A felhevültnél is felhevültebb testeket, tébolyult iramban rohanó, forgó, egymásnak csapódó táncosokat, a szó szoros és átvitt értelmében lemeztelenedő embereket, végzetes elkeseredést, megsemmisülést, és újjáéledést látunk a Frenák Pál Társulat legújabb produkciójában, a HIR-O címűben, a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában.
A cím persze Hirosimára utal, az ott ledobott atombombára, a totális megsemmisülésre, és arra, hogy ez hetedíziglen hat, nem lehet felejteni, a trauma öröklődik és öröklődik a sokadik generációra, felsebzett lelkeket, zaklatott embereket, állandó feszültséget von maga után. Ahogy Frenák produkciói is, amik szinte kivétel nélkül tébolyultan felfokozott intenzitásúak. Azt követelik a táncosoktól, mint például legutóbb a Magyar Állami Operaházban A fából faragott királyfi előadása, hogy szinte a zsigereiket tegyék közszemlére, és jóformán köpjék ki a tüdejüket. De ez persze csak az alap, erre jön még rá a művészi teljesítmény, a hitelesség, a magas hőfokú jelenlét.
A mostani esetben ráadásul Gryllus Ábris és Farkas Mihály zenéje is fülrepesztően hangos, disszonánsan fájdalmas hangorkán dózisokból áll, melyek szinte szaggatják, tépik a fület, az elviselhetetlenségig fokozzák a hangerőt és a vágtázó tempót, segélykiáltás, sőt, üvöltés benyomását keltik. A produkció szusszanásnyi időt sem enged a nézőknek sem. Ritkán látni, hogy a közönség minden tagjának tekintete ennyire a színpadra szegeződik, nincs székzörgetés, köhécselés, feszült a figyelem, hiszen ami a színpadon történik, már-már egész pályás letámadás.
Frenáknál rendre van valami meghatározó kellék, ami egyben akár a fődíszletelem is, mint például a Fiúkban a több kötél, vagy a Birdie-ben egy monstruózus fémszerkezet. Ezúttal, a japán tematikának megfelelően, jókora bambuszrudakról van szó. Ezek sok funkciósak, hirtelen leeresztve őket, sűrű erdőt képezhetnek, melyen keresztül mégis zaklatottan, űzötten, egymás útját is keresztezve, hihetetlen tempóban nyargalnak végig a szereplők. De válhat a bambusz szinte táncpartnerré is, forog-pörög vele a szereplő, szerelmesen magához szorítja, vagy éppen eltaszítja, jóformán veszekszik, pöröl vele, vagy akár társaként kezeli. Netán röpül vele a légben, tán mint tömeghalált hozó bombázó, esetleg mint magasba törő, nagyra vágyó ember, aki Frenáknál visszatérő momentumként elrugaszkodik a földtől.
A produkció egyik ihletője Alain Resnais gyönyörűen megrendítő, emlékezetes filmje, a Szerelmem, Hirosima, meg még jó néhány film, és egész Japán, ahová Frenák monomániásan vissza-visszajár. Mondhatjuk, ez az ő Mekkája, ahol a tradíció nyomán, csaknem jelen vannak még a múlt századok hagyományai, a lelassult, meditatív élettempó, a bámulatos nyugodtság, és ez ötvöződik a felpörgetett tempóval, zaklatottsággal, ahogy a felfokozott rendmánia a káosszal. Az ellentétek izgalmas országa. És ez tükröződik a produkcióban is, ami azért, bár igen ritkán, de mégiscsak lelassul, némileg elcsendesedik, bensőségessé válik, majd ismét a földbe döngöl.
