„A Zsolnay gyárban dolgozni olyan, mint
férfiként egy női fehérnemű üzletben.”
Ha százat nem is, de ötven írást biztosan olvastam azokból a cikkekből melyek a Zsolnay gyár hosszú agóniájáról szóltak. Volt itt jobb- és baloldali ármánykodás, számtalan „nagy leleplezés”, megszámlálhatatlan beszámoló bírósági és más hatósági eljárásról, mely minden esetben eljutott valameddig, hogy azután szépen visszaforduljon a kiindulópontra. Külön kategória az olyan írás, ami csak egyszerűen valamelyik szereplőbe kívánt egyet (néha akár kettőt is) belerúgni. Legalább húsz órát beszélgettem az ügy különböző szereplőivel. Mit mondjak, egy izgalmas krimit biztosan lehetne írni a hallottakból, happyendet azt viszont nem ígérhetnék. A történet hosszú, de nem unalmas.
Mivel ez csak előszó, így gyorsan megjegyzem nem kívánom részletezni Állam bácsi hosszú és szokásos hozzá nem értését. Az államosítástól a privatizációig mindent elkövetett, hogy a valamikori hírnevet kiölje a gyárból, hogy aztán több felvonásban rátukmálja a romhalmazt a pécsi önkormányzatra. Majd visszavette tőle. De csak azért, hogy még leharcoltabb állapotban ismét ráerőszakolhassa. Innen indult néhány dicstelen privatizációs kísérlet. Jöttek csókosok, szerencselovagok, sőt még az oligarchák oligarchájának is jutott a jóból, aki élete nagy üzletét kötve 680 millióért megvette a gyárat, hogy aztán alig egy év múlva egy forintért rálőcsölje esmeg az Önkormányzatra.
A számtalan „Nagy Üzletről” álmodozó „falu bikája” mind-mind puhapöcsűnek bizonyult. Ezért tart ott a gyár, ahol.
2012 végére az önkormányzatnak sietős volt pályázatot kiírni, de nem nagyon érkezett értékelhető pályázat, sőt, az előzmények ismeretében érdeklődő is alig. A szóba jöhető „egyéb előnyök” mellett az önkormányzati emberek annak is örülhettek, hogy senki nem kéri számon rajtuk a gyár korábbi mélyrepülését. Az átvételkor ugyanis előkerült egy gazdasági elemzés a 2011-12 esztendőkről, amelyek során a korábban 1,2 milliárdos árbevétel a felére zuhant (ekkoriban éppen egy Közgép-érdekeltség Zsolnay-megmentési kísérlete volt a terítéken kisebbségi tulajdonrésszel és menedzsmentjogokkal, a többségi tulajdonos Pécs másodhegedűsi részvételével).
A könyvvizsgálói elemzés szerzője pedig nem fukarkodott a bírálattal: szerinte a gyár vezetése nem foglalkozott költségcsökkentéssel, azzal, hogy bizonyos termékek az akkori árakon csak veszteséget termeltek, és annak az okával sem, hogy egyes árukat rendre csak a tervezettnél jóval drágábban tudtak legyártatni.
Az értékesítési- és marketingigazgató Kiss Ákosról például azt állapította meg, hogy „felelős a helytelen árképzésért és a rossz piaci stratégiáért. Már a terveiben prognosztizálta a nagymértékű veszteséget és nem tett semmilyen lépést ennek elkerülése érdekében”.
Talán még érdekesebb, hogy a gazdasági igazgató Hunyadi Bálintot így osztotta ki: “ő felelős az éves beszámoló elkészítéséért és a valós pénzügyi-gazdasági helyzet feltárásáért. Véleményem szerint az elkészített beszámoló nem volt alkalmas a tulajdonosoknak, a felügyelő bizottságnak, az igazgatótanácsnak a valós gazdasági helyzet bemutatására”. Hunyadi Bálintot a Közgép kivonulása után a Zsolnayban vezérigazgatóvá nevezték ki. (jellemző: ma a Zsolnayban ismét gazdasági igazgató)
Rejtőzködő szocialisták
Feltűnt színen a Zsolnay körül befektetésekben otthon lévő két vállalkozó, Barta László és Bicskey Richárd, akik ugyan a korábbiaktól teljesen eltérő elgondolással, de fantáziát láttak megszerzésében.
