Minden mindennel összefügg, avagy Washington új keleti egyensúlya

Az Egyesült Államoknak egyszerre kellene megtartania Törökországot a nyugati szövetségben, megerősítenie Görögországot, támogatnia Izraelt, feltartóztatnia Iránt és megakadályoznia az ukrajnai háború kiszélesedését. Marco Rubio nyilatkozatai alapján Washington egy új biztonsági rendszert próbál összerakni a Fekete-tengertől a Perzsa-öbölig. Ennek egyik pillére a gyorsan fegyverkező Görögország, a másik a nélkülözhetetlen, de kiszámíthatatlan Törökország – miközben két elhúzódó háború bármikor felboríthatja az egyensúlyt.

Marco Rubio amerikai külügyminiszter athéni látogatása formálisan a hatodik amerikai-görög stratégiai párbeszédről szólt. A tárgyalások témái azonban jóval túlmutattak a kétoldalú kapcsolatokon: Törökország F-35-ösei, Görögország izraeli fegyverigénye, az égei-tengeri feszültség, az iráni háború és Ukrajna egyaránt napirendre került.

A kérdések között első pillantásra nincs szoros kapcsolat. Valójában ugyanannak az amerikai dilemmának a részei: hogyan lehet fenntartani az Egyesült Államok befolyását egy olyan térségben, ahol szövetségesek rivalizálnak egymással, a regionális háborúk összekapcsolódnak, és Washington már nem akar minden konfliktus teljes költségét maga viselni.

Ebben az átrendeződésben Görögország szerepe látványosan felértékelődött. Megbízható NATO-tag, amerikai katonai jelenlétet fogad, együttműködik Izraellel, fejleszti haderejét és logisztikai kaput kínál Kelet-Európa, Ukrajna, a Balkán és a Közel-Kelet felé.

Törökország ugyanakkor továbbra is megkerülhetetlen. Ellenőrzi a Fekete-tenger kijáratát, jelentős NATO-hadsereggel rendelkezik, hatással van Szíriára, a Kaukázusra és a Közel-Keletre, de önálló külpolitikája rendszeresen ütközik Washington érdekeivel.

Törökország F-35-öseinek útjában egy orosz rendszer áll

Donald Trump szeretné rendezni az F-35-ös vadászgépek ügyét Recep Tayyip Erdogan török elnökkel. A politikai szándék azonban önmagában nem elegendő.

Törökországot 2019-ben zárták ki az F-35-programból, miután átvette az orosz S-400-as légvédelmi rendszert. Washington szerint az S-400 érzékelői adatokat gyűjthetnének az F-35 működéséről, ami lehetőséget adna Oroszországnak a gép felderíthetőségének tanulmányozására.

Ankara mintegy 1,4 milliárd dollárt fizetett be a programba, ezért régóta követeli a repülőgépek átadását vagy a pénz visszafizetését. Rubio elismerte, hogy vannak már kifizetett gépek, de világossá tette: amíg az S-400 problémája nem rendeződik, az Egyesült Államok jogilag nem adhat át F-35-öst Törökországnak.

Az akadályt nem pusztán az elnöki politika jelenti. A CAATSA szankciós törvény mellett a 2020-as védelmi felhatalmazási törvény 1245. szakasza is tiltja az átadást, amíg Törökország birtokában marad az S-400 rendszer és az ahhoz tartozó felszerelés.

Trump júliusban a szankciók feloldását és az F-35-ösök eladásának mérlegelését ígérte, de a külügyminisztérium később közölte a Kongresszussal, hogy Ankara még nem teljesítette a törvényi feltételeket.

A lehetséges kompromisszumok között szerepelhet az S-400 kivonása a török haderőből, harmadik országba szállítása vagy olyan ellenőrzött tárolása, amely kizárja használatát. Csakhogy a törvény szövege alapján az egyszerű raktározás sem feltétlenül elegendő.

Az F-35 tehát Washington kezében egyszerre jutalom és nyomásgyakorló eszköz. Az Egyesült Államok visszacsábítaná Törökországot a nyugati védelmi rendszerbe, de nem akarja azt üzenni, hogy egy NATO-tag következmények nélkül vásárolhat stratégiai orosz fegyvert.

