Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Győzedelmeskednek a Queen dalok

17 országban, 16 millió néző látta a 24 Queen slágert darabbá öltő We Will Rock You című musicalt. Nem az ősbemutatót kellett másolni Budapesten, a Bok Csarnokban, vagyis a volt Syma Csarnokban, hanem Cornelius Baltus új rendezésben, Túri Lajos Péter koreográfiájával, Kentaur markánsan fantáziadús, vagány látványvilágával élvezhetjük a produkciót.

 

Sejtettem, hogy bombasztikus buli lesz, és nem is feltétlenül a Queen dalok miatt. Azokat elő lehet vacakul, silányul, kevés hanggal, csapnivaló zenekarral is adni. Furcsa módon a Vámpírok bálja volt a garancia. És, hogy a derék vérszívóknak mi a fene közük is van a Queenhez? Hát annyi, hogy azt is az úgynevezett PS. Produkció, Póka Balázs operaénekes és felesége, Simon Edit producer vállalkozása mutatta be, már mint Polanski nagy sikerű filmjének színpadi változatát, aminek külhoni rendezését áttelepítették hozzánk.

Fotó: Sárközy Marianna

No, jó, a mester csak három napot töltött itt, magyar színészekkel az első asszisztense, a jobbkeze, Cornelius Baltus állította színre a produkciót. Kemény válogatás volt, bizony sok neves művész kipotyogott rajta, némi felháborodást is keltve. És feltűntek teljesen névtelenek, akik pontosan megfeleltek a megkapott szerep elvárásainak. Van, akinek azóta lett neve, és van aki névtelen maradt, de az eredmény mindent igazolt, elsöprő erejű produkció született, ritkaságszámba menő profizmussal, és olyan látványvilággal, hogy azt aztán a bécsi felújításra szinte egy az egyben át is vették, és azóta már több országban is abszolút bevált. Láttam ezt a bécsi premiert, és tanúsíthatom, hogy az ottani szuper színpadtechnika dacára, nem volt jelentős eltérés a látványban, annak ellenére nem, hogy ami ott gombnyomásra ment, az a Magyar Színházban kemény kézi erővel, jobbára díszlettologatással. Mindenki bámult, hogy abból a lepukkant színpadtechnikából ez csodával határos módon, valahogyan csak kihozható. Aki mindezt kihozta belőle, az nem volt más, mint Kentaur, azaz Erkel László. És aztán ugyanez a team még a Sakk című musicalt is bemutatta, hasonló színvonalon.

Fotó: Sárközy Marianna

Emiatt bíztam bennük oly nagyon, ezúttal is. És mindent összevetve nem csalódtam, bár van egy meglehetősen komoly hasfájásom, és az maga a darab. Ilyen zagyvalékkal, hogy próbáljak a lehető legfinomabban fogalmazni, régóta nem találkoztam. A történet a távoli jövőben, a 24. század elején, az iPlanet nevű bolygón játszódik, amelyet egykor Földnek hívtak. A globalizáció mindent behálóz. Az egész világot a GaGa konszern, a Globalsoft uralja, élén a kegyetlen Killer Queen-nel és segítőjével, a titkosrendőrség vezetőjével: Khashoggi parancsnokkal. Kár a sztorit ennél részletesebben ismertetni, mert nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, akiben mély nyomot hagy. Én leginkább annyira emlékszem belőle, hogy felment tőle az agyvizem dühömben. Persze van benne fő gonosz, akivel meg kell küzdeni, mert ez minden futurisztikus história alapja, meg naná, hogy középpontba kerülnek ifjú szerelmesek, mert nélkülük egy tapodtat sem, meg amúgy is a Queen számainak nagy része azért a szerelemről regél. És a bugyuta történetecske, ami nélkül speciel én nagyon meglennék, végül is, azt a célt szolgálja, hogy eljussunk az egyik daltól a másikig. Amikor pedig már eljutunk, nincs semmi baj, sőt akkor magas fokú, és mind magasabb fokra hágó élvezet van. A nóták és előadóik igencsak „bepörgetik” a szép számú publikumot. Forróvá válik a hangulat az amúgy is jól fűtött helyiségben. Mondhatni őrület, téboly lesz a köbön. Nincs olyan a produkcióban, aki vacakul énekel. Olyan egyébként akad, aki haloványan játszik, de hát, ha alig van mit, akkor ugyebár nehéz a dolga. De mindenkiben van tűz, láz, szenvedély, odaadás, nagyfokú akarás, hevület, ami egy rockbulihoz kell.

Fotó: Sárközy Marianna

Cornelius Baltus remekül összefog mindent. Túri Lajos Péter koreográfusként alaposan megmozgatja a színészeket és a tánckart egyaránt. Kentaur parádés jelmezeket tervezett, ezer színűek, elképesztő formájúak, imponálóan vagányak, némelyiknek önálló humora van, szerethetők, megjegyezhetők, egyenesen imádnivalók. A fődíszletelem egy háztetőszerű építmény, ami egyszerre otthonosságot, meg némi kivetettséget is jelez, a fémes szerkezet, amin a szereplők föl-le flangálnak, vagy éppen ugrálnak, táncolnak rajta, a jövő világának ridegségét hivatott valószínűleg megmutatni.

Fotó: Sárközy Marianna

Mély részvétem Ben Elton szövegkönyve fordítójának, Várkonyi Zoltánnak, azt nem tudom eldönteni, hogy rontott, vagy javított-e a helyzeten. A végeredményből kiindulva, azt pedig végképp nem tudom megsaccolni sem, hogy Farkas Niki dramaturg mit is csinálhatott. Miklós Tibor magyar dalszövegei viszont annyira remekek, hogy akár elmondható róluk, klasszikussá nemesedtek. Többszörösen leveszem a kalapom a zenekar előtt, csúcsteljesítmény amit nyújtanak. A nevüket sajnos nem tünteti fel az amúgy is csak telefonálással beszerezhető színlap. Az végképp nem szerencsés, hogy bár kettős a szereposztás, a helyszínen sehol nem tüntetik fel, melyiket látjuk. Kár szépséghibákat ejteni egy ilyen imponálóan grandiózus energiákkal és hozzáértéssel készült produkción, ezért kár néhány hangosítási hibáért, recsegésért, ropogásért is. Ez betudható annak, hogy a sportcsarnokban feltehetően közel sem lehetett annyit próbálni, mint egy színházban. Lehet, hogy a második előadáson ez már nem is volt gond.

Fotó: Sárközy Marianna

A szereplők bedobnak apait-anyait. Scheich Dávid és Török Anna a küzdő, úton lévő, szerelmes pár, jókat énekelnek és jókat csókolóznak. Egyházi Géza, aki mind a mai napig a Vámpírok báljában is főgonoszként mutatkozik, sikeresen megőrizte ezt a pozícióját ezúttal is. Végh Péter öreg, zsémbelődő rockerként nyíltszíni tapsot arat a humorával. Sári Éva, Siklósi Balázs, Veres Mónika Nika, Pethő Dorottya, a tánckarral egyetemben, egyaránt kitesznek magukért, sikerrel kerekednek felül a darabon, győzedelmeskednek a Queen számai és az előadók.

