Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Kövér

Egykor még képviselőként jelen voltam az Országgyűlés plenáris ülésén, amikor Orbán Viktor és Kövér László először hazaárulózta le az ellenzéket. Az 1998-2002-es ciklusban történt, az első Orbán-kormány idején.

Kövér László azt találta mondani a Demokrata című nyomtatványnak adott interjúban, hogy

„A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől”,

igazában nem mondott újat. Amióta Orbán Viktor 2002-ben „a haza nem lehet ellenzékben” mondatával önmagával és híveivel azonosította a hazát, a vele szembeállókat pedig kirekesztette a nemzetből, ez végigvonul a Fidesz retorikáján.

Logikusan következik ez abból, hogy

a Fidesz nem politikai partnernek és versenytársnak tekinti az ellenzéki pártokat,

hanem elnyomandó, leküzdendő ellenségnek, akinek újbóli pozícióba kerülését minden eszközzel meg kell akadályozni.

Miután pedig mára kiteljesedett az a fideszes világkép, amely a nyugati demokráciák világát egészében tekinti a magyar nemzettel, annak (általa megfogalmazott és képviselt) törekvéseivel szemben állónak, számára veszélyesnek, az ellenzéket mint ennek a nyugati világnak ügynökét állítja be.
Amikor Gulyás Gergelynél rákérdeztek erre a mondatra, Gulyás azt volt képes állítani, hogy „a házelnök rendkívül visszafogottan beszél az ellenzékről ahhoz képest, hogy az ellenzék hogyan beszél a kormányról. Az ellenzéki pártok szerinte azzal töltötték az elmúlt heteket, hogy Brüsszelbe jártak feljelentgetni.”
Azért érdemes ezt felidézni, hogy lássuk:

Kövér a Fidesz-elit közös álláspontját mondta interjújában, miközben az ő fogalmazása nem szemrehányó volt, mint Gulyásé, hanem kirekesztő.

Gulyás úgy tett, mintha elvárná az ellenzéktől, hogy másképp viselkedjék, míg Kövér – hasonlóan Orbánhoz – az ellenzék alapvonásaként tekint erre.

De mit is gondoljunk a brüsszeli „feljelentgetésről”?

Az egykori liberális Fidesz még a többi demokratikus párthoz hasonlóan a rendszerváltás utáni Magyarországot a nyugati világ részének tekintette, amely közös értékekre épül, s e közös érték fölötte állnak az egyes államok közötti különbségeknek. Abban a felfogásban tüntetett például a Fidesz Tibet ügyében a kínai nagykövetségnél. A mai Fidesz másképp gondolkodik, elutasítja a „demokrácia exportját”. Külpolitikáját nem értékek, hanem általa megfogalmazott nemzetállami érdekek alapján alakítja, s aki a nyugati demokráciák közös értékeit számon kérve bírálja őt akár itthon, akár Brüsszelben, az a szemében ma már áruló, aki ezzel kívül kerül a magyar nemzeten.
Tegyük hozzá: Kövér nyugodtan megteheti, hogy így beszél.

Az ellenzéki politikusok morognak egy sort egy ilyen mondat után, majd hétfő délben beülnek a plenáris ülésre, az ülést vezető Kövér megjelenésekor tisztelettudóan fölállnak, ahogy azt a fideszes házszabály előírja, majd hozzákezdenek a napirend előtti felszólalásokhoz, „elnök úrnak” szólítva Kövért, aki kitagadta őket.

(Gyurcsány az egyetlen, aki parlamenti megszólalásaiban következetesen mellőzi az elnök megszólítását.)
Gondolom, ezután is ezt teszik majd, és ezzel bizony azt ismerik el, hogy amit Kövér mond, az egyfajta, legitim módon mondható vélemény.

Megérteni az érthetetlent

Sokan értetlenkedtek amiatt, hogy Orbán egy nyilatkozatában május 3-ára tette a járvány csúcsát, és ugyanakkor a kormány május 4-ére tűzte ki az írásbeli érettségik megkezdését. Hasonlóképpen értetlenkedve, és ugyanakkor felháborodva fogadták sokan, hogy Kásler miniszter a kórházakat néhány napos határidővel a közfinanszírozású ágyak 60 százalékának „felszabadítására” utasította, és az utasítást nem teljesítő kórházigazgató(ka)t azonnal menesztette.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez az utasítás is magától Orbántól származik. Korábbi bejegyzésemben a sztálini idők vetéstervéhez hasonlítottam ezt a szörnyűséges intézkedést, és egyszerűen azzal magyaráztam, hogy

Orbán annyira megijedt az észak-olaszországihoz hasonló helyzet esetleges kialakulásától, hogy ragaszkodik a sokszoros túlbiztosításhoz a koronavírus-betegek ellátását szolgáló infrastruktúrában.

Most azonban, hogy kijelentette, hogy május 3-a után elkezdődhet „a védekezés második szakasza”, a gazdaság „újraindítása”, és fokozatosan erre irányuló intézkedéseket helyez kilátásba, talán megértettem, hogy a félelmen túlmenően miről is lehet szó.
Az én ismereteim a hazai mellett, mint rendszerint, ezúttal is a német médiából származnak, ahol nagyon sokrétű folyamatos vita folyik arról, hogy mit tesz a német kormány és mit tesznek – ettől árnyalatnyilag eltérve – az egyes tartományi kormányok, és ugyanakkor elég alaposan foglalkoznak más országok tapasztalataival, rendszeresen foglalkozva a brit és a svéd gyakorlattal is.

Tudjuk, hogy a járvány kezelésében a legdurvább korlátozásokat egyfelől Kínában, Hupej tartományban, másfelől Olaszországban és Spanyolországban hozták, ahol a kontaktusok korlátozása – eltérően az ausztriai vagy németországi korlátozástól – a munkába járásra is kiterjedt, mivel a közellátás szempontjából nélkülözhető ipari termelést is leállították.

