabban csináltunk, akkor nem lepődöm meg, de hogy az első lehetőséget sem adták meg, azon kicsit csodálkoztam.

Ez fájni fog

Törőcsik Mari arcán rajta van a világmindenség. A szörnyűséges kínok, és a szétáradó, sugárzó öröm egyaránt. Bámulom őt Mészáros Márta Aurora Borealis-Északi fény című új filmjében, és nem tudok betelni vele.

Törőcsik magába sűríti a Kelet-Közép-Európa-i létet, már akkor is azt tette, amikor Fábri Zoltán filmremekében, a Körhintában kitűnt, és ezzel megrendített minket, meg hírt vitt felőlünk nyugatra is. Ugyanolyan boldogan tud felragyogni az arca, mint egykoron.

Csak most már látszik rajta a nagyrészt leélt  életének az öröm- és szenvedéstörténete.

És ez kell Mária szerepéhez, akit játszik, aki rettenetes titkot őriz, mint ezen a tájékon olyan sokan, hiszen még mindig nem kibeszélt, feltárt kellőképpen a fasizmus, a háború, az ötvenhatos forradalom. A traumák, a szorongások, az elhallgatások viszont akár tudat alatt is öröklődnek, a zsigereinkbe ivódnak úgy, hogy esetleg nem is sejtjük, mi miatt örököljük ezeket őseinktől, akár hetedíziglen.

Törőcsik ezúttal olyan nagymama bőrébe bújik, aki a film elején Oroszországból kap egy levelet, aminek elolvasása után falusi házában rögvest rosszul lesz, elájul, kómába esik. Érdemes felfigyelni arra az apróságnak tűnő, de fontos momentumra, hogy postásként a levelet Monori Lili hozza, aki Mészáros több emblematikus filmjének az emlékezetben örökre rögződő főhőse. Most szinte stafétabotszerűen ő adja át a döntő fontosságú hírt, amitől Mária csaknem örökre jobblétre szenderül. Senki nem tudja, mi okozza ezt az iszonyú sokkot. Az orvos, akit Fekete Ernő játszik, azt se tudja, hogy az idős asszony még eszméletére tér-e.

Nagyobb méretért kattintson a kis képre!

A lánya pedig, aki Bécsben sikeres ügyvéd, és éppen egy tárgyalás közepén látjuk kosztümösen, disztingváltan, némiképp hivatalosan, fölöttébb határozottan megnyilvánulni, haza lohol, hogy mellette legyen, és belső ösztönétől mindinkább vezérelve, megpróbálja kideríteni, mi is történt. A Tóth Ildikó által remekül megformált gazdag, polgári jólétben leledző Bécsből, elegáns nőként viharzik a mi boldogtalanabb, feldolgozatlan traumákkal telítettebb, szegényesebben elkámpicsorodott világunk felé. Akár jelképesnek is tekinthető, hogy nálunk már pulóvert visel kosztüm helyett. Az ő arcára is ráközelít Piotr Sobocinski Jr. lengyel operatőr érzékeny kamerája. Megmutatja, hogy azon az emberen, aki udvariasan, de némiképp ridegen, kimérten, csaknem fapofával tárgyalt Bécsben, itthon, kiélezett helyzetben, kiütnek az érzések, és látszik rajta mennyire kételyekkel telien sebezhető. A Ladányi Jákob által játszott unokán is zavarodottság mutatkozik, amikor csodával határosan, ahogy egykor Törőcsik is a való életben, a nagymama magához tér. A fiú szintén mohón igyekszik kifürkészni a titkát. Mária hárít, mélységesen bezárkózik, igen hosszas unszolás, lelki ráhatás, kérlelés után kezd megnyílni, de megmondja előre, hogy ez fájni fog.

Visszarévedései a múltba megelevenednek. A háborúból nehezen ocsúdó ötvenes években járunk.

A fiatal Máriát Törőcsik Franciska személyesíti meg. A Wunderlich József megformálta szerelmével Ausztriába próbálnak szökni. Ákost az orosz katonák szökés közben lelövik. A halott férfi mellett megerőszakolják a lányt, akit Ákos unokatestvére fogad be Bécsben. A terhes Mária vívódik, nem gyűlölt orosz katonától van-e a gyerek. Szülés után kalandos módon, gyereket cserél. Ez az ősfőbűn. Ezt tudja meg Olga ennyi idő után. Az Oroszországból jött levél pedig az édes gyermekről adott hírt, akiről Mária azóta se hallott…

Rövid részlet a filmből.

