Régen mindenhol fociztak a gyerekek Magyarországon. Udvaron, utcán és játszótereken, amelyeket korábban grundnak hívtak. Alkalom mindig és mindenhol adódott. Elvégre futballnemzet lennénk, vagy mifene.
Aztán ez megszűnt, de legalábbis, megritkult.
És most, ezen az őszi hétfő reggelen, mintha valami visszatért volna a régi hangulatból. Az egyik középiskola Váci út felőli udvarán, talán tornaórán fociztak a srácok. Valamelyikük túl nagyot rúgott, és a labda, rövid röppálya végén az utcán landolt.
Csikorgás, fékezés, aki tehette, kikerülte. Nem lett baja a labdának, és szerencsére az autók sem mentek össze. Viszont percek alatt hatalmas lett a dugó, miközben odabentről aggódó arcok nézték, mi lesz a sorsa a játékszernek.
Nem dudált senki, pedig normális üzemmentben már elszabadult volna a pokol. Ihletett pillanata volt ez Magyarországnak és Budapestnek. Történt valami, ami nem osztotta meg az embereket. Persze, mi is itt élünk, tudjuk, hogy az idill nem tartott volna sokáig, de még mielőtt elszabadultak volna az indulatok, megoldódott a probléma: az egyik autós kiszállt a kocsijából. Fölemelte a labdát, és egy jólirányzott rúgással vissza a gyerekeknek.
A gyerekek megköszönték, az autósok közül többen tapsoltak. A sor lassan elindult. Néhány perc múlva már helyreállt a világ rendje. Ment mindenki a dolgára, mintha mi sem történt volna.