Görögország közben előnybe kerül

Amíg Ankara az előszobában vár, Athén gyorsan halad előre. Görögország legfeljebb 40 F-35-öst tervez beszerezni, és olyan precíziós fegyvereket is kér hozzájuk, amelyek közül egyeseket Izrael használ.

Rubio szerint Washington komolyan mérlegeli a görög igényt, de még nincs végleges döntés. A jóváhagyás érzékeny regionális kérdés: a fegyverek növelnék Görögország elrettentő erejét, ugyanakkor felboríthatják az Athén és Ankara közötti katonai egyensúlyt – különösen akkor, ha Törökország továbbra sem fér hozzá az F-35-höz.

Görögország emellett 2026 augusztusában mintegy hárommilliárd eurós megállapodást kötött Izraellel az Akhilleusz-pajzs nevű többrétegű lég- és rakétavédelmi rendszer kiépítésére. A hálózat repülőgépek, rakéták és drónok ellen védené a görög területet.

Az izraeli kapcsolat már nem alkalmi fegyvervásárlás. A két ország közös hadgyakorlatokat tart, Görögországban izraeli közreműködéssel működik légikiképző központ, együttműködnek a drónvédelemben és a kiberbiztonságban, most pedig egy teljes légvédelmi architektúrát építenek ki.

Ezzel Görögország az amerikai-izraeli biztonsági rendszer európai meghosszabbításává válik. Földrajzi helyzete miatt egyszerre kapcsolódik a Balkánhoz, a Fekete-tengerhez, a Földközi-tenger keleti részéhez és a Közel-Kelethez.

Washington nem cseréli le Törökországot Görögországra

Athén felértékelődése nem jelenti Ankara egyszerű leváltását. A két ország más-más stratégiai funkciót tölt be.

Washingtonnak Görögország a stabil bázis, Törökország pedig a nehezen kezelhető, de túl fontos regionális szereplő. Az amerikai stratégia célja nem az egyik kiválasztása, hanem mindkettő NATO-n belül tartása úgy, hogy rivalizálásuk ne alakuljon katonai konfliktussá.

Rubio ezért nevezte „elképzelhetetlennek” egy görög-török összecsapás lehetőségét. A szó politikai szándékot fejez ki, de nem biztonsági garancia. Arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok konkrétan beavatkozna-e egy égei-tengeri vagy ciprusi válságba, a külügyminiszter nem adott részletes választ.

Ennek jogi oka is van. A NATO 5. cikke a külső támadással szembeni kollektív védelemről szól, nem két tagállam egymás közötti fegyveres vitájának rendezéséről. Egy ilyen válságban Washington elsősorban diplomáciai, hírszerzési és katonai nyomással próbálná leállítani az eszkalációt.

Az Égei-tenger továbbra is gyenge pont

Görögország és Törökország között több egymásra rakódó vita maradt rendezetlen:

• az égei-tengeri légtér és felségvizek határai;
• a kontinentális talapzat és a kizárólagos gazdasági övezetek;
• egyes görög szigetek katonai státusza;
• tengeri energiaforrások és vezetékek;
• Ciprus megosztottsága.

A felek időnként párbeszédet folytatnak, majd ismét keményebb retorikára váltanak. A katonai modernizáció mindkét oldalon erősítheti az elrettentést, de egyben ösztönözheti a fegyverkezési versenyt is.

A washingtoni dilemma kézzelfogható. Ha az Egyesült Államok túl gyorsan juttat fejlett fegyvereket Törökországnak, Görögország saját biztonságát féltheti. Ha csak Athént erősíti, Ankara azt érezheti, hogy Washington ellene alakít ki regionális koalíciót.

Az F-35-ösök és a hozzájuk tartozó lőszerek ezért nem egyszerű kereskedelmi termékek. A fegyvereladásokkal Washington a kelet-mediterrán erőegyensúlyt is szabályozza.

Izrael egyszerre partner és diplomáciai teher

Rubio pozitívan értékelte a görög-izraeli katonai együttműködést. Washington szempontjából logikus, hogy két közeli partnere összekapcsolja légvédelmét, kiképzését és hadiiparát.