Mészáros Márta arról csinált filmet, hogy a háborús és közvetlenül háború utáni gyermekek megrázkódtatása a mába ível. Kicsit régimódi eszközökkel, lassúdadan hömpölyögtetve a cselekményt, meséli el a megborzongató történetet. Akadhat, aki unja. Én nem tartozom közéjük, hiszen igen fontos dolgokról, sok tekintetben létkérdésekről beszél, miközben ezeket a témákat mifelénk még mindig sokan a  szőnyeg alá akarják söpörni.

Alföldi Róbert belecsapott a lecsóba

Alföldi Róbert újfent nagyon beletalált valami közepébe, belecsapott a lecsóba, amikor megrendezte az Átrium Film-Színházban A félelem megeszi a lelket előadását, aminek témáját Fassbinder híres filmjéből ismerhetjük. Egy hatvanéves német nő és egy nála húsz esztendővel fiatalabb marokkói vendégmunkás beleszeretnek egymásba. Emiatt ádázul gyűlölni kezdik és kiközösítik őket.

Fotó: Mészáros Csaba

Megáll a levegő a marokkói vendégmunkásokkal teli német kocsmában, amikor az eső elöl bemenekülő, nála húsz évvel idősebb, hatvan éves nőhöz, aki mereven gubbaszt egy kanapén, odamegy Ali, és felkéri táncolni. Először van egy kis balhé jellege ennek, hiszen annyira nem illik ebbe a közegbe, ahonnan kapásból kinézik, bámulnak rá, mint borjú az új kapura. Ebben a lebujban most éppen ő van kisebbségben. Ali a társai froclizásának a hatására is, némiképp provokatívan, de mégis udvariasan, odamegy hozzá, és mélyen a szemébe nézve, felkéri táncolni. Kapásból elutasítás, aztán már csak vonakodás a válasz, de a két tekintet találkozik, és ettől tán rögtön beindul valami, a többiek számára nagy attrakcióként, heccként, elkezdenek táncolni. És kialakul némi közös hullámhossz, ami hatására a takarítónő meghívja a férfit beszélgetni a lakására.

Mindketten a társadalom peremén vannak. Kivetettség érzetük, magányuk közös, ahogy a kíváncsiságuk is egymás iránt. Roppant egyszerű, tőmondatokban diskurálnak. És Ali kimondja Emmire, hogy „te jó vagy.” Emmi pedig kéri, hogy aludjon nála a nappaliban. Majd amikor reggel felébred, azt látja, hogy mellette alszik édesdeden. Ettől sikongatni kezd, hogy „úristen, úristen!”

Fotó: Mészáros Csaba

A színészek nagy gesztusoktól mentesen, visszafogott mimikával játszanak, csaknem úgy, mintha kamera előtt lennének. Tihanyi Ildi díszlettervező leszűkítette a teret, így a színpad két oldalán is nézők ülnek, ez akár jelképezheti is, valós és átvitt értelemben egyaránt, a kicsi mozgásteret, a fullasztó légkört. Hernádi Judit csaknem rezzenéstelen, de mégis kifejező arccal játssza Emmit, amit nem egészen tudom, hogyan is csinál, de mindenesetre kiválóan. Megmutat egy tényleg végletekig jó asszonyt, aki próbál nem tudomást venni a szerelmük miatti mind vaskosabb gyűlöletről, ahogy a Bányai Kelemen Barna által megformált Ali szintén. Igyekeznek egymásba felejtkezni. Lehet, hogy nem lángoló ez a szerelem, de megérzik a közös hullámhosszot, annak ellenére, hogy más korosztályhoz, már országhoz, kultúrához tartoznak, a lelkük találkozik, ahogy a két remek színész is ritka módon találkozik a szerepben. Megrázóak és felemelőek, fájdalmasak és szépek egyaránt.

Fotó: Mészáros Csaba

Körülöttük négyen formálnak meg több-több szerepet, virtuózan, de anélkül, hogy esztrádműsorba illően fitogtatnák átváltozóképességüket, amiben persze a jelmeztervező, Nagy Fruzsina fantáziadúsan és hathatósan segíti őket. Parti Nóra például Ali férfiasságára hajtó, mutatós kocsmárosnő, felvágott nyelvű takarítónő, és Emmi egyik lánya, aki boldogtalan házasságban él. A férfiak, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid nőt is játszanak, ha kell, például kirekesztő takarítónőt, feljelentő szomszédasszonyt, de persze ők népesítik be a kocsmát is. Beleadnak apait-anyait, egészen különböző karaktereket testesítenek meg, és ennek külön izgalma, és a drámai feszültséggel elegyedő humora van. Mindenkin nagy a teher, ez érezhetően igencsak inspirálja, frappírozza a szereplőket, ahogy nyilván az is, hogy tudható, most meglehetősen húsba vágó ez a téma. De emellett Alföldi azt is hangsúlyozza, hogy ez lehet, hogy kicsit különös, de mégiscsak szép szerelmi történet.