Megszokhattuk, hogy a táncosok nincsenek agyon öltöztetve, a férfiak általában a szokásos alsónadrágtól oly nagyon nem is különböző szerelésükben vannak, a nők nem különösebben leplezik a felsőtestüket. De az egyik jelenetben valamennyien díszes kimonókat viselnek, ekkor merevek és kimért mozdulatúak, hasonlatosak a panoptikumok halott figuráihoz. Ha úgy tetszik, ők a némiképp megelevenedő emlékek, lidércesen fenyegetőek, de eltöprengésre is késztetnek. Aztán megint következik a hangos, fület és szívet tépő zaklatottság.
A világítás szürkés, félhomályos, borongós fénynyalábok pásztázzák a teret, gyakran nyomasztó hatást keltve. Frenáknál soha nincsenek konkrét történetek, csak ugródeszkának használja a témát. Érzetek, hangulatok vannak inkább, a testek élőképekké kikerekedő, mívesen festői elhelyezése a térben, meg mozgás, mozgás és megint csak mozgás, ami aztán újabb és újabb látomásokat, tobzódó vizualitást eredményez.
A táncosok, Erdélyi Zsombor, Esterházy Fanni, Golubkovics Gergő, Halász Gábor, Kiss Rebeka, Lőrinc Katalin, Lőrinc Emma, Mauer Milán, Rácz Réka, Rovó Virág, Szabó Levente, Taba Benjámin, Várnagy Kristóf áldozatos, odaadó, energiát nem kímélő jelenlétükkel hitelesítik az erőteljes, sokszor mellbevágó produkciót.
A két srác nem tudhatja, hogy testvérek, tiltják is őket egymástól, mégis, ösztönösen is vonzva egymást, már hétévesen összebarátkoznak, elválaszthatatlanul. Egyikük csóró marad, kuli melós, majd munkanélküli, rablásra adja a fejét, börtönbe kerül, gyógyszerfüggő lesz, majd saját testvérére is fegyvert fog. Ekkor a rendőrök is lőnek. Közös haláluk előtt közvetlenül üvölti ki magából Mrs. Johnstone, a totálisan kétségbeesett, föléjük roskadó anya, a nagy titkot, hogy ők testvérek.
Russell tán Mark Twaintől csente el a Koldus és királyfi alapötletét. Bemutatva azt, hogy ugyanazon adottságú két fiú sorsát, ha egészen különböző körülmények közé kerülnek, mennyire teljesen ellentétesen alakíthatja a társadalom. Hiszen Mickey földönfutó, depressziós páriává válik, Edward pedig menő körülmények között élő, trendi egyetemre járó sors kegyeltjévé. Amikor nagyon szétnyílik a társadalmi olló, és lesznek irigyelt szuper gazdagok, meg kitaszított nincstelenek, ahogy éppen mostanság nálunk, ütőssé válhat ez a darab.
A dalok előadásakor az aznapi lendületnek, hangulatnak csak mérsékelten lehet tere, ugyanis magnóról szól a zene, amit én kimondottan zenés darabok esetében ki nem állhatok. Számomra egy három tagú zenekar is jobb, mint a magnóról szóló nagy létszámú, mert ugyebár, és ezzel igazán nem árulok el nagy titkot, hogy a színház lényege éppen az, hogy élő. Persze tudom, magánszínház, létezni kell, spórolni kell. Meg aztán nem csak magánszínház skótoskodik ezen.
Mickeyt, akinek a szegénység, a totális kiszolgáltatottság és kikészülés jut osztályrészül. A másik, Kurkó J. Kristóf megszemélyesítésében, irigyelten jómódú lesz, és mégsem sokkal boldogabb. Állják a sarat, bemutatják a felcseperedés folyamatát, és közben humoruk is van. Szilvási Judit az a kedves lány, akibe mindketten belehabarodnak. Nyírő Bea, Nagy Gábor, eléggé megíratlanul sematikus szerepükben a gazdag szülők. Boros Zoltán erősen középkorúan, pattogó nikkelbolhaként, ugrabugráló kölyköt domborít, groteszkbe fordulóan. Néhány temperamentumos ifjú lendületesen körbetáncolja a főbb szereplőket.
A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.
Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.
Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.