Meg is van az eredmény, méltán hosszú ovációval, sőt sokan az ünneplés magas fokával, álló tapssal köszönik meg a produkciót, ami repertoáron marad a Bok Csarnokban.

Tarkovszkij emlékei

Andrej Tarkovszkij többször kihozott a sodrából, felkavart a filmjeivel, úgy, ahogyan igen kevesen. Fiatal koromban akár bőgtem rajtuk, meg háborogtam, hogy hogyan lehet ennyire mélyre ásni, lemenni a lélek legeslegmélyebb bugyraiba, nem hagyni békét a nézőnek, őt is valami hasonlóra késztetni. Hogy jön ő ehhez, még akkor is, ha zseni? Elmentem hát megnézni a Műcsarnokba a Tarkovszkijról szóló fotókiállítást, aminek Emlékek tükre a címe.

Rögtön a bejáratnál ott is egy nagy, patinásan keretezett tükör, hadd nézzünk kapásból szembe magunkkal, ahogy azt a nagy filmrendező elvárta tőlünk, és persze leginkább magától, például egyik legemlékezetesebb, a Tükör című filmjében, aminek fő ihletője éppen ennek a kiállításnak az anyaga. Tarkovszkij szüleinek barátja volt ugyanis Leva bácsi, azaz Lev Gornung költő, műfordító, fotográfus, aki rendszeresen lencsevégre kapta, ahogy az apai nagyapa házában, a Volga menti Zavrazsjeben töltik a szabadidejüket. Nyaralnak és telelnek egyaránt. Szépek, meghittek ezek a felvételek, már-már idillinek is mondhatók, mert érződik rajtuk a hatalmas összetartó erő, a szeretet, akkor is, ha tudjuk, hogy aztán az apa elhagyta a családot. De itt még láthatóan dúl a szerelem közte és a felesége között. Fűben ücsörgésből, vízben boldogan tapicskolásból, és abból, amekkora odaadással a kis Andrejjel, meg a húgával bánnak, kiderül ez. Ott lehet lenni a papával egy kényelmes függőágyban, lehet ücsörögni a vízpartra kifeküdt mama hasán, vagy éppen lehet tapodni a havat a hugicával, akivel gyönyörűen kivirágzott, dús réten, kézen fogva is lehet ácsorogni.

archivio 17

Ha úgy tetszik, ez az Éden, ez a Paradicsom, ahonnan a későbbi filmrendező elindul a nagyság és a világhírnév felé. Aztán fiatalkorából már vannak kevésbé idillikus képek, amikor például katona egyenruhás apját szorítja magához görcsösen, érezhetően nem akarja elengedni, nem akar tőle elválni. Később már végképp adódnak apja nélküli képek…

A Tükör című filmben visszatért gyermekkorának színhelyeire, megidézte egykori önmagát. Vladimir Murasko pedig fotókat készített a forgatásról. Arról például, hogy Tarkovszkij már ráncos, de változatlanul erős kisugárzással rendelkező édesanyja, hogyan találkozik az őt alakító karizmatikus színésznővel. A valós élet és a forgatás momentumai többször egymás mellé kerülnek a kiállításon. Lehet párhuzamot vonni. Andrej A. Tarkovszkij, a filmrendező fia, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke, a kiállítás kurátora, válogatta a hatvan felvételt.

Tarkovszkij, már több mint harminc esztendeje nincs velünk, ötvennégy évesen, Párizsban halt meg tüdőrákban. De itt vannak a korszakos művei, amik a hatalom minden ellenállása, kerékkötése dacára, vagy tán éppen ezért is, elkészültek, hiszen az Andrej Rubljov kétrészes, grandiózus filmfolyama arról regél, hogy bármilyen akadályt legyőzve, bármekkora küszködés, kín, elviselhetetlen fájdalom árán, de létre kell hozni azt a művet, ami bennünk megfogant. És hát Tarkovszkijban temérdek minden megfogant.

Ez a kiállítás egy kicsit segít megidézni őt.

Elvakult sötétség

Alföldi Róbert rendezésében brutális A sötétség hatalma előadása a Budaörsi Latinovits Színházban. Dermesztő, ahogy például egy zabi csecsemőt totálisan elállatiasodva eltesznek láb alól. A hátborzongatóan elaljasodott férfi deszkákat dob rá, azokon ugrál mind vadabb dühvel, és közben magából kikelve üvölt, mint a sakál. Az elvakult sötétségről, az emberből kibukó, fékezhetetlenné váló agresszióról, a gyűlöletről, a boldogtalanságról, a végletes kiszolgáltatottságról, és még annyi mindenről regél a megrendítő produkció.

 

Az orrunk elé dugja Alföldi, hogyan is élünk. Nincs kibúvó, hogy ezt Tolsztoj írta, és ez az amúgy igaz történeten alapuló história messze volt, régen volt. Nem távolíthatjuk el, bármennyire is akarnánk, mert szorosan körbeüljük a nézőteret, szinte a történések részeivé válunk. Hiszen, ha keresztbe teszem a lábam az első sorban, már nem tudnak a szereplők elmenni köztem és az asztal között, annyira közel vagyunk. És bizony előfordul, hogyha más irányba nézek, és nem kapok időben észbe, nem húzom be a lábaimat, emiatt kicsit várakozniuk kell, mire eljutnak odáig, ahol már lenniük kellene.

A sötétség hatalma. Fotó: Borovi Dániel

Amúgy is agyonzsúfolt a tehetségével hamar kitűnő, Junior Prima-díjas, Zöldy Z. Gergely játéktere. Már-már olyan, mint egy szemétdomb, mintha a szereplőkhöz tartozó tárgyakat, kacatokat, fölöslegessé lett limlomokat egymásra hányták volna. Szemléletesen megjelennek az életük ballasztjai, amiktől soha, de soha nem tudnak már szabadulni, mint annyi temérdek mindentől, amit púpként nyögnek a hátukon. Hiába akarjuk ezt az egészet elhessegetni magunktól, hogy ez tőlünk távoli história. Féltékenységről, szerelemről, utálatról, zsigeri indulatokról, hazugságról, boldogságvágyról, csalódottságról, pokoli dühről, átverésről, linkségről, elaljasodásról, csalódottságról, egy helyben dekkolásról, az élet elviselhetetlen elszürküléséről van szó, arról, hogy egyik ember ki akarja használni a másikat, meg arról, hogy képtelenek vagyunk őszintén egymás szemébe nézni, érdemben megérteni a másikat, akár nagycsaládban is magányos lények keringenek maguk körül, teszik elviselhetetlenségig fullasztóvá a légkört.

Tán nem is kellene a szünetben olyan gondosan kiszellőztetni. Hadd váljon érzékletessé a szó szoros értelmében vett áporodott levegő, ennek a kibírhatatlanul önpusztító létnek a megtestesülése, ami annyira iszonyú, annyira abszurdba fordul, hogy időnként már-már röhejes, és hát bizony a legnagyobb borzalmak láttán is olykor röhögni kell. És ez nem tiszteletlenség. Alföldi tudja borotvaélen táncoltatni a színészeit. Egy nagyon vékony mezsgyén egyensúlyoztatni őket, annak érdekében, hogy ne váljon egyfolytában nyomasztóvá, vagyis monotonná, tehát unalmassá a produkció. Nem akarja didaktikusságba hajlóan sulykolni, hogy kibírhatatlan, kibírhatatlan, meg kibírhatatlan az élet. Realisztikus, sőt naturalisztikus elemek elegyednek, olyan képtelenségbe hajló szituációkkal, amelyeken muszáj röhögni akkor is, ha húsba vájóan fáj is ez a röhögés, és fájnak a Radnai Annamária által fordított ütős mondatok.

