Szép volt az előadás. Lélekemelő, megtisztító. A szereplők elhitették velünk a mesét, mi meg örültünk, hogy elhihettük: néhány órára más emberek lehettünk. Jó volt kizökkeni a mindennapok egyhangúságából, nem gondolni válságra és a világra, megszűnő munkahelyekre, elutasított főbírójelöltre.
A ruhatárnál zökkentünk vissza a valóságba. Ha netán elfeledtük volna, honnan érkeztünk a kultúra világába. Nem a ruhatáros néni tehet róla. Őt csak odahelyezték, ráadásul egyedül kell állnia a türelmetlen vendégek véget nem érőnek látszó rohamát. Az ő feje sem káptalan, honnan is tudhatná, ki mikor érkezett. Úgy futkos, mint mókus a keréken, pedig régóta tudja, hogy a vállalkozása reménytelen: a sor egyre csak nagyobb lesz, hiába gyorsít a tempón, rajta már semmi sem segít.
Nem róla van szó, hanem az ügyesekről. Vannak ugyanis olyan embertársaink, akik úgy gondolják, hogy rájuk más törvények vonatkoznak, mint a többi földi halandóra. Nemcsak a színházban: mindenhol. Még véletlenül sem állnának a sor végére, odatülekednek az elejére. Ha rájuk szól valaki, meg sem hallják, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék a nyelvünket.
Nem az a legnagyobb baj az ügyessel, hogy tolakszik. Az is baj persze, hogyne lenne az. Mert valami olyat vesz el tőlünk, amire nagy szükségünk lenne: a hitet, hogy érdemes normálisnak maradni. Az ügyes nem szégyelli magát, éppen ellenkezőleg: büszkén feszít, begyűjti a felesége (férje, gyereke, mamája – megfelelő aláhúzandó) elismerő pillantásait.
Mindenhol ott vannak. Egyesek a gyógyszertárban ügyesek, mások postai sorállás közben, és vannak, akik a közlekedésben élik ki fura hajlamaikat. Mi, akik átlagos autósok vagyunk, tehát még véletlenül sem ügyesek, elengedünk egy szirénázó mentőt. Mert tudjuk, hogy siet, életet kell mentenie, szerencsésebb esetben új élet készül megszületni, abban kell segíteni. Félreállunk, ám amikor a szirénázó jármű elhaladt mellettünk, már nem tudunk visszatérni oda, ahol eredetileg voltunk. Mögülünk, mellőlünk, valahonnan, ahonnan hétköznapi halandó nem is várná, egyszerre csak ott terem egy ügyes, és elfoglalja a helyünket.
Lelkifurdalás egy szál se, ellenkezőleg! Nyert vagy nyolc métert. Nekünk, nem-ügyeseknek nem nagy ügy, de neki, egy frusztrált, a munkahelyén mellőzött, a családjában megtiport léleknek ez maga az élet.
Tulajdonképpen én is lehetnék ügyes, de már nagyon sok éve tudom: nem éri meg. Néhány percért, méternyi előnyért?
Nem gyűlölöm az ügyeseket, csupán megvetem, és lenézem őket. Tudom, nincs jelentősége, nem is értenék, mire gondolok. Boldogok és elégedettek, amiért néhány percig öt centivel magasabbnak, tizenöt kilóval karcsúbbnak hihetik magukat.
