Kezdőlap Szerzők Írta Bódis Gábor

Bódis Gábor

186 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

„Please, meet my good friend, Mr. Goodfriend.”

„Valóban elvittem André Goodfriendet a nagykövetségre és bemutattam őt Szemerkényi nagykövet asszonynak. Nem gondolom, hogy sokkoltam volna vagy, hogy barátságtalan lépésként értékelte volna.” Frank Csongos, azaz Csongos Ferenc, a hatvanas évek óta Amerikában élő újságíró (UPI, Szabad Európa Rádió) mondta el ezt a történetet a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Csongos a Trump-kormányzatról, Magyarország amerikai megítéléséről és a Soros ellenes kampányról is beszélt.

Mi történik Amerikában? Te hogy látod: az amerikai demokrácia elég erős ahhoz, hogy túlélje a Trump-korszakot?

Véleményem szerint Amerika elég erős ahhoz, hogy túlélje a jelenlegi helyzetet. Megbirkózott már ennél nagyobb kihívásokkal is. Ide tartozik a rabszolgatartás, a polgárháború, egyes polgári jogok felfüggesztése a két világháború között, beleértve a japán származású amerikai állampolgárok internálását a negyvenes évek elején, a McCarthy-korszak… Ahogyan egykor a középnyugati Indiana állam volt kormányzója mondta: Amerika története, minden tökéletlenségével, az emberi szabadság rendületlen bővítéséről szól.

Ami Trump elnököt illeti, nyugtalanítónak tartom a média elleni támadásait. Az elnök azt mondta, hogy a hamis média („Fake Media”) a nép ellensége és háborúban áll az országgal. Erre válaszolta a Washington Post főszerkesztője, Marty Baron: Mi nem háborúzunk, csupán dolgozunk.

Az amerikai média nagy része kritikus Donald Trumppal szemben, de vannak Trump-párti médiumok is (Fox). Az amerikaiak többsége még mindig a televízióknak hisz, vagy az internet átvette a vezetést?

Az idősebb generáció még mindig újságot olvas; a New York Timest, a Washington Postot, a Wall Street Journalt és más lapokat. Ezek azok az újságok, amelyek breaking news-t közölnek, azaz pénzt és időt nem kímélve oknyomozást folytatnak. E sztorik közül azután sok vezető anyag lesz a televíziós híradásokban. A fiatalabb korosztály az internetet használja.

Mint a hajdani UPI és a Szabad Európa Rádió szerkesztője, szerkesztőségvezetője, annak idején volt alkalmad közelebbről is látni a washingtoni „boszorkánykonyhát”. Történt-e változás ezen a téren is, Trump elnöksége alatt?

Mint a United Press International külpolitikai riportere (a hírügynökségi pályafutásom vége felé a washingtoni irodát vezettem) abban a szerencsében volt részem, hogy a Kremlben lehettem, amikor Jelcin bejelentette a Szovjetunió végét; Albániában részt vettem James Baker külügyminiszter történelmi jelentőségű látogatásán; szemtanúja voltam a közel-keleti béketárgyalásoknak a terepen és a Fehér Házban, a Pentagonban és a külügyminisztériumban egyaránt, méghozzá az idősebb Bush elnöksége alatti Öböl-háború idején.

A Szabad Európa/Szabadság Rádió szerkesztőjeként, majd washingtoni főnökeként a napi sajtótájékoztatókról tudósítottam a Fehér Házból és a State Departmentből. A SZER interjút készített annak idején George W. Bush elnökkel is.

Semmi sem változott. A sajtótájékoztatók ugyanolyanok maradtak a Trump-kormányzat alatt is. Igaz, főleg a külügyminisztériumban, már nem olyan gyakoriak. És a Fehér Házból tudósító riporterek, úgy tűnik, szkeptikusabbak a kormányzat irányvonalával szemben. A „hazugság” kifejezést – amely nem éppen kellemes jelző, amikor ezzel az Amerikai Egyesült Államok elnökét illetik – gyakrabban használja sajtó.

Tudtommal rendszeresen meghívást kaptál a washingtoni magyar nagykövetségre a nemzeti ünnepek alkalmából rendezendő fogadásokra. Egyszer a volt budapesti amerikai ügyvivő, Goodfriend társaságában mentél el. (Goodfriend a közismert kitiltási botrány idején volt Magyarországon). Az akkori magyar nagykövet, Szemerkényi Réka ehhez mit szólt?

Valamikor a UPI Pittsburgh-i irodavezetője voltam. 1981-ben, a Reagan-kormányzat első évében, sikerült a hírügynökség tekintélyes washingtoni szerkesztőségébe kerülnöm. 35 éven keresztül kaptam meghívást a Magyar Nagykövetségtől a nemzeti ünnepek alkalmával. Ilyenkor vihetünk magunkkal egy vendéget. És igen, valóban én elvittem André Goodfriendet a nagykövetségre és bemutattam őt Szemerkényi nagykövet asszonynak: „Please, meet my good friend, Mr. Goodfriend.” Nem gondolom, hogy sokkoltam volna vagy, hogy barátságtalan lépésként értékelte volna. De ki tudja? Tény, hogy több mint három és fél évtized után először, az idén március 15-én már nem kaptam meghívást. Lehet, hogy csak gondatlanságból. Annyit megjegyeznék, hogy soha egyetlen magyar politikust sem támogattam vagy támadtam. Egész életemben hírügynökségi riporter, szerkesztő, főszerkesztő voltam. Ami annyit jelent: vélemény mellőzve. Csak a tények.

Értik Amerikában, hogy mi történik Magyarországon? Azok a kivándorolt magyarok, akikkel találkozol, mit szólnak?

Ebben nem vagyok biztos. Egyik amerikai barátom (jeles újságíró, a régió szakértője) azt mondta: „Büszkén támogattuk Magyarországot és a magyarokat főleg az 1956-os forradalom után. Most azonban már nem annyira, a magyar miniszterelnök illiberális politikája miatt”.

Egy másik barátom, történész pedig így vélekedett: „Többé már nem vagyok büszke arra, hogy amerikai magyar vagyok. Sajnos, ebben a pillanatban, már arra sem vagyok büszke, hogy amerikai vagyok”.

Lehet-e a State Departmentnek más politikája, például Magyarországgal szemben, mint a Fehér Háznak?

Természetesen. A külügyminisztériumban karrier diplomaták vannak. Intézményes háttérrel. Viszont a Fehér Ház mondja meg a tutit. A külügyminiszter pedig végrehajtja azt.

A magyarországi Soros-ellenes kampányt hogyan értékelik Amerikában? Mint az antiszemitizmus példáját?

Ez egy összetett helyzet. Nézzünk vele szembe. Az Orbán-kormány támogatta a magyarországi zsidók kulturális és vallási törekvéseit. Ezzel egyidejűleg, megszólalt a vészcsengő a magyarországi antiszemitizmus miatt, főleg vidéken.

A zsidó közösségnek, főleg az utóbbi 200 évben nagyon fontos szerepe volt a magyar kulturális, társadalmi, kereskedelmi, gazdasági fejlődésében. A haladás motorja és az egész magyar nemzet jólétének támogatója.

És ami Sorost illeti. Szerencsétlennek tartom, hogy őt választották a támadások célpontjának. Pedig az utóbbi három évtizedben nagyon is szolgálta a magyar ügyet.

A mostani proteszt egy nagy semmi

„Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más – ezt nyilatkozta a többi között Tamás Gáspár Miklós filozófus a Független Hírügynökségnek. Szó volt még orbánista és antiorbánista magyarokról, nemzetpolitikáról, baloldalról…

A választási kampányban a végsőkig kiéleződött az anyaországi és a határon túli magyarok közötti feszültség. Viszont az eredmény nem igazolta ezt a nagy „felhajtást”. Megérte?

