Az alaszkai amerikai-orosz tárgyalások kudarca jól illusztrálja, hogy milyen széles körben félreértik Moszkva külpolitikáját meghatározó tényezőket.
A közelmúltban Anchorage-ban tartott Donald Trump és Vlagyimir Putyin csúcstalálkozója ugyanolyan kínosra sikeredett, mint a két vezető legutóbbi hivatalos találkozója 2018-ban Helsinkiben. Míg akkor a közös sajtótájékoztató katasztrofálisan végződött, ezúttal a probléma már a két elnök megérkezésekor kezdődött: vörös szőnyeg Putyin számára, amerikai katonák térdelve az orosz kormánygép előtt, Trump tapsol a Kreml vezetőjének, közös utazás az amerikai elnöki limuzinban, és így tovább.
Oroszország szétbontja a posztszovjet államokat, bombázza a polgári épületeket Ukrajnában, több ezer gyermeket deportál és háborús foglyokat kínoz tömegesen.
Ennek ellenére az Egyesült Államok nagy államférfiként udvarol Putyinnak. Az, hogy egy háborús uszító, tömeggyilkos és emberi jogi jogsértő, mint Putyin, ilyen alázatos fogadtatásban részesül az amerikai elnöktől, botrány a világpolitikában, és sokkolta az ukránokat.
Az amerikai magatartás elárulja a Nyugat alapvető értékeit.
A botrányos csúcstalálkozó végső politikai következményei azonban még nem láthatók. Az anchorage-i bizarr képek belpolitikai problémává válhatnak Trump számára. Az amerikai elnök Putyinhoz való demonstratív közelségével a Kreml túszává tette magát. Komoly problémát jelenthet Trump számára, ha Putyin most nem enged legalább részben Ukrajna ügyében. A csúcstalálkozó előtt is feszültség volt Trump tárgyalási képességeinek dicséretével és a háború továbbra is szomorú valósága között. Ha az amerikai újságírók, politikusok és más véleményvezérek egyre elégedetlenebbé válnak Trump viselkedésével, az Ukrajna előnyére válhat.
Az amerikai elnök nyilvánvalóan abban reménykedett, hogy demonstratív hízelgésével elnyeri Putyin kegyeit. E téves ítélet mögött nemcsak Trump és környezete általános naivitása áll a világpolitika terén. Ennél is fontosabbnak tűnik, hogy a Fehér Ház alapvetően félreérti a háború okait.
Az a narratíva, miszerint a NATO keleti terjeszkedése vagy a Nyugat Oroszország iránti tiszteletének hiánya miatt a Nyugat a felelős Moszkva agresszivitásáért, nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban is széles körben elterjedt. Trump és kísérete nyilvánvalóan úgy véli, hogy Putyinnal barátságos viszony ápolásával semlegesítheti Oroszország nyilvánosan hangoztatott okát az Ukrajna elleni támadásra. Ha már nincs ellenségeskedés az Egyesült Államok és Oroszország között, miért folytatódna a háború?
Oroszország agressziója azonban nem a Nyugat viselkedésére adott reakció, hanem nemzeti történelmi, ideológiai, kulturális és politikai okokra vezethető vissza. Moszkva katonai terjeszkedése az orosz birodalmi hagyományokban, a belpolitikai legitimációs mechanizmusokban, a geostratégiai ambíciókban és a cári birodalom és a Szovjetunió egykori területeire vonatkozó irredenta igényeiben gyökerezik. A nyugati lépésektől és reakcióktól függetlenül Putyin hatalmát és Oroszország hatalmát akarja bővíteni és megszilárdítani. Ő és az oroszok jelenlegi többsége mindenekelőtt azt akarja, hogy Ukrajna visszakerüljön Moszkva ellenőrzése alá – lehetőleg fegyverek bevetése nélkül, tárgyalások útján. Szükség esetén azonban Oroszország vezetése és lakossága is kész brutális katonai erőre és tömeges terrort alkalmazni, amit hétről hétre bizonyítanak.
Trump számára viszont az ukrajnai háború csak egy bosszantó probléma, amitől meg akar szabadulni. A választási kampány során manőverezett magát zsákutcába, amikor nagy hangon bejelentette, hogy 24 órán belül véget vet a háborúnak.
Nemcsak hogy több hónap elteltével még mindig ott áll, kézzelfogható eredmények nélkül, de közben a belpolitikai nyomás is egyre növekszik.
