Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Nyit e a CDU?

Jó két héttel ezelőtt, a félresiklott türingiai miniszterelnök-választás kapcsán írtam ugyanitt: „A türingiai történet azonban arra kényszeríti a CDU–CSU-t és az FDP-t, hogy tegye fel a kérdést magának: három évtizeddel az NDK és a Német Szocialista Egységpárt megszűnése, a Balpártnak a demokratikus német politikába való szemmel látható beilleszkedése után indokolt-e ugyanúgy kizárnia a politikai együttműködést a Balpárttal, mint az AfD-vel?”

A CDU türingiai tartományi szervezete most megválaszolta a kérdést. Nem elsőre. Amikor a Balpárt tett egy igazán nagyvonalú ajánlatot a CDU-nak: alakuljon néhány hónapra átmeneti tartományi kormány egy korábbi CDU-s miniszterelnök vezetésével, összesen három miniszterrel, majd írják ki az új választást, ezt a CDU még nem fogadta el.

De másodszorra már átlépte a Rubicont.

A három baloldali párt (Balpárt, szociáldemokraták és zöldek) és a CDU újabb tárgyalásán abban állapodtak meg, hogy március elején néhány CDU-s képviselő (nem az egész frakció) megszavazza a balpárti miniszterelnök újraválasztását, majd néhány hónap múlva újra kiírják a tartományi választást. Tehát ugyanaz a tartományi frakció, amely február elején még a szélsőjobboldali AfD-vel összejátszva választott meg a balpárti Ramelowval szemben egy FDP-s politikust miniszterelnöknek, és ezzel magára vonta az egész demokratikus közvélemény haragját (beleértve a CDU vezetéséét és Angela Merkel kancellárét, aki „megbocsáthatatlannak” nevezte az eljárást), most kész hozzájárulni a balpárti miniszterelnök megválasztásához.

Ez igazi fordulat.

Azaz egyelőre csak lenne, mert a CDU több vezető politikusa minősítette megengedhetetlennek immár ezt is, és a tagság egy része is velük ért egyet. Angela Merkel még nem foglalt állást. Nem tudjuk még, mi lesz a végkifejlet. Hadd idézzem a Spiegel kommentárját a helyzetről.

Ki vonhatná most komolyan kétségbe, hogy a Ramelow-féle balpárt és a Höcke-féle AfD között hatalmas különbség van? (Björn Höcke a türingiai AfD vezetője, akit a CDU-ban is fasisztának tekintenek, joggal.)

Ez igazán egyszerű: az előbbiek támogatják az államrendet, az utóbbiak lebontanák azt. Azoknak a pártoknak, amelyek a német demokrácia és a német köztársaság talaján állnak, képesnek kell lenniük az együttműködésre.

„Azokat a pártokat, amelyek megvetik a demokráciát és a köztársaságot, ki kell zárni az együttműködésből.”

Még azt is hozzáteszik:

„Világos, van a Balpártban néhány őrült: az NDK-hoz vonzódnak, a diktátorok barátai, Putyin hívei. Ezek az emberek azonban nem határozzák meg a párt arculatát. Az AfD-ben is akad néhány ember, akit jóakaratúan mérsékeltnek lehet tekinteni. De nem ők határozzák meg azt a pártot. Ez a különbség.

Erre mondanák a Fideszben, hogy kettős mérce. Pedig éppen hogy nem az, a posztkommunista eredetű Balpárt elfogadja a demokratikus államrendet, a szélsőjobboldali AfD megkérdőjelezi azt. Ugyanúgy, ahogy a Magyar Szocialista Párt a demokratikus alkotmányosság talaján áll, az AfD magyarországi megfelelője, a Fidesz pedig köztudottan nem.

Megint győznek

Emlékszünk még, hogy is ne emlékeznénk a „rezsicsökkentésre” meg az „illegális bevándorlókra”. A Fidesz a maga, kétharmados választási győzelmet hozó kampányához megtalálta a bűvös szavakat, az ellenzék pedig, amely állítólag szemben áll vele, átvette a szavait, fogalmait és ezzel aláírta a saját halálos ítéletét.

Ugyanez történt, amikor a Fidesz Stop Soros törvényként emlegette a civil szervezetek elleni törvényét, és ezt a megnevezést is átvette a független sajtó és mindenki. A nyelvi győzelem már szinte teljes győzelem. És most? Most a „migránsbiznisz” velejéig hazug nyelvi konstrukcióját vette át szinte a teljes média, s az ellenzék sem képes helyette mást mondani.
De túl a nyelvi kapituláción, ebben a most folyó uszító kampányban a dolog érdemét tekintve is újra kapitulál az ellenzék, akárcsak annak idején a „rezsicsökkentés” ügyében vagy a menekültkérdésben. (Emlékezetes: a 2018-as választási kampányban miniszterelnök-jelöltként Karácsony Gergely és még a DK is fogadkozott, hogy nem akarja lebontani a határkerítést, az Orbán-rendszer embertelenségének szimbólumát.) Hogyan kapitulál a Jobbikból, MSZP-ből, LMP-ből és DK-ból álló ellenzék a börtönügyben?
Csütörtökön soron kívüli plenáris ülésen tárgyalta az Országgyűlés az igazságügy-miniszter előterjesztését „A börtönzsúfoltsági kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetése érdekében szükséges haladéktalan intézkedésekről”. A törvényjavaslat lényege, hogy – miként azt Orbán januárban bejelentette – felfüggesztik a kártérítések kifizetését, majd a nemzeti konzultáció után új, végleges szabályozást alkotnak, és a pénzt nem letéti számlára, hanem a büntetés-végrehajtó intézetnél nyitott számlára helyezik, és onnan elsőként az áldozatok és családtagjaik igényét elégítik ki.

Szeptemberig el akarják érni, hogy a börtönök zsúfoltsága megszűnjön.

A parlamenti vitában az ellenzéki képviselők lényegében két dolgot vetettek a kormány illetve a Fidesz szemére. Egyfelől azt, hogy a kialakult helyzetért – miszerint az állam sok milliárd forint kártérítést kényszerül fizetni a börtönök zsúfoltsága által sújtott fogvatartottaknak – a Fidesz felelős, hiszen Trócsányi igazságügy-miniszter előterjesztésében fogadta el a fideszes parlamenti többség a kártérítéseket lehetővé tevő törvényt. (Arra akkor a Jobbik nemmel szavazott, a többi ellenzéki párt tartózkodott.)