A másik oldalon Dél-Koreában a nagyon kiterjedt tesztelés, maszkhasználat és emellett a fertőzöttekkel való kontaktusokat rögzítő okostelefonos alkalmazás segítségével sikerült gyorsan és hatékonyan korlátozni a fertőzés terjedését, és alacsonyan tartani a halálozást anélkül, hogy a munkába járást és az utcai életet korlátozni kellett volna.
Azt is tudjuk, hogy ezzel szemben a svéd kormány – az ország vezető járványügyi szakemberének meggyőződését követve – arra törekedett, hogy miközben az időseket és krónikus betegeket izolálják, egyébként ne korlátozzák az emberek mindennapi életét és érintkezését, ne zárják be az iskolákat, ne álljon le a gazdaság, és így – megkímélve a különösen veszélyeztetetteket, akiknél a fertőzés életveszélyes – mielőbb elérjék a lakosság nagy részének átfertőződését és a nyájimmunitás kialakulását.
Azt is tudjuk, hogy sokáig a brit kormány is hasonló politikát követett, amíg a betegség terjedése és a sok halálozás miatt ez társadalmilag elfogadhatatlanná nem vált. Mára Svédországot kivéve egész Európában általánossá vált minden nyilvános rendezvény megtiltása, az iskolák és a gyermekintézmények bezárása, a vendéglátóhelyek bezárása és a kiskereskedelem jelentős korlátozása, valamint a nemzetközi személyforgalom megszüntetése, hogy az emberek közötti kontaktusok töredékükre essenek vissza, és a járvány terjedése ne feszítse szét az egészségügyi rendszer kereteit, ahogy az Észak-Olaszországban megtörtént.
Ez a stratégia a járvány megfékezésében sikeresnek bizonyult, noha gazdasági, szociális és mentális következményei egyelőre felmérhetetlenek.

A terjedés lelassulása nyomán elsőként Dániában, Ausztriában és Németországban elkezdődött a kontaktusokat korlátozó intézkedések lassú, fokozatos oldása, arra törekedve, hogy a fertőzések intenzitása ne növekedjék, hanem megmaradjon az elért alacsony szinten. (Ez azt jelenti, hogy az ún. terjedési együttható 1 alatt maradjon, minél lejjebb.)

Ennek feltétele ezekben az országokban a távolságtartás fenntartása (például a másfél-kétméteres távolság fenntartása és maszkhasználat a németországi érettségi vizsgákon), a nagyon széleskörű tesztelés, és mielőbb szeretnék bevezetni az okostelefonos alkalmazással történő kontaktuskövetést is, önkéntes alapon. Vannak Németországban, akik gyorsabb lazítást szorgalmaznak (a gazdasági érdekképviseletek, a liberális párt és egyes tartományi kormányok), ugyanakkor a járványügyi szakemberek óvnak a lazítástól, második fertőzéshullámtól tartanak.
Az Orbán-kormány első ránézésre némi késéssel a német-osztrák utat követte a kontaktusok korlátozására: betiltották a nagyrendezvényeket, bezárták az iskolákat és gyermekintézményeket és a vendéglátást, és bevezették a kijárási korlátozást. (Még a szóhasználat is hasonló: nem Ausgangssperre, vagyis kijárási tilalom, hanem csak kijárási korlátozás, Ausgangsbeschränkung.) A maszk sem kötelező, csak javasolt, mint Németországban, bár ott egymás után írják elő a tömegközlekedésben és bevásárláskor, ahogy Budapesten nálunk is.

Két tekintetben látok alapvető különbséget a német-osztrák járványkezelés és az Orbán-rendszer lépései között. (Ezúttal a járványkezelésről beszélek, a gazdasági visszaesést kezelő intézkedések alapjában eltérő voltával ehelyütt nem foglalkozom.)

Az egyik különbség technikai jellegű: a nagyon széleskörű tesztelés Németországban és Ausztriában, illetve a kevés tesztelés Magyarországon. (Mellesleg Svédországban is keveset tesztelnek, az enyhe tünetekkel megbetegedetteknek csak azt mondják, hogy maradjanak otthon.) Németországban és Ausztriában a regisztrált fertőzöttek számának van relevanciája (bár ott is csak része a ténylegesen megfertőzötteknek), Magyarországon azonban nincs, másképpen fogalmazva nem a járványhelyzetről, hanem az egészségügyi rendszer működéséről ad információt.
A másik különbség viszont politikai. Németországban és Ausztriában demokratikus rendszerek járványkezeléséről van szó, minden intézkedés nyílt társadalmi vitatásával, részben egymással is vitatkozó, álláspontjukat alaposan indokoló, a tapasztalatok alapján nyilvánosan korrigáló járványügyi szakértők elterjedt nyilvános szereplésével, rengeteg vitával a médiában, a vezető politikusok hiteles fellépésével.

Az Orbán-rendszerben ezzel szemben szembetűnő a parancsolgatás, a hadsereg és a rendőrség ellenőrző szerepe a vállalatok és a kórházak fölött, a rendőrtisztek folyamatos szerepeltetése a kormány kommunikációjában, ugyanakkor a viták hiánya, a széleskörű titkolózás.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán tudni, hogy miért csinálja Orbán, amit csinál.
A korlátozó intézkedések Ausztriában is, Németországban is, és másutt is lehetővé tették, hogy a vírus terjedése jelentősen lelassuljon, s lassan, lépésről-lépésre oldják a korlátozásokat: kinyissák az üzleteket, az iskolák egyelőre egyes évfolyamain újrakezdődjék a tanítás. Mindezt úgy, hogy a távolságtartás a kisebbre szabott iskolai csoportokban, illetve a boltokban fenntartható legyen, és az általános maszkhasználat is mérsékelje a fertőzésveszélyt. A kiterjedt tesztelés és a fertőzöttek kontaktusainak nyomon követése, az okostelefonos alkalmazás közeljövőben várt bevezetése illetve a fertőzöttek elkülönítése teheti lehetővé, hogy a kontaktusok fokozatos bővülése ne indítsa el a fertőzés fokozódásának újabb hullámát.
Orbán nálunk is a korlátozások fokozatos oldásáról, a gazdaság újraindításáról beszél.

A Fidesz-közeli nagy cégeket erősen sújtja a gazdasági visszaesés, és Orbánnak fontos, hogy ez mielőbb megforduljon.

A „munkaalapú társadalom” dogmájához ragaszkodva azt akarja, hogy nagyon gyorsan munkahelyet találjanak azok, akik az elmúlt két hónapban elveszítették az állásukat, hogy fenntartható legyen a legfeljebb három hónapig tartó álláskeresési támogatás, hogy ne legyen szükség tartós és nagyvonalú keresetpótlásra, mint a többi európai országban. Ezért öntik a hiteleket a gazdaságba.
Ez viszont óhatatlanul nálunk is a kontaktusok számának emelkedésével jár. Orbán az érettségi megtartásához is alighanem azért ragaszkodik, mert az élet mielőbbi normalizálásához a kontaktusok számának bővülésével számol, s ennek a fordulatnak nyitánya lehet az érettségi.
Csakhogy ennek feltételei Ausztriától és Németországtól eltérően nálunk nincsenek adva:

továbbra is kevés a tesztelés, és a kontaktusok széleskörű követésére az állam nincs felkészülve, nem is törekszik rá.

