Közel egy hónapja, augusztus 11-én L. Simon László fideszes képviselő, korábbi kulturális államtitkár járt az ATV stúdiójában, az Egyenes Beszédben, és a következőképpen magyarázta a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult konfliktust:
„Lehet a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetésének más a véleménye, vezethetné más irányba, vihetné más irányba az átalakítást, de nincsenek ebben a helyzetben jelen pillanatban. (…) Az a lényeg, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetésének más a koncepciója, mint a kormány koncepciója. Nem lehet egyszerre két irányba haladni. A kormánynak az volt az elképzelése, hogy alapítványi struktúrában szervezi át az egyetemeket.”
Azért idézem föl L. Simonnak ezeket a mondatait, mert az azóta eltelt hetekben a műsorvezető A nap híre adásaiban, ahol többnyire ellenzéki politikusdokkal és független lapok újságíróival beszélget, újra meg újra feltette a kérdést: vajon nincs-e igaza L. Simonnak abban, hogy a nagy választói felhatalmazással rendelkező kormány megteheti, hogy a maga elképzelései szerint alakítja át a felsőoktatást, és annak részeként a Színművészetit is. Mint ahogy a választói felhatalmazással azt is megteheti, hogy másokat nevez ki a színházak vagy az egyetemek élére. Kérdésére egyik megkérdezett ellenzéki politikustól sem kapott választ. Pedig van rá válasz.
Demokráciában a mindenkori kormány és parlamenti többség az ország kormányzására és törvények alkotására kap felhatalmazást a választóktól és nem többre.
Sok olyan szférája van a társadalom életének, amelyre a kormány illetve a parlamenti többség felhatalmazása nem terjed ki. Pártállamban más a helyzet. Rákosi Mátyás mondta egykor: „Ebben az országban mindenért mi, kommunisták vagyunk felelősek.” Merthogy mindenről ők dönthettek, és döntöttek is.
Amikor több mint ötven éve elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet, professzorom, aki történetesen az egyetem rektora volt, oda akart venni tanársegédnek a tanszékére, de nem tehette, mert a pártbizottság ezt nem fogadta el. (Nem voltam politikailag megbízható.) Az egyetemnek annyi autonómiája sem volt, hogy felvehessen egy tanársegédet, vagy meghatározhassa a politikai gazdaságtan tananyagát – mindenhez a minisztérium illetve a pártközpont jóváhagyása kellett. Monolit politikai rendszerben éltünk.
Azután 1990-ben, az új magyar demokrácia részeként, a plurális berendezkedés logikájának megfelelően létrejött az egyetemi autonómia, ugyanúgy, mint a köztestületként önállósult MTA és sok más független intézmény, és alkotmányban rögzítették a tudomány szabadságát, törvényben az Akadémia és az egyetemek autonómiáját.
E szerint a kormánynak illetve a parlamenti többségnek nincs hatásköre az Akadémiánál folyó kutatás illetve az egyetemeken folyó oktatás tartalmának meghatározására.
Akkor sem, ha mind az Akadémiát, mind az egyetemeket jórészt az állami költségvetésből finanszírozzák, hiszen a költségvetés sem a kormányé, hanem az államé, az országé.
Logikus, hogy ezzel szemben Orbán, aki az 1989-90-ben létrejött liberális demokrácia felszámolására vállalkozott, s „illiberális államot” épít a helyébe, nemcsak a politikai rendszer független intézményeit (Alkotmánybíróság, ombudsmanok, Számvevőszék, bíróságok) hajtja a maga uralma alá, de az olyan politikán kívüli intézményeknél is erre törekszik, mint az Akadémia vagy az egyetemek. Ugyanúgy logikus ez, mint hogy nem tűri meg az országban a CEU-t és fel akarja számolni a jogvédő szervezeteket.
Ahogy a monolitikus felépítésű pártállamban nem voltak független intézmények, ne legyenek a hasonlóképpen monolitikus fideszes pártállamban sem. Ha értenék az ellenzéki politikusok a plurális demokrácia és a monolitikus felépítésű pártállam közötti különbséget, akkor megadhatták volna a választ a műsorvezetőnek, hogy amit L. Simon mond, az demokráciában elfogadhatatlan.
Erről, az államtól, a kormánytól való szabadságról szól a Színművészeti Egyetem tanárainak és diákjainak megejtő szépségű szabadságharca.