Másfelől pedig azzal riogatják a közvéleményt, hogy a kormány úgy fogja elérni a börtönzsúfoltság csökkentését, hogy „rászabadít a társadalomra” vagy kétezer bűnözőt. Ezt hallottuk a Jobbiktól is, a DK-tól is és az MSZP-től is.

Ugyanakkor nemcsak a kormány nem beszél arról, hogy hogyan alakult ki az, amit börtönzsúfoltságként emlegetnek, de az ellenzéki pártok sem. 2010 előtt mintegy 14 ezer embert tartottak fogva a magyar börtönökben, a Fidesz represszív büntetőpolitikája, a hosszabb büntetési tételek alkalmazása, a „középmérték”-szabály érvényesülése nyomán ez 18 ezerre emelkedett, új börtönök viszont nem épültek. A büntetőpolitika ilyen módosulásával a Jobbik egyetértett és ma is egyetért, a baloldali ellenzéki pártok viszont annak idején nem támogatták, de nem is bírálták és ma sem bírálják.

Nem beszéltek az ellenzéki képviselők arról sem – és ez az alapkérdés –, hogy a fogvatartottaknak megítélt kártérítések jogosak, méltányosak, hiszen a börtönviszonyok valóban nem felelnek meg az európai illetve magyar normáknak.

A Jobbik egyik képviselője „piszkos ügynek” nevezte a kártérítések gyakorlatát. A baloldali képviselők sem vették védelmükbe az ügyvédeket, akik a hivatásukat gyakorolják, amikor a fogvatartottak jogi képviseletét ellátják.
Hogy a Jobbik így beszélt a törvényjavaslat vitájában, azt természetesnek tartom, hiszen a Jobbik ugyanazt a rendpárti világképet vallja, mint a Fidesz, és ugyanúgy nem fogadja el az emberei jogok egyetemességének elvét.

Azt azonban, hogy a baloldali képviselőktől sem hallottunk mást a vitában, mint a Jobbiktól, megdöbbentőnek tartom.

Nem tudom eldönteni: vajon nem értik, hogy a Fidesz büntetőpolitikája ellentétes az Európa nyugati részében évtizedek óta érvényesülő trendtől, s hogy jogállamban a fogvatartottaknak is vannak jogaik, és mint valamennyiünket, őket is megilleti a jogi képviselet, vagy magukban persze tudják ezt, csak nem beszélnek róla, mert népszerűtlenséget hozna.
Amikor a Fidesz a rezsicsökkentéssel kampányolt, az ellenzéki pártok nem merték leleplezni ennek hamisságát, sőt még megpróbáltak rá is licitálni. Az eredmény a második kétharmad lett. Az ellenzék demokratikus, magukat európai elkötelezettségűnek mondó pártjai, melyek a kerítés építésekor még nemet mondtak arra, két évvel később már azt mondták a kampányban, hogy maradjon a kerítés, de így sem úszták meg a harmadik kétharmadot.
Most szidják és vádolják ugyan az Orbán-kormányt, de az alapvető emberjogi kérdésben ugyanúgy nem szállnak szembe vele, ahogy megfutamodtak az elvi vitától az előző esetekben is.
Megalapozzák a Fidesz következő győzelmét.

Vagyonok

Jól szórakozott az ATV-ben a két reggeli műsorvezető azon a híren, hogy az MFOR szerint 637 százalékkal nőtt 2010 óta az országgyűlési képviselők pénzvagyona (banki megtakarítás plusz értékpapír-állomány).

Azután jött a szakértő, és megmutatta egy nagy kijelzőn, hogy Rogán Antal vezet, utána jön Gyurcsány Ferenc, őt pedig Seszták Miklós követi, akinek az ügyvédi irodájából jön a jövedelem. Azt is megmutatta, hogy kiknek van a legnagyobb adóssága. Bravó, a néző is jót mulatott, azaz hogy bosszankodhatott a képviselők gazdagságán.
Nagyon nincs ez így jól. De mondhatom mindenkinek, aki minden februárban a képviselői vagyonnyilatkozatokon lovagol. Magam is töltöttem ki ilyet két évtizeddel ezelőtt, és tudom, hogy az országgyűlési képviselők jó részének a lakásán, autóján, esetleg nyaralóján és némi megtakarításon kívül nincs komolyabb vagyona, úgy él, mint a magyar középosztály. És van egy másik részük, akkoriban még kisebbség, akik összekötötték a politikát az üzlettel, és jelentős vagyonról adtak számot a nyilatkozatukban. Nem volt igaz, és szerintem ma sem az, hogy a vagyonnyilatkozatok nem érnek semmit: meg lehet belőlük állapítani, hogy változott-e és hogyan egy négyéves ciklus alatt a képviselők vagyoni helyzete. Életvitelükről, ingatlanjaikról egyébként is tudnak valamennyit az emberek, s az is feltűnik, ha egyeseknél – a képviselők kisebbségénél – a bevallott vagyon köszönőviszonyban sincs azzal, amit az emberek látnak.

Szerintem kár olyan benyomást kelteni, mintha az országgyűlési képviselők kivétel nélkül dúsgazdagok lennének, és törvénytelen úton tettek volna szert a gazdagságra. Márpedig az ATV műsorvezetői ezt tették, és ehhez járult hozzá az MFOR újságírója is.