Nálunk az állammal szembeni bizalmatlanság miatt nem lehet arra számítani, hogy a polgárok széles köre lenne kész az okostelefonos alkalmazás önkéntes használatára, ha az egyáltalán rendelkezésre állna nálunk is. De az állam nem is foglalkozik ilyesmivel. Nálunk a járvány korábbi pontján került sor a kontaktusokat korlátozó intézkedésekre, mint a legtöbb, tőlünk nyugatra fekvő országban: Németországban, Ausztriában, Csehországban, így kevesebb a haláleset, kevesebben vannak kórházban, intenzív osztályon. De hogy mennyivel kevesebb a fertőzés, a megbetegedés, azt csak találgathatjuk. Ha viszont „a gazdaság újraindítása” érdekében mérséklik a kontaktusokat korlátozó intézkedéseket, miközben ennek feltételei nálunk sokkal kevésbé adottak, mint tőlünk nyugatra, akkor ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felgyorsul a fertőzés terjedése.
Alighanem ezzel számol Orbán is, ezért tarthatta fontosnak a józanul feltételezhetőnél sokkal több kórházi ágy „felszabadítását” bármi áron, és a rengeteg lélegeztetőgép beszerzését. Árulkodó, ahogy magát előkészített üres kórtermekkel, ágyakkal fényképezteti a kórházakban tett látogatásai során, és újra meg újra elmondja: mindenkinek lesz helye, aki megbetegszik. Hetek óta sokan arról beszélnek: mi lesz, ha berobban a járvány, erre kell felkészülni. Ha jól értem a helyzetet, akkor

itt nem annyira a járvány berobbanásáról, mint inkább berobbantásáról lenne szó.

Úgy is lehetne mondani, hogy Orbán határozottan el akar mozdulni a járvány kezelésének német-osztrák stratégiájától a svéd stratégia felé. Nem a fertőzést akarják a továbbiakban fékezni, hanem hagyják az embereket megfertőződni, megbetegedni, s a már kórházi kezelést igénylő súlyos betegek ezrei számára hozzák létre a kapacitásokat.
Ne legyen félreértés: a hosszú hetek óta tartó elzártság a magányos idősek, a gyerekközösségtől, a játszóterektől való elzártság a gyerekek, a home office-ban dolgozó és közben az otthon levő gyerekekkel töltött hetek az aktív korúak számára válnak egyre inkább nyomasztóvá, s ezért érthetően várják az emberek Európa-szerte a korlátozások enyhítését.

Súlyosbítja ezt Magyarországon, hogy más európai országoktól eltérően a napi megélhetés is fölöttébb bizonytalanná vált.

Ahhoz, hogy a korlátozások enyhítése ne váljon veszélyessé, meg kell teremteni a feltételeket mind a védekezésben, mind a megélhetést biztosító szükségintézkedésekben, mind pedig a közszellemben. Orbán Magyarországán mindhárom feltétel hiányzik, s ezért jelenthet súlyos veszélyt, amire a jelek szerint készül.

Csak a Fidesz

Az Országgyűlés most kezdődött, a napirend szerint négynapos üléséből két nap most hétfőn és kedden van, ahogy lenni szokott: hétfőn a napirend előtti felszólalásokkal és azonnali kérdésekkel (az interpellációkat a járvány miatt közös megegyezéssel szüneteltetik, hogy ne kelljen a szavazáshoz sok képviselőnek hosszú ideig az ülésteremben tartózkodnia), kedden a napirend előttiek után általános vitákkal és szavazásokkal. Utána jövő héten hétfőn megint napirend előtti felszólalások és azonnali kérdésekkel.

Ez így szokás, most így működik az országgyűlés. De jövő szombaton lesz még valami:

ünnepi ülés az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján.

Megjegyzem, volt ilyen ünnepi ülés az ötödik évfordulón is. Akkor éppen az MSZP és az SZDSZ alkotta a többséget. De a Házbizottságban megbeszélték, hogy az akkori ellenzékből is beszéljen valaki, így mondott beszédet Szabad György, a korábbi MDF-es házelnök is. Nem a kormányoldal dominálta az ülést.

Most egyedül Áder János beszél majd, a minden ízében fideszes mai köztársasági elnök.

Csakhogy ezzel nem érik be. Elfogadtatnak az országgyűléssel egy politikai nyilatkozatot is, amelynek szövegét rendesen be is nyújtották. A politikai nyilatkozat műfaját az 1994-es házszabály vezette be olyan parlamenti dokumentumként, amelynek funkciója a parlamenti pártok közös véleményének kifejezése nagy jelentőségű kérdésekben, s elfogadását ezért kétharmados többséghez kötötte.

A Fidesz azonban kétharmados többségével élve 2010 májusa, a „nemzeti együttműködési nyilatkozat” elfogadása óta arra használja ezt a formát, hogy a maga felfogását az ország egészének felfogásaként tüntesse fel.

Ez történik most is, amikor a politikai nyilatkozat elfogadásához a fideszes házszabály szerint feles többség is elég, ami az intézmény lényegi sajátosságát szünteti meg. A politikai nyilatkozatot Orbán Viktor és Kövér László, valamint a Fidesz és a KDNP jelenlegi frakcióvezetője és négy további fideszes politikus, Kósa Lajos, Varga Mihály, Hörcsik Richárd és Németh Zsolt jegyzi. Orbán és Kövér mellett ők voltak már tagjai a harminc éve, 1990. május 2-án megalakult Országgyűlésnek is (bár Hörcsik még nem a Fidesz, hanem az MDF képviselőjeként). E hat név hivatott jelezni a kontinuitást az 1990-es új magyar demokrácia és a mai orbáni önkényuralom között.

Természetesen a politikai nyilatkozat benyújtott szövege is ezt a folytonosságot hivatott kifejezni. Persze, a folytonosságon van egy nagy hézag: ők hatan ugyan végig parlamenti képviselők voltak, a hatalom részesei, 1998 és 2002 között még a kormányzásnak is meghatározó részvevői voltak miniszterelnökként, miniszterként, államtitkárként, kormánypárti képviselőként, és mégis: az 1990-től egészen a 2010-es „fülkeforradalomig”, illetve ezt pontosítva az orbáni alaptörvény 2012-es hatályba lépéséig terjedő időszakot mint „posztkommunizmust” jellemzi a szöveg. Elismeri ugyan az 1990-es fordulatot mint az „új demokrácia és alkotmányos rend kezdetét”, amit a „Szent István-i államszervezéshez fogható” tettnek tekint, mivel kialakult a demokratikus jogállam, a piacgazdaság jogi keretei, átrendeződött az ország nemzetközi kapcsolatrendszere és „a nemzetpolitikába illesztették” „a határon kívül rekedt magyar közösségekért való felelősségvállalást”. Mégis

„posztkommunizmusnak” nevezi az 1990 és 2010 közötti időszakot,

mivel „nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek”, és emiatt végig fennállt szerintük „az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének” veszélye.

