Megfacsarta ez a fiú a lelkemet, leheli ki magából felém fordulva, némileg megtörten egy vadidegen hölgy, amikor kijövünk a Mondjad, Atikám! előadásáról a Vígszínház Házi Színpadáról. És hát ez a fiú, Vecsei H. Miklós, aki még csak 25 éves múlt, bizony nekem is jócskán összefacsarta a lelkemet.
Utoljára, vagy egy éve, a Hallgatni akartam című Márai összeállítással csavarta itt össze a lelkem Hegedűs D. Géza. Na, de hát ő egy minden tekintetben beérett, nagy színész! Ez a srác viszont, aki amúgy már Shakespeare-t is fordított, meg drámákat dramatizált, és A Pál utcai fiúk kiugró sikerű musical változatának elementáris Nemecsek Ernője, hogy a fenébe tud annyit az életről, a világról, az alkotói kínokról, a szerelmi gyötrelmekről, a lélek legeslegmélyebb bugyrairól, hogy ennyire szívet tépő bír lenni? Anélkül, hogy akár csöppnyi hatásvadászat mutatóba előfordulna.
Nem szavalóestről van szó, Vecsei H. temérdek anyag- és tárgyismerettel, óriási érzékenységgel, írt magának egy monodrámát, amit még meg is rendezett. Vecsei Kinga Réta pedig megtervezte hozzá a lehető legegyszerűbb teret, egy szegényesen szűk szobát, még a Házi Színpad deszkáin is tovább szűkítve a teret. Nyomasztó, fojtogató, levegőtlen. Van benne széken, ágyon, a lehető legszükségesebbeken kívül, egy játék villanyvasút, ami, ha úgy tetszik, József Attila esetében a kezdetet és a véget jelképezi.
Az előadás úgy indul, hogy jó ideig nem is látjuk a színészt, csak a hangját halljuk, a szobán kívülről mantrázza a fájdalmas szavakat, meglepően halkan, mintha közel hajolna hozzánk, és kínzó vallomásként a fülünkbe susogná őket.
Az jut eszembe, hogy Jordán Tamás lehelte ilyen alig hallhatóan felejthetetlen estjén József Attila Szabad-ötletek jegyzékét. Úgy, hogy bár ott állt előttünk, a szintén nem nagy Radnóti Színházban, mégis fejhallgató volt rajtunk, és annak segítségével, meglehetősen intim módon, egyenest a fülünkbe mormolta a megrendítő szöveget, ami egyszerre egy zseniális agy és egy felbomlóban lévő elme döbbenetes szüleménye.
Vecsei H. is meg tudja mutatni a zsenialitást éppúgy, mint a totális összeomlást. A szeretetre sóvárgó gyermeket, akár csecsemő lélekkel, meg a férfit, akiben mindvégig ott a kölyök, és a megzakkanás folyamatát, amibe viszont igencsak világos pillanatok is keverednek. Az életrajzi elemek versrészletekkel olvadnak össze. Ritka egységben tárul elénk élet és mű. Szinte egyesülnek. Egyikből jobban értjük, érezzük a másikat, és viszont. Ott van előttünk egy végtelenül törékeny, igencsak könnyen sebezhető, pengeéles eszű, zsenitudattól sem mentes, de mégis szemvillanásnyi idő alatt is a padlóra kerülő ember, akiben együtt van jelen a tűz és a víz, az érzelmi amplitúdója messze a normálison túl kileng.
Az egyik pillanatban összeomlik, a másikban a fellegekben jár, szárnyal és aztán rögvest már-már agonizál. Ezt a hidegből forróba, majd onnan ide és vissza örökösen ingázó, örvényszerűen pusztító életutat képes közszemlére tenni Vecsi H. Az öngyilkos vágyat és a fellegekben járást közös platformra tudja hozni. Hát én ilyet még 25 éves színésztől nem láttam! De amúgy is csak igen kevesektől, kerülgetem a szót, mégis muszáj kimondanom, csak az igazán nagyoktól.
Bóta Gábor
