Ma két 1956 van politikai „forgalomban”: az egyik a NER terméke, amit olcsón, a nagy tömegnek kínál fogyasztásra, a másik pedig az, amivé az eltelt sok évtized természetes módon alakította a Forradalmat. Az előbbinek kevés köze van az igazsághoz, és könnyen fogyasztható, az utóbbi nehezen emészthető, mert a valóság mindig rágós. Azért tartunk itt, mert Orbánék tudatosan megakadályozták a feltáró és kiegyező történelmi közbeszédet ’56-ról, mivel azt ki akarták sajátítani maguknak. Meg is tették.
Ma van az utolsó október huszonharmadika a közelgő, valóban sorsdöntő történelmi megmérettetés előtt. Ezért tartom fontosnak megosztani a gondolataimat arról, hogy szerintem mit csinált a Fidesz és a KDNP a Forradalomból mára. Ennek célja az, hogy ne bizonytalanodjunk el bármekkora tömeget is állítanak ki ma: csak növekedjen szépen az eltökéltségünk a rendszerváltás iránt.
Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt mondom, Orbánék módszeresen átpolitizálva sajátították ki ’56-ot, s abból így kreáltak egy egységesnek tűnő nemzeti, keresztény és antikommunista felkelést. De nem csupán ezt tették: történelmi szempontból ad acta tették a nép akkor határozottan kifejezett szabadságvágyát, valamint a sokszínűségért folytatott harcát. Úgy jártak el, mint amikor Lenin mellől Trockijt, vagy Sztálin oldaláról Jezsovot szedték le az eredeti képekről a szovjetek. Nem véletlen ez: mi sem veszélyesebb ma rájuk nézve, mint ez az eltüntetett két markáns ’56-os üzenet. Emiatt aztán alig kapnak helyet az ’56-os Panteonban a munkások, a kisgazdák és a szociáldemokraták. A sokszínű tömegből a szuverenitásáért küzdő, nemzeti érzelmű kisember látható már csak mára. Ez a narratíva semmi másra nem irányul, mint a „kétharmadcsináló” szavazói réteg voksolási hevületének karbantartására.
Észre kell venni azt is, hogy tudatosan bagatellizálják el Nagy Imre és a mellette álló reformkommunisták szerepét. Erre bizonyíték, hogy a Parlament közelében álló Nagy Imre-szobrot kicserélték a „nemzeti vértanúk” emlékművére. És be is jött nekik: akikről nem beszélnek, azoknak a gondolatai és szándékai is gyorsan elhalványulnak. Nagy Imréék helyett kiválogatták a nekik megfelelő történelmi személyeket, mint például Mindszenty Józsefet, aki lelki vezetőként a plurális demokráciával nem foglalkozott túl sokat. Ő a katolikus tanításhoz tartotta magát, ahol Isten rendje, s nem a nép akarata tartja szilárdan az államot. Ennek a vonalnak a továbbviteléhez van szüksége a Fidesznek a KDNP-re. Ha az állam és az egyházak valóban szét volnának választva, és ez utóbbiak nem politizálnának, Semjén pártja egy pillanat alatt szűnne meg támogatás hiányában.
A legvisszataszítóbb számomra, amikor úgy érzem, mintha azt kommunikálnák: az ’56-os Forradalom 1989-ben, Orbán által a Hősök terén elmondott beszéddel fejeződött volna be. Csak megjegyzem, 1989 óta több idő telt el, mint ’56 és ’89 között, s még mindig ugyanott tartunk. A különbség az, hogy az országot most nem idegen csapatok, hanem a saját honfitársaink tartják megszállás alatt. Az eszközök mások, a következmények nagyon hasonlóak.
Meg kell említeni, hogy veszélyes módon játszanak a tűzzel, amikor a kádári elitet és az 1989 utáni liberális közösséget egyforma módon bélyegzik meg. A pikantériája a dolognak, hogy a vezető NER-esek közül igen sokan előbb kommunisták, majd pedig liberálisok lettek. Nekik mindent szabad, másnak csak ütemre tapsolni. Az emlékezetpolitika is az előbbi célokat szolgálja: a Terror Házától kezdve, az október 23-ák politikai eszközzé alacsonyításán keresztül az iskolai tankönyvekig.
Mindezt végiggondolva, az az érzése az embernek, hogy a NER forradalmi változatából hiányzik ’56 valódi erkölcsi üzenete az igazságról, a szabadságról, a szolidaritásról, az önfeláldozásról és az emberi méltóság megtartásáról. A Békemenet ezek nélkül egy fenyegető, esetleg öntömjénező politikai üzenetet közvetítő egészségügyi sétává vált.
Mit is mondott Orbán 1989-ben Nagy Imréék újratemetésén?
„Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.”
„Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.”
„… ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak.”
Mivel most még másképp nem lehet, a szívünkben emlékezzünk meg méltósággal ’56 igazi hőseiről.