A szöveg fontos sajátossága, hogy nem fordul benne elő Európa, nem tartalmazza az európai integrációhoz, a demokratikus országok közösségének való csatlakozás gondolatát, viszont többször szerepel benne az önrendelkezés, a függetlenség gondolata, s szerinte

csak „az önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék”.

Tudjuk, hogy ez a retorika a közelmúltban a békemenetek molinóin jelent meg, a távolabbi múltban pedig Csurka István írásaiban.

A szöveghez szűkszavú indoklást fűztek, mely szerint az nem más, mint „az előterjesztők akaratának kinyilvánítása”. Az előterjesztők – Orbán, Kövér és társai – akaratát kell az országgyűlésnek elfogadnia.

Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz ellenzékben is önmagát azonosította a nemzettel, és 2010-es hatalomra jutása óta folyamatosan ezt teszi. Híven korábbi választási jelszavához, a nemzet „csak a Fidesz”.

Kérdés szokás szerint csak egy van: mit tesznek az ellenzéki képviselők?

Részt vesznek-e ennek a politikai nyilatkozatnak a jövő hétfői parlamenti vitájában? Elmennek-e az ünnepi ülésre, és ha igen, hogyan szavaznak erre a nyilatkozatra.

Remélem, nem vesznek részt a vitában, nem mennek el az ilyen módon tartott ünnepi ülésre, és megtalálják a módját, hogy kinyilvánítsák: elutasítják a nyilatkozat tartalmát.

Kitapsolva

Emlékezetem szerint ilyen még nem történt az Országgyűlésben – már ha egyáltalán országgyűlésnek nevezhető, ami most az Országház felsőházi termében folyik. De ezt most tegyük félre. Az történt ugyanis, hogy egy képviselőt, miközben mondta a magáét, kitapsoltak.

Napirend előtt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szólalt fel a kormány nevében, és többedszer dicsekedett el azzal, hogy mennyi védőeszközt hoztak be repülőgéppel, és micsoda készlet vár kiosztásra az állami raktárakban.
Ilyenkor két percben szólhat hozzá minden frakció egy-egy képviselője, s másodikként Szabó Tímea, a Párbeszéd frakcióvezetője kapott szót. A Szijjártó dicsekvésében szereplő védőeszközökről megjegyezte:

Ráadásul nem tudjuk, hogy hova mennek ezek a maszkok. Ahányszor a miniszterelnök parádézik a sajtó előtt a kórházakban, a fele esetben nincsen a fogadó orvosokon maszk, vagy az a sebészi maszk van, amiről az orvosok nagy része azt mondja, hogy hát nem sokat ér.

Viszont azt halljuk, hogy Kolozs megyében kaptak huszonegyezer maszkot, Maros megyében hatvanezret, Beregszászban, Csíkszeredában, Kovászna megyében, Zilahon, Horvátországban, Macedóniában …
Meg sem várták, mire fut ki a felszólalás, a határon túli magyar területekre tovább szállított védőeszközöknek már az említése is annyira felbőszítette a fideszeseket, hogy ütemes tapsba kezdtek, hogy Szabó ne is folytathassa hozzászólását.
Nem is tudta befejezni, nem derülhetett ki, hogy mit is mondott volna ezekről a szállítmányokról.
Kövér László sem hagyta, hogy befejezze: „Képviselőasszony, sajnos az Ön által kiváltott viharos tetszésnyilvánítással nem tudtam mit kezdeni.” Jóval később, egy azonnali kérdésre válaszolva Szijjártó azt állította, hogy a továbbszállított eszközök a teljes behozott mennyiség mindössze két és fél százalékát teszik ki, tehát jószerével csak szimbolikus segítségről van szó.
A fideszesek nem véletlenül reagáltak spontán módon ennyire durván. A mai magyar közéletben megkérdőjelezhetetlen tabu, hogy a magyar állam különösebb mérlegelés nélkül, számolatlanul folyósítja a milliárdokat a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok szervezeteihez, intézményeihez. Harminc éve megy a pénz a magyar iskolarendszerbe, a magyar magánegyetemekre, de a székelyföldi mezőgazdaságba, a vajdasági magyarok lakásépítésére, vállalkozásaik támogatására is.
Ebbe a logikába illik, hogy a drága pénzért vásárolt eszközökből ajándékba ad a magyar állam a szomszéd országokban kisebbségben élő magyaroknak (és mellesleg azoknak a nyugat-balkáni államoknak is, amelyeket az Orbán-rendszer a maga befolyási övezetévé kíván tenni). Ez pedig nem magától értetődő.
A következőket írtam erről az Élet és Irodalomban januárban megjelent elemzésemben:
A szomszéd országokban élő kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatához, oktatási intézményeinek, színházainak, helyi sajtójának fenntartásához a magyar költségvetésből nyújtott támogatások a köztársasági Alkotmányban is rögzített állami kötelezettséget valósítják meg, amennyiben arra irányulnak, hogy a kisebbségi magyarok nyelvükben és kultúrájukban magyarokként élhessenek más állam területén, más állam politikai fennhatósága alatt teljes életet.

Az ilyen támogatásokat ugyanúgy tartalmazta a 2010 előtti kormányok költségvetése is, mint a mostaniaké, ezek tekintetében a magyar politikában 1989 óta konszenzus volt.