Félrevezető, amikor az újságírók nem tesznek különbséget aközött, hogy valaki politikusi életét megelőzően üzletemberként jutott vagyonhoz (mint Gyurcsány Ferenc), esetleg örökölte azt (ennek közismert példája az LMP-s Ungár Péter), vagy pedig politikusi karrierje alatt tett rá szert, különféle előnyös üzleti konstrukciók révén, amelyekben politikusként juthatott szerephez.
Jó lenne továbbá, ha a magyar vagyonnyilatkozati rendszer bírálói nem feledkeznének meg arról, hogy itt súlyos elvi problémával kerül szembe a jogalkotás. Az egyes magánszemélyek jövedelemhez jutása személyes adat, ami nem tartozik sem az államra és annak szerveire, sem pedig a nyilvánosságra. Az adóhivatalra természetesen igen, de az adóhivatal ezeket az adatokat senki másnak nem hozhatja tudomására (kivéve csak a nyomozó hatóságot, büntetőeljárás esetén), azok a magyar jog és a legtöbb ország joga szerint adótitkok.
Ehhez képest jelent súlyos engedményt a közélet tisztasága érdekében, amikor az országgyűlési képviselőket vagyonnyilatkozat tételére kötelezik, és a vagyonnyilatkozatokat nyilvánosságra is hozzák. Amikor az országgyűlési képviselő elindul a választáson, majd elfogadja a mandátumot, ezt annak tudatában teszi, hogy a törvény korlátozza személyes adatai fölötti rendelkezési jogát. Az országgyűlési képviselő azonban önálló magánszemély, és önálló magánszemélyek a hozzátartozói is. Egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a törvény a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget a közvetlen hozzátartozókra is kiterjeszti, vagyis az ő személyes adatuk fölötti rendelkezését is korlátozza, és felmerül, hogy az ő vagyonnyilatkozatukat is hozzák nyilvánosságra. Az pedig végképp

képtelenségnek tűnik, hogy ne csak a jövedelmek és vagyonok forrásáról kelljen nyilvános nyilatkozatot tenni, de arról is, hogy mire költi az ember a pénzét.

Ez már végképp olyan személyes adat, amely sem az államra, sem a nyilvánosságra nem tartozik. Csínján kellene az ilyesmivel bánni.

Már csak azért is, mert nemcsak hozzátartozók vannak, de barátok is. Ismerünk, ugyebár, példát arra, hogy valakinek a vagyonnyilatkozata szerint semmi megtakarítása nincs, viszont barátjának rohamosan növekvő vagyonáról széles körben feltételezik, hogy valójában az övé.

Akárhogy terjesztik is ki a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget, ezt nem tudja megakadályozni.
Igazából az a helyzet: olyan társadalomban, ahol létezik a szégyen és működik a megszégyenülés, ott a viszonylag egyszerű, a személyes adatok fölötti rendelkezést csak a legszükségesebb mértékben korlátozó vagyonnyilatkozat is elegendő. Ahol pedig a szégyen ismeretlen, ahol nincs megszégyenülés, ott semmiféle vagyonnyilatkozati megoldás sem segít. Ez a helyzet ma Magyarországon.

A parlamenti ellenzék csődje

Nem értem. A Fidesz a múlt év végén úgy módosította az országgyűlési törvényt és a házszabályról szóló országgyűlési határozatot, hogy korlátozza az országgyűlési képviselők belépését a közintézményekbe, és keményebben bünteti az országgyűlési szabályok megsértését, az ülésteremben szervezett demonstrációkat, figyelemfelhívó akciókat. Mindezt elnevezték „szájzártörvénynek” (hogy miért annak, azt nem tudom, de mindegy), és megfelelő tiltakozó akciót helyeztek ellene kilátásba.

Megismétlem, amit már korábban is leírtam itt: alkotmányosan elfogadhatatlannak tartom, hogy a parlamenti többség rendszeresen tiszteletdíj-elvonással büntesse a parlamenti kisebbséghez tartozó képviselőket.

Minden olyan üléstermi akciót, amely nem akadályozza a parlamenti működést, a többségnek el kell viselnie.
Hadházy Ákos tiltakozó akciói például nem akadályozzák. Ha a választók nem tartják indokoltnak az ilyen akciót, elfordulnak a végrehajtójától. Ha nem fordulnak el tőle, az azt jelenti, hogy indokoltnak tartották. Elfogadhatatlan, ha ezért Kövér László illetve a fideszes többség az ilyesmiért bárkit bármilyen módon megbüntet.

Van tehát mi ellen tiltakozni.

Javasoltam is adekvát tiltakozási formát. A kormánytöbbség viselkedése ellentétes a parlamenti működés lényegével, többség és kisebbség partnerségével, a parlamentet a maga birtokának tekinti. Erre az lenne a méltó válasz, ha az ellenzékiek lemondanának minden parlamenti és bizottsági tisztségről, nem vállalva társfelelősséget azért, ami a parlamentben – a plenáris üléseken és a bizottságokban – folyik. Nem fosztaná ez meg a képviselőket semmiféle olyan lehetőségtől, hogy a plenáris ülésen és a bizottságokban felszólalva és szavazva kifejezésre juttassák a kormányétól eltérő álláspontjukat, kifejezésre juttassák választóik akaratát.
Az ellenzékiek pont az ellenkezője mellett döntöttek. Ma a napirend előtti felszólalások után kivonultak a parlamentből, nem tették fel kérdéseiket, nem mondták el interpellációikat. Parlamenti és bizottsági tisztségeiket persze megtartják. Mi ennek az értelme?
Két hónap szünet után ült ma össze az Országgyűlés.

Rengeteg dolog történt e két hónap alatt, amivel kapcsolatban olyan kérdéseket tehettek volna fel, amelyekkel megszégyeníthetik a minisztereket, államtitkárokat, és rajtuk keresztül az egész Fideszt. Éppen erről mondtak le. Mire jó ez? Nem értem.

Még valami. Megírtam tegnap, hogy mi mindent hazudott össze Orbán az „évértékelő” beszédében. (Nem mindent, csak a hét legfontosabbat.)

Mint legotrombább hazugságot jellemeztem, hogy azt volt képe állítani Soros Györgyről, hogy háromszor is megpróbálta kifosztani Magyarországot. Egyik, általa felhozott eset sem Magyarország kifosztásáról, hanem az országnak illetve Európának nyújtott segítség szándékáról szólt.

Ma azután a napirend előtti hozzászólók érthető módon Orbán tegnapi beszédével foglalkoztak. (Nemcsak az ellenzékiek támadták a beszédet, a kormánypártiak is annak állításait ismételgették.) Helyesen tették az ellenzékiek, hogy leleplezték Orbán hamis állításait. Azt azonban nem tették helyesen, hogy nem utasították vissza a Soros elleni gyalázatos vádaskodást.

Erkölcsi kötelességük lett volna kiállni az ember mellett, aki rengeteget tett a szabad Magyarországért.