Nem hiszem, hogy a választók között éleződött volna ki a feszültség: egyszerűen a határon túli magyar nemzeti kisebbségek – akár bizonyos nyugat-magyarországi területek – a mai kormánytábor és a negyedik Orbán-kormány tartós, szilárd hívei. Az ellenzék és az orbánista jobboldal között pedig rendkívül éles az ellentét. Erdélyben az Orbánnal nem rokonszenvezők (akik nem szavaznak, mert a legtöbben közülük soha nem vették föl a magyar, a „kettős” állampolgárságot) és Orbán hívei között épp akkora a kölcsönös utálat, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez nem kisebbségiek és magyarországiak ellentéte, hanem az orbánista és az antiorbánista magyarok közötti általános, elkeseredett konfliktus. Magyarországon és egyebütt.

Mindezek után a magyarországi baloldalnak nem kellene újragondolnia a nemzetpolitikáját, vagy már mindegy, mert hosszú távra mérgeződött meg a magyar-magyar viszony?

A magyarországi baloldal nem Gyurcsányból áll, sőt: Gyurcsány egyáltalán nem baloldali, hanem a jobboldal „neoliberális” vagy „neokonzervatív” változatát képviseli, különösen gazdaságpolitikai fölfogásában. Jellemző a magyar politikai műveletlenségre, hogy őt – ismert ultrakapitalista kormányzása ellenére – „balos”-nak nevezik. Ez hajmeresztő. A kisebbségi magyarok elleni akcióit én többször is elítéltem – hadd utaljak ezekre az írásaimra: ― , minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy én inkább reprezentálom a magyar baloldalt, mint Gyurcsány Ferenc; ezeket az írásokat sokan vitatták az olvasók közül, de a külhoni magyarok választójogtól való megfosztását a Fidesz és a Jobbik választói is támogatják, ami sajnálatos. A baloldali vezetők (Gyurcsány kivételével, ha őt ugyan mégis odasorolnánk) egyetértettek velem, bár választóik nem: itt a magyarországi állampolgárok és a mindenoldali politikai vezető csoportok között áll fönn ellentét, nem a bal- és jobboldali tömegek között, amelyek (majdnem valamennyien!) az összes külföldiek mindenfajta jogaival szemben (tehát a külhoni magyarokéival szemben is) bizalmatlanok. A hivatalos magyar baloldal (MSZP, Párbeszéd, LMP, Együtt) nagyjából egyetért Orbánnal „nemzetpolitikai” tekintetben, ahogyan egyetért avval is, hogy a menekülteket („migránsokat”) nem szabad beereszteni Magyarországra. (Jellemző, hogy a félreinformált közönség ezt nem is tudja. Mint ahogy az erdélyi magyarokat is csak most tájékoztatják róla értelmesen, hogy még Soros György se azt mondja, amit neki tulajdonítanak tévesen, lásd Fayk Emese ritka világos cikkét. Én magam is erdélyi magyar vagyok, természetesnek tartom, hogy a mindenkori magyarországi parlamenti többségnek támogatnia kell a külhoni magyar nemzeti kisebbségeket politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, diplomáciailag. És küzdenie kell az összes kisebbségek jogaiért mindenütt, különös tekintettel a magyarországi és Duna-medencei cigányságra.

A baloldal mintha történelmi vereség előtt (után) állna Magyarországon, hiszen alig kétszámjegyű a támogatottsága?

A baloldal (a balközép) az egész világon – olyan apró kivételekkel, mint Portugália – mindenütt pokoli rosszul áll. A szélsőjobboldal befolyása nő egész Európában, valamilyen formában mindenütt kormányon is van már (főleg úgy, hogy a konzervatívok is szélsőjobbra hajlanak, és szövetkeznek a „hivatalos” posztfasisztákkal), s ahol meg nem, mint Franciaországban, ott a hagyományos, „bonapartista” típusú antidemokratizmus uralkodik az egészen kivételesen kártékony Emmanuel Macron elnöksége alatt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint Lengyelországban, ahol formailag sincs baloldal a parlamentben egyáltalán. De miféle baloldal Ivica Dačić, Robert Fico vagy Liviu Dragnea „szociáldemokrata” vagy „szocialista” pártja? Ezek csak címkék, az említett pártok meg konzervatív, nacionalista, szexista (antifeminista), tipikusan jobboldali pártok, akárcsak Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM). A név: az semmi. A gyakorlati, konkrét politika számít. A baloldal kisebb, főleg fiatal értelmiségi csoportok és a sztrájkoló munkások között található. A parlamenti baloldal (középbal) jelentéktelen, nem jelentene alternatívát akkor se, ha több mandátuma lenne. Vannak árnyalatnyi különbségek és ritka kivételek, de velük nem fárasztom az olvasót.

A választások után már kétszer is tömegtüntetés volt Budapesten. Úgy tűnik azonban, hogy pontosan nem lehet tudni merre terelődik az elégedetlenség. Lehet ebből valamilyen új ellenzékiség?

Ez az elégedetlenség nem politikai jellegű. A tüntetők (szerintem joggal) utálják az Orbán-rezsim zsarnoki jellegét, médiauralmát, mindenre kiterjedő abszolút hatalmát, a balkáni országokénál is rettentőbb korrupcióját, sok vezetőjének pimasz fönnhéjázását és dilettantizmusát – mindez erkölcsileg helyes, de ez nem politikai gondolat, hanem (ismétlem: indokolt) fölháborodás. A tüntetéseken európai és árpádsávos lobogók lengenek, balos meleg hippik és náci meg irredenta szimbólumokkal tetőtől talpig tetovált újfasiszták együtt tiltakoznak Orbán ellen. Ezt a megmaradt, csonkolt ellenzéki sajtó mulatságosnak, olykor egyenesen meghatónak találja. Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más. Egyébként nagy semmi.

Az LMP bárkája

Habár a párt elnökségi tagja azt mondta, hogy az ellenzéki egyeztetés kezdeményezésének semmi köze nincs a hómezővásárhelyi polgármester szombati beszédéhez, nehéz elhinni, hogy a hiteltelenné vált ellenzéknek a választás teljes kudarcáért legfelelősebb része (LMP) nem próbál a szalmaszálba kapaszkodni.

Egyeztetésre hívta a teljes ellenzéket az Országgyűlés alakuló ülése előtt az LMP – áll a párt közleményében. A május 8-i alakuló ülés előtti hétfőn akarják egyeztetni „a parlamenti politizálással kapcsolatos terveiket, elképzeléseiket”. A nyolc fős frakciójú LMP szerint az ellenzéki pártoknak nem egymással, hanem a Fidesszel kell küzdeni, mert csak így lehet valódi ellenállást kifejteni a kormánypártok hatalmával szemben.

Mintha egy picit elkéstek volna ezzel. A helyzetet súlyosbítja, hogy a Demokratikus Koalíción kívül minden vesztes pártban dúl a belharc. A DK-ban azért nincs, mert elnöki pártról van szó, amelyben Gyurcsány Ferenc személyének sorsa egyben a párt lényege is. A többi párt közül is az LMP-ben történnek a legcifrább dolgok és ha csak fele igaz abból, amit a volt társelnök „külső” utasításairól tudni, akkor a párt aligha vészeli át sértetlenül a választás utáni válságot.

Arra viszont jó a kezdeményezés, hogy a látszattevékenység tovább folytatódjon. Mintha lenne igazi ellenzék, amely összeül és óva inti a kétharmadot.

Inkább azt tűnik valószínűbbnek, hogy a Márki-Zay Péter tényleg telibe talált szombati beszédében.