Eközben a belföldi nyomás egyre növekszik. Az ultrakonzervatív amerikai média intenzív oroszbarát és ukránellenes propagandája ellenére Ukrajna népszerűsége továbbra is magas az átlagamerikaiak körében. A közvélemény-kutatások szerint a republikánus szavazók körében is nőtt az utóbbi időben Ukrajna és az amerikai fegyverszállítások támogatottsága. Ez azt jelenti, hogy az amerikai Oroszország-politika jövőbeli iránya még nem végleges, és lehetséges, hogy az Egyesült Államok újra aktív segítséget nyújt Ukrajnának.
A washingtoni normalizációig tartó átmeneti időszakban Európa álláspontja lesz döntő. A szerepek megfordultak: korábban Európa szorgalmazta a Moszkva felé tett engedményeket, most pedig az egykor hangosan Ukrajna-párti Egyesült Államok hajlik inkább Oroszország oldalára. A katonai támogatásnak elsősorban Európából kell érkeznie. Ha az európaiak is irányt váltanának, nem csak az ukránok járnának rosszul.
Ukrajnában a 1945 óta érvényes nemzetközi kapcsolatok alapvető elvei forognak kockán.
2022 óta folytatott nyíltan terrorista háborújával Moszkva nem csak az emberi jogokat tapossa sárba. Annexióival Oroszország 2014 óta aláássa a szabályokon alapuló rend alapjait – az államok területi integritását és nemzeti szuverenitását – Ukrajnában. Szovjet köztársaságként Ukrajna az ENSZ társalapítója volt 1945-ben. 1991-es függetlenné válása óta ratifikálta a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződést, csatlakozott az EBESZ-hez és az Európa Tanácshoz. Ha az országot most felosztják és megfosztják függetlenségétől, hasonló sorsra juthatnak más ENSZ-tagállamok is. Ukrajna bukása esetén fennáll a veszély, hogy visszatérünk az 1945 előtt uralkodó globális zűrzavarhoz.
Ennek megakadályozására szolgáló eszközök jól ismertek: szankciók Oroszország ellen, valamint katonai és pénzügyi támogatás Ukrajna számára. Azonban több mint 11 évnyi háború után ezeket az eszközöket még mindig következetlenül alkalmazzák. Például körülbelül 300 milliárd dollárnyi orosz állami forrás marad befagyasztva Európában. Eddig csak ezeknek a pénzeszközöknek a kamatát használták Ukrajna támogatására. Oroszország árnyéklégijében még mindig több tucat olajszállító tartályhajó található, amelyekre nem vagy csak részben vonatkoznak szankciók. Számos más kiskapu is létezik a szankciók kijátszására, és az orosz rakétákban, drónokban és más katonai felszerelésekben még mindig sok nyugati technológia található.
Mindenekelőtt a nyugati katonai támogatás mennyisége és minősége továbbra is elégtelen.
Túl kevés és túl régi fegyver jut Ukrajnába.
A nyugati, és különösen az európai fegyveripar nagy részének legfontosabb feladata, hogy lehetővé tegye a NATO és az EU tagállamainak, valamint szövetségeseinek védelmét Oroszországgal szemben. 2022-től pedig az előállított felszereléseket Ukrajnában lehetne felhasználni a potenciális ellenség gyengítésére. A nyugati fegyverek legjobbjai azonban ahelyett, hogy a Donbaszban, Harkiv környékén vagy a Krímben teljesítenék céljukat, a támaszpontokon, raktárakban és hangárokban állnak.
Csak külső és belső nyomás kényszerítheti Moszkvát komoly tárgyalásokra. Sem Trump barátságos gesztusai, sem Európa diplomáciai erőfeszítései, sem harmadik országok közvetítési kísérletei nem járnak önmagukban sikerrel. 2014 óta a Kreml szívesen vesz részt különböző szintű béketárgyalásokon. Ez azonban többnyire csak tárgyalási színház, amelynek célja időnyerés, valamint ellenfelei között zavar és viszály szítása. Néha – mint jelenleg az Egyesült Államokkal folytatott kommunikációban – a tárgyalások még olyan előnyök megszerzésére is lehetőséget kínálnak, amelyeket egyébként katonai eszközökkel kellene elérni. Mindez azonban nem fogja csillapítani Oroszország terjeszkedési vágyát.
