Az ember azt gondolná, hogy Felcsúton a kerítés is kolbászból van, végül is a miniszterelnök faluja – nem lekicsinylően használom a falu szót, tényleg az -, azt hinnénk: ömlik a pénz, minden új, minden csillog villog. Ehhez képest meglehetősen rossz állapotú út vezet keresztül a településen, bár – meglehet – a folyamatos építkezés, a többtonnás járművek jövés-menése a dolog magyarázata.
Most is építkeznek, daruk magaslanak, a Puskás Akadémia területén persze. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Felcsúton minden mást elhanyagoltak, csak a focistadion meg a hozzátartozó komplexum a fontos, nem ezt nem állíthatom, mert nem lenne igaz. Van itt új faluház, székelykapus Kúria ház – 2012-ben avatták – legalább is ezeket említik a helyiek, ha arról kérdezem őket mit kapott Felcsút attól, hogy a miniszterelnök idevalósi. Szeretik összehasonlítani Ceausescu szülőfalujával, aminek elsősorban az az alapja, hogy a román diktátor is épített egy stadiont Scornicestibe, még a nyolcvanas években, és ez a stadion azóta az enyészeté lett. És, ahogy írják, mesélik, senki, de senki nem érezte soha sajátjának azt a stadiont, mint ahogy a lufiként felfújt, a negyedosztályból az első osztályba juttatott Olt csapatát sem.
Az összehasonlítás igazságtalan, a koncepció is más volt, még akkor is, ha az alapvetés igaz: a miniszterelnök kedvenc sportága jutott kiemelt szerephez és beruházáshoz az alig több, mint kétezres községben. Orbán Viktor koncepciója más volt: akadémiát akart, futballistákat nevelő intézetet, iskolával, sok-sok pályával, kiemelkedő képességű nevelő edzővel. Többen hitték akkoriban, hogy az elképzelés egy nagyszabású üzleti terv része is; a majdani, már nem politikai szereplő futball-rajongó vállalkozása; a tehetségek exportálása nagy pénzeket ígér. Aztán az Akadémia ebbéli tevékenysége mintha háttérbe szorult volna; a kiemelt beruházások mellé megérkezett az első osztályú futballcsapat igénye. Ráadásul gyorsan, nem kivárva, amíg magától beérik egy ütőképes csapat, felnő egy új generáció, így aztán megesett, hogy az NB
I-be feljutott együttesbe egyetlen akadémista sem jutott, de még magyar játékos sem; az export helyett az import vált dominánssá.
Azt azonban, hogy Felcsút magáénak érzi-e a csapatot és az Akadémiát nem éreztem. Igaz, ennek az ellenkezőjét sem. Inkább azt: az emberek tudomásul veszik, hogy furcsa helyzetbe kerültek, van itt egy fantasztikus létesítmény, ami immár turisztikai látványossággá vált, de persze nem úgy, mint egy kastély, vár, vagy barlang, hanem úgy, mint az miniszterelnök hobbijának lenyomata. Az itt lakók félve pillantanak az idegenre, már legalább is arra, aki kérdezősködni akar, tartanak a látogató szándékától; többnyire azt érzik, hogy nem is annyira a kíváncsiság, mint inkább egyfajta rosszindulat övezi a falut. Pontosabban Orbán Viktort, amiért mindezt létrehozta, ráadásul leginkább adóforintokból.
Kár lenne tagadni: magamon is érzem ezt az elfogultságot – hogy finoman fogalmazzak -; eleve nem azért jöttem ide, hogy ódákat zengjek Felcsútról, vagy, amit látok. Gyanakodunk egymásra kölcsönösen, legalább is azokkal, akik idevalósiak. Az önkormányzat alkalmazottja is méreget, látom rajta a bizalmatlanságot. Pedig csak azt akarom tudni, mi lesz most itt, ha már nem lesz Mészáros, illetve lesz Mészáros, de egy másik. Lőrinc, a falu jótevője, a miniszterelnök barátja lemondott, mint megtudom egy év múlva már közszereplőnek sem számít, a másik, a László – nem rokonok -, egyelőre társadalmi alpolgármester, és még hivatalosan nem is jelöltje a polgármesteri címnek, így nem is tartózkodik az önkormányzat épületében, az Akadémián dolgozik. A hölgy kezdetben nem szívesen válaszol, erősen tartózkodó, ahogy később megtudom tőle, ritkán találkozik jóindulattal, megtanulta, hogy jobb nem mondani semmit. Azt azonban később elmeséli: a Felcsútiak szeretik a falujukat, a gyerekek sem akarnak innen elmenni, munkát a közeli nagyvárosokban is találnak, akár Fehérváron, akár Budapesten, akár Tatabányán.