A párosnak volt némi bukéja, mivel Barta előélete kötődött a szocikhoz, mégpedig a fideszes önkormányzat számára nem túl vonzó Gyurcsány-érából.
Bicskey még 2009-ben került kellemetlen megvilágításba, amikor kiderült: az általa vezetett ingatlanos vállalkozás hátterében megfordult a VIV Holding AG nevű svájci cég is, amivel kapcsolatban akkoriban éppen a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálódott a VIV magyar érdekeltségének kezéből szétfolyt, egy terménytárolóra felvett MFB-hitel okán. Bicskey hiába lépett ki a konzorciumból, az ingatlanos cég ezután nyerőnek tűnő helyzetből bukta el a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek (MNV) a taszári katonai bázis hasznosítására kiírt pályázatát, ráadásul az üzletember a nevével hírbe hozott ügyek érájának szocialista színezete miatt feltehetően ő is kevésbé jól fekszik a narancsos új uraknál.
Bicskey ugyanakkor még 2008-ban két közös céget is alapított Marschalek Ákos, többek között háztartásigép-importőr vállalkozóval. Az egyik ilyen cégben kettejük tulajdonostársa Bachar Najari volt (a másikban érdekes módon szintén egy svájci honosságú üzletember, az 1969-ben alapított Kertesz Kabel AG igazgatóságának elnöke kerekítette ki a triumvirátust), a nexus így nehezen tagadható.
Így került képbe Bachar Najari, akinek, csakúgy, mint Bicskeynek volt az azóta elhunyt Marschalek Ákossal közös vállalkozása.
Najari Bartáék számára ideális partner lehetett, hiszen jól csengő magyarországi érdekeltségei mellett fel lehetett építeni a jelentős tőkeerővel rendelkező szír származású, de svájci állampolgársággal rendelkező nagyvállalkozó imázsát.
Ráadásul Najari lekötelezettjük volt, mert ők intézték, hogy Kardos Éva ügyvéd egy kényes, az Unicredit Bankkal meglévő peres ügyben képviselje a szírt.
A fenti üzleti esetekből éppenséggel nem azt a képet lehet leszűrni, amit Najari első színrelépésekor: hogy ő akkora nemzetközi pénzember (érdekeltségeinek nagyobb része külföldön, egyebek mellett svájci óragyárakban található, és kiterjedt üzleti kapcsolatai vannak a Közel-Keleten is – így mutatta be magát 2013-ban a HVG-nek a befektető). És hogy hajlandó várni akár fél évtizedet is, amíg a befektetendő félmilliárdja elkezd hasznot hajtani.
Jelen cikkünk készítése során sem óriási külföldi üzleti részesedéseknek, sem svájci óragyáraknak nem bukkantunk a nyomára; sőt, abban sem vagyunk biztosak, Najari hol született. A férfi az évek során termelt kismillió céges, jogi papírján svájci és szír-svájci állampolgárként egyaránt szerepel, születési helyként a szíriai Latakia és a svájci Amden is előkerül (Najari környezetében ezt azzal a nevetséges okfejtéssel magyarázzák, hogy a svájci bürokrácia követeli meg, hogy állampolgárként ottani születési helyet adminisztráljanak a papírjaiban).
Több helyen felmondott önéletrajza szerint 1986-87 tájékán diplomázott építészként a budapesti műegyetemen, ami mindenképpen figyelemreméltó – a nyolcvanas években a Keleti pályaudvar környékén már akkor is valutázó pénzváltókon, illetve diplomatákon és diplomatacsemetéken kívül nem sok szír fordult meg nálunk.
Najari elméletileg egyik csoportnak sem volt tagja, ugyanakkor így is színesen nemzetközi a háttértörténet: Latakiában elkezdett felsőoktatási tanulmányok után hosszabb milánói kitérővel érkezett a műegyetemre, majd egy itteni ismeretséget követve költözik Svájcba, aminek első házassága és az állampolgárság lesz az eredménye.
Seftes arabok
Kérdéses hitelességű, ugyanakkor személyes ismeretségre hivatkozó, egybecsengő online kommentek árnyalják a sztorit. 1982-1983 tájékáról “személyesen ismerem. Már akkor is nagy seftes volt a hasonszőrű arab haverjaival (…) előéletét ismerve és abból ítélve, hogy most nem kicsit megakasztotta a gépezetet, nem lesz könnyű falat” – jelzi az egyik ismerős.
