Nagyszerű hely ez az ország, nagyszerű gondolkodókkal, a szellem nagyszerű embereivel, építő, lelket melengető, szubtilis disputákkal, elegáns, mély és lényegre törő eszmecserékkel, dialógusokkal és kontroverziákkal.
Az elmúlt napokban a tömegdemokrácia adta lehetőségeket, távlatokat és parttalan kereteket bölcsen kihasználva, s a demokrácia édes gyümölcséből szakajtva tömegek fejtették ki, hogy akkor most a gimnazista lány beszélhet-e csúnyán, avagy nem beszélhet csúnyán, illendő-e és elfogadható-e úgy beszélni, ahogy, avagy nem illendő, sőt, egyenesen gusztustalan, elutasítandó, közerkölcsöket romboló és pusztító, az ősi szittya-keresztény magyar lelkülettől, mentalitástól és kultúrától nagyon is távoli, avagy éppen az ősi magyaros-hunos-betyáros-lóratermett habitus legőszintébb és legmélyebbről fakadó manifesztációja a smirglis nem-nem-soha, Ugocsa non coronat beszédmód. Érzékeny lelkületű művésznők sikkantották el a hazának, hogy juj és nem és nem és jaj és oh, borzalom, azzal a célzattal, hogy végre a nemzet asztalára kerüljön népünk legmeghatározóbb és legnemzetibb metafizikai sorskérdése: a hangképző szervek igénybevételével lehet-e bazdmegelni, hány éves kortól lehet, hány éves korig nem lehet, szülői felügyelet mellett vagy sem, s ha zöld utat kapna az illetlen beszéd, akkor ez, minden jel szerint, egy újabb Trianonnal érne fel a balsorstól annyit tépett és szaggatott nemzetünk és lélekben tizenötmilliós magyarságunk számára.
Aztán – még mindig a gimnazistánál maradva – véget nem érő filozófiai disputákat eredményezett annak felvetése, hogy a gimnazista lány, a proli szó használatával, átvéve a szót az őt támadó személy lexikai készletéből, marxistának minősül-e, avagy sem, marxista-e a lány tizenéves korosztálya a rendszerváltást követő 29. évben, vagy nem, mert ha igen, erről azok a tanárok tehetnek, akik persze még a marxizmus terminológiájában lubickolva szocializálódtak, ám ha mégsem, akkor mégis miért és hogyan? Netán felismerhetővé vált egy mélylélektani, tudat alatti, spontán és ösztönös, atavisztikus és a teremtéssel egyidejű, esetleg a teremtést már megelőző, preegzisztens, örökké élő és virágzó, intemporális, az ember antropológiai lényegét megképző hiányzó láncszem, a marxizmus (és leninizmus), akár a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem. A vita még nem zárult le, hála az égiek megengedő türelmének, folytatódik még, tisztázandó, ha én nem magamért, ki érettem; ha én csak magamért, mi vagyok én; s ha nem most, hát mikor? Mindenesetre kirajzolódott népünk előtt a jelen legnagyobb kihívása és feladata: tetszünk végre forradalmat csinálni a marxista köntöst öltött gimnazista lányok nemzetrontó pimaszsága ellenében, s közös erőfeszítéssel, megálljt parancsolva, leverve, s eltaposva végre a gyalázatost, a távoli tanyák múlt századi sötétlő ürességébe szemet vakító fényességességet angyali szárnyakkal elvivő-elhordozó, tündöklő demokráciánk (vesd össze Новая экономическая политика) ellen indított galád támadásukat.
Aztán Andy Vajna elhunyta alkalmából is szót kért a szabadon és kedvére nagypolitizáló nagyközönség, hogy megoszthassa az ő népével az ország grandiózus dilemmáját: most akkor szomorkodás, bú és gyász, avagy boldogság, vígság és ünnepnapok. Vagy-vagy, tertium non datur! És persze kijutott az özvegynek is mindenféle szelíd simogatás, találgatás, meg ide-oda adresszált jókívánság, vajh’ mi lészen most vele és belőle és neki és különben is.
Hát így.
Egyébként nem káromkodva, nem ribancozva, nem prolizva, nem marxista terminológiával dobálózva, nem a marxizmus klasszikusainak szókészletében tobzódva, nem proli- és parasztvakítva, nem vulgáris szavakat használva épp most verik szét a magyar tudomány teljes intézményrendszerét, intézeteket és kutatóközpontokat, az egész MTA-t, s vonják a tudományos kutatásokat állami-politikai-miniszteriális felügyelet alá, mert ők mondják meg, mi a tudomány és mi nem, ki a tudós és ki nem, s milyen eredményeket várnak a kutatások befejeztével és mit nem, mi cipelhető be vállainkon a tudomány nemzeti színű panteonjába, s mit kell kivetni onnan, örök szégyenre és kárhozatra, „mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”
Hát csak szóltam.
Gábor György
