Nikole Kidman úgy tud nézni a Csábítás című filmben, hogy megfagy tőle a levegő. Valami ilyesmit hívhatnak szemmel verésnek. Felér egy halálos ítélettel, ahogy végül tulajdonképpen az is lesz belőle. Egy bentlakásos leánynevelő intézet vezetője, ahol az amerikai polgárháború idején már csak mutatóba maradt néhány növendék. Rideg, tartásos, kimért szépasszony, egyetlen ránc nem lehet mindig frissen vasalt, nyakig begombolt, de azért a kívánatos alakját mégiscsak jól kidomborító ruháján. Lerí róla a kielégítetlenség, sejthetők a titkolni igyekezett, benne pusztító, kielégítetlen vágyak, amik naná, hogy felszínre kerülnek. Kidman ezzel a szereppel, Sofia Coppola filmjében, a legjobb alakítást nyújtja.
Ford Coppola lánya, az Elveszett jelentés című munkájával, a nagy előd papa után betört a filmszakmába, saját nevet és elismerést is szerezve magának. Ennek forgatókönyvéért még Oscar-díjat is bezsebelhetett. A Somewhere című alkotásáért pedig első amerikai nőként vehetett át a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Oroszlánt. De közben rossz filmekről is szól a fáma. A Csábítás, amely Cannes-ban rendezői nagydíjat kapott, nekem inkább tetszett, mint nem. Igaz, nem láttam Don Siegel filmjét, amit évtizedekkel ezelőtt ugyancsak Thomas Cullinan regénye alapján készített, s nálunk A tizedes háreme címmel vetítettek, és többen visszasírják, erőteljesebbnek tartják a mostani verziónál. Amiben az erdőben gombaszedés közben az intézetis lány ellenségesnek számító, a lábán csúnyán megsebesült északi katonát talál délen. Betámogatja az iskola kertjébe, ahol összeesik, nagy nehezen sikerül becipelni az épületbe.
Ha feladják, biztos halál vár rá. De kapásból elkezdenek férfiként nézni az ájult emberre, akin gondosan végig pásztáz a kamera. Megmutatja, hogy szép szál pasas, markáns arccal, melyről így félholtában is ugyancsak lerí a vágy. Ő ezeknek a nőknek, serdülő lányoknak, mint vágyképeik megtestesülő tárgya jelenik meg. Mint a külvilág egy tetszetős darabja, mint az ellenkező nem mintapéldánya, akinek ki lehet mosni, be lehet kötni a sebét, gondosan ápolgatható, jól tűri az anyáskodást, és ő pedig közben mindenkit megvesz magának egy célirányos mosollyal, kedves gesztussal, vagy gáláns mondattal. Mindehhez persze vékony ingén keresztül kellően domborodik mutatós izomzata, ami valahogy csöppet sem lappad le a temérdek, hosszú ágyban fekvéstől. Meg hát azért beható nézésért ő sem megy a szomszédba.
Mindenki összekapja magát, gondosabban, tetszetősebben kezd öltözködni, úgy intézi, hogy lehetőleg lopva, a tizedes szobája felé, a felépülőben lévő férfi ágyához vezessen az útja. Szóval felbolydul a méhkas, az addigi dög unalmas élet értelmet nyer. Aztán megtörténik az, amire előre számítani lehet, aki éppen nagyon várta, más ágyában találja a már erőteljesen gyógyulófélben lévő vágy tárgyát. A nagy kavarodásban lelökik a lépcsőn, a sebe felszakad, a vezetőnő, aki nem részesült a kegyeiből, úgy dönt, hogy elüszkösödne a láb, sürgősen amputálni kell, és anatómia könyvet kérve, végre is hajtja a botcsinálta műtétet.
Innentől a film némiképp átmegy horrorba, az iszonyú dühű és elkeseredésű, rútul megcsonkított férfi már-már zombiként, mankóval, fegyverrel rohangászik a házban. Most már nem a vágykép, hanem a vérszomjas bosszú megtestesülése. Tébolyult, megsebzett vadállat. Gombával mérgezik meg, aljasan alamuszi módon. Közös, kollektív gyilkossággal pusztítják el, ahogy Gombrowicz remek darabjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben ugyancsak a gondosan megterített asztalnál küldik másvilágra a címszereplőt, rengeteg szálkát tartalmazó kárász segítségével. Aztán, ahogy a filmben is, visszaáll az eredeti, hierarchikus, lúdbőröztetően merev, unalmasan élhetetlen világrend. Amit, ha bárki is megzavar, evidensen hasonló sorsra jut.