Nem emlékszem rá, hogy amióta ez a gyalázatos kampány folyik ellene, bárki bármikor kiállt volna mellette az Országgyűlésben. Igaz, az ilyen kiállással nem sok szavazatot lehet szerezni. Mégis, meg kellett volna tenniük. A Jobbiktól vagy az LMP-től nem várnék ilyesmit.
Gyurcsány Ferencre és Szabó Tímeára, akik egyébként kitűnő beszédet mondtak ma, és akikhez baráti kapcsolat fűz, kifejezetten neheztelek, amiért sem most, sem máskor nem tették meg.

Paródia

Azt mondják az úgynevezett elemzők, hogy Orbán beszédében az az újdonság, hogy klímaprogramot hirdetett. Amit elmondott, az valójában a klímaprogram paródiája.

Miért mondom ezt? Amit előadott, az javarészt olyasmit tartalmaz, amit a civilizált országok évek óta mondanak és csinálnak, részben még Magyarország is. A Ne szemetelj! feliratokra gyerekkoromból emlékszem, a faültetési programokra is („ültessetek fát, úttörők!”), napelemekkel már vagy egy évtizede tele vannak a német háztetők, és a pet-palackok és konzervdobozok visszaváltását is még akkor vezették ott be, amikor a zöldek a szociáldemokratákkal közösen kormányon voltak, annak pedig már tizenöt éve.
Klímapolitikán azt értjük, amikor a társadalom elfogad kellemetlen, költséges intézkedéseket is, hogy unokáink és az ő unokáik számára is élhető legyen a Föld. Orbán pontjai közül az ilyenek hiányoznak. Ilyen lenne például az egykori Gagarin Hőerőmű, ma Mátrai Erőmű bezárása, ő azonban erre nem hajlandó. Ilyen lenne, ha a napelem-program mellett végre újrakezdődne a szélenergiára alapuló áramtermelés terjesztése is, de erre sem hajlandó. Igaz, a szélkerekek zavarják azokat, akik közelében azokat felállítják, de ez is olyan áldozat, amit a jövő érdekében kell vállalni.

Orbán nem ezért tiltja a szélerőműveket, hanem mert nem akar konkurenciát kedves atomerőművének, Paks II-nek.

Azt állítja, hogy az atomenergia környezetkímélő, hiszen nem termel széndioxidot. Azt nem, kiégett fűtőelemeket viszont igen, és azok elhelyezésére továbbra sincs semmi elképzelés.
Igen, a megújulókkal termelt energia összességében lehet drágább, mint a fosszilis energiahordozók elégetésével termelt energia, legalábbis azonnal, és ez óhatatlanul többletkiadást jelent az emberek számára. Ez az, amit Orbán azzal a hamis állítással kerül meg, hogy az atomenergia majd olcsó lesz, mint ma Paks I árama, csakhogy Paks II árama bizonyosan sokkal drágább lesz, nem is beszélve a hitelek törlesztéséről és az atomszemét majdani elhelyezéséről. Minderről Orbán a maga úgynevezett klímaprogramjában hallgat.
Az eddigi reakciókból ítélve, az ellenzék sem tud ezzel mit kezdeni, talán mert ők sem mondják meg a választóknak, hogy ingyenlevest klímaügyben sem kínálhat senki.

Orbán hét hazugsága és egy igazsága

Orbán legotrombább hazugsága a mai évértékelő beszédben az volt, amikor azt állította, hogy Soros háromszor próbálta kifosztani Magyarországot. Egyszer, amikor a magyar államadósságot akarta megvenni, de ebben úgymond Antall József megakadályozta.

Igen, többen is arra próbálták rábeszélni Antallt és a magyar gazdaságpolitikusokat 1989-90-ben, hogy ne törlesszék az adósságot, hanem másképpen szabaduljanak meg tőle, Soros is, de ha netán megvásárolta volna az adósság egy részét, az sem jelentette volna semmilyen értelemben az ország kifosztását, ez a vád nevetséges.
Az igaz, hogy ajánlatot tett később az OTP megvásárlására, és hogy ezt Horn utasította el, de az sem jelentett volna semmiféle kifosztást. (Az, hogy a Magyar Külkereskedelmi Bankot az Orbánék által erre kiszemelt valakik vásárolták meg, az attól függően jelent kifosztást nagy éppen segítséget, hogy milyen áron, milyen feltételekkel történt a tranzakció. Ahogy az OTP-re tett Soros-féle ajánlat is.)
Orbán szerint a harmadik eset az volt, amikor Soros azt ajánlotta fel, hogy menekültek betelepítéséhez nyújt segítséget, nyilván nem annyira Magyarországnak, mint inkább Európának. Hogy ebben mi a kifosztás, az végképp nem érthető.

Azért volt ez a háromszori kifosztás kiváltképp otromba, mondhatni goebbelsi hazugság, mert ha valaki nem elvett bármit az országtól, hanem csak adott neki, az éppen Soros György, akit e tekintetben teljes joggal szoktak Széchenyihez hasonlítani.

Régóta alkalmazott, jól bevált hazugság, hogy ők elutasították a megszorításokat. Mi a megszorítás? Az, amikor egy kormány korábban élvezett jövedelmeket megszüntet vagy csökkent, illetve vagyonelemeket elvon. Természetesen volt ilyen Orbán tízéves kormányzása során, mindenekelőtt a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elzsarolása vagy a rokkantnyugdíjak megszüntetése, a fegyveres erők nyugdíjasainak megadóztatása, a bankoktól beszedett, de az ügyfeleket terhelő tranzakciós illeték, amelyekkel milliárdokat vontak el a lakosságtól (az „emberektől”) és így könnyítettek a költségvetés helyzetén. Mi ez, ha nem megszorítás?
Természetesen hazug az az állítás is, hogy „Európában az a helyzet állt elő, hogy a döntéshozók számára az erőszakos bűnözők jogai fontosabbak lettek a törvénytisztelő emberek jogainál”, „az áldozatok helyett az elkövetőket védenék. Ez a veszedelmes jelenség Magyarországot is elérte.”

Szó sincs róla, hogy a bűnözők jogai fontosabbak lettek az európai jogállamokban a törvénytisztelő emberek jogainál, mindössze arról, hogy az európai jogállamok elismerik, hogy a fogvatartottaknak is vannak jogai, s ha azok sérülnek, őket is kártérítés illeti meg. Ez az, amit mostani kampányában Orbán kétségbe von.

