Tele van vele a város, ha akarnám, akkor sem tudnám kikerülni. Lenéz rám a messzi magasból, gyarló választópolgárra. Nem akarom tudni, hogy mit gondol rólam valójában, miközben azt ígéri, hogy megvédi Magyarországot.
Nem leszünk sem gyarmat, sem bevándorlóország.
Ha rájuk szavazok. Mert különben megnézhetem magam. Ha balga módon rossz helyre ikszelek, netán otthon maradok április 8-án, esetleg kirándulni megyek a családommal, vagy otthon bambulok a tévé előtt, akkor majd meglátom, milyen rút jövő vár rám.
Nem fogok gyarapodni, felemelkedni, nem leszek erős. Lebontják a határzárat. Tuggyukkik.
Magamra vessek, ha nem Plakát urat választom. Csak benne bízhatok elejitől fogva. Ő az, aki megvéd mindentől: világpiactól, idegen hatalmak ügynökeitől, áremelkedéstől, munkanélküliségtől, Soros mesterkedéseitől. Azoktól a bajoktól, amelyeket nem kis mértékben ő hozott rám.
Nézem Plakát urat, és szeretnék hinni neki. Jó lenne, ha hihetnék, mert hinni mindig jobb, mint tudni. Amit látok, az nem biztos, hogy úgy van – csak az a biztos, amit elhiszek neki.
Rá kell szavazni, különben megáll az élet. Emelkedik az áram és a gáz ára, többet kell fizetni a kéményseprésért, a szemét elszállításáért, és jönnek az idegenek, akiket még annyira sem tudunk majd integrálni, mint a cigányokat.
Bevándorlóország leszünk.
Tegye fel a kezét, aki bevándorlóország akar lenni! Na ugye!
Adják ide a lóvét a brüsszeli bürokraták, ne kérdezzék, mire költjük, aztán akkor lássuk egymást, amikor a hátunk közepét.
Értem én a rám magasról lenéző szempár üzenetét, fel bírom fogni, nem vagyok annyira agyatlan, mint amilyennek Plakát úr néz engem. Csak még azon gondolkodom, hogyha ilyen jól tudja, hogy nekem mi a jó, akkor miért nem hozta el már korábban is a Kánaánt? Miért várakoztatott engem és a többi magyar embert ilyen végeláthatatlanul sokáig?
Miért csak ígéri mindig, hogy egyszer majd jobb lesz?
Mikor lesz már egyszer most is jó?