Ennek alapja, hogy minden politikai erő egyetértett abban, hogy a kisebbségi lét hátrány, amit súlyosbított a szomszédos államok kommunista–nacionalista kormányainak a kisebbségeket elnyomó asszimilációs politikája, és a mai magyar állam erkölcsi kötelezettsége ennek ellensúlyozása e támogatással.
Más a helyzet az Orbán-kormány által növekvő mértékben nyújtott gazdasági, szociális és sportcélú juttatásokkal, mivel ezek nem a kisebbségi magyarok magyarként való életvitelével függenek össze, s vállalkozásaik, lakáshoz jutásuk, gyógykezelésük vagy futballakadémiáik finanszírozása – lássuk be – egyszerűen nem várható el a magyarországi adófizetőktől, hiszen a határon túliak a lakóhelyük szerinti államban szereznek jövedelmeket, fizetnek adókat és járulékokat, amivel az ottani állam működtetéséhez járulnak hozzá.”
Szerintem ez vállalható különbségtétel: mi a magyar állam dolga, és mi nem az. A koronavírus-járvány idején alkalmazandó védőeszközök beszerzése pedig nyilvánvalóan a második kategóriába tartozik. A csallóközi, székelyföldi, vajdasági vagy kárpátaljai magyarokat az ottani egészségügyi rendszernek kell maszkkal, védőkesztyűvel, az ottani kórházakat lélegeztetőgéppel ellátnia, hiszen ők oda fizetik az adót és az egészségbiztosítási járulékot, nem a magyarországi költségvetésbe.

Szabad ezt kimondani?

Legalábbis annak az ellenzéknek, amely nem támogatja a Fidesz nacionalizmusát, ki kell mondania.

Vetésterv

Kiváló közgazdász kollégám és évtizedeken át intézeti szobatársam, Soós Károly Attila azzal jellemezte a szovjet tervgazdaság működését, hogy a mezőgazdaságban vetéstervet adtak ki a kolhozoknak, amelyben előírták, hogy az év melyik napján milyen terményeket kell elvetni.

Hiába jött a fagy, az előírt vetéstervet mindenütt végre kellett hajtani, és aki nem tette, az számíthatott arra, hogy szabotázs miatt vonják felelősségre, és akár ki is végezhetik. Ez jutott eszembe, amikor két tekintélyes kórházigazgatót is felmentettek, mert nem hajtották időben végre azt a miniszteri utasítást, hogy tegyék szabaddá az ágyak 60 százalékát a koronavírus miatt megbetegedettek számára.
Azután láttuk, ahogy Orbán Viktor az ajkai kórházban azzal dicsekszik, hogy minden koronavírusos betegnek lesz helye valahol, jut neki intenzív ágy és lélegeztetőgép.
Tudjuk, ilyen szörnyű helyzet alakult ki február-márciusban Észak-Olaszországban, ahol nem jutott minden, intenzív kezelést igénylő koronavírusos betegnek ágy és lélegeztetőgép, és emiatt arról kellett dönteniük az orvosoknak, hogy melyik beteget lássák el, és melyiket hagyják meghalni.
Azt már korábban tudni lehetett, hogy Magyarországon mintegy ezer intenzív ágy van, ami az ország népességéhez képest valamivel több az olaszországinál, de sokkal kevesebb a németországinál a járvány előtt, amihez képest a németek is meg akarták kétszerezni az intenzív ágyak számát. Ha a megkétszerezést nem is érték el, de jelentősen növelték az intenzív ágyak számát, és ennek érdekében elhalasztottak minden halasztható műtétet, kezelést, és valóban felszabadult sok hely a kórházakban, olyannyira, hogy ez számos kórházban pénzügyi nehézségeket okozott, hiszen csökkent a bevételük.

Közben a betegség terjedését a korlátozó intézkedésekkel sikerült fékezni, a ma már közismert görbe laposabb lett, és valóban mindenütt minden betegnek jutott hely és szükség esetén lélegeztetőgép.

Mint tudjuk, az Orbán-kormány hatalmas beszerzési akciót indított el, és el akarják érni, hogy nyolcezer lélegeztetőgép álljon rendelkezésre az országban. Az ágyak szabaddá tételére vonatkozó utasítás deklarált célja, hogy 36 ezer ágy legyen üres a koronavírusos betegek számára.
Én eddig szakértőktől – először talán László Imre többször volt kórházigazgatótól, ma XI. kerületi polgármestertől a Klubrádióban – csak olyan véleményt hallottam, hogy ez messze több, mint amire szükség lehet. Most Lantos Gabriella korábbi újságírótól majd egy magánkórház ügyvezetőjétől olvastam alapos számítással alátámasztva ugyanezt. Mind László Imre, mind Lantos Gabriella szerint sem nyolcezer lélegeztetőgépre, sem 36 ezer ágyra nem lehet szükség Magyarországon.

A megfertőzöttek nagy többségének nincsenek vagy enyhék a tünetei, kórházi ellátásra csak 15-20 százalékuknak lehet szüksége (ez a szám ma sem éri el az ezret), és közülük is csak kevesen (ma száznál kevesebben) kerülnek lélegeztetőgépre.

Lantos számítása szerint még ha a járvány pályája a legrosszabb belgiumi vagy olaszországi pályához kerülne közel, akkor is legfeljebb az Orbán által megjelölt szám legfeljebb egynegyedére lehet szükség. Az, hogy rengeteg pénzt költenek feleslegesen lélegeztetőgépekre, önmagában is baj, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy súlyos betegek ezreit küldik haza emiatt a kórházakból, akik folyamatos orvosi ellátásra, de legalábbis szakszerű ápolásra szorulnának, és akiknek a szakszerű ápolását a családoktól nem lehet elvárni.

Mi az, amit ebből az EMMI minisztere és az egészségügyért felelős államtitkár nem tud?

Nyilvánvaló, hogy amit László Imre és Lantos Gabriella tud, azt ők is tudják, tudhatják. Mégsem eszerint cselekednek.
Azt mondja Orbán is, a miniszter is és a tiszti főorvos is, hogy orvosi szakmai döntés, hogy kit küldenek haza a kórházból és kit nem.

Ez akkor lehetne igaz, ha nem határozták volna meg előre, hogy az ágyak 60 százalékát kell szabaddá tenni, és nem ezt bontották volna le az egyes kórházakra. De meghatározták ezt a számot, és lebontották kórházakra.

Pontosan úgy, ahogy a Szovjetunióban, majd szovjet példára az ötvenes évek Magyarországán is kiadták a vetéstervet a kolhozoknak illetve téeszeknek. Ahogy annak idején nem tudták előre, hogy milyen lesz az időjárás, és milyenek az egyes mezőgazdasági üzemekben a talajviszonyok, ugyanúgy nem tudták a miniszteri utasítás kiadásakor sem, hogy az egyes kórházakból hány beteget lehet felelős módon kiebrudalni, hány betegnek nincs szüksége szakszerű kórházi ellátásra.
Az egyes betegek és hozzátartozóik számára a kérdés természetesen az, hogy milyen felháborító méltánytalanság történik velük, és hogyan fogják a helyzetet megoldani. A következő,

valamennyiünk számára fontos kérdés az, hogy hogyan sértheti meg a kormány ezzel az intézkedéssel sok-sok ezer beteg elemi jogát az egészségügyi ellátáshoz.