A gyöngyöspatai kártérítési ügyben mondta Orbán, hogy „Továbbra sem tűrjük el, hogy a származás, az etnikum stigmát vagy hátrányt jelentsen, de előnyt és előjogot sem adhat. A pénzért pedig származásra való tekintet nélkül mindenkinek meg kell dolgozni.”

Mintha az, hogy a szegregáció következtében elszenvedett kár okán fizetett kártérítés előny, előjog lenne. Nyilvánvalóan nem az, de ez a hazug beállítás része a cigányok elleni, hetek óta tartó uszító kampánynak.

Nyilvánvaló hazugság volt az is, amikor Orbán azzal utasította vissza az oktatáspolitikáját ért bírálatokat, hogy a sikeres gazdasági teljesítmények mögött álló mérnököket és szakmunkásokat a magyar oktatási rendszerben képezték, hiszen valóban ott képezték őket, csakhogy nem az ő kormányzása idején, hanem korábban, mielőtt még ő vette volna a maga kezébe a magyar iskolákat.
Hasonlóképpen hazugság volt az, amikor azzal utasította el a társadalmi különbségek növekedésére vonatkozó kritikákat, hogy európai összehasonlításban Magyarországon alacsonyak a vagyoni különbségek, s a németországihoz és ausztriaihoz képest alacsonyabb számot említett Magyarországra.

Ahol még csak harminc éve folyik a magántőke legális felhalmozása a gazdaságban, és nem háromszáz éve, ott persze a magánvagyonok közötti különbségek óhatatlanul kisebbek.

Csakhogy a bírálatok azon alapulnak, hogy a jövedelmi különbségek Magyarországon gyorsabban növekedtek az elmúlt tíz évben, mint más, összehasonlítható országokban, és kiváltképp arra, hogy az állami jövedelempolitika az Orbán-rendszerben a különbségek növelését szolgálja, és nem csökkentését, mint a legtöbb civilizált országban.
Igazi rendszerhazugság az az állítás, hogy Orbán „nemzeti konzultációi” azt jelentenék, hogy bármiről is az emberekkel együtt döntene az Orbán-kormány. Ezek manipulációs eszközök, a kérdésre feltett ügyekről Orbán már régen döntött, és a kérdések feltétele csupán azt szolgálja, hogy a Fidesz támogatóival kialakult lelki közösséget újra meg újra megerősítsék.
De vajon mit gondoljunk Orbán e mondatáról:

„Az utolsó tíz évünk volt a legsikeresebb tíz az elmúlt száz év magyar történetében”?

Ez is hazugság volna? Szerintem nem az. Nem érthetjük meg Orbán sikerét, stabil ötven százalék körüli támogatottságát, ha nem értjük meg ennek a mondatnak az igazságát.

Mert mi a siker, és mi a kudarc?

A mi szemünkben, Orbán politikai ellenfeleinek szemében társadalmi kudarc egy-két millió magyar ember kilátástalan leszakadása.
A mi szemünkben, Orbán ellenfeleinek szemében kudarc, ha a mindenki számára hozzáférhető egészségügy teljesítménye egyre bizonytalanabbá válik, és ezért aki csak teheti, elmegy a fizetős magánegészségügybe, a tb-finanszírozású ellátás pedig tovább hanyatlik.
A mi szemünkben, Orbán ellenfeleinek szemében kudarc, ha a sok tekintetben szegregáló magyar oktatás gyerekek százezreitől veszi el az emberhez méltó jövő esélyét. A mi szemünkben kudarc az ország folyamatos lecsúszása a nemzetközi korrupciós ranglistákon.
A mi szemünkben kudarc az ország nemzetközi elszigetelődése, romló megítélése. Csakhogy Orbán és követői szemében mindez nem kudarc, hiszen nem e szempontok szerint mérik a sikert vagy kudarcot.
Ő azt tekinti sikernek, ha szabaddá teheti magát a nemzetközi normák követésétől, ha a magyarországi hatalomgyakorlás mikéntjébe nem enged beleszólást a demokratikus külvilágnak.

Számára siker, ha kialakít maga körül egy hozzá lojális, tőle függő vállalkozói réteget, hozzájuk csatornázza át a nemzeti vagyon növekvő részét, és ezzel gazdaságilag is megalapozza hatalmát.

Számára siker, ha „családpolitikaként” megteremti az aktív korú középréteg javára irányuló jövedelem- és vagyonátcsoportosítást a szegények, a szakadtak, az improduktívnak tekintett idősek rovására.
Számára siker, ha eléri, hogy a külvilág adottságként tudomásul vegye nacionalista, menekültellenes politikáját, e mellett szervezve blokkoló kisebbséget az Európai Unióban.
Siker, ha elfogadtatja a „határokon átívelő nemzetegyesítés” politikáját nemcsak híveivel, de az ellenzéki pártok többségével és a közvélemény nagyobb részével is, és eléri, hogy tudomásul vegyék, tolerálják azt a szomszéd országok és az európai intézmények is.
Ezek a legfontosabb céljai, és ezeket az elmúlt tíz évben – nézzünk szembe vele – meg tudta valósítani. Ezért számolhat be sikerekről évértékelő beszédében. Minthogy ezek követői szemében is sikerek, érthetően fogadja lelkesedés a beszédet a teremben és hívei körében azon kívül.

Mi persze mást tekintenénk sikernek, és ebben igazunk van. Viszont jól tesszük, ha felidézzük: nekünk, amikor kormányon voltunk, nem sikerült a saját sikerkritériumaink szerint tartós eredményt elérni.

A mi kormányzásunkra nem milliók jólétének folyamatos emelkedése volt jellemző, hanem az, hogy előbb nem fenntartható jóléti költekezést engedett meg magának a kormányunk, majd ennek néhány év elteltével megjött a böjtje, és vissza kellett venni a megalapozatlanul kiosztott bérekből és nyugdíjakból. Az oktatás fejlesztésére tett helyes intézkedéseket kidolgoztuk, de a pénzügyi válsághelyzet miatt nem tudtuk végrehajtani. Volt a második Gyurcsány-kormánynak – egyedül az 1990 óta alakult kormányok között – érdemi egészségügyi reformprogramja, de nem volt ereje annak megvalósítására. Nem volt, mert a pénzügyi válsághelyzet miatt azzal – a vizitdíjjal – kellett kezdenie a megvalósítást, ami azonnali kellemetlenséget okozott a betegeknek, s nem azzal – a több biztosítós rendszerrel, az emberek választási lehetőségének megteremtésével –, ami ugyanolyan népszerű lehetett volna, mint korábban nálunk az azóta megölt nyugdíjreform, vagy Szlovákiában a biztosítók közötti választás lehetősége.