Fotó: Mészáros Csaba

Ali, amikor már nagyon kikészülőben van, éppen, amikor a környezet lassan-lassan megenyhülőben lenne velük kapcsolatban, vad, heves közösüléssel félrelép a kocsmáros nővel, akivel korábban is volt kapcsolata. Ezúttal a kiéhezett testek találkoznak, de a lelkek nem. Emmi utána megy a férjének. Megrendítő, ahogy szorosan magához öleli, és azt mondja neki, hogy a félrelépés nem számít, hiszen feltétlen a szeretet. De Ali már kikészült, kórházi kezelésre szorul. Ott ül mellette az aggódó Emmi, fogja a kezét, és elsötétedik a szín, vége a produkciónak, nem tudjuk, hogy a szorongás, a félelem, a temérdek gyűlölet okozta megrázkódtatás, végleg megette-e a lelket, vagy van gyógyulás.

Tulajdonképpen rémes, hogy ennek az 1974-ben bemutatott filmnek a témája most is égetően aktuális. A német társadalom komoly önvizsgálatot tartott, és jobbára gyógyultnak tekinthető. A miénk mindinkább megbetegszik. Ezért is hat ilyen erőteljesen ez az ütős produkció.

96 éves írópalánta

A mindig elegáns, mindig közvetlen, és mindig aktív Lázár Egon 96 éves írópalántának aposztrofálva magát, dedikálta nekem a Corvina Kiadónál megjelent, Ráadás című, Újabb visszapillantások alcímű kötetét. Tény ami tény, a jeles színházi ember, aki évtizedekig dolgozott a Víg hamar élő legendává váló gazdasági igazgatójaként, és aki még most is akár naponta bejár gazdasági tanácsadóként, 91 esztendős volt, amikor megjelent első, Visszapillantó című kötete.

Mit mondjak, bőven van mire visszapillantania. Az Operaházban is tevékenykedett, a Déryné Színházban és a Vidám Színpadon is gazdasági igazgatott, évtizedekig volt a Vígszínház meglehetősen szeretett gazdasági igazgatója, ami lássuk be, hogy ebben a pozícióban nem csekélység.

Nem feltétlenül a pénzügyesekért szoktak rajongani a teátrumokban.

De hát Lázár sem a számlákért, az anyagiakért volt oda, ő azért jár be mind a mai napig gazdasági tanácsadóként rendszeresen a munkahelyére, mert a színházért rajong. Egyszer bevallotta nekem, hogy az egész gazdasági igazgatásban, amit még jócskán a nyolcvanon túl is csinált, és sportot űzött abból, hogy nem lifttel, hanem gyalog ment fel az irodájába, a legjobban azt szereti, amikor premiereken, meg az utánuk következő banketteken diskurálni lehet színésszel, rendezővel, műszakival, a közönség tagjaival, mindegy is, hogy kivel, de valami köze legyen a színházhoz.

Aminek varázsa Egont, hiszen mindenki így szólítja, aki kicsit is ismeri, már hadifogságban elkapta, többedmagával, rendszeresen kabaréjeleneteket játszott társai meg a tiszt urak szórakoztatására. És ez bizony a túlélés eszköze is volt, mert mondjuk Hacsek és Sajó jelenetében nem kávét ittak, hanem levest írtak be fogyó kellékként a szituációba, és azt mindig meg is kapták, játék közben pedig bekebelezték.

Az oroszok őt mutogatták mintapéldányként, hogy na lám, lám, milyen makkegészségesen lehet tőlük hazatérni hadifogságból.

Az már a mostani könyvből tudható, hogy azért színházfelújítás okozta megpróbáltatások régebben eredményeztek infarktust is, meg nem is olyan régen rákos daganatot is le kellett gyűrni, de változatlanul nem mulaszt el egyetlen premiert sem a Vígben és a Pesti Színházban. Az igaz, hogy a harmadikra való gyalogos felmenetel már nem megy, kedvenc sportjával, a tenisszel fel kellett hagynia, meg lett egy feltehetően nem kívánt társa, egy bot is, nélküle már nem jár sehová. De változatlanul elegáns, frissen vasalt, tipp-topp, az öltönyhöz nyakkendő is adódik, hiszen a mindig nagyon rendben lévő külső elegáns belsőt takar, azt a fajta magával rendben lévő, művelt úriembert, akiből alig-alig akad már mutatóban.

A mondatai is ilyenek. Kicsit pedánsak, de mesélőkedvvel teliek, amit tapasztalhatunk élőszóban is. A légben elszálló anekdoták közül újra rögzült a papíron egy szép adag.

