Mint egy folyamatos lórúgás, olyan a világ egyik legnevesebb színházának, a Berliner Ensemble-nek A kaukázusi krétakör előadása, amit a Nemzetiben láthattunk, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, Michael Thalheimer, a legeredetibb, legizgalmasabb rendezők egyikének elképzelései szerint.
A női főszerepet, Gruse-t játszó Stefanie Reinsperger pedig minden bizonnyal kolosszális színész. Naiv, tiszta lelkű, szerető szívű embert játszik, aki kénytelen rájönni a világ farkastörvényeire, de ha törik, ha szakad, ő nem akar hozzájuk idomulni, próbál olyan maradni, amilyen volt, ez viszont számtalanszor életveszélybe sodorja. Reinsperger úgy játszik, hogy segélykiáltásként hat az egész lénye. Azt érzékelteti igencsak intenzív alakításával, hogy ez aztán így nem mehet tovább, de persze tovább megy. Ahogy ő is vándorol, hogy menedéket találjon, mindenáron óvja a gyereket, aki ugyan másé, égszakadás-földindulás közepette mentette ki, amikor az anyja gyáván eliszkolt nélküle. Gruse arcára kiül az elszántság, de a kétségbeesés is, a rettenet ugyanúgy, ahogy a bátor nekirugaszkodás, ezer dolgot fejez ki az arca.
Brecht darabja vészterhes időkben, először háborús káoszban, majd ugyancsak zűrzavarral terhes békében játszódik. Olyan időkben, amikor
a morál luxusnak számít, a többség inkább létezni, túlélni akar, mint gerinces maradni,
és egy olyan elvont eszmének hódolni, mint amilyen az igazság. De Brecht a legnagyobb földi pokolban is időnként azért talált egy embert, akinek nagy E-vel lehetne írni a nevét. A szecsuáni jólélekben is, Shen Te személyében akad egy humánus, érző szívű, igaz nő, aki kezdeti, végtelen nagy naivitásával nem vesz, nem is akar tudomást venni a körülötte lévő, pénzéhes, számító, rideg romlottságról.
Gruse akár édestestvére is lehetne. Maga a megtestesült jóság, aki hosszú ideig nem lát tovább az orránál. Csak azt látja, a nép egyszerű gyermekeként, hogy úrnője, a kormányzóné, akinek lefejezték a férjét, lóhalálában menekül. Úgy, hogy még a csecsemőjét is faképnél hagyja. A kutya nem törődne vele. Bukott kormányzó ivadékának babusgatása életveszéllyel járhat.
De Gruse nem sokat töpreng ezen. Ott egy kétségbeesetten síró csecsemő, evidensen, és azon nyomban segíteni kell neki. Ezen még csak nem is gondolkozik, zsigerből teszi. Meg szeretetből, mert azzal ebben a rút világban is tele a lelke. Nem könnyű eljátszani ezt a földöntúli jóságot. Hiteltelen sematizmus lehet belőle.
Thalheimer tán ezért is stilizál annyira. Nincs pepecselő lélektani realizmus. Még a beszédmód sem szokványos,
a színészek jóformán végig kiabálják, üvöltik, olykor egyenesen bömbölik a produkciót,
ezt is kicsit elnyújtva, már-már természetellenesen. Vagyis nem az életet látjuk a színpadon, hanem inkább, akár Brecht elidegenítési effektusának megfelelően, egy tanmesét róla. Ez nehezítheti a nézői átélést, de hát nem is feltétlenül ez a cél, hanem, hogy dolgozzon az agyunk, lássuk át a különböző szituációkat, töprengjünk el azon, mi hogyan cselekednénk bennük.
Okos, végtelenül profi színház ez, többeknek, ahogy nekem is, kicsit rideg. Nagyon akar ütni, és ehhez minden szükséges elemet használ, mégis sokkal felzaklatóbb Brecht előadásokat láttam már. Miközben ez a maga nemében fantasztikus!
Tán csodálom, ámde nem szeretem?
Némiképp erről van szó, de azért kicsit szeretem is, mert lenyűgöz ez a precíz kidolgozottság. Ingo Hülsmann narrátorként maga az éles eszű, megtestesült kívülállás, még akkor is, ha dalra fakad. Acdak, a korrupt bíró, aki megvágja a gazdagokat, de a szegények felé hajlik a keze, Tilo Nest a szerepben igyekszik rezzenéstelen arccal cselekedni, de aztán rajta is csak kiül a rémület.
Thalheimer alaposan az orrunk alá dugja, hogy ember mennyire embernek farkasa, és állásfoglalásra késztet. Nem cirógatja meg a buksinkat, nem kedveskedik a nézőknek könnyedségekkel, mondhatnám azt is, hogy leüvölti a fejünket, vegyük már észre, katasztrofálisan nagy a baj. És úgy gondolja, hogy ezt nem lehet halkan, diszkréten mondani, ehhez már fülsiketítően ordítani kell.
