Annyira szabadok akarnak lenni a leigázott zsidók Verdi Nabucco című, áradó zenéjű, szertelenül lendületes, fiatalkori operájában, hogy már az előadást követő taps után, ebben a műfajban teljesen szokatlanul, minden szereplő, a szólisták is, megismétlik a kórusukat, ami lényegében a szabadság himnusza. Az Erkel Színházban a zsúfolt nézőtér bátrabb tagjai, velük dúdolják, éneklik a slágerszerűen ismert, szárnyaló dallamokat.
Amikor már nagyon változást várnak az emberek, elegük van a rabigából, a szétesőben lévő ország káoszából, egységet szeretnének, kiegyezést, megbékélést, igencsak szívhez szóló lehet a Nabucco. Verdi is akkor írta, amikor Olaszország rossz, káosszal teli állapotban volt, maga is a legcudarabb magánéleti időszakában, meghalt két gyermeke, és nem sokkal utána a felesége. Ráadásul egy sikert követően, még egy bukáson is túl volt a Milánói Scalaban. Örökre abba akarta hagyni az operaírást. De a direktor, Bartolomeo Merelli nem hagyta annyiban, jó érzékkel nyúzta, nyaggatta, minden tiltakozása ellenére zsebébe nyomta a kor jelesének, Temistocle Solera vérforralóan szép szövegkönyvét, azt kiáltozta, hogy zenésítsd meg, zenésíts meg!, majd a szó szoros értelmében kitaszigálta Verdit az irodájából, és belülről bezárta az ajtót, hogy ne lehessen semmi apelláta.
A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.
És hát ebben a történetben aztán van minden, egy nép teljes kiirtására is adódik szándék, de testvér és apa ellen fordulás szintén adódik, tobzódik a gyűlölet, ugyanakkor ezzel párhuzamosan nagy az igény a nyugalomra, a kiegyezésre, a végre békében élésre.
Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.
Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.