A mi kormányzásunk kudarcként él a magyar közvélemény jelentős részének szemében, s ehhez képest könnyebb elfogadtatnia Orbánnak az emberek számottevő részével a maga sikerpropagandáját.

Honnan veszi Balog

Szokás szerint Balog Zoltán nyitotta meg Orbán mai évértékelőjét. Az egybegyűlteket, a fideszes politikai közösség tagjait úgy jellemezte, mint akik „magyarok, fehérek, heterók, keresztény nők és férfiak”, nyilvánvaló célzással Niedermüller Péter szavaira. (Később még utalt is a VII. kerületre.)

Egyetlen kérdés merül föl az emberben: honnan tudja Balog, hogy az egybegyűltek mind heteroszexuálisok? Noha sosem foglalkoztat mások szexuális orientációja, és senkit nem ítélek meg ezen az alapon, a coming out pedig eddig csak ellenzéki politikusoknál fordult elő, azért tudni lehet néhány vezető fideszes politikusról, hogy meleg. Vajon őket nem hívták meg vagy nem mentek el? Honnan veszi Balog, hogy ők mind „heterók”? Mellesleg eddig zsidók is lehettek a Fideszben, akik vallásilag nem keresztények, ha csak, felkészülve valamire, nem választották a kikeresztelkedés rég ismert aktusát. Szóval: honnan veszi Balog, amit mondott?

Gulyás, a zsidók és az ország egésze

Álljon itt egy hosszabb idézet Gulyás Gergely miniszter csütörtöki sajtótájékoztatójából.

Nem vitás, hogy Magyarország számára a náci megszállás és a szovjet megszállás egyaránt tragikus volt. (…) Az a rombolás, amelyet Budapestnek jelentett a náci megszállás, majd ezt követően a szovjet megszállás, az ezen ország történetének legtragikusabb fejezetei közé tartozik. … Még annyit megengednek ehhez a kérdéshez, hogy ha már itt érzékenyítésről meg ezekről a kategóriákról szoktunk beszélni, nehéz azt vitatni,

tényszerűen igaz, sokak számára a szovjet megszállás, az valóban a náci megszállás után a túlélést hozta. A zsidóság a német megszállást túlélő része számára ez például így volt.

És ezzel egyidejűleg a szovjet megszállás olyan nőkkel szembeni tömeges nemi erőszakot valósított meg az országban, ami egészen elképesztő mértékű. Érdemes a történészeknek az ezzel kapcsolatos megbetegedésekről szóló írásait olvasni. Csak a szovjet megszállást követően nyolcszázezer nemi betegségről beszélhetünk, amelyek ilyen erőszakos cselekedetek következtében álltak elő vagy következtek be. Tehát azt szeretném csak jelezni, hogy ha a társadalmi érzékenységről beszélünk, akkor senki nem vitathatja azt, hogy aki a szovjet megszállásnak köszönhetően élte túl azt a borzalmat, amit át kellett élnie a német megszállás alatt, annak ez egy jó hír volt. De az ország egészének viszont tragédia volt, és rabságból rabságba jutottunk.”

Gulyás miniszter fejtegetésében terrorházás történelemszemlélet jelenik meg, amely ismeretes módon az egyik oldalon az alig féléves–háromnegyed éves nyilas uralmat, a másik oldalon a több mint négy évtizedes szocialista rendszert tekinti egyként diktatúrának,

és amely az orbáni alaptörvényben úgy jelenik meg, hogy a német megszállás idején ugyanúgy nem volt szuverén Magyarország, mint a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte idején.
Ez végül is nem meglepő, Gulyás Gergely 2010 óta a Fidesz fontos, mégpedig egyre fontosabb, egyre nagyobb szerepet kapó politikusa, aki ráadásul részese volt az orbáni alaptörvény előállításának. Gulyás egy fontos elemet tesz hozzá ahhoz, amiben Schmidt Máriától Szájer József alaptörvény-szövegezőn és magán Orbán Viktoron át Gulyás Gergelyig sokan egyetértenek. Megjelöli, hogy melyik időszak kinek volt tragikus. Az, amit ezekben a mondatokban szovjet megszállásként jelöl meg, más szövegekben kommunista diktatúraként szoktak leírni, „az ország egészének”. A német megszállás, a nyilas uralom „a zsidóságnak”. Nemcsak nekik, hiszen „például a zsidóságot” jelöli meg kárvallottként, de semmiképp sem, mint a szovjet megszállás esetében, „az ország egészét”.

Mit is írt Naplójának sokat idézett soraiban Márai Sándor?

„Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással.”

Természetesen szörnyű volt nemcsak nők százezreinek megerőszakolása – amit amerikai katonák is elkövettek az általuk megszállt országokban, a szovjetek pedig, mint Milovan Gyilasztól tudjuk, a velük szövetséges Jugoszláviában is –, és szörnyű volt a sok százezer magyar hadifogoly elhurcolása is a Szovjetunióba munkára. Márainak mégis igaza van annyiban, hogy mindezt megelőzte, hogy Magyarország a náci Németország szövetségeseként rátámadt a Szovjetunióra, és hadserege megszállóként rémtetteket követett el ukrán és orosz területeken.
A német megszállásnak semmiféle ilyen előzménye nem volt. Nem lehet a kettőt párhuzamba állítani. Ahogy nem lehet a Terror Háza módjára a négy évtizedes kommunista rendszer a nyilas uralommal állítani párhuzamba akkor sem, ha szörnyűséges volt a Rákosi-rendszer terrorja is és az 1956 utáni kádári megtorlás is.
Az, hogy hol van hasonlóság és hol vannak a különbségek a két megszállás illetve a kétféle diktatúra, kétféle terror között, sokak által sokszor tárgyalt kérdés, amit itt most nem elemzek. A Gulyás által tett megkülönböztetés, miszerint az egyik „az ország egészét” sújtotta, a másik pedig „például a zsidóságot”, fontos sajátossága a fideszes történelemképnek. Gulyás ezt most ilyen félreérthetetlen módon kimondta.