A másik visszaemlékező szerint pedig Najari “szír diákként itt tanult és mellőlem (is) kibukott. Nem ez a nagy szám, ez elég gyakori volt az ide telepített szír, palesztin stb. testvéri nemzetek diákjaival.”
“Az a nagy szám, hogy arról volt híres, hogy három egymás utáni szót nem mondott (talán életében) amiből egymás után kettő igaz volt! A kollégiumban a NSZK-ból behozott kocsikkal és „muzikcenterekkel” seftelt, mert anno még magyarnak ez mind csoda dolog volt és ők dollárban kapták a havi pénzüket. Találkoztam utána évekkel később a Váci utcában jót beszélgettünk és hát nem győzött meg arról, hogy bármi változott volna. Akkor éppen (már?) órákkal bizniszelt” – így az ismeretlen kommentelő.
A két kommentben az az érdekes, hogy egybehangzóan arra utalnak: Najari, aki a saját sztorija szerint önálló emberként, a meseszép budapesti építészetbe beleszeretve kvázi véletlenül kötött ki Magyarországon, a visszaemlékezők szerint mégis mintha a szovjetbarát arab országok fontos embereinek a szocialista közép-európai országok egyetemekre benyomott, zöldhasúakkal és jótékony vámhatósági ügyintézéssel megáldott, gyakorlatias csemetéivel mozgott volna együtt.
Az első halott
A Marschalek-féle kapcsolat már csak azért is érdekes, mert Najari a kereskedő legfontosabb cégében, a 2011-ben 1,12 milliárdos árbevételt produkáló (és fénykorában a cégtulaj irodalmi ambícióit is patronáló) Westprodukt Kft.- ben 2009-től társtulajdonos volt. Marschalek cégbirodalma azóta az enyészeté lett, miután az egyébként adósságban úszó kereskedőt 2012-ben leszúrta strómanként is szolgáló sofőrje.
Najari a Marschalek-féle történetben feltehetően kölcsönadóként került elő. Az elhunyt vállalkozó hagyatéki végzése szerint két 2010-es kölcsön alapján 70 millió forinttal és 200 ezer euróval maradt adósa a szír-svájci befektetőnek. Najari 2009-ben a Westproduktnak is besegített egy egymillió svájci frankos tulajdonosi kölcsönnel.
A Westprodukt beszámolói arra utalnak: egymillió svájci franknak megfeleltethető 245 millió forint körüli tartozás Marschalek halálának évében, 2012 végére került ki a cég könyveiből. A vállalkozó novemberi elhunyta után Najari még december harmadikán kinevezett egy új ügyvezetőt. Ugyancsak sietős lehetett neki, mert már másnap Pécsen kellett tárgyalnia a Zsolnayról. A Westprodukt ezután az év végi beszámolója kivételével nem hallatott magáról: a cég 2012 végére gyakorlatilag kiürült.
Nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy a Zsolnay-részvények vételárához és az első tőkeemelésekhez szükséges összeget Najari a Westproduktból nyerte vissza 2012 legvégén.
Kétszázmillió, nyom nélkül
Lehet, hogy érdemes volna további pénzáramlásokat keresgélni Marschalek és Bicskey közös cége, az Ungaro West Kft. háza táján is. A 2008-ban bejegyzett vállalat szinte azonnal nyom nélkül eltűnt. Három évvel később, áprilisban a cégbíróság elindította a kényszertörlési eljárást a beszámolók letétbe helyezésének elmulasztása miatt.
2011 augusztusában a Ungaro West kirendelt végelszámolója némileg meglepődve jelezte, hogy az ügyvezetők ugyan átvették az ajánlott leveleit, de nem válaszolnak. Azért a végelszámolás megindítása előtt még valahonnan benyújtották a 2009 évre szóló beszámolót: ebből kiolvasható, hogy 2009 során a cég teljes elektronikai készletállománya, mintegy 199 millió forint értékben, egy forint árbevétel nélkül eltűnt valahol (az eredménykimutatás tanúsága szerint értékvesztésnek!!! számolták el). A készletek fedezete javarészt banki kölcsön volt.
Óra toronnyal
A svájci cégregiszter a feleségével 1990-ben közösen bejegyzett és 2012-ben törölt, órák és női divatáru külkereskedelmével foglalkozó vállalatot mutat fel Najari nevén. Magyarországon 1992-ben egy szaúd-arábiai társával alapított órakereskedést Ungaro Swiss Kft. néven.