A sötétség hatalma. Fotó: Borovi Dániel

A történet szerint egy kikapós feleség megmérgezi az útban lévő, nála öregebb, betegeskedő férjét, és összeszűri a levet a jóképű béreslegénnyel, aki viszont a gazda meglehetősen ifjú lányát felcsinálja, aminek meg is lesz a nem kívánt gyümölcse. Az előadás egy elfuserált esküvőben csúcsosodik ki, ami őrületbe hajló, nyilvános gyónássá válik, a gyilkosság kényszeres, mélyről feltörő megvallásává az elképedt vendégsereg előtt, az eddig leplezni próbált, égbe kiáltó bűn kimondásává, és az erre való reakciók tébolyult kavalkádjává.

Magas hőfokon játszanak, égnek a színészek, Bohoczki Sára, Bregyán Péter, Palugyai Sára, Spolarics Andrea, Székely B. Miklós, Ilyés Róbert, Balsai Móni, Brasch Bence, Páder Petra. A budaörsi társulat tagjai mellé jó néhány vendéget szerződtettek. Összeszokott csapatnak tűnnek. Kiteszik a lelküket közszemlére. Feltárják a pokol legmélyebb bugyrait. Nem kegyelmeznek sem maguknak, sem nekünk. Nem felhőtlen este, nem kellemes szórakozás, de nagyon megéri!

Pokolból pokolba a viszkis rablóval

Nem vaskosan nyers arcú, nem irritálóan bűnözőábrázatú a viszkis rabló Antal Nimród nagyon várt A Viszkis című filmjében. Inkább sok tekintetben megszeppent, gátlásos, szerényen halk fiatalember. Ilyen egy sokszoros bankbetörő? A sajtóbemutatón kérdezem attól, aki jól ismeri, és azt válaszolja, bizony, bizony ilyen a valóságban is. Korábban másvalaki, aki ugyancsak többször találkozott vele, azt állítja, éppen hogy nem ilyen, és tartott is attól, hogy a szereplőválasztás majd lerontja a film értékét.

Ilyen az élő legenda, vitára ingerel. Merthogy Ambrus Attila legendás alakká lett, az nem kétséges. Sorozatos bankbetörő, akit hosszú-hosszú ideig nem sikerül elkapni, állandóan túljár a rendőrség, ha úgy tetszik, a fejesek, a hatalom eszén, emberre nem támad, alulról jövőként, a nép egyszerű gyermekeként a gazdagság jelképeit, a bankokat fosztja ki. Jó néhányan egyenesen Rózsa Sándor utódjának titulálták, mások felháborodottan azt mondták, be kellene már varrni mihamarabb, mégiscsak dühítő, hogy ennyire tehetetlen a rendőrség, állandóan sikerül borsot törni az orra alá.

A film úgy kezdődik, hogy papként Lukáts Andor egy kiskölyköt meglehetősen durván, a fülénél fogva cibál, ráncigál végig a falun, majd a nagymamájához érve kifakad, hogy a csemete elcsente és megette az összes ostyát, ellopta és megitta a misebort, ezentúl be se teheti a lábát a templomba. A Pogány Judit alakította fejkendős parasztasszony néz szelíden, jóságosan és kedvesen, lerí róla, hogy imádja az unokáját. Aki amúgy abszolút nem fürdik a szeretetben. Nagymamája halála után intézetbe pakolják, Ceausescu diktátor Romániájában megalázóan militáns kiképzésben részesítik.

Nem fogadják be. Forrás: Intercom

Megszökik, és átlóg a magyar határon. Tehervagon aljához szíjazva, rettentő körülmények között utazik. Szatmári Péter, az operatőr, a kamerájával ebben a szituációban is remekel. Megmutatja az életveszélyes helyzetben rettegő embert. A mi szemszögünk még lejjebb van, mint az övé, látjuk a reszkető testét, azt, hogy félelem ül a szemében, de ott az elszántság is. Közben a vonat zaját is felhasználva, riasztóan zakatol Yonderboi zenéje, ami gyakran igencsak fokozza a hatást.

Azt érezhetjük, hogy a pokolból menekül Attila, és hamarosan tapasztalhatjuk, hogy az ő szempontjából nem sokkal jobb helyre érkezik.

Mondjuk a nyilvánvaló pokol helyett az álcázott pokolba.

Nem fogadják be. Őt, a magyar anyanyelvűt, románnak titulálják. Nincs elég pénze ahhoz, ha már megvette a Móga Piroska által játszott barátnőjének is a mozijegyet, még a kólát is kifizesse hozzá. A film egyik nagyjelenete, amikor egyetemista barátnője módos szüleinél kell vizitelnie. Zsótér Sándor és Tóth Ildikó adják az előítéletesen nyársat nyelt házaspárt. Egy-egy szemvillanással, arcrándulással, lekicsinylő gesztussal egymásnak jelzik a lenézésüket, rosszallásukat, és azt hiszik, hogy lányuk és szerelme ezt nem veszi észre, miközben lerí róluk az utálatuk. Az Ambrus Attilát játszó Szalay Bence érzékletessé teszi, hogy a fiúban megy és megy föl a pumpa, elönti a keserűség, és tán ekkor határozza el magát, hogy tenni kell valamit az ellen, hogy senkinek tartják, levegőnek nézik. Bár egy pokróc stílusú, de azért alapvetően jó lelkű jéghoki edző, Gazsó György megszemélyesítésében nyújt némi segítséget.

Schneider Zoltán és Szalay Bence. Forrás: Intercom

Meglesz az első betörés, majd követi a többi, és ezzel együtt beindul a legendává válás folyamata, amihez végül társ is kerül, Kleim Viktor alakításában. A nyomozó, a vallatótiszt Schneider Zoltán megformálásában, közel sem galamblelkű. Kisebbségi érzése van amiatt, mert Ambrus híres és celeb, meg temérdek helyre utazott a világban, amit ő nyilván soha a büdös életben nem tehet meg. Ha úgy tetszik, bizonyos szempontból ő is börtönbe van zárva. Kompenzál hát, gyűlöli a foglyot, még gyilkossági kísérlettel is meg akarja vádolni, holott minden valószínűség szerint nem rendőrökre lőtt, hanem a nyílni nem akaró bankajtó zárjára.

Antal eldurvult világot, rossz rendőrségi bánásmódot mutat, és az átvitt értelemben is vett mocsok ábrázolására akár csúszó-mászó rovarokat, amik közel járnak az emberi testhez.

Nincs szó heroizálásról, bűnöző hőssé magasztosulásáról,

a rendező elénk tár egy életutat, legalább vázlatosan jelzi, honnan hová jutott Ambrus. Közben persze vannak látványos, profin kivitelezett üldözések, beköpések és a szó szoros értelmében vet leköpések. Kiszolgáltatottság és hatalmi pozíció egyaránt jelen van.