Annak számára, aki a magyarországi közállapotokat elemzi, az a következő kérdés, hogy vajon mi késztette Orbánt – mert ne legyen kétségünk: magát a döntést sem a miniszter, hanem maga Orbán hozta, és minden bizonnyal ő döntött arról is, hogy a szembeszegülő kórházigazgatókat felmentsék – erre a példátlanul durva lépésre?
Csak az történhetett, hogy amikor

Orbán érzékelte, hogy Magyarországon is terjed a koronavírus-fertőzés, és értesült arról, hogy milyen szörnyű helyzet alakult ki Észak-Olaszországban a járvány csúcsán, páni félelem vett erőt rajta: nehogy nálunk is előállhasson hasonló helyzet, ami veszélyeztethetné a hatalmát, és úgy döntött: ezt minden áron el kell kerülni.

Úgy döntött: kerül, amibe kerül, biztosítani kell a szükséges számú ágyat, benne intenzív ágyat és lélegeztetőgépet, mégpedig a járvány legkedvezőtlenebb alakulásának lehetőségéből kiindulva. A hatalmas mennyiségben, a járvány és a vevők világméretű versenye miatt magas áron importált védőfelszerelést is központi raktárakban tárolják, hogy a kórházakban mindenképpen legyen elegendő, ha majd eljön a járvány csúcsa, ezért jut még mindig csak kevés a háziorvosoknak, a lakosságnak pedig ezért nem adnak még mindig az állam által beszerzett készletekből.
Egy dolog az, hogy Orbán erre a következtetésre jutott, és a másik dolog, hogy senki nincs, aki azt mondhatná neki: ez őrültség, ennek semmi értelme, kizárt dolog, hogy akár harminchatezer ágyra, akár nyolcezer lélegeztetőgépre szükség lenne.

Ezt hívják önkényuralomnak. A minden korlát nélkül hatalmat gyakorló zsarnok súlyosan elhibázott döntést hoz, és senki sem mer neki ellentmondani.

Tíz éve lehet tudni, hogy Orbán önkényuralmat épít, de soha ennyire egyértelmű nem volt, hogy mit jelent az önkényuralom.

Orbán járvány idején is csak Orbán

Az ellenzék, ha jól értem, igazán gáláns, mondhatni indokolatlanul gáláns ajánlatot tett a kormánynak. Nem tudom, minden bekerült-e ebbe az ajánlatba, amit a DK elnöksége tegnap nyilvánosságra hozott, vagy csak a harminc napos határidő.

Azért tartom ezt indokolatlanul gáláns ajánlatnak, mert a mi helyzetünkben, amikor a kétharmados fideszes többség gépiesen megszavaz mindent, amit Orbán elé tesz, a harminc napos határidőnek csak szimbolikus jelentősége lenne. Orbán a válaszában ezt ki is mondta, rámutatva arra, hogy a mögötte álló többség úgyis megszavazza.

Azért tartom indokolatlannak az ajánlatot, mert ha a kormány elfogadta volna, azt a hamis képet adná a közvéleménynek, hogy létezik a kormány fölötti parlamenti kontroll.

Orbán nem élt ezzel a gáláns ajánlattal. Ha jól értem a napirend előtt elhangzottakat, semmit nem változtatnak a benyújtott törvényjavaslaton. Nem fogadnak el időbeli korlátot. Nem mondtak le a büntető törvénykönyv módosításáról. Nem tartottak igényt az ellenzék támogatására.
Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője újra felajánlotta azt, ha elfogadják a szimbolikus határidőt. (Szerintem rosszul tette.) Ők ezt elutasították.
Orbán a gazdasági intézkedésekben is ragaszkodik a saját szokásos logikájához. Adót és hiteltörlesztést enged el, mindenkinek és nagyvonalúan. Azt az ellenzéki követelést viszont, hogy hosszabbítsa meg és összegében is emelje a munkanélküliek ellátását, elutasítja. Azt mondja, hogy akinek megszűnik a munkahelye, azt abban segítik, hogy találjon magának másikat.
Nehéz elképzelni, hogy milyen új munkát talál magának a válság időszakában mondjuk egy idegenvezető, egy pincér vagy egy bárzongorista, akinek most megszűnik a munkája. Mivel a szolgáltató szektorban a most munkájukat elvesztők jó része nem munkaviszonyban, hanem önálló vállalkozóként dolgozik, nekik csak a jövedelempótló támogatás más, alapjövedelem-szerű formája segítene, amit a Párbeszéd javasol, de a kormány hallani sem akar róla.
Az ellenzéki hozzászólásokra adott válaszában is hű maradt magához Orbán. Be kell látni, hogy okosan, meggyőzően érvelt egyes, szerintem is elhibázott követelésekkel szemben, mint a kijárási tilalom vagy a hatósági árak ellen (az Országgyűlésben ma mindkettőt a jobbikos Jakab Péter követelte, de hatósági árakat rendszeresen szorgalmaz az MSZP is).
Ugyanakkor az ellenzékkel szembeni általános elutasító attitűdje jelent meg válaszának végén: nem érdekli őt, hogy mit csinál az ellenzék, neki csak az a fontos, hogy a 133 kormánypárti képviselő ott álljon mellette. Ott is áll.
Ott áll, és meg fogja szavazni a büntető törvénykönyv módosítását, amiről Orbán nem beszélt, de a kormány ragaszkodik hozzá. Én ezt, a „rémhírterjesztés” büntetésének súlyosbítását tartom a törvényjavaslat legveszélyesebb elemének. Ez a legvilágosabb jelzése annak, hogy

a járványhelyzetet a demokratikus jogok további korlátozására használják.

Én a másik ilyen jelzésnek azt tartom, ahogy katonákat küld a kiválasztott végekhez és járőrözni az utcákra. Ezt az ellenzékiek egyáltalán nem hozták szóba, miközben Orbán indító beszédében nagy jelentőséget tulajdonított a védekezés „katonai” vonalának. Egész retorikáján végigvonul a „katonás” illetve rendőri szemlélet, az egyenruhások állandó szerepeltetése, amihez hasonlót más országokban nem látunk.

Van-e világjárvány idején gravitáció?

