Ahogy Oroszország egyre hevesebbé teszi a civilek és a kritikus infrastruktúra elleni támadásait, Ukrajna védelme annak próbájává vált, hogy a civilek védelmére irányuló nemzetközi elkötelezettségnek még mindig van-e gyakorlati jelentősége.
A 2005-ös világcsúcstalálkozón, amelynek témája „A millenniumi fejlesztési célok: öt évvel később” volt, az ENSZ minden tagállama megerősítette a civilek védelmére vonatkozó kötelezettségét – az úgynevezett R2P-t. A csúcstalálkozó nem csupán kijelentette, hogy „minden egyes államnak felelőssége, hogy megvédje lakosságát a népirtástól, a háborús bűnöktől, az etnikai tisztogatástól és az emberiség elleni bűnöktől.” Hanem azt is, hogy „a nemzetközi közösségnek az Egyesült Nemzetek Szervezetén keresztül szintén felelőssége, hogy az [ENSZ] Alapokmány VI. és VIII. fejezeteivel összhangban megfelelő diplomáciai, humanitárius és egyéb békés eszközöket alkalmazzon a lakosság védelmének elősegítése érdekében.”
A védelem gondolata és nyelvezete tehát elvileg ismerős a nemzetközi diplomáciában. Az R2P gyakorlatba ültetése azonban nem az. Az R2P természetesen nem egy új, önálló felhatalmazás az erő alkalmazására; a kényszerítő jellegű kollektív fellépést továbbra is az ENSZ Alapokmány szabályozza. De az elv tágabb, mint a katonai beavatkozás, és nem kevésbé fontos.
Kijevből írva nehéz figyelmen kívül hagyni, mennyire megváltozott Oroszország légi hadjárata az elmúlt néhány hónapban. A légitámadás-riadókat már nem lehet egyértelműen felosztani veszélyes éjszakákra és viszonylag normális napokra. Most már megszakítják a munkát, az iskolai oktatást, a közszolgáltatásokat, a bevásárlóközpontok működését és a tömegközlekedést; rövid időre véget érnek, majd újrakezdődnek. A polgári élet egyre inkább annak a várakozásnak a köré szerveződik, hogy támadások érkeznek.
A számok ezt megerősítik. A legfrissebb rendelkezésre álló héten Kijevben 56 légitámadás-riadó volt, amelyek összesen több mint 87 órán át tartottak – átlagosan napi több mint 12 órán át. A főváros szeptember 27-én több mint 18 órát, szeptember 30-án pedig 20 órát és 47 percet töltött riadóállapotban. Szeptember egészében a riadók 242 óra 40 percig tartottak, ami a hónap teljes időtartamának egyharmadát jelenti. Kijev továbbra is működik, de mára egy szinte folyamatos nyomás alatt élő fővárossá vált, ahol egyes szolgáltatások megszakadtak, mások pedig egyre nagyobb veszélynek vannak kitéve.
Az emberi következmények Ukrajna egész területére kiterjednek. Az ENSZ Emberi Jogi Megfigyelő Missziója 2026 januárja és augusztusa között 2 222 civil halálesetet és 13 058 sérültet igazolt – összesen 15 280 áldozatot, ami 55 százalékkal több, mint 2025 azonos időszakában. Szeptember első 24 napja alatt további, előzetes becslések szerint 200 halálesetet és 1 234 sérültet regisztrált. Kijevben a 24 napból 16-on voltak civil áldozatok, ami a teljes körű invázió óta példátlan gyakoriságot jelent.
A támadások egyre inkább azokat a rendszereket is célba veszik, amelyek a polgári életet lehetővé teszik. Az ENSZ dokumentálta az oroszok ismételt csapásait az áramtermelő, -átviteli és fűtési infrastruktúrára, ami miatt millióknak kellett vészhelyzeti áramkimaradásokkal szembesülniük, és több százezren maradtak fűtés nélkül. Az Oroszország által elfogott tervek, amelyek szerint a tél beállta előtt tovább kívánják rombolni az áram-, fűtés-, gáz-, víz- és közlekedési hálózatokat, az ország egyes részeit ideiglenesen lakhatatlanná tehetik, és újabb menekülthullámot idézhetnek elő.
Ukrajna egy egyértelmű eset: egy szuverén állam próbálja megvédeni lakosságát a külső agressziótól, és segítséget kér a nemzetközi közösségtől. A légvédelmi rendszerek, a lőszer, a hírszerzés, a kiképzés és az orosz előrenyomulás megakadályozásához szükséges képességek segítenek Ukrajnának abban, hogy teljesítse a polgári lakosságot a háborús bűncselekményektől és az emberiség elleni bűncselekményektől való védelmére vonatkozó felelősségét.
A nemzetközi jogi alap is szokatlanul egyértelmű. 2022 márciusában az ENSZ Közgyűlésének 141 tagja elítélte Oroszország agresszióját, megerősítette Ukrajna szuverenitását, és követelte az orosz erők visszavonulását. Az Alapokmány 51. cikke biztosítja az államok egyéni és kollektív önvédelmét fegyveres támadás esetén. Ukrajna ezért megvédheti magát, és segítséget kérhet más államoktól.
Ennek ellenére az önmagukat pacifistának nevező és egyszerűen csak oroszbarát erők – két különálló csoport – Európa-szerte, Moszkva által felerősítve, továbbra is azt állítják, hogy a béke érdekében szükséges az Ukrajnának nyújtott katonai támogatás befejezése. Ők – akár tudatlanságból, akár szándékosan – figyelmen kívül hagyják, hogy a nemzetközi jog nem követeli meg az agresszió áldozataitól, hogy gyengítsék magukat a béke iránti elkötelezettségük bizonyítására.