A Viszkis sok mindent sejtet a nem túl fényes társadalmi háttérről, miközben persze izgalmas akciófilm, ami kesernyésen fanyar humorával is szórakoztat.

Áradó gyűlölet

Árad a gyűlölet Giacomo Meyerber A hugenották című operájából, amiben ádázul dúl a vallásháború, ha úgy tetszik, kettészakadt az ország. Aki keresztény, nemigen áll szóba protestánssal és viszont, és hát nem csupán a tekintetek gyilkosak, hanem a tettek is, ezt látjuk, érzékeljük az Erkel Színház Szikora János által rendezett előadásában.

 

Abszolút van valóságalapja a cselekmény egy részének, például a történelembe a Szent Bertalan-éji mészárlásként elhíresült borzadályos tömeggyilkosság. Ezután a rémtettek elkövetői az összes protestáns legyilkolását tervbe vették, az iszonyatos cselekedetekbe katonákon kívül a felhergelt polgárok is beavatkoztak, és öldököltek, öldököltek, eszmék, téveszmék, rögeszmék, ideológiák meg saját agresszivitásuk alapján.

Fotó: Berecz Walter

Mondhatnánk azt is, hogy egész pályás letámadásra törekedtek, és lényegében ezt teszi a nézőkkel Meyerbeer műve is. Nem ritkán végtelenül, falrepesztően hangos a zene, amit meglehetősen tekintélyes létszámú zenekar produkál, de nagy a kórus is, a díszletek is grandiózusak, a jelmezek pompázatosak, balettkart is latba vetnek, nem véletlenül hívják ezt francia nagyoperának. Igazán nem szeriőz műfaj, állíthatnám azt is, mindenáron, akár erőszakosan, hatni akar. Az más kérdés, hogy Meyerbeer amúgy német születésű, eredetileg Jakob Liebmann Beernek hívták, csak miután korai operái megbuktak, költözött Olaszországba, hogy tanulmányozza az ottani operaírást. A világhírt végül a Párizsban töltött időszak hozta meg számára, az Ördög Róbert fergeteges sikerét öt évvel később jócskán felülmúlta A hugenották. Ami hosszúságát tekintve is nagyszabású, már-már wagneri méretű, este 6-kor kell kezdeni, hogy a szokott időben befejeződjön. Meyerbeer különböző zenei stílusokat is egymásra halmozott és ötvözött benne. A librettót szerző Émile Deschamps és Eugéne Scribe realitást ötvözött szövevényesen sokfelé indázó, rémdrámába hajló fantáziaszüleménnyel.

De a lényeg a szűnni nem akaró, szikrázó gyűlölet, ami megmérgez mindent, ideológiával mossa át az agyakat, métellyel átitatott cselekvésre késztet.

Fotó: Berecz Walter

Az Oliver von Dohnányi által jókora szuggesztivitással vezényelt zenekar olykor a dobhártyánkat fenyegeti. A tobzódó őrületet lírai futamok is áthatják. Persze, hogy a két ellentábor képviselői között szerelem szövődik, és nem nehéz kitalálni, hogy ez tragédiával végződik, az elvakultság iszonytató vérfürdővel jár. A Horesnyi Balázs által tervezett festői díszlet hátterében apokaliptikus víziók jelennek meg, Kovács Yvette Alida jelmezei a fehér és a fekete kontrasztját használva, megjelenítik az éles, árnyalatlanul durva ellentéteket.

Szikora János rendező értője a monumentális színpadi tablóknak, Richard Strauss művének, Az árnyék nélküli asszonynak színpadra vitelével jelentőset alkotott a Magyar Állami Operaházban. A hugenották nem ennyire kiegyenlítetten magas színvonalú produkció. Az első résznek a hőfoka már-már egekbe tör, aztán némileg lankad a lendület, hogy végül ismét fokozódjon.

Fotó: Berecz Walter

Valois Margit, Navarra királynéja szerepében, Kolonits Klára énekesi és színészi szempontból is a topon van, megjelenít egy fajsúlyos embert, aki próbál és próbál békíteni, de szinte törvényszerű, hogy félremenjenek a szándékai. A mozgékony, szemfüles apródjaként Balga Gabriella sok babért arat. Saint-Bris grófként Cseh Antal megmutatja, milyen katasztrófához vezet a szemellenzős farkasvakság. A Létay Kiss Gabriella által megformált lánya apja keze által hal rút halált. Boncsér Gergely a protestáns Raulként hőstenor és hősszerelmes, de édes légyott helyett ő is kénytelen hadban állni, és pokoli halált halni. Gábor Géza, a szolgájaként, mentené, ami menthető, de szinte semmi nem az. Nevers gróf, Haja Zsolt megszemélyesítésében, is a mészárlás áldozata lesz.

Ugyanúgy kő kövön nem marad, mint egy Shakespeare tragédiában. A gyűlölet halált vet és halált arat.

Szikora rendezése nem játszik rá direkt a fölöttébb kézenfekvő áthallásokra. Eléggé fájdalmasan világosak azok anélkül is, hogy bármit aktualizálna.

Csoda, hogy a Mamma Mia! még bejött az életembe

Kováts Kriszta a Mamma Mia! női főszerepét alakítja a Madách Színházban, a zenekarával koncerteken énekel és előadásokat hoz létre velük, nemsokára álomfejtéssel is foglalkozik egy produkció keretében. Nagyszerű produkciót rendezett Örkény egyperceseiből a jelentős részben értelmi fogyatékkal élőkből álló társulattal rendelkező Baltazár Színházban, ahol tanít is.

Nagyon szerettem a Baltazár Színházban  az Örkény egypercesekből általad rendezett, Nézzünk bizakodva a jövőbe! című előadást. Több produkciót láttam már a Baltazárral, kicsit mégis meglepett, hogy ilyen furmányos, csavaros szövegekből értelmi fogyatékkal élő emberek ennyi mindent élvezetesen érzékletessé tudnak tenni. Te eszelted ki, hogy ezt csináljátok?

Tanítottam nekik egy ilyen egypercest és megcsináltam velük jelenetként úgy, ahogy te is láttad ezeket az előadásban, hogy ha mondjuk egy férfi és egy nő vagy eladó és vevő beszél, akkor a szöveget megosztottam közöttük. Olyan, mintha prizmatöréssel látnád a szituációt, hat pár között vannak elosztva a szövegek. Egyformán is mozognak, kicsit olyan, mintha azt az egy párt megsokszoroznád.

Miért gondoltad azt, hogy ezt így jó csinálni?

