A Puskás nevű gombcsatár, akit Marsallnak hívtak

0
231

Tegnap a FüHü is megemlékezett az Aranycsapat húsz évvel ezelőtt elhunyt legendás balszélsőjéről, a kiismerhetetlen cseleiről Rongylábúnak becézett Czibor Zoltánról. Megírtuk azt is, hogy miután Czibor 1956-ban disszidált, a kor szocialista szelleméből következett, hogy idehaza a nevét sem lehetett leírni.

Nem ő az egyetlen, aki disszidált, és akit ezért a hivatalos Magyarország megpróbált kitörölni a magyar futball történetéből.

Hasonlóképpen járt az Aranycsapat talán legjobb, de mindenképpen legismertebb játékosa, Puskás Ferenc is.

Puskást mindenki szerette, még a szűk ötvenes években is elismerték különleges képességeit, tudását. Bejáratos volt a nagyfőnökökhöz, ha valamelyik csapattársa bajba került, ő mindent el tudott intézni.

1956-ban, több csapattársával együtt nem jött haza, Spanyolországban telepedett le. A Real Madridban, több mint tizenöt kilónyi túlsúlya miatt, először nem akarták alkalmazni, ám ő néhány hét alatt ledobta magáról a fölösleget, és azt követően tíz éven át focizott a királyi gárdában.

Hatszor volt spanyol bajnok, kétszer gólkirály, és a világ talán legpatinásabb klubjánál minden idők legjobb játékosának választották.

A szocializmus diszkrét bája: miközben a legismertebb magyar, az egykori Száguldó Őrnagy, a nagyvilágban sikert sikerre halmozott, idehaza még a nevét sem lehetett leírni. Amikor a Real Madrid egy barátságos meccsen a Vasas ellen futballozott, a spanyolok, legalábbis a magyar újságok összeállításai szerint, mindössze tíz emberrel léptek a pályára – a Puskás nevű, tízes számú mezt viselő játékost ugyanis, valamiért elfelejtették megemlíteni az akkori magyar lapokban.

1961-ben szüleimet sikerült végre sikerült rávennem, hogy vegyék meg nekem a Real Madridot. Ma már nem divat a srácok körében gombfocizni, sőt, úgy gondolom, a legtöbben azt sem tudják, mi fán terem ez a játék, ám a hatvanas években – különösen az első felében – a gombfocizás még nagyon népszerű elfoglaltságnak számított. Amikor rossz idő volt, és nem a Klauzál téren fociztunk a barátaimmal, akkor gombfoci bajnokságokat rendeztünk – gólokkal, kiállításokkal, izgalmakkal, veszekedésekkel.

Mint a többi fiúnak, nekem is számos csapatom volt.

Jó szívvel emlékszem vissza a valamikori MTK-ra – Szimcsákkal a balszélen, Lanczkor állt a kapuban, a jobbhátvédet Palicskónak, a bal bekket Lantosnak hívták. A középcsatár Kuti, valamint a jobbösszekötő Bödör is igen ismert játékosnak számított. Nem is szólva persze Sándor Csikarról, akiről ma egy jó nevű, válogatottakat is adó futballakadémiát neveztek el.

Az általam vezényelt „istállóba” tartozott az FTC is. Itt játszott a többi között Dékány Doktor, Vilezsál Oszkár, Dalnoki Puhavagyjenő, és az idővel állatorvossá, majd kisgazda képviselővé avanzsált Dr. Fenyvesi Máté is. És megvolt persze a brazil válogatott is, a két Santossal, Didivel, Vavával és Pelével súlyosbítva, valamint Kádár János kedvenc együttese, a Vasas, a Bundzsák, Kékesi, Raduly és más jelesek által fémjelezett alakulat.

Ebbe az istállóba szerettem volna megvásárolni a Real Madridot. A magyar csapatok mellett ugyanis ők voltak a kedvenceim.

Szüleim, akik máskülönben viszonylagos szimpátiával kezelték gombfociőrületemet, valamiért nem rajongtak különösebben az ötletért.

Direktben nem beszéltek le róla, ám nem is nagyon erőltették, hogy megvásároljam a csapatot. Egyszer azután már nem lehetett tovább halogatni, szeretett felmenőim minden ésszerű kifogásból kifogytak, így magamhoz vettem a tőlük kapott pénzt, és lerongyoltam a sarokra, a trafikba. (A fiatalabbak kedvéért: a trafik egy olyan bolt volt, amelyben elsősorban dohányárukat lehetett vásárolni. Meg persze minden mást, amit a trafikos fontosnak tartott.).

A trafikos régi ismerősként fogadott, gombfocimániám miatt törzsvásárlónak számítottam. Azt megelőzően már vagy tízszer megnéztem a Realt, kézbe fogtam és csodálattal bámultam a „fiúkat” szimbolizáló gombokat. Ezúttal azonban nem egyszerű érdeklődőként vettem részt a kiskereskedelmi folyamatban, hanem végfelhasználóként, azaz vevőként.

Nem ragoznám tovább a Real Madrid megvásárlását: hamar túlestünk az üzleten. Mindegyik játékost ismertem természetesen, az újságok jóvoltából kívülről fújtam a csapat összeállítását.

Egyedül a Marsall nevű gombot nem tudtam hová tenni.

Illetve tudtam, merthogy a többinek mind meg volt a helyük: az isteni Di Stefano volt a középcsatár, a balszélen egy Gento nevű fiatalember száguldozott, kizárásos alapon közéjük kellett elhelyeznem a titokzatos Marsall nevű játékost. Akinek, ráadásul, még a fotója is ismerősnek tűnt. A szüleim ugyanis, bár nem verték nagydobra, néhány 1956 előtti magyar sportújságot megőriztek – ott láthattam régebben a Marsall nevű balösszekötőt.

Kérdeztem a trafikost, hogy kerül ide ez a futballista, ám ő diszkréten odasúgta: most mások is vannak a boltban, majd ha a többi vevő elment, elmondja. És valóban, amikor az ismeretlen vásárlók becsukták maguk mögött az ajtót, s végre egyedül maradtunk, beszédesebbnek bizonyult. Közölte velem, hogy

a Marsall nevű játékos valójában Puskás Ferenc, aki a Real Madrid egyik legnagyobb sztárja.

De, tette hozzá, miután disszidált, s hivatalosan hazaárulónak tekintik, Magyarországon nem létezik – a nevét nem szabad sem leírni, sem kimondani. Meg is kért, ne mondjam el senkinek, hogy a csapatomban Marsall néven Puskás játszik. Majd valamivel engedékenyebben hozzátette: ha mégis eldicsekednék vele a barátaimnak, azt semmiképpen se áruljam el, hogy tőle tudom.

Ez volt az én nagy találkozásom Puskással, akit a csapatomban Marsallnak hívtak. A Real Madrid egyébként valóban jó befektetésnek bizonyult. Sikert sikerre halmoztak a fiúk, szinte számolatlanul rúgták a gólokat mindenkinek – ki tudja miért, egyedül az MTK-t nem tudták soha legyőzni.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here