„A magyar nép április 8-án leváltotta az ellenzéket. A magyar nép megérdemel egy olyan ellenzéket, amely nemcsak szavakban utasítja el a korrupciót, amely nem ázsiai diktátorok oldalán képzeli el a jövőnket. Nem alkalmas az ország vezetésére az az ellenzék, amely nemhogy a nemzet érdekében, de saját érdekében se képes összefogni. Megérdemlünk egy olyan ellenzéket, amelyben nincsenek benne a korrupt hatalom ügynökei” – mondta.

A hódmezővásárhelyi polgármester, a szombati tüntetések szupersztárja (és egyben megmentője) olyan víziót vázolt fel, amelyben nincs helye a jelenlegi ellenzék nagy részének.

Azt mondta, hogy legyen mind a 106 körzetben egy ellenzéki jelölt a Fidesz ellen és legyen minden szavazókörben ellenzéki biztos.

El tudja valaki képzelni, hogy a jelenlegi ellenzéki szereplők a következő ötven évben ebben meg tudnának egyezni?

Márki-Zay azt is mondta: el fogják érni, hogy „csatlakozzon az ország az Európai Ügyészséghez, hogy legyen egy ügyészség, ami nem a bűnösöket védi. Igenis lesz elszámoltatás!”

„Ti vagytok az új ellenzék” – jelentette ki, hozzátéve, hogy egyetlen magyarországi pártnak sincs százezer tagja (ahányan abban a pillanatban őt hallgatták az Erzsébet híd pesti lábánál).

A régi meg, valamilyen összetételben, hétfőn egyeztet. De minek?

Tanmese tüntetőknek

És láss csodát: négy nappal később a hatalom meghátrált. Leváltották az állami televízió vezérigazgatóját, az akkori és ottani médiatanács elnökét és azt a négy szerkesztőt, akiket név szerint vontak felelősségre a tüntetők. Feloldották a B92-es rádió tilalmát, szabadon bocsátották a letartóztatottakat. A háborút azonban nem állították meg. Az már ott volt a fejekben.

Majd három évtizeddel ezelőtt történt a forrongó Szerbiában, 1991. március 9-én. Azóta ez a dátum a jelképe a mindenkori ellenzéki tüntetéseknek.

A helyzet a következő volt: Slobodan Milošević elnök átvedlett kommunista pártja (szocialista, ma is létezik, a jelenlegi kormánykoalíció tagja) éppen az ország szétverésével és a fegyveres harcol felkészítésével volt elfoglalva. A média (állami tévé, rádió) a teljes ellenőrzése alatt. A pártközpontból érkeznek a napi utasítások, kiket kell aznap gyűlölni. Akkor és ott nagyobb volt a választék: Soros helyett ott voltak az usztasa horvátok, a „rajtunk” élősködő szlovénok, de már készülődhettek bűnbaknak az addig csak bosnyákoknak nevezett gaz muszlimok (a migráncsok délszláv elődei).

A szerbiai ellenzék, amelynek kisebbik részét képezték a városi liberális fiatalok és a jóval nagyobbikat az árpádsávos zászló helyett csetnik szimbólumokat viselő torzonborz „forradalmárok”, jobbról igyekezték megdönteni a kommunisták/szocialisták hatalmát. Ez nagyon nehezen ment, hiszen komoly fantázia kellett volna ahhoz, hogy túlszárnyalják az állandósult háborús gyűlöletkeltést. Nem is tudták.

Vuk Drašković, az ellenzék jobboldali vezére tüntetést hívott össze Belgrád egyik legkedveltebb terére, a Köztársaság térre, a fiatalok kedvenc találkozóhelyére. Özönlött a tömeg, a hatalom idegeskedett és ebbéli kapkodásában könnygázzal várta a tüntetőket. Elszabadult a pokol.

Draškovićék azonban tántoríthatatlanok voltak. A térre néző Népszínház erkélyéről hangosbeszélőkkel buzdították a tömeget. A népharag tárgyává hamarosan a Belgrádi Televízió vezetősége vált. A kiváltó ok: egy kommentár, amelyben az egyik szerkesztő Tuđman horvát elnök és az usztasák (az akkori és ottani Sorosok) zsoldosának nevezte az ellenzéki Drašković-féle pártot (egyébként: Szerb Megújhódási Mozgalom).

Amikor a hangulat elérte a tetőfokát, Drašković kiadta az ukázt: Menjünk lerombolni a Bastille-t. Ebben az esetben a Belgrádi Televízió közelben levő épületét. Egyébként a rendőrség korábban leállította, később pedig letiltotta a B92 nevű ellenzéki rádió (vesd össze: Klubrádió) élő közvetítését.

Több órás zavargás következett. Természetesen a tüntetők nem jutottak be a rezsim agyközpontjába, mert ezt a rendőrség a körömszakadtáig védte. Később Milošević követelésére a vezérkari főnök harckocsikat vezényelt Belgrád utcáira. Két halálos áldozata volt a napnak: egy tüntető és egy rendőr. Több mint száz sebesült. Sokak szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy megállítsák a háborúra készülő diktátort.

Viszont a történések utórezgései is tanulságosak. Egy napra rá fellázadt a belgrádi egyetemi város, a városrészt a rendőrség körül zárta. Ezzel párhuzamosan a kormánypárt ellentüntetést (békemenetet) szervezett, ahol az odautaztatott főleg idősebb korú honpolgárokat arra buzdították, hogy „takarítsák el az usztasákat” vagyis az egyetemistákat.

A szerb bársonyforradalom azonban nem ért véget: az egyetemisták nem adták fel. És láss csodát: négy nappal később a hatalom meghátrált. Leváltották az állami televízió vezérigazgatóját, az akkori és ottani médiatanács elnökét és azt a négy szerkesztőt, akiket név szerint vontak felelősségre a tüntetők. Feloldották a B92-es rádió tilalmát, szabadon bocsátották a letartóztatottakat.

A háborút azonban nem állították meg. Az már ott volt a fejekben.

Ha nincsenek olyan kapcsolataid, ha nem vagy valakinek a valakije…

A választások utáni leépítések következtében júniustól megszűnik a HírTV egyik emblematikus műsora, a Privátszféra. Ötletgazdája, szerkesztője, riportere Péterfi Judit a Független Hírügynökségnek: „Három óra után a politikus is elfárad, nem tud tovább színjátékot játszani, lehull minden lepel. Ezért szerették az emberek: röhögtünk benne, sírtunk benne, elestünk benne. Nem volt mesterkélt.”

 

A HírTv-nél történő változások egyik áldozata a Privátszféra és annak szerkesztő-riportere. Ha jól tudom te nem belsősként voltál ott, vagy még vagy júniusig?

Így van. A Privátszféra az én brandem. Az én cégem gyártja vagy gyártotta a HírTV-nek.

Meglepett, hogy nem hosszabbították meg a szerződésedet?

Egyáltalán nem. Pontosan tudtam, hogy amikor csökkenteni kell a költségeket, akkor elsőként a külsősöket veszik elő. Már korábban voltak arra utaló megjegyzések, hogy ha a választásokon alul marad az ellenzék, akkor gondok lesznek a folytatással. Ezt mindenki tudta: ha ez a kormány nyer, akkor az ellenzéki médiában dolgozóknak: kakukk.

A HírTV-nél nem szokás a nézettségi adatokat közölni. Így nem erre nem lehet hivatkozni, de feltételezem, hogy a Privátszférának újszerű hangneme miatt lehetett jó nézettsége.

Amikor én ezt kitaláltam, akkor ez volt a cél. Én is hírháttér műsorban dolgoztam és tudom, hogy amikor a politikusok leülnek beszélni, akkor ugyanazokat a sémákat, ugyanazokat a formulákat használják. Elmondják reggel az egyik tévében, este a másikban. Nekem egyszerűen elegem volt abból, hogy ezeket hallgassam 24 órában. Nem bírtam. Az őszintétlenséget meg pláne. És

azt gondoltam, hogy valóban érdekes műsort akarok készíteni, ki kell szakítanom a politikusokat a komfort zónájukból. Azt akartam, hogy a választások előtt a nézők tényleg ismerjék meg azt az embert, akire az életüket bízzák.