Nagyon praktikus okokból, gondoltam, hogy így sokkal könnyebben megtanulják a szöveget. Így is volt. Egyikük elkezdi a szöveget, másikuk folytatja és így tovább. Egy interjú miatt Elek Dóra, a Baltazár vezetője rádiósokkal bejött az órámra. Pontosan ezt próbáltuk és óra után odajött hozzám, hogy ez neki nagyon tetszik és nincs-e kedvem ebből egy előadást csinálni. Mondtam neki, hogy hűha, ez nagyon érdekes ötlet, de kérek egy-két nap gondolkozási időt, hogyan tudom én ezt úgy összerakni, hogy ebből működőképes előadás legyen. Még jobban belevetettem magam az Örkény egypercesek világába, ekkor jött az ötlet, hogy Müller Péter Sziámi és én játsszuk el az Örkény házaspárt, szedjük elő a gyerekeknek írt meseleveleket és ezek össze tudják fogni a különböző egyperceseket. Ezek megadják a hátterét is néhány egypercesnek, például a Nászutasok a légypapíron esetében Örkény a szigligeti alkotóházban dolgozik, figyeli a legyeket és közben az jut eszébe, hogy ő már nem is nagyon akar más nőt megismerni, mint Angélát, aki a felesége. Aztán ahogy figyeli a légypapírra ragadó legyeket, abból az élményből írja meg ezt a frenetikus egypercest. Dóra pályázott és valami kis pénzt nyertünk is, ebből csináltuk az előadást.

A Baltazár Házban, ami az aquincumi HÉV megállóhoz van közel, láttam ezt a produkciót, ami azért eléggé kiesik a színházi fősodorból. Hányszor lehet ott egy ilyen produkciót játszani?

Voltunk vele Komlón nemrég, voltunk Vácott, megyünk a Klebelsberg Kúriába, van meghívásunk a Kaszásdűlői Művelődési Központba, Dóra tárgyal Miskolccal, Szegeddel. A Baltazár Házban lesz belőle még 10-15 előadás, mert Dóra kapcsolatban áll különböző iskolákkal és ők hozzák a diákokat. Az első 6-7 előadás nézői olyanokból álltak, akik nem így szervezetten, hanem teljesen spontánul vették meg a jegyeket. Nagyon szeretném, ha lennének még olyan előadások, ahová az egyszerű nézők is odatalálnak. Még ha ez nehéz is, mert sokakban van ellenérzés, nem akarják hosszasan nézni ezeket az embereket, sajnálni fogják őket, rossz érzésük lesz, és ezt nem akarják. Sokan ezért nem jönnek el. Nekem az volt a legnagyobb öröm, a legszebb visszajelzés, amikor többen mondták, hogy öt perc után elfelejtették, hogy ezek sérült emberek, sőt, valami olyat adtak hozzá a szöveghez, amit ép színészek nem tudnak.

Megfogalmazható, hogy mi az, amit ők hozzá tudnak adni?

Igen, igen, szerintem megfogalmazható, hihetetlen érzékenység, szeretetáradat jön belőlük, nagyon erős a jelenlétük. Megpróbáltam erre építeni az egész előadást. Nagyon fegyelmezettek, még ha lassabban is megy velük a munka, ezért három hónapig próbáltunk. De azt hiszem, megérte az eredmény. A nézők is nagyon szeretik: aki már eljön, azt mondja, hogy nagyon nagy élményt kap. Tőlük is meg Örkénytől is valószínűleg igencsak aktuális ez az előadás és egyre aktuálisabb.

Ebből az előadásból érzékelhető, hogy Te tudsz rendezni, nem is először rendeztél, mégsem lett belőled rendező.

Fotó: Kalmár Mádhava

Örülök annak a lehetőségnek, hogy a Baltazár Színház színészeivel dolgozhatok, de szeretnék kőszínházban is rendezni. Az eddigi rendezéseimet kínlódással, producerként is összehoztam és szerencsés csillagzat alatt mindig tudtam pályázni, kaptam is pénzt, de csak kevés pénzből, sok próbával, sok lelkesedéssel tudtam olyan produkciókat csinálni, hogy azok nem voltak szegény-szagúak. De ezek a produkciók nem tudják kifutni a formájukat, például Nagy-Kálózy Esztert, Lengyel Ferencet, Kálid Artúrt és Cserna Antalt szinte lehetetlen egyeztetni, hogy most a legutolsó produkciót, A második váratlan szerelem című Marivaux-t említsem, amit a Fugában mutattunk be. Ezt egyeztetni és egyben tartani, arra én kevés vagyok. Ahogy arra is, hogy olyan helyszínre odaszoktassam a közönséget, ahová nem szokott járni. Talán még erre is hajlandó lennék, ha tudnék pénzt szerezni, de ma már nem tudok, megszűntek azok a helyek és források, ahonnan sikerült. De bizonyos színházaknál kísérletet teszek arra, hogy hátha tudok rendezni.

De akik rendezni hívhatnának, azok valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy Te tudsz rendezni.

Na igen, ez a legnagyobb probléma ezzel. Nem nagyon jöttek el a produkcióimat megnézni, így honnan is tudnák? Ti eljöttetek néhányan kritikusok, meg is írtátok, de ez kevés. Majd igyekszem meggyőzni őket.

Sokak szemszögéből színésznőként is el vagy tűnve. Jó, az igaz, hogy ott vagy a Mamma Mia! női főszerepében a Madách Színházban, de azt sem mindenki nézte meg a szakmából és ha látta is, közel sem biztos, hogy a háromból abban a szereposztásban, amiben éppen Te játszol. Többekben még mindig az az emlék él leginkább rólad, hogy hű, milyen jó voltál a Rock Színház Evita előadásának címszereplőjeként.

Hát most gondold el, hogy ez milyen régen volt!

De ugye Te is érzed azt, amit mondok?

Hát most erre mit mondjak?! Ezen nem tudok nagyon keseregni, vannak ilyen furcsa beidegződések, akár skatulyák, ezekből nem nagyon lehet kikecmeregni. Azért a Mamma mia! főszerepére nem legyintenék szakmailag, gondoltam is, hogy ez áttörés lesz, de ez nem következett be sajnos…

Amikor megszűnt a Rock Színház, többen az Operettszínházhoz szerződtek…

Én már hamarabb otthagytam a Rock Színházat, mert úgy éreztem, hogy nem tudok továbblépni, továbbfejlődni, nem kaptam ehhez megfelelő szerepeket. Mindig csak azt mondták, hogy Te már eljátszottad Evitát, most jöjjön más. Nem láttam, hogy tovább építik az én pályámat, elkezdtem a szabadúszást, csináltam zenekart, lemezeket, létrehozok újabb produkciókat, amikben énekelek és ezeket meg is rendezem. Vagyis folytatni akarom a rendezést, amit elkezdtem az Alíz Csodaországban-nal, aztán folytattam a Moll Flanders-el, majd jött az Antigoné-tükör és a Calderon darab, A világ nagy színháza. És volt még több minden egyéb. Ezek általában 6-7 szereplős előadások voltak. Körülbelül ekkora szereplőgárdát tudtam valahogyan egyben tartani, de úgy gondolom, hogy tudnék én többet és mást is.

A Mamma Mia! női főszerepe a Madách Színházban nyilván igen fontos számodra, hiszen itt csak visszatértél a kőszínházba, ráadásul oda, ahol valaha tag is voltál.

Isteni csoda, hogy nekem a Mamma Mia! még bejött az életembe. Fantasztikus ajándék, hogy még egy ilyen szintű főszerepet játszhatok most már negyedik éve. Ez nekem nagy élmény és nagy feladat is.