Éppen ellenkezőleg: Ukrajna többször is bizonyította, hogy hajlandó kompromisszumra lépni az értelmetlen vérontás befejezése érdekében, míg Oroszország folytatja agresszióját, és még az ideiglenes tűzszüneteket is elutasítja. Amit a pacifisták látszólag figyelmen kívül hagynak – és amit az oroszbarát erők nagyon jól tudnak –, az az, hogy az Ukrajnának nyújtott támogatás csökkentése nem hoz békét. Ez csak bátorítani fogja Oroszországot a támadások folytatására.
A máshol a civilek védelmére tett beavatkozások elmulasztását sem szabad okként felhasználni arra, hogy elforduljunk Ukrajnától. A gázai, szudáni, mianmari és más konfliktusokban élő civilek hatalmas szenvedéseket éltek át, miközben a nemzetközi intézmények következetlenül reagáltak. Nincs – és nem is lehet – igazolható áldozati hierarchia. A szelektív védelemre adandó válasz azonban a nagyobb következetesség – nem pedig a védelem csökkentése, amikor törvényes és hatékony fellépés lehetséges és szükséges.
Európa – többnyire – már rendkívüli mértékben cselekedett az Ukrajna elleni háború kezdete óta. Szeptember végére az EU és tagállamai a teljes támogatást 224,5 milliárd euróra becsülték, ebből 93 milliárd eurót az ukrán fegyveres erőknek szántak. Ennek nagy része a gyakorlatban az Ukrajna védelmére vonatkozó felelősséget jelenti, nem pedig háborút Oroszország ellen.
A pénzügyi összegek azonban nem árulják el, hogy egy rakétát sikerült-e elfogni, egy erőmű megmaradt-e, vagy egy család úgy döntött-e, hogy el kell hagynia az országot. Ahogy Oroszország változtatja hadjáratának mértékét és célját, Európának fel kell tennie a kérdést, hogy támogatásának formája és operatív hatása továbbra is megfelelő-e Ukrajna és civil lakosságának védelméhez.
Az erre hajlandó európai államoknak integráltabb védelmi intézkedéseket kellene megvizsgálniuk Ukrajnával: közös korai figyelmeztetést, a légvédelmi rakéták gyorsabb szállítását és közös üzemeltetését, meghatározott infrastruktúra védelmét, valamint az európai határokhoz közeledő rakéták és drónok elfogását. Ukrajna felkérésére, az ENSZ Alapokmány 51. cikke szerint, az ilyen intézkedések a kollektív önvédelem keretébe tartozhatnának.
A kockázatot azonban nem szabad alábecsülni, mivel a közvetlen elfogás eszkalációs kockázatokat hordozna magában, és a részt vevő államokat a konfliktus résztvevőivé tehetné. Bármely misszióhoz földrajzi korlátokra, egyértelmű bevetési szabályokra, egységes parancsnokságra és nyilvános elszámoltathatóságra lenne szükség. Másrészt a folyamatos visszafogottság sem kockázatmentes. Orosz drónok és repülőgépek megsértették Lengyelország, Románia, Litvánia és más NATO-szövetségesek légterét, míg Moldova ismételten rögzített engedély nélküli behatolásokat. Ezek az ismétlődő események egyértelműen jelzik Moszkva szándékát, hogy a fenyegetésérzékelést Ukrajna határain túlra is kiterjessze.
A lényeg az, hogy ha Ukrajnát a támogatás hiánya miatt további visszavonulásra kényszerítenék, az több megszállt területet, több lőtávolságon belüli várost, további millió menekültet és a NATO határainak nagyobb kitettségét jelentené. Európa ekkor magasabb elrettentési költségekkel szembesülhetne, miközben egy nagyobb humanitárius válsággal kellene megbirkóznia – mindezt rosszabb stratégiai feltételek mellett.
Végül pedig Ukrajna önvédelmi képességének növelése nemcsak a lakosság védelmét szolgálná, hanem javítaná a érdemi tárgyalások kilátásait is. Lehetővé tehetné a komoly tárgyalások megkezdését. Amikor egy kormány úgy tárgyal, hogy polgári lakossága és energiahálózata továbbra is szisztematikusan veszélynek van kitéve, akkor inkább kényszer alá kerül, mintsem hogy fenntartható békét kínálnának neki. Bármely életképes megállapodáshoz felügyeletre, végrehajtásra, hiteles garanciákra és Ukrajna folyamatos önvédelmi képességére lesz szükség.
A védelmi felelősség elvét (R2P) azután fogadták el, hogy többször is kudarcot vallottak a civilek katasztrófa előtti védelmében. Ukrajna nem az egyetlen próbája ennek az elvnek. De ebben az esetben azonosítható az agresszor, segítséget kértek, és léteznek a kollektív védelem törvényes eszközei.
Európa már sokat tett, és korlátai valósak. A kérdés az, hogy képes lesz-e hozzáigazítani támogatását, mielőtt a kár visszafordíthatatlanná válik. Ha az R2P ilyen körülmények között nem tudja irányítani a politikát, akkor mi marad belőle gyakorlati értelemben? Ha nem Ukrajnában, akkor hol?
Matteo Mecacci az újonnan alapított kijevi Európai Politikai Intézet (EPIK) igazgatója. Korábban a Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatalának (ODIHR/EBESZ) igazgatója, az olasz parlament tagja, valamint a Transznacionális Radikális Párt és a „No Peace Without Justice” szervezet ENSZ-képviselője volt.
