2 napra elmentünk pihenni a tengerhez. Ez persze nem túl sokat adó információ, lévén Dél-Korea tengeri félszigeten fekszik, így „elmenni a tengerhez” azt jelenti, hogy bármely irányba el kell indulni és ha csak nem a demilitarizált zóna szögesdrótja állja utunkat, akkor a tengerhez jutunk.
A térképeken kínai tengerként feltüntetett vizet, itt nyugati tengerként ismerik, ahogy a Japán tengerként jelzettet pedig déli tengerként, ezen kívül van még a keleti tenger is.
Valamiért ők egyetlen tengert sem hívnak koreai tengernek, ahogy a holdújévet sem nevezik „koreai újévnek”, nemigen sajátítanak ki semmit.
Észak-Korea, nem túl komplikált módon északra fekszik Dél-Koreától, azonban Dél-Korea nem attól dél, mert trópusai, vagy akár mediterrán ország lenne, hanem attól, mert a Koreai-Félsziget déli részén helyezkedik el. Itt 4 egészen normális évszak van, illetve a nyár az minden csak nem az, de ez a pára miatt van, semmi sem lehet tökéletes.
Továbbá Dél-Korea nem Délkelet-Ázsia, hanem a távol-kelet.
A fenti kitérő után elárulom, hogy péntek este érkeztünk a nyugati tengerhez egy szigetre, amelyet a szárazfölddel híd köt össze.
Nagyon szép és nyugodt hely, szerencsére nem tartozik a legfelkapottabb nyaraló területek közé, így kedvünkre pihenhettünk, nemigen zavart semmi és senki.
Ott tűzvörös a föld, magas hegyek vannak a közelben, van sziklás tengerpart és homokos strand is.
Meg monszun. Most az egész országban az van, gyakorlatilag egy nagy, gőzzel működő betétes zöldségpároló belsejében érezzük magunkat amint az épp működik.
Persze hozzá lehet szokni, illetve dehogy lehet, túl lehet élni, ebben az évben július 25-e környékére teszik az elvonulását.
Viszont ha az ember tudomásul veszi, hogy így is úgy is folyni fog róla a víz, hol veríték, hol eső formájában, akkor a többi már élvezhető, márpedig azon a helyen rengeteg gyönyörűség van.
Egy kopott kis panzió honeymoon szobáját kaptuk, valamikori vintage divat szerint rendezték be, de volt hozzá kis konyha, terasz, tágas fürdőszoba és patika tisztaság, tehát minden feltétel adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mi így is tettünk.
Későn érkeztünk, már szürkület volt.
Csak úgy ruhástól rátelepedtem a súlyos, békebeli franciaágyra, hogy beállítsam a Wifi jelszót a gépemen, közben a férjem elhúzta a teraszokra néző üveg tolóajtókat. Átszáguldott a szobán a sós, hűvös tengeri szél, elnyomott minden egyebet a dagály moraja, míg a másik oldalon apró, sárga fényű lámpa csalogatta a rovarokat és világította meg a hegyoldalt beborító kúszónövény lombozatát. Áldott pillanat volt, abba is hagytam a géppel való babrálást és lenyűgözve figyeltem a természetet, igaz ugyan, hogy ágyból, de mégis nagyon közel mindenhez.
Aznap igazán jól aludtam, hajnalban viharra ébredtem, kicsit beljebb húztam az ajtókat, de azért nem mondtam le róla, hogy részese legyek a monszun szebbik felének, mikor tombol a szél, ömlik az eső dörög és villámlik.
Másnap délelőtt, apály idején, a környékbeli halászfalvak nénijei guggolva kagylót gyűjtöttek, míg mi élményeket, melyeket igyekeztünk meg is örökíteni.
Az ottani emberek bőrét kicserzi a szél, mokány, zömök testalkatúak, a nők nemigen sminkelnek, erősek, halk szavúak, dolgosak, nem az a kimondott „Gangnam-style” , ahogy élnek.
A természet csodás, a rizsföldeket völgyekbe telepítették. Terem ott még isteni édesburgonya is, csemege szőlő és már hatalmas, száruknál összekötözött fürtökben szárad a frissen kihúzott fokhagyma is. A hegyek érintetlenek, vörös földjükkel éles kontrasztot képez a szelídítetlen természet buja zöldje, itt-ott egy sírhalom és néhány kék tetejű hagyományos lakóház megbújva valamelyik lankásabb részen.
A koreaiak nem laknak hegyek ormán, azt tartják, ott túl erősek az energiák.
Arborétum és Nemzeti Park is van, nekem mégis az ott élők és a természet harmóniája tetszett leginkább.
Építettek oda egy nagy belföldi repülőteret, mely tele van drága magángépekkel és golf klub meg yacht kikötő is tartozik hozzá, de még azok sem túl hivalkodóak, inkább alacsonyak és szélesek, nincsenek mesterségesen eltakarva, de nem is mutogatják magukat.
Szasimit ettünk, amit koreaiul hve-nek hívnak, másnap pedig pókrákot, garnélát, osztrigát és nasinak apró tengeri csigát forrón, papírpohárból.
Láttuk, hogy a töretlen fejlődés jegyében magas és hosszú híd épül a következő, eddig csak komppal elérhető, szigetig, kevés a hely, terjeszkedni kell.
A rizsföldek dugig voltak kedvenc, légies teremtményeimmel, hófehér kócsagokkal. Megszokhatták az ember jelenlétét, lehajtott fejjel keresték a mindennapi betevőt a rizs töveket elárasztó vízben és csak egy, egy ígéretesebb falat kedvéért rebbentek át súlytalannak tetsző testükkel a következő vadászterületre.
Vadon növő lótuszok tengerét leltük, föléjük a turisztikai hivatal magas lábakon álló sétáló utat építtetett fából.
Itteni szokás szerint a falvak nevét hatalmas sziklákba vésték, azok állnak a modern utak mentén jelzőtábla gyanánt.
Édes főtt kukorica illata szállt a levegőben, a kikötők mindenhol egyforma intenzív halszagával és a tenger felől áramló köddel misztikus elegyet árasztva, mely estére belepett mindent, nyugalomra intve ezzel turistát, halászt, földművest egyaránt.
Lepihentünk hát mi is, hallgattuk a tengert, beszivárgott a köd, hűvösen fújt a szél, álomtalan alvásban leltünk cseppnyi nyugalmat a nagyváros beton dzsungele után, kimenekülve a civilizáció legintenzívebb részéből, része lenni a körforgásnak, mely onnan, abból a kis szobából már nem is tűnt olyan félelmetesnek, mi több, valahogy megnyugtató volt és befogadó.