Talán senki sem kételkedik abban, hogy a világjárvány nem szünteti meg a gravitációt. Ha a kezünkbe fogunk egy tárgyat, és elengedjük, az akkor is leesik a földre, ha koronavírus-járvány van. Ezt a primitív kérdést azért érdemes feltenni és azért érdemes ezt a primitív választ adni rá, hogy feltehessem a következő kérdéseket.

A második kérdés: van-e világjárvány idején – a közgazdászok kedvenc formuláját alkalmazva – ingyenleves? Másképp forgalmazva: érvényes-e világjárvány idején is az, hogy amit valakinek adunk azt – valakitől előbb vagy utóbb el kell venni? Merthogy az ellenzéki pártok sorra javasolják azt, hogy ezt meg azt az állam fizesse ki az embereknek. Van, ami ebből helyeselhető – mondjuk a munkanélküli ellátás háromról kilenc hónapra növelése – és van, ami nem, például a hitelek törlesztésének általános felfüggesztése. De ebbe most nem megyek bele, hanem felteszem az igazi kérdést.

Nélkülözhető-e világjárvány idején a hatalom ellenőrzése és bírálata, felfüggeszthető-e világjárvány idején az ellenzékiség?

Vajon mindazok az okok, amelyek miatt a hatalmon vevők bírálatára és ellenőrzésére általában szükség van, érvényesek-e világjárvány idején?

Számos ellenzéki politikus adott erre a kérdésre nemleges választ az elmúlt napokban, az élen Molnár Zsolttal, az MSZP képviselőjével, budapesti elnökével. De hallottam ilyesmit már ellenzéki párt politikusaitól is. Molnár például máris bejelentette, hogy az MSZP-frakciója meg fogja szavazni a T/9790 számú, A koronavírus elleni védekezésről című törvényjavaslatot, amelyet a Facebook népe máris csak felhatalmazási törvényként emleget.
Ez a törvény mindenekelőtt meghosszabbította az Orbán-kormány által kihirdetett „veszélyhelyzetet”, melyet a kormány csak 15 napra vezethet be.

Az Eötvös Károly Intézet, valamint más jogászok, köztük Schiffer András is azonnal rámutatott, hogy ezt a kormány még saját alaptörvénye alapján sem tehette volna meg, továbbá hogy a szükséges intézkedésekre az egészségügyi törvénynek a járványhelyzetre vonatkozó rendelkezései, a katasztrófavédelmi törvény és más törvények elegendő lehetőséget adnak.

Mint tudjuk, a kormány külön intézkedéssel a Honvédségre bízta 140 kiválasztott, fontosnak ítélt cég felügyeletét, s e célból katonatiszteket küldött ezekbe a cégekbe, továbbá katonákat járőröztet az utcán.
Erre – túl azon, hogy a veszélyhelyzet kihirdetésére sincs alkotmányos ok – semmiféle jogalap. Erre valakik bizonyára Orbánt is figyelmeztették, mert erről a kormány nem rendeletet adott ki, csak határozatot hozott, amely határozat a katonáknak a cégeknél semmiféle hatáskört nem ad.
A benyújtott törvényjavaslat egyúttal a büntető törvénykönyvnek a rémhírterjesztésre vonatkozó rendelkezését is módosítja, megengedhetetlen módon.
Azokkal értek egyet, akik szerint

ellenzéki képviselőnek erre a törvényjavaslatra csak nemmel helye s szavaznia, és ezt alaposan el is kell a nyilvánosságnak magyaráznia.

Most azt hallom, hogy az ellenzéki pártok hétpárti egyeztetést kezdeményeznek. Bizisten nem értem, miért? Ha ezt vagy azt kihagyják a szövegből, vagy ha beleírják, hogy akár havonta kell annak hatályát meghosszabbítani, akkor rendben lesz a veszélyhelyzet? Akkor rendben lesz a katonaság alkalmazása? Ugyan már. Ezekkel nincs miről hétpárti egyeztetni. Ezt nem lehet úgy átírni, hogy azt magára adó ellenzéki megszavazhassa.

Víruspingpong

A Külügyminisztérium államtitkára ül az ATV Start stúdiójában. Menczer Tamásról van szó, aki az ország nemzetközi képéért felel, és az Országgyűlésben – feladatához híven – a legélesebb támadásokat intézi az ellenzék ellen. Most a külföldön rekedt magyarok hazautaztatásáról és a határforgalomról kérdezi őt a műsorvezető.

Tudjuk, most az Európai Unión illetve a schengeni övezeten belül is minden határt lezártak a személyforgalom elől, minden állam csak a saját polgárait engedi hazatérni. A magyar esetben azonban ez felvet egy sajátos kérdést. Miképpen vonatkozik ez a kettős állampolgárokra? Idézem a műsorvezető és az államtitkár beszélgetését.

Mi van a kettős állampolgárokkal? Például ha valaki román-magyar kettős állampolgár, akkor bármikor beléphet Magyarországra, hiszen magyar útlevele van, nincsen benne a lakcíme, de hogyha megy Románia felé, akkor bemutatja a román határon a román útlevelét, és minden további nélkül haza kell engedni, hiszen romániai Állampolgár is. Ez azt jelenti, hogy a kettős állampolgárok mozgása, az gyakorlatilag innentől fogva nem korlátozott?

  • Én nagyon bízom abban, hogy nem mondok nagy butaságot, amikor a formál logika szabályai szerint erre is az vonatkozik, hogy saját állampolgárát minden ország befogadja.

Tehát ezek szerint a határ, a közúton két saját országa között a kettős állampolgárok szabadon mozoghatnak?

  • A formál logika szerint igen, és szerintem ez jól is van így, mert állampolgársági alapon mindenki beléphet oda, ahol állampolgár.”

Az államtitkár szerint jól van ez így. Biztosan? Azt hallottuk, és ez valóban logikus: aki magyar állampolgár, az bejöhet az országba. Ha pedig a magyar-román határon a román útiokmányát mutatja fel, akkor továbbutazhat Romániába. Utána a magyar útiokmányával bármikor visszatérhet Magyarországra. Majd akár újra Romániába. Ha rokonai, barátai, ismerősei kérik, hogy ezt vagy azt intézze el, vásárolja meg a másik országban, és visszaúton hozza el, ennek nincs akadálya.
Emlékszünk még, hogy amikor az emberek általában nem utazhattak külföldre, mennyi megbízást kapott rokonaitól, ismerőseitől az, aki utazhatott. Most egy időre a kettős állampolgár kerülhet ebbe a kivételezett helyzetbe, s csak rajta múlik, hogy él-e vele. S ha él, és egyszer elkapja valahol a vírus, akár itt, akár ott, hordozhatja magával ide-oda. Tovább is adhatja másoknak itt is, ott is. Ezt nevezhetjük akár víruspingpongnak is. Hogy a legtöbb határon túli magyarnak eszébe sem jut az ilyesmi? A legtöbbnek nem, de akadhatnak olyanok is, akiknek igen. Máris nem érvényesül a járvány miatt szükségesnek ítélt korlátozás.
A példa persze extrém, hiszen extrém a helyzet. Mégis van egy fontos tanulsága.

