Pecsét került a lakás ajtajára

0
1152
Képünk illusztráció, nem a riport helyszínén készült. MTI Fotó: Mihádák Zoltán

Hiteltartozásai miatt ki akarták lakoltatni, és a gyerekeit is elvesztette volna az a 61 éves férfi, aki leszúrt egy gyámügyest Inárcson. Ma reggel Budapesten, a VII. kerületben magam is tanúja voltam, amikor hat marcona rendőr, és néhány hivatalos személy társaságában megérkezett Haraszti-Pasztornyiczki Györgyihez az első emeleti lakásba a végrehajtó. Csak az asszony és a 26 éves fia volt otthon, a férjnek ma is dolgozni kellett mennie. Szúró-vágó eszköznek nyomát sem láttam. Beletörődés és keserűség nyomasztó érzése töltötte be a lakást.  

Reggel kilencre várták a kilakoltatókat, ezért jóval korábban érkeztem a családhoz, hátha tudok valamit segíteni a csomagolásban, a készülődésben. A háziasszony zavartan téblábolt, Dávid, a 26 éves fia, egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Láthatóan ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. A lakásban még minden szanaszét hevert. Az ágy bevetetlen. Ládának, doboznak nyoma sincs.

Nem sokára költözni kell!

Próbálom munkára noszogatni a háziakat, de nem történik semmi.

Nem is tudom, hogyan jutottunk idáig – sopánkodik a negyvenes éveinek végén járó háziasszony. – Talán azzal kezdődött, hogy 2014 októberében kaptunk két csekket, 4448 forint részletfizetésről, miközben a lakbérünk, szociális támogatással, mindennel együtt, pedig 13 ezer. Egy hónappal később, novemberben már felemelték 26 ezerre.

Mitől változott hirtelen a duplájára?

Ezt, látja, mi sem értjük a mai napig sem. A kerületi illetékes hivatal, ahol az ilyen szociális ügyeket intézik, nem szólt semmit. Nem figyelmeztettek, hogy lejárt esetleg a szociális támogatásunk, vagy született valamilyen kerületi döntés a lakbérek emeléséről. Ők ott ültek egy hivatalban, intézték, amit rájuk bíznak, de azzal senki nem foglalkozott, hogy a leszázalékolt, pánikbeteg férjem után mindössze 29 ezer forint jövedelmünk van. Számolja ki, ha ebből 26 ezret kifizetünk, mennyi marad a megélhetésünkre?

Felnőtt fia van, vitatkozom, és ő maga sem dolgozott. Magyarázat persze van: akkoriban még nem volt munkahelye, másfél éve tudott csak elhelyezkedni. Ez persze kissé sántító magyarázat, mert varrónő a szakmája, azzal lehetett volna mit kezdeni.

Éhbérért? – jegyzi meg.

Az is több a semminél.

Megvonja a vállát és inkább máshol folytatja. A fiuk, Dávid sem egészséges, a gerincbetegsége miatt fizikai munkára nem alkalmas, már akkor is munkanélküli segélyen volt, amikor a kálváriájuk kezdődött. Amíg négy hónapig kapta azt a pénzt, fizették is a részleteket. Aztán ez a jövedelmük is megszűnt.

Próbált állást keresni a gyerek – magyarázza Györgyi -, számítógépkezelő-használó képesítése van, de érettségi nélkül ezzel sehová nem vették fel. Gyors és gépíró vizsgája is van, de kinek kell az manapság? A Postánál is jelentkezett, de nem találták alkalmasnak az ottani munkára.

Nem egészen értettem, hogyan lehet valakinek érettségi nélkül olyan szakképzettsége, amivel az elhelyezkedés érettségihez kötött, de Dávid kész magyarázattal szolgál: a szakképesítése rendben lenne, csak a munkaköri kiírásban kötik ki az érettségi meglétét. Sehol nem kellett, úgy érzi, nem tetszett a „megjelenése” a munkaügyiseknek.

Nem volt valami más megoldás?

Próbálkoztam. Alkalmi munkákkal, elvállaltam az ismeretségi körömben a számítógépek kisebb javításait, a telefonokhoz is hozzá merek nyúlni. De ebből még annyi pénzt sem kerestem, ami a cigarettára elég lett volna.

Ezért vagy két évig nem tudtuk fizetni azt a felemelt lakbért – veszi vissza a szót a mamája. –  Azzal próbáltunk „törleszteni”, hogy mi takarítottuk öt évig az egész házat, amiért nem kértünk fizetséget. Igaz, egyszer felvetettük, hogy nem lehetne-e a lakásunkat gondnoki lakássá minősíteni, de ezt nem fogadták el a tartozásaink miatt.

Úgy érzem, beletörődtek a helyzetbe, valójában nem is nagyon jártak utána, mi lehet a kiút ebből a csapdából. Nem próbáltak egyezkedni, részletfizetést kérni. Amikor például a családsegítőkhöz fordultak és ők is „csak valamilyen papírokat kértek”, feladták azt a vonalat is. Próbálom az asszonnyal megértetni: a hivatal nem tehet semmit a „papírok” nélkül. Mi másból láthatnák át az előzményeket?

Maga is csak a hivatalt védi – mondja sértődötten.

Nem védem, de minden ilyen ügynek van egy hivatalos menete. Azt be kell tartani.

Én is tudom – legyint. – De ilyen „hivatalos úton” veszítettünk el a gázon is egy csomó pénzt. Felszereltek egy kártyás mérőt, de azt nem mondták, akár használjuk, akár nem, az óráért fizetni kell. Átálltunk teljesen a villanyra, a gázóra díja pedig csak ketyeget. Ugyanilyen tortúrát éltünk meg a vízórával is. Azt ígérték az önkormányzatnál, hogy szociális alapon nullás számlákat kapunk majd, de azzal is kilenc hónapig csak bajunk volt. A végén kaptunk egy számlát, majd 80 ezer forintot vettek ki vele a zsebünkből.

Amikor később kértük a szociális osztályt, fizessék nekünk vissza, vagy tudják be a tartozásba, azt a választ kaptuk, ők nem tudják átutalni a vizeseknek azt a pénzt.

Ennyit a nullás számláról is. Ne mondja nekem senki, hogy ilyen módon kell intézkedniük a „hivataloknak”, hogy nem az volna a dolguk, hogy tájékoztassák az ügyfeleiket, milyen kötelezettségeik vannak.

„Aki csak tehette, betartott nekünk!” – vélekedik Dávid, és ezzel próbálja elhárítani magukról a felelősséget. Sorolja, miért nem jutott ő sem soha előbbre. Szerinte most a szomszéd is az egyik okozója a kilakoltatásuknak. Alighanem szemet vetett a lakásukra, és mert ők nem mentek bele, hogy eladják neki, bosszút állt

Most mennyi pénzből élnek? A hármuk keresete nem tesz ki 120 ezer forintot – készít gyors számvetést Györgyi. Hogyan tovább? Az édesanyjához nem mehetnek lakni, a lányához sem, még ideiglenes szállásra sincs reményük. Az első emeleti lakás ajtajára hamarosan pecsét kerül, akkor el kell menniük a házból is. Kilenc óra előtt pár perccel még fogalmuk sincs, hol alszanak az éjjel.

Pedig, ha most kiteszik önöket  a lakásból, valahová menniük kell.

A nagylányunk férjnél van, ott unoka is született már, oda nem költözhetünk. Annyit tudtak segíteni, hogy néhány értékesebb holminkat náluk raktározhatjuk. Anyámékhoz sem, ő nem is tudja mi történik most. Ha tudná, leharapná a fejemet!

Nem mondja, de a tekintetéből könnyű kiolvasni, fogalma sincs mi lesz mindazzal, ami még itt hever kupacokban a lakás különböző részeiben.

Dávid hirtelen magabiztos lesz, és bejelenti: ő bizony néhány óra múlva vonatra ül, és elutazik Bécsbe. Ott majd biztosan kap valami munkát. Ha kell akár mosogatni is hajlandó, takarítani is. Valaki azzal biztatja, ha viszi a számítástechnikai bizonyítványait, azzal jó munkát is kaphat. Akár már holnap reggeltől. Azt mondja, már kapott is valami ajánlatot.

Keresem Györgyi tekintetét. Nem lepődik meg, ő már tudott a fia tervéről.

Ez az álmom – erősíti meg ismét Dávid. – Felvérteztem magam, nem rettenek meg semmilyen kihívástól.

Bólintok, és csak halkan jegyzem meg, törékenyek Don Quijote páncéljai.

Két hete vált bizonyossá, hogy ma menniük kell. Néhány napja próbáltak Dr. Kispál Tibor, a helyi baloldali képviselő közbenjárásával haladékot kapni a jegyzőtől, de sikertelenül. Azzal érveltek, hogy

hajlandóak volnának törleszteni, a lakbért most is rendszeresen befizetik, csak az elmaradást kellene majd valahogyan kedvezőbben törleszteni.

Az utolsó percekben benyújtott fellebbezést persze nem fogadták el, a kilakoltatás jogerőre emelkedett, a végrehajtó néhány napja már járt is náluk felmérni a terepet.

Megszólal a kapucsengő. A végrehajtó és a „bizottság” érkezik, mögöttük a gumibotos, bilincses rendőrök csapata. A végrehajtó, egy fiatal hölgy, első szava az együttérzésé: sikerült-e valamit intézni a hivataloknál, mert ha igen, ők már itt sincsenek. Elhallgat, keresi a háziak tekintetét, aztán egy sóhaj jelzi, hogy megértette a helyzetet.

Kezdhetjük! – szól hátra a többieknek.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.