Ez volt a legfontosabb. Számomra is, mert magam miatt is csináltam ezt a műsort. Mindez csak úgy lehetséges, ha a politikusokat kiveszed a közegükből; a stúdióból és a parlamentből is. Mert ott komfortosan érzik magukat. Ha a házukban, sportolás, biciklizés, palacsintasütés közben beszélgetsz velük a politikáról, közéletről, önmagukról- és ez számukra a legnehezebb- egyszerűen elveszítik azt a kontrollt, amely a stúdiókban jellemzi őket. És elkezdenek hétköznapi nyelven beszélni.

Azt mondják, hogy ez egy bulvárműfaj. Persze, de ha jobban megnézi az ember, akkor kőkemény politika, csak teljesen más köntösben.

Egyébként tulajdonosi döntés a HírTV-nél, hogy nem publikálják a nézettségi adatokat. Azt azonban elmondhatom, hogy a műsor rendkívül népszerű volt. Nemcsak  a Privátszféráé, a Riasztásé is. Utóbbinak is a műsorvezetője voltam. Nem azért született ez a döntés, mert a nézettség rossz volt. De nem indokoltak, csak a gyártási igazgató átadta a papírjaimat. Én is vártam, hogy a szemembe néz a felettesem. Nem történt meg.

Mit fogsz most csinálni? Illetve azután, hogy még leforgatsz néhány műsort?

Amikor megjelentettem a hírt, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, az emberek szeretik a műsort. Június 7-ig menni fog.

Hogy utána mi lesz, még nem tudom. Levegőt kell vennem. Mert sokk alatt vagyok: a választások miatt is, meg azért is, mert rosszul érinti az embert, ha kihúzzák a lába alól a talajt. Akármennyire is készültem erre, azért megvisel.

A Privátszférából könyv készül, ezen dolgozunk most.

A műsor legnagyobb értéke, hogy valódi. Nincsenek előre megírt kérdések. Három óra után a politikus is elfárad, nem tud tovább színjátékot játszani, lehull minden lepel. Ezért szerették az emberek: röhögtünk benne, sírtunk benne, elestünk benne. Nem volt mesterkélt.

Kaptam én persze, hideget és meleget is. Friderikusz Sándortól is. Hogy bizonyára Péterfi Judit műsorvezetése abból áll, hogy sminkesek és stylistok hada készíti fel. Na már most, tudni kell, hogy én egyedül járok forgatásra. Bemegyek reggel a HírTV-be, ott kisminkelnek, de 14-16 órás forgatásaink vannak. Én sminkelek az autóban, ha szükséges ott öltözöm át. Nincs stylistom, én megyek el és választom ki a ruháimat. Van egy szponzorom, az ő ruháit viselem. Tehát nekem se stylistom, se fodrászom a forgatásokon.  Egyszer majd, gondoltam, elküldöm Sándornak. Nézze meg: így is lehet műsort készíteni. Nem csak úgy, ahogy azt ő a tévé előtt elgondolja vagy ahogy saját maga teszi, amikor képernyőre kerül.

Több tévénél is dolgoztál: RTL, Story Tv, ATV, HírTV. Ha összehasonlítod ezeket, melyikben voltak, ne mondjuk cenzúrának, de utasítások, utalások?

Nincs olyan televízió, ahol ne lennének. Lehet itt mismásolni, de minden televíziónak megvannak a szabályai. Nem hozzák nyilvánosságra, de ezek szerint működnek. Az RTL-ben egy buborékban éltünk, ez egy nagyon védett közeg. Ott szerkesztő-riporterként dolgoztam. Ahogy kiléptem az RTL-ből, kiléptem egy olyan porondra, ahol ütni-verni kezdtek. Olyan, mintha a valóságba léptem volna ki. Jött egy Hír24, amely becsődölt, nem jártak el velem szemben korrekten. Mintha egy tiszta világból belecsöppentem volna a média legmélyebb bugyrába. És kiléptem a frontra. Ott is volt policy. De emlékszem, elkönyveltek bennünket kőkemény liberális híradónak. Ezt a bélyeget ránk akasztották. Pedig ott is szerettünk volna fideszes politikusokat megszólaltatni, de már akkor alig álltak velünk szóba.

A HírTV-nél nem akartál fideszest hívni a műsorba?

De. Ültem, nem is egy fideszes politikus irodájában. Szerette volna műsort. Pontosan tudom, milyen kérdéseket tettem volna fel neki.

Miért nem jött össze?

Akkortájt a fideszes politikusok közül valaki olyasmit tett, ami a médiában kiverte a biztosítékot és ezután,

én úgy tudom, hogy a legfelsőbb vezető, tehát a miniszterelnök tiltotta el a kormánypárti politikusokat, hogy bármilyen „bulvár” műsorban szerepeljenek.

A politikusok tudják, hogy a forgatás után az anyagot legközelebb csak a műsorban láthatják. Tehát nincs olyan, hogy bejönnek, megvágják, kivetetik, átírják. Így visszatekintve, most már bevallhatom, féltem attól, hogy ha esetleg egy kormánypárti politikussal beszélgetek, akkor ő nem adott volna feltétlenül szabad kezet. Én viszont abba nem megyek bele, hogy csak az általa megfelelőnek tartott részek maradjanak meg a riportban, ami meg ciki, kellemetlen ránézve, rossz színben tünteti fel, azt kivágjuk. Nálam ilyen nincs.

Az ATV jött, majd a HírTV…

Hallottam olyan kritikákat magammal kapcsolatban, hogy végig hakniztam a médiapiacot. Vállalom. Nekem fontos az, hogy addig maradjak egy tévénél, ameddig erkölcsileg vállalni tudom és jól érzem magam a közegben.  Amíg az ember tükörbe tud nézni, amíg azt csinálhatja, ami igaz. Én erre a Hír Tv-nél lehetőséget kaptam. És lehet most támadni azzal – hiszen hallom-, hogy Simicska Lajos eszközként használt minket. Én ezt nem így látom. Egy volt a cél. Egy volt az érdek. Két sikeres műsort tudhattam magaménak. Kell ennél több? De menni kell tovább.

Megerősített a média. Ha nem fekszel be, ha nincsenek olyan kapcsolataid, ha nem vagy valakinek a valakije, akkor bizony nehezen lépkedsz előre a ranglétrán. Főleg ebben a macsó világban.

De az én esetem bizonyítja, hogy vidéki lány, aki a semmiből jött, kapcsolat nélkül, lehet értékteremtő. Az óriásplakátig hosszú az út, és borzasztó kemény a munka. Ha most kellene ugyanezt végig csinálnom, azt mondanám: köszönöm szépen, nem vállalom. Semmit nem bánok, semmit nem csinálnék másképp, de az elmúlt két évet nem kezdeném újra.

De most megint váltanod kell…

Igen. A váltást gyakran kudarcként éli meg az ember. Azt hiszi, kevés vagy nem elég jó. De ez egy pillanatig tart. Létrehozni egy műsort mindig nehezebb, mint fenntartani. Úgy érzem, ritka a mai televíziózásban az egyedi hangvételű műsor. Alig látok ilyet, pedig lenne rá igény, hiszen a struktúrák már avíttak. Sok ötlet kavarog a fejemben, az anyagi forrást kell megteremteni a kivitelezéshez és persze a platformot. Hogy ez mekkora feladat? Épp a demokráciáért tüntetünk…Viszont az emberek szeretete lenyűgöző. Szó szerint követelik a Privátszféra folytatást. Miattuk sem hagyhatom abba.

