„A nagy stratégia mögött – önmagát nem is rejtegetve – felsejlik Steve Bannon kampányterve, arról nem is beszélve, hogy Putyinnak is megéri némi aprópénzt halmozni a vállalkozás mögé.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.
A – Soros György mellett – immáron Jean-Claude Juncker ellen is folyó magyar propagandaháború egy logikus folyamat újabb állomása. A kérdés csak az, vajon Nyugaton is felismerték-e már annak tényleges okait és következményeit. Hogy a szemünk előtt kibontakozó stratégia mélyére láthassunk, kicsit vissza kell mennünk az időben.
Pont egy félévvel ezelőtt indította el – az úgynevezett Sargentini-jelentés elfogadása nyomán – az Európai Parlament a 7-es cikkely szerinti eljárást a magyar kormány ellen. Ennek előzményeként az Európai Néppárt (EPP) igyekezett mindent megmozgatni, hogy a szükséges többség ne jöjjön össze a szavazáskor, vagyis hogy Orbánnak úgy szűkítsék a mozgásterét, hogy ezzel végzetes lépésre, a Néppárt esetleges elhagyására ne teremtsenek számára ürügyet. Épp ezért egy nappal a szavazás előtt az EPP zárt frakcióülést rendezett; annak vezetése – Manfred Weber meggyőző háttármunkája következtében – azt tervezte, hogy a legbarátságosabb arcát mutatja majd Orbán felé, óvva őt, hogy tovább vigye a Fideszt Európában teljesen elszigetelő politikáját.
Ám Orbán ezt másként gondolta, s a zárt ülésen minősíthetetlen módon esett neki épp a Néppártnak, vádolván azt, hogy „liberális vádaknak dőlt be” s „ezzel szétszakíthatja a pártcsaládot”. Erre egyébként épp törekszik. A hangvétel megtette a maga hatását: a másnapi szavazáson a Sargentini-jelentést több, mint meggyőző fölénnyel fogadták el.
Az esetnek egyetlen magyarázata volt: Orbán úgy akar távozni a Néppártból, hogy onnan kizárják, és ne neki kelljen onnan kilépnie.
Weber még felháborodásának adott hangot közvetlenül a botrányos frakcióülés után, meg is szavazta a 7-es cikkelyben foglalt eljárás megindítását, de azóta ismét rendkívül visszafogott, s inkább kerüli, hogy bírálnia kelljen Orbánt vagy a magyar kormányt. Minden jel arra mutat, hogy Weberre ráég a Fidesz-diktálta dramolett (drámai operett), s a végén bukott politikus lesz belőle. Mondjuk, kevesen fognak könnyeket ontani miatta.
A legújabb kormány-plakát: egyszerre Európa-ellenes és antiszemita.
Azt már leírtam többször – egyebek között itt –, hogy az EPP taktikája mindazonáltal racionális: ha kizárják soraikból a Fideszt, Orbán az európai választás egész kampányát nem a baloldal, hanem a konzervatív Európai Néppárt ellen viszi majd, abban a reményben, hogy onnan minél több jövendő brüsszeli képviselőt tudjon átcsábítani szélsőjobbos táborába.
Egyes kalkulációk szerint, ha az EPP április közepéig-végéig el tudja húzni a Fidesz eltávolítását, akkor a fennmaradó három-négy hét Orbánnak nem lesz elég, hogy EPP-ellenes átfogó kampányt indítson.
Persze a legkényelmesebb megoldás az lenne, ha a választások után vennének búcsút a Fidesztől, bár ennek a verziónak is megvan a maga kockázata: mi lesz, ha a Fidesz tovább növeli európai mandátumainak számát?
Egyes becslések szerint van esélye a mai 12 mandátum helyet akár 15-öt is szerezni, különösen, ha ismét elcsalják a választást, némi határon túli segédlettel.
Vagy a szavazócédulák manipulálásával, hisz az ellenzék csak nehezen fog tudni minden szavazókörbe számlálóbiztost küldeni, így könnyen megismétlődhet a tavalyi áprilisi eset.
Viszont ha Orbán fel kívánja borítani a vele kapcsolatos EPP-kalkulációkat – amit nyilvánvalóan nagyon kíván –, akkor már most lépnie kell. Azzal, hogy rátámadt Junckerre, formálisan ugyan még nem az EPP ellen visel kampányháborút, de lényegét tekintve mégiscsak egy ilyen háborút folytat. Ha az EPP vezetése ez utóbbit vetné Orbán szemére – ez már megtörtént –, ő majd kijelenti: nem az EPP-t támadja, hanem egy olyan vezetőjét, aki méltatlan a tisztség betöltésére. Hogy ezt Európában senki sem fogja elhinni, az mellékes; a fontos az, hogy a Fidesz kemény magja s a határon túliak ezt elhiggyék.
Mindazonáltal nem teljesen igaz, hogy Európában ennek a lépésnek ne lenne Orbán számára előnyös következménye. Itthoni táborán túl jól jön a Juncker elleni támadás a kelet-európai kormányok többségének és a nyugati neonáciknak. Ennyiben Orbán okkal feltételezheti, hogy olyasmit lépett meg Junckerrel és az EPP-vel szemben, ami se Le Pennek, se Salvininak, de még a leggátlástalanabb kelet-európai vezetőknek sem jutott eddig eszébe. Vagy, ha mégis, úgy a kockázat árát nem voltak hajlandóak megfizetni.
Másrészt Orbán komolyan reméli, hogy agresszív fellépése – ami egy sorozat mindössze első eleme – végül is meghozza számára a szabadulását az EPP-ből. Akkor indul csak meg igazán a gőzhenger a nyugati kereszténydemokraták-konzervatívok ellen, s akkor gyorsul fel az a – magyar diplomácia segítségével is csúcsra járatott – folyamat, melynek eredményeként az európai szélsőjobb, egyeztetett stratégiával, megpróbálja majd elfoglalni a teljes jobboldalt, de legalábbis annyit abból, amennyit csak lehet.
A nagy stratégia mögött – önmagát nem is rejtegetve – felsejlik Steve Bannon kampányterve, arról nem is beszélve, hogy Putyinnak is megéri némi aprópénzt halmozni a vállalkozás mögé.
Mindebből látszólag az következik, hogy az Európai Néppárt – épp a halogató taktika és a körülményes egyezkedések miatt – most már csak rossz és még rosszabb opciók között választhat. De ez nincs így.