Görögország ugyanakkor igyekszik fenntartani kapcsolatait azokkal az arab országokkal is, amelyek Izrael politikájával szemben kritikusabbak. Ez az egyensúlyozás hasonlít az amerikai stratégiára: Izrael biztonságát támogatni, miközben megőrizni az együttműködést az öböl menti államokkal, Egyiptommal, Jordániával és más regionális szereplőkkel.

Athén diplomáciai értéke éppen ebből fakad. Szoros izraeli partnerré vált, de EU-tagként, mediterrán államként és hagyományos arab kapcsolatai révén szélesebb körrel is képes tárgyalni.

Ez különösen fontossá vált az iráni konfliktus miatt.

Irán: Washington győzelmet hirdet, de nincs végjáték

Rubio athéni interjújának legkeményebb része Iránról szólt. Az amerikai külügyminiszter szerint a műveletek célja nem a rezsim megdöntése, hanem annak megakadályozása, hogy Teherán nukleáris fegyverhez jusson. A rakéta-, drón-, haditengerészeti és légierő-kapacitások támadását azzal indokolta, hogy Irán hagyományos katonai „pajzsot” épített nukleáris programja köré.

Washington narratívája szerint az iráni haderő meggyengült, a Hormuzi-szoros forgalma helyreállóban van, Teherán olajbevételei pedig az amerikai blokád miatt elapadnak. Rubio úgy véli, a gazdasági nyomás választás elé állítja az iráni vezetést: hagyományos államként viselkedik, vagy folytatja a forradalmi, regionális terjeszkedésre épülő politikát.

Ez azonban egyelőre amerikai stratégiai értékelés, nem lezárt eredmény. Irán továbbra sem fogadta el Washington nukleáris feltételeit, a tárgyalások elakadtak, a Hormuzi-szoros helyzete pedig nem normalizálódott teljesen. Teherán a blokád és az olajszankciók feloldását, befagyasztott vagyonának hozzáférhetővé tételét, valamint a libanoni frontot is magában foglaló tűzszünetet követel.

A katonai képességek pusztítása nem azonos a politikai rendezéssel. Ha az iráni rendszer fennmarad, nukleáris tudásának legalább egy része megmarad, és továbbra is fenyegetve érzi magát, a támadások akár erősíthetik is a nukleáris elrettentés megszerzésének szándékát.

Washington deklarált célja ezért szűkebb a rezsimváltásnál, de rendkívül nehéz: úgy kell tartósan megakadályoznia az iráni atomfegyver létrejöttét, hogy közben nincs kölcsönösen elfogadott ellenőrzési rendszer, és a háború végéről sincs megállapodás.

Ukrajna: a másik patthelyzet

Rubio az ukrajnai háborút „stratégiai patthelyzetnek” nevezte. Értékelése szerint egy ilyen helyzetből két út vezethet kifelé: tárgyalás vagy eszkaláció. Mivel jelenleg nincs közös tárgyalási alap, a veszélyesebb második lehetőség egyre hangsúlyosabb.

Oroszország továbbra is Donyeck megye egészének megszerzését tekinti minimális győzelmi feltételnek. Ez Ukrajna számára elfogadhatatlan, mert olyan területek átadását is jelentené, amelyeket Oroszország katonailag nem foglalt el.

Moszkva közben megkezdte a téli csapásmérő hadjáratot az ukrán energiahálózat, közlekedés és gazdaság ellen. A cél az lehet, hogy a hideg hónapokban a civil lakosságra gyakorolt nyomással érje el azt, amit a fronton nem tudott: Ukrajna meghátrálását. Az október 6-ról 7-re virradó nagyszabású támadás több régió energia-, közlekedési és logisztikai infrastruktúráját érte.

Ukrajna ezzel párhuzamosan egyre hatékonyabban támad mélyen orosz területen katonai létesítményeket és energetikai célpontokat. A Fekete-tengeren hajók elleni drónakciók, valamint a szomszédos országokban történt vagy feltételezett szabotázsműveletek tovább növelik a konfliktus kiszélesedésének veszélyét.

Washington kész közvetíteni, de egyelőre nem lát áttörési lehetőséget. A probléma hasonló az iráni helyzethez: az Egyesült Államok képes erőt alkalmazni, szankcionálni és közvetíteni, de nem tudja egyoldalúan előállítani azt a politikai kompromisszumot, amelyet a szemben álló felek is elfogadnak.