Lázár balladája

Hirtelen a politikai félhomályban találta magát az utóbbi évek egyik legnagyobb hatalmú magyar politikusa, az EU-s pénzek sikeres lehívója, a csütörtöki sajtótájékoztatók magyaros formájának főszereplője, a bécsi videókészítés nagymestere.

A Miniszterelnökséget 2014 óta vezető miniszternek maga a kormányfő küldte el a selyemzsinórt, annak szokásos csomagolásában: egy rádióinterjú keretében.

Orbán Viktor ugyanis a kormányzás a Miniszterelnökségen szeretne változtatásokat. A Kossuth rádió péntek reggeli műsorában azt mondta, hogy a kormányalakítási tárgyalások lezárását egyelőre még nem látja előre, mert „ebben az ügyben tegnap is, ma is és a hétvégén is lesznek még komoly tárgyalásaim”.

Orbán kulcsfontosságú mondata:

„másfajta vezetési szerkezetet szeretnék az agyközpontban”.

A bukásra szánt miniszter a kormányfő megszólalása után két órával szintén interjút adott, mégpedig a hódmezővásárhelyi Rádió 7-nek.

Ebben Lázár János bejelentette, hogy visszatér választókerületébe.

Úgy vélte, a 4 évre szóló felkérésnek sikerrel tett eleget:

„Ezt a munkát elvégeztem, kerek egésznek tekintem“.

„A kormányon kívül is van élet, Budapesten kívül is van élet” – állította Lázár, aki „a választóival való együttműködést szeretné erősíteni, a választókat szeretné meghallgatni”.

Terve szerint tehát négy évre választókerületébe, Hódmezővásárhelyre vonul vissza. Ez viszont nem a legjobb hír az ellenzéki összefogással polgármesterséget nyert Márki-Zay Péter számára, aki komoly aknamunkára számíthat ezek után a városában. Emiatt nem elképzelhetetlen, hogy országos politikai ambíciói esetleg kifejezettebbekké válhatnak.

Lázár János búcsúinterjújában azt mondta, hogy van még ideje tanulni, hiszen tíz év múlva még csak 53 éves lesz. Utódjának pedig szinte kihívóan üzente:

„én 112 kormányinfót tartottam, hajrá!”

Nem mellékes az sem, hogy Lázár azt mondta: ő is tárgyal Orbánnal, jövő hétfőn. Tehát miután a miniszterelnök („tegnap is, ma is és a hétvégén”) befejezi a lényegi kormányalakítást. 

Orbán komoly biztonsági kockázat

Tény viszont az is, hogy Orbán Brüsszelben, illetve a NATO-csúcsokon minden esetben meghátrál, és teljesíti a közös döntéseket, legyen szó Oroszországgal szembeni szankciókról vagy éppenséggel diplomaták kitiltásáról, miként az pár hete bekövetkezett a Szergej Szkripal-ügy kapcsán… Mind a magyar, mind a szerb vezető a maga sajátos módján Putyin ügynöke. A többi között ezt nyilatkozta Ara-Kovács Attila, külpolitikai szakértő a Független Hírügynökségnek adott interjújában.

A szíriai válság elmélyülésével és az amerikai-brit-francia fegyveres beavatkozással mélypontra kerülhet az amerikai-orosz viszony. Ebből a szemszögből egyre kínosabbá válhat Orbán és Putyin közeli kapcsolata?

Az nyilvánvaló, hogy a Nyugat és Oroszország viszonyának romlása nem fog megállni, hisz ez Putyin személyes érdeke. Részben ez tartja őt otthon a felszínen. Az teljességgel kizárt, hogy közvetlen konfliktus robbanna ki. Nyilvánvalóan ez egyik félnek sem lenne jó. Legkevésbé Oroszországnak, amelynek hagyományos fegyverzete az elmúlt három évtizedben szinte semmit sem fejlődött. Minden ellenkező híresztelés merő putyini propaganda. Arra nyilvánvalóan számítani kell, hogy a proxi háborúk – vagyis nem a közvetlen, hanem a periférián megvívott háborúk – eshetősége megnő. Ilyen most ismét a Közel-Kelet, elsősorban Szíria, miként korábban Vietnam és Afganisztán volt, azt megelőzően pedig Korea. Viszont tény, hogy ilyenkor minden szövetségesi rendszer összezár. Orbán pedig komoly biztonsági kockázat, hisz nem csak az apró Magyarországról van szó, de már kelet-európai követői is lehetnek ennek a politikának. Tény viszont az is, hogy Orbán Brüsszelben, illetve a NATO-csúcsokon minden esetben meghátrál, és teljesíti a közös döntéseket, legyen szó Oroszországgal szembeni szankciókról vagy éppenséggel diplomaták kitiltásáról, miként az pár hete bekövetkezett a Szergej Szkripal-ügy kapcsán. De ennek a kétkulacsos politikának a fenntartása egyre nagyobb áldozatokat fog követelni az Orbán-kormánytól, s egyre nehezebb lesz fenntartani a pozíciókat egy eszkalálódó világpolitikai helyzetben.

Hasonló a helyzet Kínával is, hiszen Amerika éppen kereskedelmi háborút hirdetett Peking ellen, Orbán és Vučić pedig kínai pénzzel építi a Belgrád-Budapest vasútvonalat. Nem lesz ebből baj?

Így van, de szeretném rögtön leszögezni: ebből a különutas politikából még nem következik automatikusan az Orbán-kormány megbüntetése, illetve a Fidesz hatalmának megtörése. Ennek belpolitikai feltételeit kell megteremteni, s itthon kell leváltani a Fideszt. Szerintem nem demagógia vagy mellébeszélés az orbáni politika és a ceauşescui politika közötti párhuzamok felemlegetése. Igaz, a gazdaság úgy-ahogy teljesít Magyarországon, de ennek legfőbb feltétele a nyugat-európai, főként a német gazdasági prosperitás. Ha ezt egy válság – legyen az politikai vagy gazdasági – mérsékli, abba nem a német kormány, hanem a magyar fog nagyon gyorsan belebukni. Orbán jó taktikai érzékkel lavíroz a nagypolitikai adottságokat kihasználva, de az tagadhatatlan, hogy minden nappal csökken a mozgástere. Magyarország soha nem volt ennyire kiszolgáltatva külső feltételeknek, leszámítva a német, majd a szovjet megszállás éveit.

Az Európai Unióban, főleg az Európai Parlament bizottságaiban sorra szavaznak meg olyan állásfoglalások, amelyek a magyarországi jogállami állapotokról mondanak igen elmarasztaló véleményt. Másrészt közismert az EU nehézkes döntéshozatala. Lehet ebből valami?

Ez a lehetőség is illeszkedik a nagy egészbe. Úgy vélem, rövidtávon ebből nem fognak az Orbán rezsimre nézve végzetes következmények születni, komoly nemzetközi válság kell ahhoz, hogy egy rendszer létfeltételei egyik napról a másikra gyökeresen megváltozzanak. De azt mindenki látja, hogy gyorsulva erodálódik a magyar kormány pozíciója, egyre elszigeteltebb a kormány. Nincsenek szövetségesei, csak alkalmi bűntársai. Egy emberi élet perspektívájából nézve persze ez nagyon lassú változás, de a történelem már csak ilyen: hosszú távon érdemes a lehetőségeket mérlegelni. Viszont e tekintetben nem lehet vitás, az Orbán rezsim komoly deficitet halmozott fel Magyarország és önmaga számára is. Ne legyen senkinek illúziója: ennek árát meg kell majd fizetnünk. Megint csak a 70-80-as évek Romániájára utalnék: érdemes a történelemből tanulni, legalább nekünk, apróbb áldozatoknak, ha Orbánék lopási hajlama képtelenné is teszi őket, hogy felmérjék ezeket a főként rájuk nézve végzetes kockázatokat.