Vagányul elmentél a castingra?

Vagányul elmentem a castingra, igen. Szépen, több fordulón végigmentem, ahogy mások is. Szirtes Tamás, az igazgató, aki az előadást rendezte is, nagyon megörült nekem. Azt gondoltam, hogy ez az én szerepem, hogy ezt nekem el kell játszani, ez engem pofán csap.

Azért is, mert filmen Meryl Streep játszotta és így ez nagy kihívás? Vagy tán amiatt is, mert neked is gondod van a lányoddal, aki Németországban él?

Hát igen, de a leginkább az volt a fontos, hogy ez egy olyan szerep, ami nekem jól állna, amit én el tudok énekelni, el tudom játszani, még vagyok olyan jó állapotban, hogy el tudom táncolni. Ez egy abszolút főszerep, elbírom ennek a súlyát, előadás közben ki se jövök a színpadról, vagy ha kijövök, akkor gyorsöltözésem van és megyek vissza. Igazi embert próbáló nagy feladat, erre minden színész vágyik, emiatt, aki él és mozog, ott volt a castingon. Nagy próba volt számomra és tudom, hogy az én koromban már egyre kevesebb a női szerep, nem fognak hívni engem az X vagy Y színházba, hogy játsszam el ezt meg azt a szerepet, mert örülnek, ha az ott sorban álló és amúgy is ott lévő színészeknek tudnak adni valamit.

Akkor leginkább marad számodra a zenekarod?

Van a zenekarom, különböző produkciókat csináltam, kezdtem a Budapest Bámészko nevű előadással, utána következett a Magyar flódni és most pedig a Játékok és szerelmek című produkciót mutattuk be Nyáry Krisztiánnal. Ezeknek a Zsidó Művészeti Napokon tartottuk a premierjét és valamennyit be tudtuk vinni a Madách Stúdióba, ahogy most ezt a produkciót is. Pontosabban az eredeti koncertet egy kicsit színháziasítottam, csináltam belőle egy előadást. Két fiatalt színészpalántát hívtam, akik színészek akarnak lenni, nagyon szépek, tehetségesek és ügyesek. Velük kitaláltam egy olyan játékot, ami a prózákat és a dalokat is megerősíti, megemeli, Zavaros Annának és Zelei Péternek hívják őket, szerintem még fogsz róluk hallani. Mert azt már most is tudják, ami nem tanulható: nagyon intenzív a jelenlétük a színpadon, nagyon drukkolok nekik.

És most, hogy ezt már éppen bemutattátok, mi következik?

Nagyon sok mindent csinálok, az Arany-óra című produkciómat, ami Arany balladákból áll, amelyeket a capella énekelünk nyolc szólamban, 2008-ban mutattunk be a Művészetek Palotájában. Most, hogy Arany év van, felújítottam. Ezzel mindenfelé megyünk, Miskolcra, Szegedre, Sopronba egyaránt. Farkas Gábriel élőben rajzol a laptopján, és azt látják a nézők kivetítve, amit ő a balladákhoz rajzol. Nem mellesleg szenzációsan énekel is ehhez. Nagyon izgalmas az egész produkció. És a jövő: már a következő napokban kezdenek árusítani a júniusi Zsidó Művészeti Napokra egy három produkcióra szóló bérletet. Abból az egyik az Álomfejtés című, a miénk. Ez Szirtes Edina Mókus, Fábri Péter és az én zenés freudizmusom. Június 2-án lesz a bemutató, az anyag már megvan, az álmokról lesz szó a Hatszín Teátrumban. 16 dalt adunk majd elő. Ezt is még színpadra kell álmodnom. De addig is látható a Mamma mia! a Madáchban és a Játékok és szerelmek a Madách Stúdióban, a legközelebbi előadás november 23-án lesz, aztán december 5-én és 19-én adjuk elő ismét.
Tervezek nagy produkciót is rendezni, kisebbet is és persze a Baltazárban is fogok valami újat is csinálni, a tanítás mellett, ha minden igaz. Addig pedig a fent említett produkcióimban énekelek és játszom. Szóval nem unatkozom. Mi lenne, ha még máshová is hívnának?!

A feje tetejére állított világ

Különbusz Kristóf, avagy száz csónak is egy a vége, Galla Miklós új könyvének a címe, ami önmagában mutatja igencsak tekervényes agyát, amiben feltehetően az agysejtjei valósággal vitustáncot járnak. Hogy nincs nyugtuk, annyi szent, mert egyre-másra tolulnak elő belőle a felvillanyozó vagy éppen olykor fárasztó poénok, egész pályás letámadást folytatva.

A betűknek sincs nyugtuk, nem szokásos módon, sorokba rendeződve olvashatjuk őket, hanem mindenféle irányba kanyarognak, egészen különböző vastagságúak és méretűek, ide-oda ingáznak, tekerednek, ferdék, csiricsáréra állnak, látványosságként szolgálnak és önálló életet élnek.

MTI Fotó: Mohai Balázs

A nagy szóvicckönyv a kötet alcíme, és ennek megfelelően

telis-tele van eszelős szótekerésekkel, egy-egy betű megváltoztatásából fakadó poénokkal, blődebbnél blődebb ötletekkel, szerintem egyáltalán nem sértő, ha azt mondom, hogy agymenésekkel.

Galla a röpke előszóban javasolja is, hogy képzeljük hozzá ezekhez a hangját, én még azt is ajánlom, hogy az abszurd humorhoz szinte elengedhetetlen fancsali ábrázatát is, nem ritkán rezzenéstelen arcát, ami ennek dacára, mégis valahogyan rendkívül kifejező. Ezek mögé a kajla szóviccek mögé oda lehet képzelni egész rakoncátlan lényét, aki rosszcsont kölyökként rendszeresen nyelvet öltöget nekünk, megtréfál és ezzel némiképp kifiguráz minket, élvezettel marháskodik.

Ha valaki mondjuk azt olvassa vagy hallja, hogy „Petőfiéknél az ajtót anyám tyúkja be”, akkor vagy orbitálisat röhög vagy elhúzza a száját, hogy ekkora ökörséggel azért már ne etessék. Igencsak végletes lehet a reagálás. De, ha a sziporka parádé egy esten, vagy egy könyvben egymás után sorjázik, akkor az, aki nem utálja kimondottan ezeket, nem áll föl a hátán a szőr tőlük, rááll a hangulatukra, és értékeli a mögöttük lévő szellemi teljesítményt, az élvezettel teli játékosságot. Ezt roppant egyszerű, vázlatos ábrák is segítik. Például annak a „leleménynek” az esetében, hogy

„Bemondták a híradóban, hogy idén sok a kullancs, ezért oltassuk be kedvenceinket. Elmentem Madridba beoltatni Cristiano Ronaldót”,

látjuk egy néhány vonallal megrajzolt férfi képét, vállában injekciós tűvel. A képtelenséghez mégiscsak kép, vagy legalábbis lazán felskiccelt grafika társul. Kiegészítik egymást, fokozzák a hatást. És vannak még írásban is a helyüket megálló kis jelenetek, meg eszelős anekdoták.