Görögország az új biztonsági folyosó közepén

Az iráni és az ukrajnai háború látszólag távol esik egymástól, de ugyanazokat a nyugati készleteket, légvédelmi rendszereket, hírszerzési képességeket és politikai figyelmet terheli. Ebben a helyzetben Görögország földrajzi és katonai jelentősége tovább nő.

A görög terület:

• utánpótlási és logisztikai útvonalat kínál Kelet-Európa felé;
• amerikai haditengerészeti és légi műveletekhez biztosít hozzáférést;
• összeköti a Földközi-tenger keleti részét a Balkánnal;
• energetikai alternatívát kínál az orosz szállításokkal szemben;
• Izraellel együtt regionális légvédelmi és hírszerzési csomóponttá válhat.

Athén felértékelődése azonban kockázatokat is hoz. Minél szorosabban kapcsolódik az amerikai és izraeli katonai rendszerhez, annál inkább potenciális célponttá válhat egy regionális konfliktusban. A görög haderő modernizációja pedig fokozhatja Törökország biztonsági

Marco Rubio athéni látogatása jóval többről szólt a görög-amerikai kapcsolatokról. Törökország vitatott F-35-igénye, Görögország és Izrael gyorsuló katonai együttműködése, az Irán elleni amerikai nyomás, valamint az ukrajnai háború veszélyes patthelyzete ugyanannak a stratégiai átrendeződésnek a részei. Washington egyszerre próbálja fegyverben tartani szövetségeseit, megakadályozni a NATO belső konfliktusait, feltartóztatni Iránt és tárgyalóasztalhoz terelni Moszkvát – miközben minden térségben fennáll az eszkaláció veszélye.

Amikor Marco Rubio amerikai külügyminiszter Athénban a nyugati civilizáció közös örökségéről beszélt, szavai ünnepélyesen hangzottak. A tárgyalóasztalon azonban kevésbé fennkölt dolgok feküdtek: F-35-ös vadászgépek, nagy hatótávolságú fegyverek, rakétavédelmi rendszerek, az iráni olajblokád és az ukrán energiahálózat túlélése.

A görög főváros 2026 őszére olyan geopolitikai találkozóponttá vált, ahonnan egyszerre látható a NATO délkeleti szárnya, a kelet-mediterrán térség fegyverkezése, Izrael biztonsági környezete és az Egyesült Államok közel-keleti hadviselése. Rubio interjújából az is kirajzolódott, milyen nehéz feladat Washington számára az egymással is versengő szövetségesek kezelése.

Az Egyesült Államoknak szüksége van Törökországra, egyre erősebben támaszkodik Görögországra, stratégiai kapcsolatot ápol Izraellel, közben pedig meg akarja akadályozni, hogy e kapcsolatrendszer bármelyik törésvonala nyílt konfliktussá váljon.

Törökország visszakapná az F-35-ösöket, de útban van az S-400

Törökország eredetileg nemcsak vásárlója, hanem ipari partnere is volt az F-35-programnak. Ankara azonban 2019-ben átvette az orosz gyártmányú S-400-as légvédelmi rendszert, amire Washington biztonsági kockázatként tekintett.

Az amerikai érvelés szerint az S-400 érzékelői adatokat gyűjthetnének az F-35 radarprofiljáról és más jellemzőiről. Ez olyan információkhoz juttathatná Oroszországot, amelyekkel könnyebben észlelhetné vagy követhetné a NATO legkorszerűbb repülőgépét.

Washington ezért kizárta Törökországot a programból, majd a CAATSA törvény alapján szankciókat is bevezetett. A konfliktus azóta sem rendeződött. Ankara vissza akar térni az F-35-programba, és a már kifizetett repülőgépeit is átvenné.

Donald Trump politikailag nyitott az értékesítésre, de az elnöki szándék nem írja felül automatikusan a törvényt. A 2020-as amerikai védelmi költségvetési törvény egyik rendelkezése megtiltja az F-35-ösök átadását mindaddig, amíg Törökország birtokában van az S-400-as rendszer vagy annak kapcsolódó felszerelése.

Rubio üzenete ezért kettős volt. Az Egyesült Államok továbbra is fontos NATO-szövetségesként kezeli Törökországot, és kész megoldást keresni, de az S-400 ügyének rendezése nélkül jogilag nem adhatja át az F-35-ösöket.