Azt mondják, hogy kulcsfontosságú a német kormány álláspontja ebben az ügyben (is). Berlinből viszont ellentmondásos jelzések érkeznek. A Fidesz újabb kétharmados győzelme elfogadhatóbb partnerré teszi Orbán Viktort Merkelék szemében?

Szerintem nem. Bonyolítja persze a képletet, hisz egy német politikus számára a lezajlott magyar választások mégiscsak valamilyen forrásai a legitimitásnak, de mindaz, ami az elmúlt kampány-hónapokban történt, felértékelte a kételyeket. Elég megnézni a nemzetközi sajtót, az ott megfogalmazott erőteljes kritikákat. Egy nyugati politikus számára egyre reménytelenebb vállalkozás félrenézni, s egyre hálátlanabb feladat mérsékletre inteni Orbánnal szemben. Mostanában egyre többször hangzik el a magyar kormánymédia és az ideológusok részéről, hogy Orbán egyetlen alternatívája a káosz, hogy ha a rezsim összeomlik, akkor itt olyasmi történik, ami az uniónak is fájni fog. Nem először hallok ilyeneket, így aztán tudom, ez a diktatúrák utolsó, hangsúlyozom: legutolsó érve. Ezt mondta Milošević, ezt mondták a 89 előtti szovjet szatellitállamok vezetői, ezt mondta Ceauşescu – valamennyien az utolsó pillanatban. Már más érvük nem maradt. Ekként kell felfogni a mostani magyar kormány-érvelést is: más érvük már nem nincs. És a nyugati politikusok ezt nagyon jól tudják.

Ha beindul a Merkel-Macron kettős reformja az unióban, akkor Magyarország hol találhatja magát?

A körön kívül. Egyre türelmetlenebbül hallgatom az olyan fejtegetéseket, hogy Orbánnak nem érdeke kivezetni Magyarországot az unióból, hisz onnan jön a pénz, az unió gazdasága pedig egy ilyen kis piacot, mint a magyar hosszú távon is életben tud tartani. Véleményem szerint viszont könnyen eljöhet az az idő, amikor Orbánnak mégis megéri majd kivezetni Magyarországot az unióból. Akkor, ha végérvényesen ellentétbe kerül a rezsim megóvása, az összelopott vagyonok megtartása és az uniós – netán a NATO – tagság, akkor a miniszterelnök habozás nélkül meglépi ezt. Könnyen is teheti majd, hisz egyre többen szeretnének minket az unión kívül látni, hogy ne rontsuk ott a levegőt. A Merkel-Macron reformfolyamat, ha beindul, pontosan egy efféle mérföldkő lehet, hisz nagyobb integrációt ígér, s a nemzetállami jogosítványok – egyebek mellett Orbán hatalmának – visszaszorítását.

Merre fejlődhet a V4? A csehek és a szlovákok inkább Ausztriával közösködnének, a lengyelek állnak a legközelebb a magyarokhoz, de az orosz kérdés végletesen megosztja Budapestet és Varsót. Közben Horvátországot is bevonhatják.

A V4 projekt halott, már a legelején sem volt igazán életképes. Ugye, azért hozták létre, hogy segítse ennek a három – később négy – államnak az uniós integrációját. A belépési tárgyalások utolsó fázisában a lengyelek cserbenhagyták a többieket, s külön megegyeztek. Azóta se szeri, se száma a hasonló eseteknek. Amióta pedig Orbán és Kaczyński megpróbálja a nyugat-európai integrációs törekvések fékezni, és kelet-európai autokrata törekvéseik legitimálására felhasználni a V4-et, azóta ráadásul a szerveződés nem csak felesleges, de egyenesen káros is.

A szomszédos országok közül egyedül a szerbekkel van kitűnő kapcsolat („a történelem során a legjobb”). Ebben szerepet játszhat, hogy két autokrata vezetőről van szó?

Igen, ez az egyik fő eredője ennek a „kiváló” kapcsolatnak, ugyanakkor mind Orbán, mind Vučić nem célt lát az unióban, hanem olyan anyagi eszközt, amivel saját politikai-gazdasági hatalmuk kiépítését és helyzetben tartását elérhetik. Ne feledjük ráadásul, hogy mind a magyar, mind a szerb vezető a maga sajátos módján Putyin ügynöke – újabb elem, ami ezt a két bűnözői klientúrát összetartja.

Végül a határon túli magyarokról. A mostani választások során is bebizonyosodott, hogy a valamikori két önálló, autentikus szervezet, az RMDSZ és a VMSZ a Fidesz csicskaszervezetévé züllött. Vagy túl szigorúan fogalmazok?

Nem, egészen pontosan fogalmaz: a két szervezet vezetői nem tesznek más, mint – politikai és gazdasági túlélésük végett – mindenben támogatják a magyar miniszterelnököt, s teszik ezt a leggusztustalanabb módon. Az a kultusz, ami e szervezetekben Orbánt övezi, tökéletes mása a Milošević vagy Ceauşescu nevével fémjelzett „korszakok” személyi kultuszának. Meg kell nézni, mind az erdélyi, mind pedig a vajdasági szervezetet: befolyásukat az adott országban teljességgel elveszítették, ráadásul Orbán, ha kell, a fejük felett készséggel megegyezik Bukaresttel vagy Belgráddal, miközben táplálja a Bukaresttel és Belgráddal szembeni nacionalizmusukat. Tökéletes patthelyzet. Ezek a szervezetek ma már csak Orbánnak tehetnek szívességet, saját közösségükért képtelenek bármit is kijárni vagy politikailag kikényszeríteni az adott ország kormányaitól. Tartok tőle, ma már nem is céljuk ez.

 

Milo Đukanović, Crna Gora ura

A most éppen köztársasági elnöki választásokat nyert montenegrói politikus fordított pályafutást futott be mint Orbán Viktor. Milošević szerb diktátor csicskájaként kezdte a nyolcvanas évek végén és a Nyugat egyik kegyeltjévé vált manapság. Olyannyira, hogy a 620 ezres adriai miniállamot felvették a NATO-ba. Nem kell lebecsülni Montenegró stratégiai fontosságát, hiszen a két évvel ezelőtti parlamenti választások előtt az orosz titkosszolgálat (sikertelen) merényletet szervezett ellene.

A család

Crna Goráról tudni kell, hogy a 20. században immár az egykori törzsekből kinőtt családi klánok birtokolják a földi javak nagy részét. Đukanović apai nagyapjának a fivére, Milo tábornok volt a két világháború között (őutána nevezték el jelen írásunk hősét is). Amikor az elmúlt majd három évtizedben szóba került (sokszor) Milo vagyona és főleg a Bar kikötőjében zajló cigarettacsempészet, akkor mindig elmesélte, hogy igen tehetős családból származik, iskolás korában is csak szorgalomból és tettvágyból dolgozott zsebpénzért, szüksége igazából nem volt rá.

Tipikus kádergyerek: apja kommunista tisztségviselő volt, aki a köztársasági legfelsőbb bíróság és az Alkotmánybíróság elnöki tisztjét is betöltötte. Sőt az a megtiszteltetés érhette, hogy ez utóbbi tisztségre a saját fia előtt tehette le a hivatali esküt, hisz Milo akkor éppen államfő volt. A jogászcsalád három gyermeke közül csak az örökös miniszterelnök/államfő közgazdász. Nővére, Ana Kolarević a köztársaság legmenőbb ügyvédje, öccse, Aleksandar (becenevén ismertebb: Aco) pedig a többi között banktulajdonos. Milo Đukanović szerint családja a tehetségének köszönheti a meggazdagodását, míg néhány nemzetközi tényfeltáró újságíró szervezet (például ICIJ, International Consortium of Investigative Journalists) úgy látja, a nepotizmus oly elterjedt Montenegróban, hogy az állam akár Đukanovićék családi vállalkozásának is tekinthető. Mindenesetre Milo az elmúlt több mint negyedszázad alatt csupán egyetlen évet hagyott ki (akkor csak pártelnök volt), és felváltva vagy kormányfő vagy államfő volt. És tisztségétől függetlenül: Montenegró egyszemélyes főnöke.