A türingiai bomba

Két rossz közül a nagyobbat választani bűn, a kisebbiket erkölcstelen. Van olyan hely még Európában ahol ezt még a hatalom megszerzéséért sem lehet megtenni.

„Szerdán politikai bomba robbant Erfurtban, Türingia német tartomány fővárosában. A tavaly ősszel tartott tartományi választáson patthelyzet alakult ki: a legtöbb szavazatot (31 százalékot) a Balpárt (Linkspartei), az egykori Német Szocialista Egységpárt utódpártjából és a nyugati tartományokban az SPD-ből kiszakadt baloldaliak egyesülésével alakult párt szerezte, amely az elmúlt öt évben a tartomány miniszterelnökét is adta. A második legtöbb szavazatot (23 százalékot) viszont a szélsőjobboldali AfD kapta. A szélsőbal és a szélsőjobb nélkül a többi párt (a CDU, az SPD, a zöldek és az FDP) együtt sem értek el 50 százalékot. (A CDU 22, az SPD 8, a Zöldek és az FDP 5-5 százalékot kapott. A tartományi parlamentben a Balpártnak 29, az AfD-nek 22, a CDU-nak 21, az SPD-nek 8, a Zöldeknek és az FDP-nek 5-5 mandátum jutott.)

Mivel mindeddig az összes többi párt elutasított bármiféle politikai együttműködést az AfD-vel, a CDU és az FDP pedig a Balpárttal is, Türingiában nem lehet parlamenti többségre támaszkodó tartományi kormányt alakítani.

Az eddig a tartományt kormányzó három párt, a Balpárt, a szociáldemokraták és a zöldek abban maradtak, hogy együtt, a 90-ből 42 képviselővel kisebbségi kormányt alakítanak, és alkalmanként állapodnak meg a tartományi CDU-val és/vagy FDP-vel konkrét ügyek támogatásáról. Úgy tűnt, hogy azok erre hajlandók lehetnek. A tartományi alkotmány lehetővé teszi kisebbségi kormány megalakítását a miniszterelnök-választás harmadik fordulójában: az első két fordulóban csak a képviselők abszolút többségével lehet miniszterelnököt választani, egy harmadik fordulóban azonban relatív többséggel is.
Az első két fordulóban Bodo Ramelow eddigi balpárti miniszterelnökkel szemben csak egy, az AfD által jelölt független jelölt állt, és senki nem szerezte meg a többséget. A harmadik fordulóban viszont meglepetésszerűen elindult az öt tagú FDP-frakció vezetője, Thomas Kemmerich vállalkozó, és a CDU, az FDP és az AfD valamennyi képviselőjének szavazatával eggyel több szavazatot kapott, mint a balpárti Ramelow, az eddigi miniszterelnök. Elfogadta az eredményt, letette a miniszterelnöki esküt, kizárta az AfD-vel való politikai együttműködést, és felhívta a CDU és az FDP mellett az SPD-t és a zöldeket is, hogy vegyenek részt az általa alakított kormányban.
Az SPD és a zöldek ezt azonnal elutasították. A történtek azonnal politikai bombaként robbantak nemcsak Erfurtban, de Berlinben is. A történet súlyosságát fokozza, hogy Türingiában az a Björn Höcke az AfD vezetője, aki a párt szélsőséges szárnyát vezeti.

A CDU elnöke, Annagret Kramp-Karrenbauer azt nyilatkozta, hogy a türingiai CDU az országos központ egyetértése nélkül, álláspontjával szemben jártak el. Merkel kancellár megbocsáthatatlannak nevezte azt, ahogy a tartományi kereszténydemokraták és szabaddemokraták a szélsőjobbal együttműködve választottak miniszterelnököt.

Az FDP elnöke, Christian Lindner azonnal Erfurtba utazott, és rábírta Kemmerichet, hogy bizalmi szavazással tegye lehetővé a tartományi parlament feloszlatását, új választás kiírását a tartományban. Mások amellett vannak, hogy a jelenlegi tartományi parlament válasszon új miniszterelnököt: Bodo Ramelowt vagy egy független személyiséget, aki szakértői kormányt vezetne.
Abból, amit a politikusok mondanak, illetve nem mondanak, úgy tűnik, hogy Lindner FDP-elnök tudhatott a tartományi szabad demokraták és kereszténydemokraták tervéről. Alighanem velük együtt azt hitte, hogy Kemmerich megválasztása után a helyi SPD és Zöldek nem tehetnek mást, mint hogy beszállnak az általa vezetett, Balpárt és AfD nélküli kisebbségi kormány létrehozásába. Tévedett, és

nem számolt azzal sem, hogy nemcsak az SPD és a Zöldek, de a CDU és a CSU országos vezetői is azonnal és kategorikusan elutasították és megbélyegezték a türingiai CDU- és FDP-szervezet eljárását. Lindner arra kényszerült, hogy bizalmi szavazást kérjen az FDP országos választmányában.

A történtek tanulsága, hogy Németországban a szélsőjobbtól, az AfD-től való elhatárolódás a demokratikus pártok politikusai számára áthághatatlan norma. Érvényesítése azokban a keleti, egykor az NDK részét alkotó tartományokban okoz nehézséget, ahol a Balpárt is és az AfD is kétszámjegyű eredményeket ér el, a zöldek viszont jóval gyengébbek, mint Nyugaton. A legutóbbi tartományi választások után Szászországban és Szász-Anhaltban is három párti koalíciót kellett alakítani a CDU, az SPD és a Zöldek részvételével. Türingiában azonban ilyen lehetőség sem maradt.
Az országos politikában hasonló veszély nincs, mivel a Balpárt országosan nem ér el kétszámjegyű eredményt. Így két vagy három párt a CDU–CSU, az SPD, a Zöldek és az FDP köréből tud majd a következő választás után kormányt alakítani. A türingiai történet azonban arra kényszeríti a CDU–CSU-t és az FDP-t, hogy tegye fel a kérdést magának:

három évtizeddel az NDK és a Német Szocialista Egységpárt megszűnése, a Balpártnak a demokratikus német politikába való szemmel látható beilleszkedése után indokolt-e ugyanúgy kizárnia a politikai együttműködést a Balpárttal, mint az AfD-vel?