A lehetséges megoldások között szóba kerülhet az orosz rendszer kivonása a török hadrendből, külföldre szállítása vagy olyan ellenőrzött leszerelése, amely megfelelne az amerikai törvény feltételeinek. Egyelőre azonban egyik változatról sincs végleges megállapodás.

Görögország már a következő lépést tervezi

Miközben Törökország azért küzd, hogy egyáltalán visszajuthasson az F-35-programba, Görögország már azt mérlegeli, milyen fegyverzettel szerelje fel saját gépeit. Athén olyan korszerű lőszereket is kért Washingtontól, amelyek egy részét Izrael használja.

Az amerikai döntés még nem született meg, de Rubio szerint a görög kérelmet komolyan vizsgálják. Az engedélyezésben nemcsak a görög igényeket, hanem az Egyesült Államok regionális stratégiáját, Izrael katonai előnyének megőrzését és a görög-török erőegyensúlyt is figyelembe kell venni.

Görögország eközben Izraellel is gyorsan mélyíti védelmi együttműködését. Athén 2026 augusztusában mintegy hárommilliárd eurós megállapodást kötött egy izraeli technológiára épülő, többrétegű lég- és rakétavédelmi rendszer létrehozásáról. Az Achilles-pajzs repülőgépek, rakéták és drónok ellen egyaránt védelmet adna.

A görög-izraeli kapcsolat már nem alkalmi fegyvervásárlásokból áll. Közös gyakorlatokra, izraeli vezetésű görögországi repülőkiképzésre, drónelhárításra, kiberbiztonsági együttműködésre és ipari partnerségre is kiterjed.

Washington ezt alapvetően kedvezőnek tartja. Görögország olyan regionális szövetségessé válik, amely amerikai és izraeli rendszereket kapcsol össze, miközben katonai infrastruktúrájával az Egyesült Államok földközi-tengeri jelenlétét is támogatja.

Athén és Ankara: szövetségesek, de nem barátok

Az amerikai diplomácia egyik legkényesebb feladata, hogy a görög fegyverkezést és Törökország visszatérését egyszerre kezelje anélkül, hogy bármelyik fél úgy érezné, Washington a másik oldalára állt.

Athén és Ankara egyaránt NATO-tag, kapcsolatukat azonban évtizedes konfliktusok terhelik:

• az Égei-tenger légterének és tengeri övezeteinek kérdése;
• a görög szigetek katonai státusza;
• a kizárólagos gazdasági övezetek kijelölése;
• a földgáz- és villamosenergia-projektek;
• valamint az 1974 óta megosztott Ciprus jövője.

Rubio „elképzelhetetlennek” nevezte a két NATO-szövetséges közötti fegyveres összecsapást, és azt mondta, az Egyesült Államok ezt nem engedhetné megtörténni.

Ez politikailag fontos kijelentés, de nem formális amerikai biztonsági garancia Görögországnak egy Törökországgal vívott konfliktus esetére. A NATO kollektív védelmi rendszere külső támadással szemben egyértelműbb, két tagállam egymás közötti fegyveres vitájára azonban nem kínál egyszerű megoldást.

Washington elsődleges eszköze ezért nem a katonai beavatkozás ígérete, hanem a megelőzés: diplomáciai nyomás, fegyverexport-engedélyek, hírszerzési együttműködés és a két fél közötti kommunikáció fenntartása.

Görögország regionális csomóponttá vált

Törökország földrajzi jelentősége továbbra is kivételes. Ellenőrzi a Fekete-tenger kijáratát, közel van Oroszországhoz, Ukrajnához, a Kaukázushoz, Szíriához, Irakhoz és Iránhoz. Nagy hadserege van, és számos regionális válságban önálló befolyással rendelkezik.

Ankara ugyanakkor gyakran saját érdekei alapján, Washingtontól függetlenül cselekszik. Orosz fegyvereket vásárolt, külön politikát folytat Szíriában, kapcsolatokat tart fenn Moszkvával, és vitában áll több amerikai partnerrel.