Meg, természetesen helyben is. Például az Akadémián. Főként az építkezésen, amely talán soha nem ér véget, mindig lesznek új célok, új beruházások. Most éppen a Sportcsarnok építésének hajrájában vannak; az is Makovecz -dizájn. Az építkezés terület tabu az idegen számára, nyilván csak a figyelmetlenség az oka, hogy senki nem állított meg, akadály nélkül bejuthattam az épülő csarnokba. Jánost kérdezem – így mutatkozik be -, mikorra lesz kész az új csarnok, azt mondja augusztusra kellene, de biztos nem lesz meg addigra. Ő maga Erdélyből jár ide, szereti ezt a munkát, biztos a fizetés, két-három hónapot tölt itt, aztán egy szusszanásra hazamegy, de utána jön vissza. Egy másik munkástól, azt kérdezem, hogy mik azok a csarnokon belüli henger alakú elkülönített helységek, azt mondja: nem tudja, ő csak építi. Erősen töri a magyart, ő Ukrajnából van. A harmadik beszélgetőpartnerem magyar, ő mondja, hogy ez a beruházás hatmilliárdra volt tervezve – majd kétszerese a stadion költségeinek -, de biztos benne, hogy valahol tizenhárom milliárd környékén lesz a vége. Igényes egy stadionka, így mondja egyikük, réz a teteje, van benne minden, ami széppé teszi. Hogy ki lesz-e használva, vagy minek ide ilyen drága csarnok, arra már nem válaszol, sőt inkább bezárkózik. Felbukkan a szemében a lassan itt megszokottá váló félelem. Főként akkor, amikor megpillantja a portást, vagy minek nevezzem; utánam vetette magát, amiért illetéktelenül behatoltam az építkezésre. Hogy gondolja ezt, kérdezi tőle, hogy gondolja, hogy csak bejön ide, nem látja kiírva, hogy építési terület, idegennek bejönni tilos, Láttam, láttam, de gondoltam akkora veszélyt csak nem jelent, ha körülnézek?
Ha a tetőn dolgozhatnak az emberek – mutatok az épülő csarnok tetején artistáskodó munkásokra – mindenféle védőfelszerelés nélkül, akkor nekem csak nem lesz bajom itt a földön. Nem úgy van az, mondja, és egyébként is: nem tanulta meg, hogy ha belép valahova, legalább köszönjön? Emberem stílusa agresszív, de érzem inkább attól tart, hogy neki lesz baja az én látogatásomból, kirúgják, elveszíti az állását. Nem láttam magát, válaszoltam neki, pedig itt ültem, mondja ő, és egy lepukkadt lakókocsira mutat. Hát inkább azokra legyen mérges, mondom, már távozóban, akik ilyen méltatlan körülmények közé kényszerítik önt. Az ember, furcsa módon, megenyhül, elnézést kér, ha indulatos volt, úgy kísér ki az építkezés területéről.
Megnyugszik, hogy végre elmegyek.
A stadion felé baktatok, Orbán háza mellett tartok, a telek végében, mintha csak a Makovecz féle építkezés egy darabja, egy kisebb faház – afféle vendégház lehet – a miniszterelnök telkére pottyant volna. A kerítést, odáig, sövény nőtte be, nem látni a ház oldalát, vajon mit láthat a kormányfő a saját ablakából. Nyilván semmit; elég számára a tudat, hogy tíz métert megtesz és máris bent van a stadionban.
Nekem nincs ilyen szerencsém; a főbejárattól eltanácsolnak, egy békéscsabai társaság mellé szegődőm, ők is csak turisták, ha már itt jártak látni akarják a híres stadiont. A stadion oldalsó része felé terelnek bennünket, ott is van egy fülke, benne őr, az se örül nekünk. Mit akarunk itt, kérdi méregetve a társaságot, nem lehet csak úgy bemenni a stadionba. Végül, amikor a büfé felől érdeklődünk, arra igent mond; az üzletet még sem szabad elrontani. Így aztán eljutunk a stadionba, látjuk a pályát, konstatáljuk, hogy a betonpillérek szörnyű állapotot mutatnak, rossz munkát végeztek, állítja az egyik békéscsabai látogató. Aztán azt kérdezi: hol szokott ülni Orbán Viktor? Mintha ez lenne a legizgalmasabb része a vizitnek; mégis csak a miniszterelnök stadionjában járnak.
Négy éve adták át a létesítményt, de mintha öregebb lenne, egy pillanatra eszembe jut – lám a rosszindulat -, mi lesz ebből az egészből, ha már nem jut bőven a közpénzből? De persze a kérdés most nem aktuális, Orbán Viktor 2030-ig tervez, legalább. Addig pedig ki tudja mi minden épül még Felcsúton. Ott van például a Sport Hotel, néhány kilométerrel odébb, az Arborétum mellett – a kisvasút közelében -, az is a helyiek büszkesége. Szép nyugodt a környezet, tavak, hidak, remek étterem, azt mesélik itt főznek a legjobban. A pincér büszke a tulajdonosára, azt mondja nagyon jó laza arc Mészáros Lőrinc, és amikor Orbán Viktorról kérdezem szokott-e a vendége lenni, azt mondja naná, gyakran. Ő a világ legjobb, leglazább arca.
Nem kérdem tőle kire szavazott áprilisban.