Az órás bolt, ami még 1993-ban beköltözött a most is otthonául szolgáló budapesti Astoria üzletházba, eldöcögött valahogy, Najari azonban a kétezres évek elejétől valahonnan pénzhez jutott. Miközben az Ungaro Swiss mérlegei akkortájt szolid (valamivel pontosabb, milliós, tízmilliós nagyságrend kéne), eredménytartalékban hagyott nyereséget mutattak évről évre, Najari 2002-ben elkezdte felvásárolni a szétaprózott tulajdoni szerkezetű üzletházat az ottani boltosoktól.
2005-ben már ő volt a többségi tulajdonos, és 2010-re rajta és Ungaro Swissbeli üzlettársán kívül nem maradt másnak érdekeltsége az ingatlanban, ahol az óraüzlet mellett ma már a Zsolnay-márkabolt is fellelhető. Hogy a körülbelül a jegyzett tőke összegének megfelelő 20-30 millió forintot ki tudta fizetni az üzletrészekért (összesen vagy külön-külön, nem világos és nem mindegy), az azért is meglepő, mert a szaúdi üzlettársnak – noha az Ungaro Swisst felesben tulajdonolták – a boltvásárlások ellenére se változott a szaúdi egy üzlethelyiségnyit kitevő, 4,84%-nak megfelelő tulajdonrésze, tehát valószínűleg mindet Najari fizette.
Ritka munka gyártósorról
2005-ben új magyar vállalkozást indított Najari: a Cornavin Hungary Kft.-t. Cornavin néven a múlt század első felében Svájcban, a hatvanas-hetvenes évektől kezdve svájci-szovjet kooperációban gyártottak órákat. Mindkettőből bőségesen jutottak a magyar piacra, ennek köszönhetően a márka itthoni ismertsége túlélte a szocialista időszakot is.
Az üzleti modellre a Tékozló Homár fogyasztói panaszos blog két bejegyzéséból tippelhetünk. Az egyik sztori szerint a vásárló 2007-ben budapesti kereskedésben fedezte fel a nagypapa egykori ajándékából ismerős márka modelljét – meséli – “majd az óra nicknevének beírásakor tévedtem egy svájci private label – egyedi igények szerint gyártó – óráscégre. (…) A cég egyedi megrendelésre gyárt kért logóval, meghatározott modelleket, a kívánt elnevezésen.”
A vásárló azt hitte, átverték, de hat év (!) csúszással megjött az Ungaro Swiss Kft. és a Cornavin Hungary Kft. válasza is, miszerint: “a márka jogtulajdonosán kívül senki nem gyártathat annak engedélye nélkül Cornavin márkajelzéssel ellátott órákat törvényesen (…) ha pedig [a vásárló] arra gondol kijelentésében, hogy a Cornavin jogtulajdonosa verte őt át, annak miértjét nem értjük”.
Figyeljünk: a válasz nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a Cornavin márkanév tulajdonosa árulta a Cornavin névre matricáztatott, tizenkettő egytucat, de Svájcban gyártott órákat.
A fenti eset azt a büntetőügyet is egészen más megvilágításba helyezi, ami azután indult, hogy Bachar Najari cégének üzlethelyiségében és telephelyein kilencezernél is több luxusóra-hamisítványt találtak (Már múltkor is javasoltam hivatkozást). Ez esetben ugyanis végül versenytárs utánzása címén marasztalták el Najarit és élettársát. Vagyis feltehetően nem klasszikus hamisítás történt.
A Cornavin szó, mint védjegy közösségi jogtulajdonosa 2004 óta az Ungaro Swiss, illetve 2011 óta az „izmos”, félmillió svájci frankos alaptőkével gründolt svájci illetőségű Cornavin Watch Company AG, amelynek a svájci cégregiszter tudomása szerint Omar Najari a cégvezetője. Ő Bachar Najari fia, aki a magyar cornavinos cégben is érdekelt. A védjegy Svájcban gyártott órákra vonatkozik.
A kérdés az, hogy kitől és miként szerezte Najari a Cornavinra való jogot. A márka történetének szovjet időszaka ugyanis egészen pikáns részleteket tartogat.
Szovjet órainvázió
A hetvenes években az Egyesült Államok óraipara különös kihívás elé került. A piacot ugyanis korábban olcsó, “egydolláros”, mechanikus órák dömpingje árasztotta el. A hagyományos amerikai óragyártók kiárazódtak a szupermarketekből, miközben ellenfelük az eladási volumenek miatt még a hihetetlen olcsóság ellenére is profitábilis tudott maradni.