Görögország ezzel szemben kiszámíthatóbb amerikai partnerként erősödött meg. Kikötői, légibázisai és szállítási folyosói támogatják az amerikai és NATO-műveleteket a Balkán, a Fekete-tenger és a Közel-Kelet irányában. Izraellel és más térségbeli államokkal is képes kapcsolatokat fenntartani.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Görögország egyszerűen „leváltaná” Törökországot. A két ország eltérő stratégiai értéket kínál: Görögország megbízhatóbb, Törökország megkerülhetetlenebb. Az amerikai politika célja nem az egyik kiválasztása, hanem mindkettő megtartása.

Irán: katonai fölény, politikai végjáték nélkül

Rubio interjújának második nagy témája Irán volt. Washington deklarált célja változatlan: Teherán nem juthat nukleáris fegyverhez.

Az amerikai külügyminiszter szerint Irán hagyományos rakéta-, drón-, légi és haditengerészeti képességeivel olyan védőpajzsot próbált kialakítani, amely mögött folytathatta volna nukleáris programját és támogathatta volna regionális szövetségeseit. Washington ezért nemcsak az atomprogramra, hanem Irán hagyományos katonai infrastruktúrájára és olajbevételeire is csapást mért.

Az Egyesült Államok katonai és gazdasági nyomása súlyos helyzetbe hozta Teheránt. Az iráni olajexportot blokád és szankciók korlátozzák, a Perzsa-öbölből induló más országok szállításai viszont részben helyreálltak. Rubio szerint Irán elvesztette a Hormuzi-szoros ellenőrzését, bár ezt az értékelést érdemes amerikai politikai állításként kezelni, nem lezárt tényként: a vízi út körüli katonai és diplomáciai küzdelem továbbra is tart.

A legnagyobb probléma az, hogy Washington katonai céljai világosabbak, mint a politikai végállapot. Az Egyesült Államok hivatalosan nem rezsimváltást akar, hanem az iráni vezetés magatartásának megváltozását:

• mondjon le a nukleáris fegyver lehetőségéről;
• korlátozza rakéta- és drónprogramját;
• hagyjon fel a Hezbollah, a Hamász és az iraki síita fegyveres csoportok támogatásával;
• és ne fenyegesse a Hormuzi-szoros forgalmát.

Teherán viszont a blokád és a szankciók enyhítését, befagyasztott vagyonának felszabadítását és a több hadszíntérre kiterjedő tűzszünetet követeli. Szeptemberben olyan javaslatot tett, amely ezek teljesülése esetén hét napon belül újranyitotta volna a Hormuzi-szorost és felújította volna a nukleáris tárgyalásokat. Washington nem fogadta el az ajánlatot.

Így az Egyesült Államok képes lehet súlyosan meggyengíteni Iránt anélkül, hogy rákényszerítené a kívánt politikai döntésre. A gazdasági összeomlás növelheti a tárgyalási hajlandóságot, de fokozhatja a rezsim agresszivitását és a regionális instabilitást is.

Izrael egyszerre szövetséges és stratégiai bonyodalom

Görögország számára Izrael a modern rakéta- és drónhadviselésben tapasztalt technológiai partner. Az Egyesült Államok számára történelmi szövetséges és az Iránnal szembeni stratégia központi szereplője.

Az együttműködés ugyanakkor megnehezíti a kapcsolatokat azokkal a közel-keleti államokkal, amelyek elutasítják Izrael gázai vagy libanoni politikáját. Washingtonnak és Athénnak egyaránt úgy kell mélyítenie izraeli kapcsolatait, hogy közben fenntartsa együttműködését az arab államokkal.

A görög stratégia ebben az amerikai modell kisebb változata: szoros védelmi együttműködés Izraellel, ugyanakkor jó viszony Egyiptommal, az Öböl monarchiáival és más arab partnerekkel.

Ez Görögországot diplomáciai közvetítőként is felértékelheti, de csak addig, amíg nem azonosítják teljesen az izraeli politikával.

Ukrajna: veszélyes patthelyzet

Rubio szerint az orosz-ukrán háború stratégiai patthelyzetbe jutott. Oroszország nem érte el eredeti céljait, Ukrajna viszont nem képes gyorsan felszabadítani az összes megszállt területet.

Egy ilyen helyzetből elméletben két út vezet kifelé: tárgyalás vagy eszkaláció. Jelenleg egyik sem kínál biztonságos megoldást.