A Forbes szerint a világ 20 leggazdagabb politikusa közé tartozik, vagyona már évekkel ezelőtt több tízmillió dollár volt.

A legnagyobb szégyen

Visszaugrunk a kezdetekhez: Đukanović Montenegró Miloševićhez hű miniszterelnökeként szajkózza az akkori háborús propagandát és gyűlöletbeszédet, amely Belgrádból és sajnos Újvidékről (még magyarul is) árad. Kitör a délszláv háborúk sorozata, a néhány napos szlovén után a horvátországi. A martalóc montenegrói tartalékosokkal kiegészített jugoszláv hadsereg 1991 őszén hónapokig lövi Dubrovnik óvárosát: a stratégiailag nulla jelentőségű, UNESCO által védelmezett város bombázása nemcsak értelmetlen volt, de óriási baklövés is, ami nagyban hozzájárul Horvátország nemzetközi elismeréséhez 1992 elején.

Milo a Dubrovnik elleni esztelen agresszió indoklásaként ekkoriban a „védekezést“ nevezte meg. S hogy mitől kellett védeni Crna Gorát? Hát az usztasáktól, a horvát fasizmustól, amely úgymond meg akarta támadni a kis tengerparti szomszédot. Holott a horvátoknak akkoriban, az államalapítás és a domovinski rat, a honvédő háború kezdeti szakaszában csupán néhány hevenyészett félkatonai egységre tellett Dubrovnik térségében, a „védtelen” Montenegróban pedig Európa egyik legnagyobb hadseregének egységei állomásoztak.

Đukanovic kilenc évvel később bocsánatot kért az akkori horvát elnöktől, Stipe Mesićtől – de idáig hosszú kacskaringókon vezetett a pályafutása.

Milo, az örök

A Nyugat és Milo közti csodálatos barátság kezdetei az 1996-os tüntetésekig nyúlnak vissza, s e pillanatban úgy fest, teljes az ország nyugat felé fordulása. Đukanović ennek érdekében hatalmas kockázatokat vállalt. Crna Gora lakossága legalább 100 éve megosztott: léteznek „igazi” montenegróiak, akik annak is vallják magukat és montenegrói lakosok, akik szerbnek tekintik magukat. Az I. világháború után a zelenaši, a zöldek (zöld cédulákkal kampányoltak 1918-ban) a független Montenegró és az önálló montenegrói nemzet hívei kisebbségben maradtak. Győztek a fehérek (bjelaši), akik Belgrádot tartották és tartják nemzeti-kulturális központjuknak. Tovább bonyolítja az ügyet, hogy a szerb fővárosban is több tízezer montenegrói él. Manapság az „igazi” montenegróiak vannak nem túl nagy többségben: a választások rendre polgárháborús hangulatban, s kis többséggel dőlnek el. De Đukanović bázisa szilárd: a függetlenségiek még akkor is rá szavaznak, ha nincsenek illúzióik a rendszer korruptságával és a vezér autokratikus ösztöneivel kapcsolatosan. Milo még mindig jobb, mint bárki más.

A másik buktató a történelmi orosz-montenegrói barátság. A régi crnogorác mondás szerint „mi és az oroszok 200 millióan vagyunk”. Ezen is mert változtatni Đukanović – és a tavalyelőtti parlamenti illetve a mostnai elnökválasztás tanúsága szerint a többség el is hiszi neki, hogy a Nyugat jobb választás. Ebbe viszont Moszkva nem törődik bele; a Kreml pénzzel és propagandával támogatta a nyíltan oroszpárti ellenzéket, a Demokratikus Frontot. És bár a DF két évvel ezelőtt több mint tíz százalékkal lemaradt Milóék mögött, kormányt alakítani csak úgy tudott a Milo-párt, ha az amúgy garantált mandátummal bíró kisebbségi képviselőket (egy albán, két bosnyák, egy horvát) is bevették a kormánykoalícióba. Ez eddig sem okozott gondot.

Ami pedig a szerb-montenegrói kapcsolatokat illeti: kívülről mosoly, belülről teljes bizalmatlanság. Hisz Belgrádban Milošević egykori fegyvertársai uralkodnak, s Milo ismét közellenség. Még ha ezt hangosan nem is mondják ki. Bar kikötőjében pedig az olasz halászhajók lehet, hogy még most is lesik a túlpartról érkező teherhajókat – hátha néhány cigarettabála is leesik róluk.

 

Új kezdet? – Egy tüntetés margójára

A szombati demokrácia melletti tüntetésről (Mi vagyunk a többség) a legfontosabb megállapítás, hogy rengeteg fiatal volt a több tízezres tömegben. A műsor többi része elég langyosra sikerült.

Pedig minden adva volt: civilek kezdeményezték a felvonulást és azon nyomban tíz- és tízezrek csatlakoztak a felhíváshoz. A mai magyar ellenzéki vezetők erre nem vetemednének, mert különös vonzerejükkel még egy ezres csoportot sem tudnának lelkesíteni. Mostani választási mutatványukkal pedig bebizonyították, hogy még ha Orbán Viktor tálcán nyújtaná nekik a hatalmat, akkor sem tudnák átvenni. Legtöbbjük ott menetelt a tömegben, és ez sokak számára reményt keltő újdonságként hatott. Ám legyen.

Felemelő érzés volt látni a hömpölygő tömeget, amely két irányból is a Kossuth térre igyekezett. Békésen, mókásan, ahogy illik. Akárcsak a választás napján kora délutánig, amíg a csúcsokat döntögető részvételi adatok kápráztatták el a változást akarókat. Egészen a józanodás kora délutáni pillanatáig.

Hasonló csalódottságot érezhettek a parlament előtt lelkesen tapsoló, éneklő, bekiabáló fiatalok is. A rendezvény ugyanis nem a tömeg méretéhez és lelki állapotához alkalmazkodott. Gyengécske volt és akkor még enyhén fogalmaztunk.

Pedig a felvezető is jónak tűnt: a kivetítőn egykori Orbán nyilatkozatok érzékeltették a Vezető mesébe illő következetességét. Sok humorral, Bödőccsel is fűszerezve.

Aztán jöttek a szónokok. Tamás Gáspár Miklós gyújtóhangú, gyilkos pontossággal célzó beszédei jutottak eszembe. Hát a tegnapiak nem ilyenek voltak…

De sebaj, hiszen civilekről van szó, sőt a legtöbbjük kezdő, majd belejönnek. Lukácsi Katalin és a diáktüntetések szervezője Gyetvai Viktor bizonyosan.

Érthetetlen, hogy az ellenzéki oldal egyik hiteles képviselője (és az ilyen nagyon ritka) Márki-Zay Péter miért nem állt ki a színpadra és mondta el a beszédét. Ahelyett, hogy mással olvastatták fel a levelét. Pedig az Index szerint ott volt a tömegben. Egyedül a hómezővásárhelyi polgármester feszegette az ellenzék felelősségét. Ami óriási: nélkülük Orbán Viktornak soha nem lett volna meg a kétharmada (sem).

Ami végképp nem volt a legszerencsésebb húzás, az a tüntetés legfontosabb szlogenje: Új választást! Ugyan miért is? Hiszen nem kapták rajta a miniszterelnököt, hogy urnákban turkál. Nem derült ki semmilyen eget rengető választási csalás. Az illiberális állam gyötrelmesen diszkrimináló törvényes kereteit mindenki szentesítette, amikor elindult a választásokon. És előtte négy évig ott ült a parlamentben. A Fidesz megnyerte a választásokat. Ennyi. Az eredmények meg egy ország állapotáról állítottak fel a diagnózist.

