„Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.” – Ara Kovács Attila Diplomáciai jegyzete
Január 1-ével életbe lépett Ausztriában az a törvény, mely megvonja az osztrák szintű gyermektámogatást azoktól a külföldi munkavállalóktól, akik nem Ausztriában nevelik a gyerekeiket. Nem teljes elvonásról van szó, a családi pótlék ezután is jár, de mondjuk egy olyan magyar munkavállaló esetében, akinek gyermekei Magyarországon élnek, neki a magyar szintű támogatást fizetik ki. Bécs szerint legalább egymilliárd euróról van szó, amit a jövőben nem kívánnak átvállalni.
A magyar kormány jegyzékben tiltakozott az osztrák külügyminisztériumnál, s egyértelműsítette: a szerinte diszkriminatív lépés miatt Marianne Thyssen szociális ügyekben illetékes uniós biztoshoz fordul, s ha ennek sem lesz foganatja, akkor megtámadja a családi pótlék indexálását az Európai Bíróságon.
Kérdés azonban, hogy vajon milyen sikerrel…? Ugyanis, míg Budapest bűnös diszkriminációról beszél, az osztrák eljárás egyáltalán nem nevezhető diszkriminatívnak, hisz az tulajdonképpen nem csak a külföldi munkavállalókra, de osztrákokra is épp úgy vonatkozik, ha az ő gyermekei sem élnek Ausztriában.
Igaz, az érintett osztrákok száma minden bizonnyal elenyésző, ugyanakkor nagyon nagyszámú külföldit – főként kelet-európait – érint majd, az intézkedés, hisz sajnos bevett gyakorlattá vált, hogy a magyarok, csehek, szlovákok stb. többsége eddig sem vitte magával gyermekeit, de felvették értük az osztrák támogatást. Ez általános gyakorlatnak számít – érvelnek az osztrákok, s tudvalevő, hogy igazuk van.
Ennél fogva a Bécshez intézett tiltakozás és a fenyegetőzések aligha elégségesek, hogy Budapest kierőszakolja a törvény megváltoztatását. Akkor pedig mi az értelme az egésznek?
A lényeg épp ebben a körülményben rejlik. Nem tagadható, hogy a jobboldali osztrák kormány – melynek egyébként tagja a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) is – lázasan keresi azokat a témákat, amelyek – legyenek azok akár jogosak is, mint jelen esetben – kifejezetten a külföldiek ellen irányulnak, s demonstrálják azt, hogy Bécs mindent megtesz saját állampolgárainak, illetve az osztrák érdekeknek „védelmében”. Persze, nem feltételezhető, hogy Budapesten ne tudnák: tiltakozásuknak nem lesz foganatja, mert egyszerűen nincs igazuk. Az osztrákok ugyanis nem diszkriminálnak, hanem bezárnak egy olyan kiskaput, amit a kelet-európaiak előszeretettel használtak ki némi többletpénz reményében. Viszont a kakaskodással a magyar munkavállalók jogainak védelmét imitálják, s ezzel igyekeznek kielégíteni a populista elvárásokat.
Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.
A jelenség sok tekintetben beszédes, sőt bizonyos értelemben számos egyéb tanulsággal is bír, hisz ennél plasztikusabban semmi sem képes kifejezni az európai radikális jobboldal, továbbá az Európa-szkeptikusok kontinentális összefogásának képtelenségét. Az elmúlt két évszázad során számos, rövidebb-hosszabb életet megélt internacionálét láthattunk már. Egyet azonban soha: a jobboldali pártokét. Nacionalizmusuk és az oly jellemző belső indulataikat tüzelő populizmusuk képtelenné teszi őket az összefogásra. A 20. században csak háborúkat tudtak kirobbantani, békét és megegyezést teremteni soha.