Moszkva továbbra is Donyeck megye egészének megszerzését tekinti a győzelem egyik feltételének. Ez Kijev számára elfogadhatatlan, különösen úgy, hogy Ukrajnának olyan területeket is fel kellene adnia, amelyeket Oroszország katonailag nem foglalt el.

Eközben mindkét fél növeli a nyomást. Oroszország az ukrán energiarendszer, közlekedés és városi infrastruktúra ellen indított téli csapássorozattal próbálhatja megtörni a lakosságot. Ukrajna pedig egyre mélyebben támadja az orosz katonai, energetikai és logisztikai célpontokat.

A Fekete-tengeren hajók elleni dróntámadások történtek, a szomszédos országokban pedig szabotázsakcióktól tartanak. Egy rosszul azonosított célpont, eltévedt fegyver vagy nagy emberáldozattal járó támadás könnyen túllépheti a háború jelenlegi határait.

Az október 6-7-i orosz csapáshullám számos ukrán energetikai, közlekedési és polgári létesítményt ért. Az ISW szerint Moszkva célja az ukrán légvédelem túlterhelése és a téli ellenálló képesség megtörése.

Washington békét kínál, de még nincs alku

Az Egyesült Államok jelezte, hogy kész közvetíteni Moszkva és Kijev között. Ennek egyik lehetséges első lépése egy részleges megállapodás volna az energetikai infrastruktúra kölcsönös kíméléséről.

A teljes rendezés azonban egyelőre távolinak látszik. Az alapvető kérdésekben nincs közös álláspont:

• Oroszország területet, ukrán katonai korlátozásokat és a nyugati integráció megakadályozását akarja.
• Ukrajna szuverenitást, biztonsági garanciákat és a megszállás jutalmazásának elkerülését követeli.
• Az Egyesült Államok a háború gyors lezárására törekszik, de nem akar közvetlen összecsapást Oroszországgal.
• Európa tartós rendezést szeretne, miközben attól tart, hogy egy gyenge fegyverszünet csak időt adna Moszkvának az újrafegyverkezéshez.

Rubio ezért egyszerre beszél közvetítésről és az eszkaláció veszélyéről. A diplomáciai ajánlat valós, de jelenleg nincs olyan kompromisszum, amelyet Moszkva és Kijev egyaránt elfogadhatna.

Az amerikai stratégia közös nevezője

A török F-35-ügy, Görögország fegyverkezése, az iráni konfliktus és az ukrajnai háború látszólag különböző történetek. Valójában ugyanaz az amerikai stratégiai dilemma kapcsolja össze őket: hogyan lehet katonai erővel elrettenteni az ellenfeleket úgy, hogy közben ne váljon ellenőrizhetetlenné az eszkaláció.

Washington négy eszközt kombinál:

• fejlett fegyverek átadásával erősíti a megbízható szövetségeseket;
• a fegyverexport visszatartásával próbálja befolyásolni a problémás partnereket;
• gazdasági és katonai nyomást alkalmaz az ellenfelekkel szemben;
• tárgyalást ajánl, amikor a fegyveres erő önmagában nem hoz politikai megoldást.

A rendszer azonban minden térségben feszültségeket termel. Az F-35-ösök görög kézbe adása növelheti Ankara bizalmatlanságát. Törökország visszaengedése aggaszthatja Görögországot és Izraelt. Irán katonai meggyengítése nem feltétlenül eredményez együttműködőbb iráni vezetést. Ukrajna tárgyalásra ösztönzése pedig nem működik, ha Moszkva még mindig katonai engedményekben látja a béke árát.

Athénból nézve ezért a térség nem stabil szövetségi rendszernek, hanem egymáshoz kapcsolódó biztonsági alkuk hálózatának látszik. A görög F-35 fegyverzete, a török S-400 sorsa, az iráni olajexport és az ukrán villamosenergia-hálózat ugyanannak a nagyobb kérdésnek a részei:

képes-e az Egyesült Államok egyszerre megőrizni vezető szerepét, féken tartani szövetségesei rivalizálását és tárgyalásra kényszeríteni ellenfeleit?

Rubio athéni üzenete szerint Washington megpróbálja. A helyzetkép alapján azonban a katonai erő ma mindenütt gyorsabban épül, mint a politikai rendezés.