Tehát az Új választást! szlogen mozgósító ereje, tekintettel megvalósíthatatlanságára, a nullához közelít. Ennél sokkal jobbat kell kitalálni, hogy jövő szombaton is ennyi fiatalnak legyen kedve a Kossuth téren bulizni.

A Fidesz nagy győzelmét nem lehet megkérdőjelezni

Károsnak, és az ellenzéki szavazók becsapásának, ámításának tartom, hogy a választások elcsalásával próbálják befolyásolni őket – mondja a Független Hírügynökség választási szakértője, Szabó Andrea. Szerinte az ellenzék nem találta meg azt az utat, amellyel megszoríthatta volna a Fideszt, de a kétharmados győzelmet az LMP-vel együttműködve megakadályozhatta volna a baloldal.

Szakértői szempontból lehet-e általános következtetéseket levonni a választások eredményeiből?

Igen. Van a 2018-as választásoknak leszűrhető következtetése.

  1. a Fidesz-MPSZ minden kétséget kizárólag megnyerte a választásokat. Ezzel Magyarországon definíciószerűen új pártszerkezet, az ún. domináns pártrendszer alakult ki a versengő pártszerkezet helyett.

A Fidesz győzelme úgy következett be, hogy 2014-hez képest több szavazatot sikerült begyűjtenie. A közvélemény-kutatók által többször hangoztatott, egyébként az előző választások során ténylegesen működő Fidesz-felülmérés, 2018-ban nem igazolható, a biztos szavazó pártot választók körében mért óriási Fidesz támogatottág valóban szavazatokra váltódott.

A migráns-kampány, az utóbbi évek kisebb-nagyobb béremelései, a gazdasági konjunktúra, meghozták az eredményt.

A Fidesz nagy győzelmét nem lehet megkérdőjelezni, az új kormány legitimációja legalább akkora, mint a 2010-es Orbán-kormányé volt.

Károsnak, és az ellenzéki szavazók becsapásának, ámításának tartom, hogy a választások elcsalásával próbálják befolyásolni őket. A választások lebonyolításával kapcsolatban kétségtelenül érzékelhetők problémák, de semmi sem utal szervezett, központilag irányított csalásra.

  1. A baloldali ellenzék beszorult Budapestre, Szegedre, Pécsre, a nagy egyetemi városokba. Országos választást ilyen támogatottsági szerkezettel nem lehet nyerni. Jelenleg az MSZP – némi jóindulattal – városi középpárt, a DK pedig városi kispárt. Mindamellett, a két, egymással is versengő baloldali párt korfája a legidősebb, tömegméretekben nem sikerült új szavazókat bevonzaniuk.
  2. Az LMP szavazatszámban erősödött a 4 évvel ezelőttihez képest, ugyanakkor nagyvárosi rétegpárti jellegéből nem tudott kilépni. Az ellenzéki pártok tehát hiába rendelkeznek relatíve erős nagyvárosi támogatottsággal, ha szembe menve a választási szisztéma logikájával, külön indulnak, így a szavazatok nem koncentrálódnak, hanem széttartanak.
  3. Elsősorban a hódmezővásárhelyi váratlan ellenzéki győzelem után kialakult Jobbik esélyességi buborék kipukkant. Kiderült, hogy a Jobbik az egyéni mandátumok megszerzésében nem tudott érdemben előrébb kerülni 2014-hez képest. A néppárti jellegű támogatottsági szerkezetet továbbra is inkább elérendő cél, mint valóság.

Végül is a magasabb részvételi arány nem az ellenzék remélt sikerét hozta. Miért?

A választás egyik legérdekesebb tényezője épp ez. Az elemzők többsége úgy vélte a választásokat megelőzően, hogy a magas részvétel elsősorban az ellenzéknek kedvez, mert a kormánnyal szemben álló szavazókat mobilizál. Ahogy arra az április 7-én megjelent írásomban utaltam, ennek a feltételezésnek a gyökerei 2002-ből eredtek, amikor a rendszerváltás óta tapasztalt legmagasabb részvétel mellett az MSZP megverte a toronymagas esélyes Fideszt. A Medián választások előtti hetekben megjelent kutatási eredményei azonban óvatosságra intettek, hiszen arra hívták fel a figyelmet, hogy tévedés lehet a 2002 óta hangoztatott vélekedés. Vizsgálatuk szerint

a választások előtt aktivizálódó szavazók olyan vidéki, alacsony iskolázottságú polgárok, akik a Fideszt támogatják és nem az ellenzéket.

A „migránsoktól” való félelem, a Védjük meg Magyarországot! propaganda erősen hat az itt élő lakosságra, emellett az utóbbi 2–3 évben javult jövedelmi helyzetük.

Igazi ellenzéki összefogás esetén lényeges más eredmények születhettek volna?

A mi lett volna, ha? –  kérdés teljesen tudománytalan ebben az esetben. Vannak feltételezéseink, lehet darabra kiszámolni, összeadni, kivonni a szavazatokat, lehet spekulálni, de a lényegen ez nem változtat. Az ellenzék nem találta meg azt az utat, azt a nyelvet, azt a stratégiát, amellyel legalább megszorította volna a Fideszt. A budapesti eredmények ugyanakkor kétségtelenül azt mutatják, hogy egyetlen módon győzhető le a kormányzópárt: az egy az egy ellen küzdelemben. Ráadásul, véleményem szerint, hamis a koordinált indulás toposza.

Ebben a választási rendszerben a listás szavazatokat koncentrálni szükséges.

Nem véletlen, hogy a választás előtti szombaton megjelent miniszterelnöki interjúban a fideszes szavazók mindkét szavazatát kérte Orbán Viktor. Ha ezt nem látja be az ellenzék, tehát nem egy jelölttel és egy listával indul a következő választáson, akkor újra és újra végig nézheti, ahogy a Fidesz kétharmados győzelmet szerez az aktuális választásokon.

Teljesen egyértelművé vált a főváros és a vidék közötti szakadék?

Az egyéni képviselőjelöltekre leadott szavazatok alapján a Fidesz nem szerepelt jól Budapesten. Ennek oka azonban nem a Fidesz alacsony támogatottsága. Az ellenzéki szavazók a fővárosban értették meg leginkább pártjaik zavaros, helyenként káoszt idéző egyezkedéseinek legfontosabb üzenetét: egyéni jelöltek közül válassza a legesélyesebbet. Ráadásul az inkább egymás legyőzésére berendezkedő ellenzéki pártok szövetségi politikája Budapesten volt még így is a legeredményesebb, itt tudták érdemben csökkenteni az ellenzéki jelölteket.

A pártlistás szavazatok megyei eloszlása azonban azt mutatja, hogy a legerősebb párt a fővárosban is a Fidesz.

Túlzás tehát azt állítani, hogy a Fidesz támogatottságában szakadék tátongana a főváros és a vidék között. Az látszik, hogy vidéken még erősebb, még határozottabb a Fidesz dominanciája, mint Budapesten. Ahol tényleges látszik a támogatottsági szakadék, azok a baloldali pártok: a települési lejtőn lefelé haladva ugyanis csökken, helyenként megszűnik a választottságuk.

Az LMP-nek tényleg kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy az ellenzék ne érjen el jobb eredményt?

Bár az LMP politikusai – elemi túlélési ösztönüknek engedelmeskedve – ezt a tételt váltig tagadják, bizonyítható, hogy a fővárosban legalább kettő, de inkább négy egyéni választókerületet meg tudott volna nyerni az ellenzék, ha megállapodik az LMP és a baloldal. A fővároson túl azonban az LMP szerepe nem olyan jelentős, ami a párt alacsony vidéki támogatottságának köszönhető. A Fidesz kétharmados választási győzelmét azonban a baloldal az LMP-vel együttműködve megakadályozhatta volna.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!