Ebben az extrém helyzetben az mutatkozik meg annak hátránya, hogy a magyar állampolgársági törvény nem lesz különbséget a Magyarországon élő és a külföldön élő, magyarországi lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok és azok útiokmányai között.

Ebben az extrém helyzetben világos, hogy ez nem jó, sőt akár veszélyes is lehet. Lehetnek más extrém helyzetek is, például a bűnüldözésben, ahol ez szintén nem jó. Az Orbán-kormány államtitkára ezt nem tudja felfogni.

Már megint Gulyás-infó

Azt vártam, hogy ebben a válsághelyzetben nem kell majd kommentálni Gulyás Gergely miniszter sajtótájékoztatóját. De kell.

Amikor egy újságíró arról kérdezte, hogy mit szól az ellenzék reakcióihoz a kormány intézkedéseire, a következőképpen válaszolt:
Nem akarok a jelenlegi helyzetben az ellenzékkel foglalkozni. Az ellenzékiek közül is nagyon kevesen vannak, akik az országgal foglalkoznak a jelenlegi helyzetben. Majd egyszer, amikor véget ér a válság, akkor érdemes lesz megnézni azokat a javaslatokat, amiket ők tettek. Sok csupán elmélyítené a válságot és meghosszabbítaná. De nem akarok szándékosan ellenzékiekkel foglalkozni. Az a jelenlegi helyzetben elvárható, hogy az Országgyűlésben az ellenzék adja meg azt a négyötödös támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy soron kívül, azonnal el tudjuk fogadni a felhatalmazó jogszabályt, ami továbbra is a vészhelyzet fenntartását lehetővé teszi, ezen túlmenően pedig nem szeretnék az ellenzék magatartásával és javaslataival foglalkozni. Vannak kevesek, akik felelősen cselekszenek, és vannak olyanok, akik, úgy tűnik, hogy a vírusnak drukkolnak. És van egy harmadik kategória, aki pedig azért szomorkodik, hogy nem magyar, hanem külföldi volt az első beteg.
Noha több komoly jogász egybehangzóan vonja kétségbe a veszélyhelyzet kihirdetésének alkotmányosságát, a pártok minden bizonnyal meg fogják annak fenntartását szavazni. Gulyás miniszter ennek tudatában beszél így az ellenzékiekről. Én is figyeltem arra, hogy miket javasoltak illetve miket követeltek az elmúlt hetekben az ellenzéki pártok. Sok olyat hallottam, amivel egyetértek, és néhány olyat is, amivel nem. De olyat, amelyre azt lehetne mondani, hogy „csupán elmélyítené a válságot és meghosszabbítaná”, én nem hallottam. Azt pedig kifejezetten aljas feltételezésnek tartom, hogy bárki is „a vírusnak drukkolna”.

Gulyás miniszter mondatain újra meg újra áttör a politikai ellenfelekkel szembeni vak gyűlölet.

Én sok rosszat gondolok az Orbán-kormányról, hibáztatom azért is, hogy milyen állapotban van ma a magyar egészségügy, de olyat sosem mondanék rájuk, hogy a vírusnak drukkolnak.

Stan wojenny – Hadiállapot

A cím lengyel kifejezés, szó szerint hadiállapotot jelent, bár annak idején magyarra szükségállapotnak fordították. A fiatalabbak már nem emlékeznek rá, de a mi történelmi tudatunkhoz hozzátartozik: 1981 december 13-án hirdette ki Lengyelországban Jaruzelski tábornok, pártfőtitkár és miniszterelnök, hogy megállítsa a kommunista pártállam szétesését és törvényen kívül helyezze a Szolidaritás szakszervezetet.

Arról jutott ez eszembe, hogy az Orbán-kormány most 140 vállalatot „a hadsereg ellenőrzése alá von”, katonatiszteket küld ki a kiválasztott, stratégiai jelentőségűnek minősített vállalatokhoz az „operatív törzs”. Az 1981-es lengyel szükségállapot esetében láttunk hasonlót, ott helyeztek minden nagyvállalatot a hadsereg ellenőrzése alá, de hát ott katonai junta (Wojskowa rada ocalenia narodowego, a nemzet megmentésének katonai tanácsa) vette át a főhatalmat az országban. Figyelem a médiát, az internetet, de egyetlen európai ország esetében sem hallottam, hogy a járvány elleni intézkedésekben ilyen feladatot róttak volna a hadseregre.

Igaz, olyat sem láttam máshol, hogy magas rangú rendőrtiszt vezetné a járványügyi intézkedésekről folytatott kormányzati kommunikációt, de még olyat sem, hogy „operatív törzsnek” nevezzék a járványügyi intézkedéseket koordináló kormányzati szervet.

Persze, nem minden európai országról vannak ismereteim.

Az eddig politológusként ismert Farkas Örs, aki most a miniszterelnökség egyik szóvivője, képtelen volt Bolgár Györgynek a Klubrádió adásában megindokolni, hogy miért kell a katonatiszteket a vállalatokhoz küldeni. Mint ahogy azt sem, miért kell katonai őrjáratokat küldeni az utcákra.

Én egyetlen magyarázatot tudok: Orbán Viktor, a „vezénylő tábornok” erőteljes vonzódását mindenféle fegyveres intézményhez: katonasághoz, rendőrséghez.
És még egy megjegyzés egy hírhez. Most hallom, hogy Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója fordult a nagy könyvkereskedő cégekhez és könyvkiadókhoz, hogy bocsássanak rendelkezésre könyveket a karanténba zárt emberek számára. Maga a könyvakció rendben volna, csak egyet nem értek. A megkeresés a könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületéhez érkezett. Miért Demeter Szilárdtól? A kormány bármely hivatala közvetlenül is fordulhatott volna az egyesülethez. Az, hogy Demeter Szilárdra bízták a feladatot, azt mutatja: őt a kormány az egész kultúra, benne a könyvszakma főnökének tekinti már az Orbán-kormány.

Érzek némi rokonságot Demeter szerepe és a katonatisztek vállalatokhoz küldése között.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!