A háttérben a szovjet gyárak termelése és egy jogi kiskapu állt. Az Egyesült Államok ugyanis a fennhatósága alá tartozó karibi Virgin Szigetek könnyűiparának fellendítése céljából adómentessé tette azoknak az óráknak a behozatalát, amiket ott szereltek össze.
A gyanú az volt, hogy az orosz alkatrészeket, amikből Svájcban hegesztenek nagyobb egységeket, olyan formában szállítják a Virgin-szigetekre, hogy a végleges összeszerelésük minimális munkával is megoldható legyen. Még olyan sejtés is felmerült, hogy az orosz komponenseket az előállítási áron alul viszik be, tehát a forgalmazók és a szovjetek között valamilyen közelebbi kapcsolat van.
A szovjet gyártmányok közvetítői ráadásul mindent elkövettek, hogy elfedjék az orosz eredetet (tegyük hozzá, a hidegháborús időszakban ennek szimpla üzleti okai is lehettek). Garanciális szervizre például az American Swiss Repair Service nevű céget jelölték meg, ami éppen a szovjet eredetre biztosan nem utal. Továbbá a márkanevek is amerikai vagy svájci gyökerekre utaltak: Cornavin, Timetone, Geneva, Jean Cardot. A Cornavin éppenséggel a legnagyobb mennyiségben a Virgin-szigeteken összeszerelt orosz hátországú márka volt.
1978-ban a tengerentúli gyártók iparági szövetsége, az American Watch Association az Egyesült Államok szenátusának pénzügyi bizottságához írt levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy tudomásuk szerint a márkanév úgy került az orosz órákra, hogy a Cornavin órák forgalmazója, a Panamában bejegyzett International Ciers S.A. legkésőbb 1973- ban megvette a svájci gyártót, a Cornavin Watches S.A.-t.
(Figyelemre méltó, hogy a mai magyar nyelvű források, így az Ungaro Swiss honlapja és a Najaritól formálisan független márkabemutatók is máshogy mesélik a szovjet koprodukció sztoriját. Például, hogy a japán kvarcórák dömpingje miatt kellett az együttműködés, vagy hogy a nagy népszerűség miatt hamisítottak az oroszok).
Posztszovjet kapcsolatok
Az amerikai óragyártók azt is kiderítették, hogy a panamai cég emberei más cégnevek, így Caribbean Watch Company néven is próbálkoztak orosz alkatrészek bevitelével. Sőt, az International Ciers-t és a másik legnagyobb szovjet-óraimportőrt, a szintén panamai Metro Zona Libre S.A.-t is lényegében ugyanaz a menedzsment irányította.
Online órás fórumokon azt is mesélik, az orosz szerkezetek esete Svájcban is botrányt szült, mert “Swiss made” felirattal olyan órák is piacra kerültek, amik sosem jártak az alpesi országban.
Az International Ciers 2004-es megszűnése előtti vezetője, az ukrajnai születésű Lew Rodin amúgy nem kispályás üzletember volt látványosan szovjetorientált kapcsolatokkal. Később háromszázezernél is több Lada autót adott el Chilének és a kommunista Kubának. Utóbbi állam kormányzati szervei 2002-ben vagy 48 millió dollárral tartoztak neki autókért és teherautókért, de a Rodin család a panamai kormányzat korrupciógyanús ügyleteibe is belefolyt.
A maga védjegykérelmét az Ungaro Swiss éppen azelőtt adta be 2003 végén (hová?), hogy a panamai társasághoz kötődő svájci Cornavin Watches S.A., illetve a panama International Ciers megszűnt volna. Ha Najariék nem is egyenesen Rodintól vették a jogokat, a tippadójuk mindenképpen jól tájékozott lehetett.
Az is valószínű, hogy ha mást nem, a védjegyekkel való okosságokat Najari megörökölte a szovjet relációjú üzleti modellből, mint az látszik a Zsolnay márkavédjegy alkalmi elkóborlásából, vagy éppen abból, hogy Munkácsy-szignós Cornavin-órák is piacra kerültek. A neves festő emlékét gondozó alapítvány- és cégbirodalmat egy időben a szír-svájci egykori üzlettársa, Marschalek Ákos vitte.
SNM/ki
Folytatjuk…