Az AfD-vel való együttműködés tilalma a párt szélsőjobboldali értékrendjéből, az idegenellenesség és antiszemitizmus elfogadásából, a második világháborús német szerephez való viszonyából fakad. A Balpárttal való országos koalíciót az SPD és a Zöldek tíz-tizenöt éve még az NDK-s múlthoz való tisztázatlan viszony miatt még kizárták, de tartományi szinten már több koalíció is született velük, mivel csak a külpolitikában, a NATO-hoz való viszonyban maradt fenn áthidalhatatlan nézeteltérés, melynek a tartományi politikában nincs jelentősége, és lassan ez is megszűnik.
Ez egyelőre a jövő kérdése. Az azonnali fejlemény az, hogy a CDU és az FDP megerősítette azt, amivel kapcsolatban főleg a CDU-ban helyi és tartományi szervezeteiben sokfelé volt bizonytalanság: a német demokratikus politika kizár mindenféle nyitást a szélsőjobb irányába. Ami sokfelé volt lehetséges Európában, mindenekelőtt a szomszédos Ausztriában, de Olaszországban vagy Dániában is, az Németországban továbbra sem elképzelhető.”

Vadbaromság?

Folyamatosan napirenden van a Niedermüller Péter ATV-ben tett megjegyzése körüli vita, a Niedermüllert ért ocsmány támadássorozat, ezért én is visszatérek annak két elemére.

Gulyás Gergely múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján a köztévé képviselője úgy idézte fel Niedermüller szavait, hogy „a polgármester úr szerint szörnyű képződmények a keresztény nők és férfiak, fehér keresztény nők és férfiak”, és erről kérte a miniszter véleményét, aki azt válaszolta: „Tényszerűen egy szélsőséges, egyértelműen és durván rasszista kijelentésről beszélünk. Kétségtelenül itt a megtámadott rassz a fehér keresztény faj, amit polgármester úr ezek szerint gyűlöl, ki nem állhat, és nem tud elviselni. Én úgy gondolom, hogy a fajelméleteket az európai politika réges-régen maga mögött hagyta. Jó lenne, hogy ha bármilyen szélsőséges párt is a Demokratikus Koalíció, lassan nekik is sikerülne maguk mögött hagyni ezeket.”
Kénytelen vagyok felhívni a figyelmet egy nyelvi trükkre, amely, ha odafigyelünk rá, leleplezi azt a hamisítást, amit az Orbán-kormány politikusai és az általuk működtetett média alkalmaz.

Niedermüller megjegyzésében egyes számban beszélt „rémisztő képződményről”, tehát arról az emberideálról, amit a más etnikumú (menekültek), más vallású (muzulmánok) illetve más szexuális orientációjú emberek diszkriminációja után marad, a fehér keresztény heteroszexuális férfiak és valamelyest nők is.

Az újságírói kérdésben viszont többes számban szerepelnek „képződmények”, és ezzel a trükkel állítja, hogy a „fehér keresztény nők és férfiak” a „szörnyűek”. Erre válaszolja Orbán minisztere, hogy „ezek szerint” Niedermüller gyűlöli, ki nem állhatja és nem tudja elviselni a „fehér keresztény fajt” (mióta beszélünk a keresztényekről mint fajról???), és ilyen alapon vádolja Niedermüllert „szélsőséges, egyértelműen és durván rasszista” fellépéssel.

Ugye, világos a trükk, a hamisítás?

Nincs ebben semmi meglepő, ez a hamisítás szakembereinek gondos munkáját dicséri. Hogy mennyire gondos munkáról van szó, az abból is látható, hogy öt nappal később, kedden Hollik István, aki kormányszóvivőből a Fidesz kommunikációs igazgatójává vedlett át, a Klubrádióban Bolgár Györgynek válaszolva szintén többes számban „rémisztő képződményekről” beszélve indokolta meg, hogy miért volt rasszista Niedermüller megjegyzése.
Én ugyanilyen gondosságot várnék el a független újságíróktól is, de hiába. Oda kellene figyelni, meg kellene érteni, hogy mi folyik. Akkor nem mondaná Nagy József szintén a Klubrádióban, a Hetes Stúdió műsorában Niedermüller mondatára, hogy „vadbaromság”.
Akkor megértette volna, hogy Niedermüller a Fidesz több irányú kirekesztő ideológiájának lényegéről beszélt, ami a mai magyar közélet alapvető fontosságú ténye. Az ATV műsorának egyszeri nézőjétől nem feltétlenül várható el, hogy ezt átlássa, bár a betelefonálók és Facebook-kommentelők közül nagyon sokan szemlátomást átlátták.

A politikai újságírónak azonban, aki elmegy a heti politikai háttérműsorba erről beszélgetni, munkaköri kötelessége lenne, hogy mindezt megértse.

Nálunk azonban újságírói körökben az a vagányság, a függetlenség ismérve, ha ekként minősít valaki egy, a hatalmon levők által durván támadott ellenzéki politikus kijelentését, mindjárt a Bayer-féle tüntetés másnapján. A baj egyszerre intellektuális és morális.
Szomorú, hogy a minősítést a többi újságíró sem utasította vissza.
Sőt, megint egyetértettek abban, hogy Niedermüllernek bocsánatot kellett volna kérnie. Az imént leírtak újra megerősítenek abban, hogy nem volt szabad bocsánatot kérnie. Az a Kósa és más fideszesek által alkalmazott formula, hogy „sajnálom, ha valaki megbántott az, amit mondtam”, igazi képmutatás.
Bocsánatot kérni akkor szabad és kell, ha ténylegesen olyasmit teszek vagy mondok, amit magam nem tartok helyesnek. Ha rálépek valakinek a lábára a zsúfolt autóbuszon, akkor bocsánatot kérek. De ha nem léptem a lábára, viszont ő rám rivall, hogy miért léptem rá, és ezzel engem megzavarva kiveszi a zsebemből a pénztárcámat, az egészen más helyzet. Márpedig itt valami ilyesmi történik.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!