Gyerekkorról, barátokról, kollégákról, rendkívüli színházi esetekről, akár balesetekről, dicsőséges vendégjátékokról, ünnepi alkalmakról.

Ott van mögöttük egy remek színházi ember minden tapasztalata, aki nem csukta magát számok közé, soha nem vált bürokratikus aktakukaccá, ezért nem lehetett átverni, mert pontosan tudja, mi és ki mennyit ér, legyen szó díszletről, vagy gázsiról.

Előfordul más színházakban is premiereken. Változatlanul kíváncsi. Hajtja a vére. Szereti az életet, szereti az embereket, akik ezt megérzik és viszont szeretik.

A padlón és a fellegekben

Megfacsarta ez a fiú a lelkemet, leheli ki magából felém fordulva, némileg megtörten egy vadidegen hölgy, amikor kijövünk a Mondjad, Atikám! előadásáról a Vígszínház Házi Színpadáról. És hát ez a fiú, Vecsei H. Miklós, aki még csak 25 éves múlt, bizony nekem is jócskán összefacsarta a lelkemet.

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Utoljára, vagy egy éve, a Hallgatni akartam című Márai összeállítással csavarta itt össze a lelkem Hegedűs D. Géza. Na, de hát ő egy minden tekintetben beérett, nagy színész! Ez a srác viszont, aki amúgy már Shakespeare-t is fordított, meg drámákat dramatizált, és A Pál utcai fiúk kiugró sikerű musical változatának elementáris Nemecsek Ernője, hogy a fenébe tud annyit az életről, a világról, az alkotói kínokról, a szerelmi gyötrelmekről, a lélek legeslegmélyebb bugyrairól, hogy ennyire szívet tépő bír lenni? Anélkül, hogy akár csöppnyi hatásvadászat mutatóba előfordulna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Nem szavalóestről van szó, Vecsei H. temérdek anyag- és tárgyismerettel, óriási érzékenységgel, írt magának egy monodrámát, amit még meg is rendezett. Vecsei Kinga Réta pedig megtervezte hozzá a lehető legegyszerűbb teret, egy szegényesen szűk szobát, még a Házi Színpad deszkáin is tovább szűkítve a teret. Nyomasztó, fojtogató, levegőtlen. Van benne széken, ágyon, a lehető legszükségesebbeken kívül, egy játék villanyvasút, ami, ha úgy tetszik, József Attila esetében a kezdetet és a véget jelképezi.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előadás úgy indul, hogy jó ideig nem is látjuk a színészt, csak a hangját halljuk, a szobán kívülről mantrázza a fájdalmas szavakat, meglepően halkan, mintha közel hajolna hozzánk, és kínzó vallomásként a fülünkbe susogná őket.

Az jut eszembe, hogy Jordán Tamás lehelte ilyen alig hallhatóan felejthetetlen estjén József Attila Szabad-ötletek jegyzékét. Úgy, hogy bár ott állt előttünk, a szintén nem nagy Radnóti Színházban, mégis fejhallgató volt rajtunk, és annak segítségével, meglehetősen intim módon, egyenest a fülünkbe mormolta a megrendítő szöveget, ami egyszerre egy zseniális agy és egy felbomlóban lévő elme döbbenetes szüleménye.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Vecsei H. is meg tudja mutatni a zsenialitást éppúgy, mint a totális összeomlást. A szeretetre sóvárgó gyermeket, akár csecsemő lélekkel, meg a férfit, akiben mindvégig ott a kölyök, és a megzakkanás folyamatát, amibe viszont igencsak világos pillanatok is keverednek. Az életrajzi elemek versrészletekkel olvadnak össze. Ritka egységben tárul elénk élet és mű. Szinte egyesülnek. Egyikből jobban értjük, érezzük a másikat, és viszont. Ott van előttünk egy végtelenül törékeny, igencsak könnyen sebezhető, pengeéles eszű, zsenitudattól sem mentes, de mégis szemvillanásnyi idő alatt is a padlóra kerülő ember, akiben együtt van jelen a tűz és a víz, az érzelmi amplitúdója messze a normálison túl kileng.

Az egyik pillanatban összeomlik, a másikban a fellegekben jár, szárnyal és aztán rögvest már-már agonizál. Ezt a hidegből forróba, majd onnan ide és vissza örökösen ingázó, örvényszerűen pusztító életutat képes közszemlére tenni Vecsi H. Az öngyilkos vágyat és a fellegekben járást közös platformra tudja hozni. Hát én ilyet még 25 éves színésztől nem láttam! De amúgy is csak igen kevesektől, kerülgetem a szót, mégis muszáj kimondanom, csak az igazán nagyoktól.

 

Bóta Gábor

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK