Csütörtökön kerül a magyar mozikba a körülrajongott brit filmdráma, a Lady Macbeth, amelyet egyszerre élvezet és szenvedés nézni. Előbbit az izgalmas és szokatlan történet mellett a gyönyörű képek, illetve az elsőfilmes rendező, William Oldroyd ötletessége, utóbbit pedig elsősorban a filmben ábrázolt világ, valamint a hozzá illő kegyetlenségek okozzák.
1865-ben járunk, Angliában, egy vidéki kúriában, ahol a fiatal Katherine egyre nehezebben viseli mindenfajta tiszteletet, megbecsülést vagy pláne szeretetet nélkülöző házasságát. A körülmények viszont csak a Lady Macbeth szinopszisából derülnek ki, a néző ugyanis úgy csöppen bele a filmbe, ahogy szegény Katherine a házasságba. Látunk egy fiatal nőt, aki a kezdő képsorokon még menyasszonyi öltözékben, érdeklődve áll a templomban, majd éles váltással egy komor, rideg házba bezárva szenved.
Katherine azonban számos, a viktoriánus Angliában élő társnőjétől eltérően nem törődik bele abba, hogy házasság címén eladták egy idegen családnak, akik a végletekig korlátozzák a szabadságát.
Lázadása viszont abban a korban és környezetben egyszerűen nem végződhet jól, mi pedig feszengve nézzük, hogyan tesz egyre kétségbeesettebb kísérleteket Katherine arra, hogy visszanyerje az irányítást élete felett, rálelve valamiféle boldogságra vagy legalábbis értelemre az életében.
A történet alapját Nyikolaj Leszkov 1865-ben írt kisregénye, a Kisvárosi Lady Macbeth adja, amelyből már filmes és színpadi adaptációk sora készült. Most egy elismert színházi rendező, William Oldroyd nyúlt a kisregényhez, hogy elkészítse belőle első filmjét, és mi csak örülhetünk a döntésének. Oldroyd ugyanis színházi háttere ellenére nemcsak nagyon érzékeny, hanem kifejezetten filmes eszközökre támaszkodó feldolgozást készített a történetből (a forgatókönyvíró, Alice Birch is a színház világából érkezett.)
A Katherine megtöretését bemutató negyedórában – amely a film talán legjobban sikerült része – történetmesélés helyett inkább csak kiragadott képeket látunk, és ebből áll össze, hogy milyen az új családja, otthona, és milyen fojtogató a napi rutin, amelybe kényszerítik. Ezzel a néhány jelenettel Oldroyd megágyaz annak, hogy elhiggyük, egy alapvetően derűsnek tűnő fiatal lányt is őrületbe tud kergetni egy ilyen házasság. Ehhez persze a Katherine-t játszó Florence Pugh alakítására is szükség van, aki képes megjeleníteni azt az ellenállást, ami a kezdetektől benne van a fiatal nőben, miközben eleinte igyekszik megfelelni a rákényszerített szerepeknek.
Az is örömteli, hogy a Lady Macbeth nemcsak az úrnő szenvedéseit ábrázolja nagyon plasztikusan, hanem a cselédjét játszó Annának (Naomi Acke) köszönhetően azokra is nagy figyelem jut, akikről általában nem forgatnak filmeket. A szolgáló karakterét maga a rendező találta ki, az eredeti történetben nem szerepel, de nagyon sokat ad hozzá az Oldroyd-féle értelmezéshez. Anna alakja tökéletes eszköz arra, hogy egyszerre ellenpontozza és árnyalja Katherine karakterét, illetve társadalmi helyzetét, és neki (is) köszönhetően a film nem olyan, mint sok más kosztümös dráma, amelyekben a személyzet csak biodíszletként jelenik meg.
Miközben szánjuk Katherine-t, akit minden reggel korán kivernek az ágyból, hogy aztán folyamatos egyedüllétre kárhoztatva ne hagyják semmit se csinálni, nem tudunk megfeledkezni Annáról sem. Az ő életét ugyanúgy szabályok kötik, ráadásul egyszerre több feljebbvaló szeszélyének is ki van szolgáltatva.
Oldroyd még annyi könyörületre sem hajlandó, hogy a két nő vigaszt vagy támaszt nyújtson egymásnak, sőt. A Lady Macbeth-ben nincs olyan emberi kapcsolat, amely a körülményekből fakadóan ne lenne alapjaiban kárhozatra ítélve. Ebbe beletartozik a házasságtörésbe menekülő Katherine és szeretője, Sebastian (Cosmo Jarvis) viszonya is, amit mai fogalmainkkal nehéz lenne szerelemnek nevezni. A film Shakespeare-darabra utaló címe előrevetíti, hogy közös történetük nem fog happy enddel végződni, és a merev kulturális és társadalmi szabályokat látva is egyértelmű, hogy a szereplőknek nem sok esélyük van arra, hogy boldogságuk előmozdítására jó döntéseket hozzanak. És nem is hoznak, miközben a néző néha magában fohászkodik azon, hogy ne az következzen be, amitől tart.
A sötét történetet Oldroyd kihagyásokkal, sejtetésekkel tele meséli el, így nem engedi, hogy egyértelmű ítéletet mondhassunk Katherine és a többi szereplő felett. Ártatlan áldozat talán csak egy akad a Lady Macbeth-ben, éppen ezért sokáig töprenghet a néző mindenfajta morális kérdéseken, miközben választ a filmtől nem remélhet ezekre.
