„Odáig jutottatok, hogy a betlehemi gyermekgyilkosságot, vagy a fitos orrúak deportálását ugyanúgy szó nélkül megszavaznátok, mint akármelyik szánalmas salátatörvényt. Tán fel sem riadnátok közben” – írta az MTA kicsontozásáról az Akadémiai Dolgozók Fórumának tagja, Szabó András Péter történész. Szerinte ezúttal nem idegen hódítók, hanem saját büszke barbárjai által kirabolt és letiport ország lettünk.
Múlt héten szavazta meg a parlament fideszes többsége a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát tőlük elvevő, az irányítás kormányzati kézbe adó törvényt. A tiltakozásokat szervező Akadémia Dolgozók Fórumának történész tagja tette közzé írását a Facebookon a történtekről és azok következményeiről. Ahogyan egy kommentár szól, „szörnyűséget ilyen gyönyörűen és szelíden leírva még nem láttam”.
Rettenetes jogszabály-saláta
Napok óta vívódom, hogy mit is írhatnék arról a gyalázatról, ami 2019. július 2-án a magyar tudománnyal történt. Egy hatvan fős, jobb híján néma jelenlétével tüntető csoport részeként én is ott voltam a Parlamentben, amikor a kormánypárti többség az esedékes szavazási szeánsz keretében, az igen gombok unott és magabiztos lenyomásával elfogadta „A kutatás, fejlesztés és innovációs rendszer intézményrendszerének és finanszírozásának átalakításához szükséges egyes törvények módosításáról” címét és tartalmát tekintve is rettenetes jogszabály-salátát. Feledhetetlen élmény volt látni,
hogyan működik a NER országgyűlése a sosemvolt magyar világbirodalom cifra palotájában,
a maga padlóhoz csavarozott karzatszékeivel, agyonfegyelmezett ellenzékével, az okostelefonból, számítógépből, vagy napi sajtóból épp csak a gombnyomás fél másodpercére feleszmélő kormánypárti honatyáival. Bizony, ha nem szólalt volna meg mindig időben a kikiáltó érces igenje, az ébrenlétnek ezek a ritka percei is elmaradtak volna. Olyan emberek döntöttek rólunk és a magyar tudomány jövőjéről, akik jobbára ott sem voltak.
Kisszerűség és felszívódott gerinc
Vajon ebben a rendszerben minden tragédia ilyen kisszerű? Vajon a döntés hordereje tényleg nem indokolta, hogy a törvényjavaslatot benyújtó miniszter, Palkovics László, a Magyar Tudományos Akadémia harminc ezüstpénznél láthatóan többre ácsingózó, bűntudattól sem gyötört Júdása jelen legyen? Vajon népünk bölcs vezére és igazmondó juhásza miért döntött a távolmaradás mellett, átengedve a nyáj jelképes vezetését Észak megzabolázójának, a hős Szarvasvadásznak? Vajon az előbb kocsonyává puhult, majd felszívódott gerinc helyén érezni lehet még valami halvány viszketést? És végül miért van az, hogy a Tisztelt Háznak a döntés szent pillanataiban olyan hangja van, mint egy beregi birkahodálynak nyírás idején?
A bölcsek köve?
De akármilyen szörnyű is volt ez a perc, minden borzalma eltörpül majd a döntés hosszútávú káros hatásai mellett. Mert mi mástól is lehetne hatékonyabb a jövőben a kutatóintézet hálózat (pontosabban fogalmazva: az a kevés, ami megmarad belőle a „párhuzamosságok felszámolása” és a „racionalizálás” nyomán), mint egy teljhatalommal rendelkező Irányító Testülettől vagy a vizek felett lebegő Nemzeti Tudománypolitikai Tanácstól? És minek nekünk a régi, jól bejáratott idegrendszer, a maga ósdi dúcaival, amikor a bürokrácia növeszt majd helyette új, kezesebb idegpályákat?
Minek az a kicsi kopott koponya, benne durcás komenista agyvelőnkkel, ha kapunk helyette szép új vízfejet?
Hiszen tudjuk mind, hogy a Tankerületi Igazgatóságok és Szakképzési Centrumok felállítása óta a magyar iskolák új aranykorba léptek, hogy friss szellő zavart el egünkről minden sötét felleget. Hogy az állami tankönyv a jó tankönyv, mozaikot meg rendeljenek a léha római patríciusok. Hogy a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság a tűzoltó boldogságának záloga, és hogy nincs olyan egyetemi szenátus, amely ne hajtaná örömmel egy erőskezű kancellár jármába nyakát. Csak két kósza gondolat nyugtalanít. Vajon lehetséges az, hogy pártunk és kormányunk (szabad választásokon kapott széles körű felhatalmazásából ihletet merítve) tényleg megtalálta a bölcsek kövét, a mindig és mindenhol alkalmazható univerzális megoldóképletet? És miért van, hogy azok a nemzeti színű szalagokkal teleaggatott közösségi épületek, amelyeket büszke turáni fajtánk emel, mindig egy piramisra emlékeztetnek? (Természetesen egy európai és demokratikus piramisra.)