Politika, napi aktualitás nincs, ezektől Galla mindig is tartózkodott, általános emberi szituációkat karikíroz ki. Még jobban feje tetejére állítja azt a világot, ami már amúgy is eléggé fejtetőre állt. És ezzel meglehetősen mulatságos görbe tükröt mutat nekünk.

Ember embernek farkasa

A Grönholm módszer előadásában az állásinterjúra érkezőket megalázzák, kiforgatják önmagukból és egymás ellen fordítják őket, igazán érezhetővé teszik, hogy ember embernek farkasa. Beindul a lélektani hadviselés, ami előhozza az agressziót is.

Jordi Galceran katalán szerző darabja jókora siker a világban, nálunk is több teátrum a műsorára tűzte már. Ezúttal a K2 Színház művészeinek és a Tháliának közös produkciójában láthatjuk, három férfi és egy nő tépi-marcangolja egymást benne jelképes értelemben, és nem sok híja van, hogy valóságosan is.

Zsíros, remekül fizető állásért megy a harc,

kereskedelmi igazgatót keres jól menő multi cég. A módszer lényege, hogy nincs jelen a személyzetis, egy gépezet újabb és újabb levelet dob ki, és ezekben újabb és újabb utasításokat kapnak a jelöltek, akiknek közösen kell dönteniük arról, hogy kit zárnak ki a versenyből, míg csak egyikük marad. Aki bármi miatt is kimegy a szobából, nem jöhet vissza, kiesik a csaknem vérre menő játékból.

Összecsukni embereket zárt térben, és szinte úgy vizsgálni a viselkedésüket, mint egy laboratóriumban, bevált írói fogás. Sartre-nak eleve van egy Zárt tárgyalás című darabja, de a Tizenkét dühös emberben sem hagyhatják el az esküdtek addig a helyiséget, ameddig nem döntenek, és Agatha Christie krimijeinek jelentős része is egyetlen térben játszódik, ahonnan nincs menekvés.

A szereplők a nézőtér felől jönnek, érzékeltetve, hogy kívülről érkeznek,

és, hogy lehetnénk akár mi is ennek a különös módszernek a szenvedő alanyai. Bán Bálint kezdéskor eleve közöttünk ül, a közönség tagjai között szólal meg, majd megy be a csaknem ringnek is beillő, puritán játéktérbe, ahol nincs más, mint egy asztal, székek, vizeskancsó, meg négy pohár. Mi pedig két oldalról vesszük körül a nyomasztóan szűkre szabott színpadot, szinte mi is falat képezünk a játszók köré, így akár jelképesen is mondhatjuk, hogy mindenütt csak falak és falak vannak társadalmi értelemben is, ezekbe ütközik a négy ember. A társaik is falakat képeznek számukra, nehezítik, lehetetlenné teszik céljaik elérését.

Villannak a metsző tekintetek, bántóan élessé válnak a hangsúlyok, fülrepesztően megemelkedik a hangerő, fenyegetőek a gesztusok, vagy éppen védekező pozícióba, sündisznó alapállásba helyezkednek a pályázók. Átvitt értelemben vett pofonok röpködnek, ugyanilyen gyomrosokat és mélyütéseket visznek be. És akár bohócot csinálnak az utolsó körbe jutott jelentkezőkből, amikor például valamennyiüknek torreádor sipkát kell a fejükre húzniuk, és ennek megfelelően viselkedniük, támadniuk, sebeket osztaniuk, és már-már állatként bánniuk a társaikkal.

Az is kiderül, hogy

a cég magándetektív módjára mindannyiuknak alaposan utánanézett,

undorító módon, még a magánéletüket is kifürkészte, és ugyancsak levél formájában a többiek elé tárják például, hogy egyikük homoszexuális. A társainak kell dönteniük, hogy így lehet-e kereskedelmi igazgató. Nem kell mondani, hogy ennek kiteregetése és már csak a kérdés feltevése is, milyen orbitális diszkrimináció, amiből nem egy és nem kettő van, hiszen ez kirekesztősdi, végső soron erre megy ki a játék. Ebben az esetben lényegében mindenki igyekszik kirekeszteni mindenkit, bár végül azért következik több nem várt fordulat is, ezeket nem illik elárulni.

Szabó Erika, Bán Bálint, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Mózes András rendezői intenciói szerint, összehangoltan játszanak.

Érzékletessé tudják tenni, hogyan fordulnak ki emberek önmagukból,

hogy keményednek meg, válnak kegyetlenné, miközben ők maguk is iszonytatóan sebezhetők. Rideg, számító, sok tekintetben hátborzongató világot mutatnak, amiben, ha valaki telefonon hírt kap arról, hogy éppen most halt meg az anyja, akkor sem mer kiszállni a mindinkább elvaduló versenyből, és a kórházba vagy a családjához rohanni. A realitás annyira képtelenség, hogy ez már átfordul abszurdba, és ezen nevetni is lehet, de fájdalmas ez a nevetés.

Schilling Árpád cudarnak látja a helyzetünket

Schilling Árpád letaglózó képet fest az Ameddig a szem ellát című produkcióban. Már-már azt mondja, hogy a Balkánnal összecsúszó Kelet-Közép-Európa-i régióban érdemben nincs remény, akár eláshatjuk magunkat elevenen.

 

Vagyis ameddig a szem ellát, nem nagyon van kilátás. A Montenegrói Királyi Színházban Schilling által rendezett, a Trafóban vendégszerepelt, produkció szerint annak sem különösebben, aki elmenekül innen, mert külhonban leginkább kulimunka jut neki és még inkább otthontalanság. Persze Schilling egy ideje leginkább a kisemberről beszél, akiből amúgy mind több van, hiszen sokan csúsznak egyre lejjebb és lejjebb. Az általam legutóbb az ugyancsak a Trafóban látott A harag napja, a kezdetben már-már megváltóként kezelt, fekete ruhás nővérről szólt, akiről sokan azt hitték, képes tömegeket mozgatni. De aztán riasztóan nagy számban hagyták cserben, kifaroltak mellőle, ő is visszavonult, magára maradt.

Fotó: Duško Miljanić

Schilling, aki sok mindenből maga is kivonult, kereste ennek a társadalmi okait, és, hogy minél szemléletesebb legyen a mondandója, átvitt értelemben, de a szó szoros értelmében is, meztelenre vetkőztette a főhősnőt játszó Sárosdi Lillát. A legkevésbé sem volt ez magakellető önmutogatás. A védtelen, pőre kiszolgáltatottság jelent meg a deszkákon, a temérdek gürizésben, idegfeszültségben megfáradt test került fájdalmasan közszemlére. Most az előadás nézése közben, bár lidérces dolgokról van szó, nem érzek ilyen fájdalmat. Olykor tán nagyon eluralkodnak a bohózati elemek, amik egyébként szintén beszédesek, de kevésbé mellbevágóak.

