A rendszerváltás óta újra és újra fellángol a vita az állambiztonsági múlt feltárásáról, ám az ügynöklisták nyilvánosságra kerülése rendre ugyanabba a kérdésbe ütközik: mit jelent valójában egy név a listán? Beszervezést, együttműködést, jelentéseket vagy csupán egy olyan korszak lenyomatát, amikor az állam megpróbálta ellenőrzése alatt tartani az egyházakat, az értelmiséget és a közélet meghatározó szereplőit? A napokban nyilvánosságra került nevek között ott találjuk Beer Miklós nyugalmazott váci püspökét és Surányi György volt jegybankelnökét is. Két eltérő életút, két különböző történet, de ugyanaz a súlyos kérdés: hogyan lehet ma megítélni a diktatúra nyomása alatt hozott döntéseket?
Beer Miklós: „Ma is ugyanazt tenném”
A 83 éves Beer Miklós neve szintén szerepel az állambiztonsági nyilvántartásokban, ám mindeddig nem került elő olyan dokumentum, amely szerint jelentéseket készített volna a Kádár-rendszer titkosszolgálatának.
A nyugalmazott püspök a Válasz Online-nak adott interjújában világosan fogalmazott:
„Szeretném leszögezni, hogy nem írtam alá semmilyen beszervezési nyilatkozatot, és jelentéseket sem írtam. Engem is behívtak a Gyorskocsi utcába. Félelmetes hely. Az volt életem egyik legnagyobb kínszenvedése.”
A kérdés azonban nem válaszolható meg egyszerű fekete-fehér kategóriákban. A Kádár-korszakban a katolikus egyház vezetőinek többsége aligha kerülhette el a kapcsolatot az állambiztonsággal vagy az Egyházügyi Hivatallal. A hatalom ellenőrizni akarta az egyház működését, az egyház pedig fenn akarta tartani intézményeit és mozgásterét.
A történészek által jól ismert kompromisszum alapjait még a hetvenes években fektette le Agostino Casaroli vatikáni államtitkár és a magyar kommunista vezetés. Az úgynevezett keleti politika részeként a Szentszék elfogadta, hogy a püspöki kinevezések és az egyházi működés bizonyos fokig a politikai rendszerrel való együttélés árán biztosítható. Ebben a közegben a kapcsolatfelvétel az állami szervekkel sokszor nem választás, hanem a működés feltétele volt.
Beer Miklós álláspontja szerint, ha ugyanabba a helyzetbe kerülne, ma is ugyanúgy cselekedne. Ezzel nem a diktatúrát védi, hanem azt a dilemmát fogalmazza meg, amelyet az egyházi vezetőknek akkoriban nap mint nap meg kellett élniük.
A nyolcvanas évek végén már lehetett nemet mondani
Egészen más történetet idézett fel Surányi György volt jegybankelnök, akinek neve szintén felkerült a nyilvánosságra hozott listákra.
„Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy a nevem felkerült a hálózati személyek listájára. Egyetlen percig sem voltam részese a hálózatnak. Nem véletlenül nincs hatos karton és egyetlen operatív jelentés sem” – hangsúlyozta nyilatkozatában.
Surányi konkrét eseményt is felidézett. Elmondása szerint 1986-ban, amikor a Világbank washingtoni állásába készült, az állambiztonság megpróbálta beszervezni. A kísérletet azonban visszautasította, még annak ellenére is, hogy azzal fenyegették: veszélybe kerülhet amerikai megbízatása.
A történet különösen azért figyelemre méltó, mert jól mutatja a rendszer változását. Az ötvenes vagy hatvanas években egy ilyen visszautasításnak súlyos következményei lehettek. A nyolcvanas évek közepére azonban már lazult az állampárt szorítása. Surányi szerint akkori főnöke, Hagelmayer István határozott fellépése után a belügyi szervek elálltak a további nyomásgyakorlástól.
A későbbi jegybankelnök azt is hangsúlyozta, hogy ezt az esetet soha nem titkolta. Már a Lengyel Lászlóval közösen jegyzett, 2013-ban megjelent Határátkelés című könyvben is részletesen beszámolt róla.
Egy korszak árnyéka
Surányi története egy másik fontos összefüggésre is rámutat. A nyolcvanas évek végén már egyre több olyan gazdasági és szellemi műhely működött Magyarországon, amelyek önálló gondolkodásukkal zavarták a hatalmat. Ilyen volt a Pénzügykutató Intézet is, amely a reformközgazdászok egyik legfontosabb bázisának számított.
Az intézetet később politikai döntéssel megszüntették, de végül külső támogatások segítségével tovább működhetett. A rendszerváltás után pedig meghatározó szerepet játszott a magyar gazdaságpolitikai gondolkodás alakításában.
Az ügynökvita most ismét arra emlékeztet, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizede korántsem volt egységes korszak. Más jelentett ellenállni 1956 után, más a hetvenes években, és ismét más a nyolcvanas évek végén. Ezért önmagában egy név felbukkanása egy listán még nem mond el mindent az érintett szerepéről.
A valódi kérdés nem az, hogy ki került kapcsolatba az állambiztonsággal, hiszen a diktatúra pontosan erre törekedett. Hanem az, hogy ki működött együtt vele, ki állt ellen neki, és kik voltak azok, akik a rendszer szorításában próbálták megőrizni saját mozgásterüket és intézményeik működőképességét. Az egykori dokumentumok értelmezése ezért ma is legalább annyira történelmi és erkölcsi kérdés, mint politikai vita.