…vagy a Kárpátok géniuszai
De félre minden gúnnyal, hiszen a magyar történelem, sőt az Európai Unió legsikeresebb politikai konstrukciójáról beszélünk, a nemzet élcsapatáról. Ők azok, akik tényleg mindenkinél mindent jobban tudnak. Ők a Kárpátok igazi géniuszai. Tanulniuk sem kell hozzá: megnyálazott ujjukat a levegőbe tartva csalhatatlan ösztönnel mutatják meg a dolgozó népnek a haladás útját. Lehet szó egészségügyről, oktatásról, tudományról, hitről, ők ismerik a receptet. Jobban amputálnak, mint akármely sebész. Tudják, hogy a természetes kiválasztódásnak nem csak a természetfilmekben, de a magyar kórházakban is megvan a maga helye. Hogy a digitális tábla a statisztikáknak szebb ékköve, mint holmi húgynak becézett szövegértési teszt, és latin szótár nélkül is tisztában vannak azzal, hogy a pedagógus szó valójában rabszolgát jelent.
Színről-színre látják, hogy mit érdemes kutatni és mit nem,
és hogy az intézeti számítógép ventilátora csak akkor duruzsolja el a Krasznahorka büszke várát, ha közbeszerzéssel vásárolták, természetesen a megfelelő cégtől. Végül azt is jól tudják, hogy Ferenc pápa és Soros György egy kétfejű sárkány, aki csak arra vár, hogy Szent Mihály arkangyal a mellébe mélyessze ormótlan körmeneti keresztjét.
Lássuk be, hogy nemzetünknek sosem voltak még ilyen elhivatott és eltökélt istápjai. Ők az aranyemberek, hiszen
minden, amihez érnek, arannyá változik… valamelyikük zsebében.
Mert, ahogy azt a Szentírás mondja: „méltó a munkás az ő bérére.” És ugyan ki is várná el egy mai pelikántól, hogy saját torkát feltépve vére hullatásával gyarapítsa a következő nemzedéket. Miért is ne juthatnának az új földesurak is a mennyek országába? Miért ne ügethetnének át a NER zsírunkon hízott tevéi a tű fokán?
A hatalomért való hatalom
Most már félre a tréfával is, mert ami történik, az végtelenül szomorú. Hiszen olyan vezetőink vannak, akik már fel sem fogják, hogy nem a dédelgetett, hétvégi tréningeken egységgé kovácsolt és teljes engedelmességre szoktatott politikai alakulatuknak kell sikeresnek lennie, hanem az országnak. Hogy a hatalomért való hatalom a pokol előszobája, és hogy
nincs az a helyes intézkedés vagy jó cselekedet, amely bocsánatot adhatna a szabadság elorzására, az ország nagy részének szellemi-fizikai jobbágysorba vetésére.
Az akadémiai intézményhálózat elleni támadás a társadalmi autonómiák elleni kereszteshadjárat egyik utolsó eleme volt. Arra gondoltatok már, hogy a határon túl hogyan követelhet valaki autonómiát, ha a maga portáján ilyesmit nem tűr meg? Megér nektek ennyit az, hogy mindenhonnan levehessétek a sápot, és hogy senki ne tarthasson elétek tükröt? Történelmi léptékű bűnökkel történelmi esélyt tékozoltatok el, a bűntudat leghalványabb csírája nélkül. Ültök a tökéletes öltönyötökben, nyomogatjátok a gombot, kiürítve elméteket, teljesítve minden parancsot. Odáig jutottatok, hogy a betlehemi gyermekgyilkosságot, vagy a fitos orrúak deportálását ugyanúgy szó nélkül megszavaznátok, mint akármelyik szánalmas salátatörvényt. Tán fel sem riadnátok közben.
Hol a határ?
Gondolkoztatok már azon, hogy hol van a határ? És azon töprengtetek, hogy mi lesz, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ez a magát Szent Mihálynak álcázó fenevad egyszer kimúlik? (Mert minden rendszernek vége lesz egyszer.) Hány esztendeig kell majd utána királyvízbe áztatni a nemzet eszméjét, hogy ismét tiszta fényben ragyoghasson? Mikor válhat majd a kereszténység/ keresztyénség a politika alázatos szolgálóleányából ismét igaz hitté? Legalább a halálos ágyatokon felfogjátok majd, hogy mit tettetek, hogy pontosan azzá váltatok, amit a legjobban gyűlöltetek? De ez utóbbi a ti gondotok lesz,
nekünk pedig megmarad ez a kicsi, ezúttal nem idegen hódítók, hanem saját büszke barbárjai által kirabolt és letiport ország, a maga atomjaira hullott, alázatossá butított társadalmával, az újjáépítés terhes kötelességével.
Addig pedig a mélységes szomorúság jut nekünk, a jó dolgok elmúlásának tudata. Történészként, akadémiai dolgozóként sem fogalmazhatok pontosabban, mint a népdal, hiszen ami velünk történt, az történik itt mindenkivel: „Fekete a holló, gyászt visel magáért, én is gyászt viselek, szép Magyarországért.”