Fotó:Duško Miljanić

Az előadás úgy kezdődik, hogy színészek a színpad oldalán található hatalmas ajtón keresztül, ahol a díszleteket is be szokták hozni, bútorokat cipelnek be, és ki is viszik ezeket a játéktérből. Majd újabbakat és újabbakat hurcolnak keresztül a színen. Ezt csinálják már-már a monotonitásig, érzékeltetve ezzel a munka lélekölő egyhangúságát, és így a fizikai mellé a vele járó lelki megterhelést is. Aztán a meló után egy személyzetis nő csak úgy foghegyről odaveti az egyik munkásnak, hogy írja alá a felmondását, mert leépítés van. Az szabadkozik, könyörög, a családjára hivatkozik, hogy nem tudja majd őket eltartani, és persze még az érzéketlen személyzetisnek áll feljebb, ő sértődik meg, hogy micsoda inzultusnak van kitéve, nem megy minden olyan gördülékenyen, ahogy kéne. Hamarosan pedig egy miniszteri sajtótájékoztató szemtanúi vagyunk, ezen a fellengzősen nagyképű politikus érezhetően hazudik és hazudik, mintha könyvből olvasná, és naná, hogy szintén sértődékeny.

A mozaikos szerkesztés gyakran jellemző Schillingre, ezúttal is ezt alkalmazza, de a különböző jelenetek valamilyen módon mindig kapcsolódnak egymással, például a lehetetlen helyzetbe hozott kisember és a hatalmi elit képviselője között érzékelhetően éles a kontraszt.

Fotó: Duško Miljanić

Díszlet, egyetlen zongorát leszámítva, amit többször meg is szólaltatnak, nincs, a szereplők viselete civil ruha is lehetne, ahogy Schilling zseniális rendezésében, a Sirályban is volt. Így még személyesebb a játék, még inkább összemosódik a szerep a megtestesítőjével, annak dacára, hogy a színészek több ember bőrébe is bújnak. Az események eljutnak odáig, hogy a munkához nem jutó, egyre kétségbeesettebb melós, akit Srdan Grahovac játszik kiválóan, karizmatikusan, haveri segédlettel, kétbalkezes balek módjára bankot próbál rabolni. Ez már a totális abszurdba átcsapó bohózat. Nevetünk is rendesen, és közben kicsit össze is szorul a gyomrunk, hogy ez már kétségbeesett, eleve sikertelenségre ítélt „kapálódzás”, a kisembereknek, vagyis nekünk, nem sok minden jöhet össze.

Azon röhögünk, amin sírnunk kellene.

Utálom a zaklatási botrányt

Nehezen viselem, hogy névtelenül lehet vádolni két direktort is, miközben tudom, hogy ennek most így kell lennie.

Akit zaklattak, az maga is nehezen viseli el a szégyenét, tán máig kiható fájdalmát, és a tetejébe esetleg még fél is bosszútól, pertől,

így egy-két karakán kivételtől eltekintve, ha meg is szólalnak, inkognitóban maradnak az áldozatok. Jobbára csak név nélküli nyilatkozatok jelentek meg, amik persze így kétes hitelességűek, és, bár nem rendőrségen teszik ezeket, lényegében felérnek a névtelen feljelentésekkel. Alkalmasak emberek tönkretételére, akár karaktergyilkosságra.

Ha valaki névvel, arccal vállalja az ilyen típusú kijelentéseket, valószínűleg akkor sem tud bizonyítani semmit, hiszen két ember között történt, ami történt, vagy esetleg nem történt. Ha pedig netán nincs a vallomás mögött valós személy, akkor ilyen terhelően vádló szövegeket ki is lehet találni, és ettől kezdve bárki ellen fordítani.

Bárkiről kieszelhető, hogy évtizedekkel ezelőtt, vagy éppen minap, ezt meg azt csinálta egy nővel, esetleg férfival, még inkább esetleg, gyerekkel. És akkor az illetőnek rögtön vége lehet, lenullázódhat az életműve, ahogy ő maga is. Elég, ha hírbe hozzák, ez olyan természetű ügy, hogy mindenki a megvádolttól várja el, bizonyítsa, hogy nem igaz, amit állítanak róla, de hát, feltehetően egyik fél sem tud bizonyítani semmit. Ezért aztán rengeteg a találgatás, mi igaz, mi nem, ki miért száll be a ringbe, mi hihető abból, amit mond, és mi hihető a cáfolatból, miközben

az eddig megvádoltak nyilatkozatot kiadtak, de arccal, manipulálhatatlanul, kamera elé, élő adásban, nem ültek.

Ezt a vádlók közül is bármikor rendelkezésre állva, mindössze egyetlen ember vállalta, Sárosdi Lilla színésznő. Megrendítő volt, amit mondott, és az is, ahogyan mondta. Elindította a lavinát, ahogy ez tanúságtételét követően várható volt, miközben az ő esetében is akadnak akik kételkednek, és azt kérdezik, miért húsz évvel később állt elő ezzel a történettel? Ami egyébként bizonyos mértékben segítheti a közélet tisztulását.

Persze csak akkor, ha lelepleződések sora követi, és közel sem csak színházi területen, hiszen tudjuk, de legalábbis sejtjük, hogy ilyesmi bőven előfordul egyetemeken, kórházakban, hivatalokban, egyéb munkahelyeken. Szinte bárhol, tessék hát előjönni a farbával! Másrészt a névtelenség miatt attól is tartani lehet, hogy boszorkányüldözési perek kerekedhetnek. Többeknek, akikkel beszéltem erről, eszükbe jutott Arthur Miller klasszikussá nemesedett nagyszerű darabja, a Salemi boszorkányok, ami legutóbbi előadásakor igencsak erőteljesen aktuálisnak mutatkozott.

Az a helyzet, hogy

igen hamar szinte folyamatosan rágható gumicsonttá vált a zaklatási téma.

Csaknem mindenki latolgat, találgat, mi igaz, mi nem és naná, hogy terjed, ki lehet a következő. Már van is egy következő, neves és tehetséges erdélyi magyar színész, tehát már országhatáron túlra is tovább gyűrűzött a téma, ami eredetileg tengerentúli „ihletettséggel” érkezett hozzánk.

A zaklatás karaktergyilkosság rafinált eszköze is lehet, meg persze, hogy rácuppant a bulvár, dől a mocsok. És ebből az adott célszemélyen kívül bőven fröccsenhet az intézményre, ahol dolgozik, dolgozott, de még az egész szakmára is.

Lehet azt mondani, hogy ott tombol a fertő, az például szabados, liberális fészek, hát kérem akkor változások szükségesek ott, mert ugye rend a lelke mindennek.

Ezért az intézmény is kényszerhelyzetbe kerülhet, esetleg túlvédekezik. Ha premier marad el, azzal már másokat is büntetnek, azokat, akik munkát fektettek a produkcióba, és végső soron a közönséget ugyancsak.

Miközben csak drukkolni lehet annak, hogy az igazság napvilágra kerüljön, akinek vaj van a fején, bűnhődjön, csak hát tisztán kéne látni, és a zaklatás olyan természetű ügy, ami ezt csaknem lehetetlenné teszi.

Az elkövetkezőkben is tisztelet a bátraknak, a nyílt sisakkal kiállóknak, az akár egy életre megsebzetteknek, és természetesen bűnhődjön a bűnös. De riasztóan sok a hordalék, a mocskos áradat, a kárörvendő csámcsogás, és kevés a biztosan kontrollálható tény. Ezért utálom ezt az egészet, lényegében azt is, hogy írtam róla.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!